Sajátos, mégis a korszellemre igen jellemző cikkeket közöl Kaba Eszter a Hadszíntér és hátország honlapon a Pesti Hírlap 1914. augusztusi számaiból.

A történet szerint bizonyos Irén kisasszony és barátnői két rongyoskifli és tejeskávé között a cukrászdában harcoló „leányezred” felállítását határozták el, amely – fess huszártisztek irányítása alatt – a frontra vonulna, így bebizonyítva, hogy a nők éppúgy képesek a hon védelmének szigorú, nemes és véres feladatára, mint a férfiak. „A kisasszony büszkén hangoztatja, hogy ha a leányok az irodákban dolgozni képesek, és magukat fenntarthatják, akkor arra is képesítéssel bírnak, hogy az egyenruhát és a hadifegyvereket magukra öltsék, és olyan pusztítást vigyenek végbe az ellenségben, mint annak a rendje” – írta a Pesti Hírlap „Irénke” kezdeményezéséről.

A lap ezután még két cikkben visszatért a témára – sajnálkozva számoltak be róla, hogy sajnos nevezett Irén kisasszony nem hagyta meg címét a szerkesztőségben, pedig özönlenek a like-ok… illetve hát a harcra elszánt hölgyek, de sajnos az újság nincs abban a helyzetben, hogy finanszírozza a női ezred felállítását. Mindenestre elhatározták, hogy letesztelik a jelentkezőket, de sajnos azok túlnyomó többsége elbukott a teszteken: mikor megtudták, hogy besorozásukat követően három óra múlva már vagonokba szállva kellene a frontra indulniuk, úgy döntöttek, hogy a dolgot még alaposan meg kell beszélniük az „édes mamával”, és különben is – többnyire nem rendelkeztek a „kedves papa” beleegyezésével sem.

Végül azután a lap leleplezi: az egész történet kitaláció, a szerkesztők apró kis tréfája. Mai, médiahackeken edzett fülünk-szemünk számára ez persze már előbb is eléggé nyilvánvaló volt. A végkövetkeztetés mindenesetre az, hogy a nők (a „leányok”), legyenek bármily „bájosak” („akiknek vezetésére [sic!] még azok is vállalkoznának, akik nem kis ellenszenvet éreznek a háború és a harcok iránt”), a háborúra, ami, ugye, mégiscsak komoly dolog, egyáltalán nem alkalmasak.

A három cikk azonban jóval több, mint ártatlan kis tréfa. Eltekintve a szövegek butácska szexizmusától (amit persze lehet azzal mentegetni, hogy 1914-ben ez a szó még nem is létezett – na de a jelenség nagyon is), illetve attól, hogy a – feltehetően törzskávéházukban, kupica konyak és erős fekete mellett szivarozó – szerkesztő urak hogyan élcelődtek az általuk is erősített sztereotípia, a cukrászdában túlhevülő honleányok manifeszt alkalmatlansága felett, a kis cikksorozat valójában snájdig kiállás a nőjogi mozgalommal szemben, illetve a háború mellett.  Mert a háború – az ekkor még jobbára lelkesen üdvözölt háború – férfimunka. Olyan, mint a többi, csak férfiaknak fenntartott tevékenység és privilégium – a politika, az oktatás, különösképpen pedig a választójog.

A nők – így a gondolatmenet – lehetnek hasznosak az irodákban, lehetnek tanítók, ápolónők és jótékony egyletek tiszteletreméltó vezetői – de alapvetően mégis csak vicces, ha túl komolyan próbálják venni magukat. Ez persze meglehetősen általános vélemény volt, a nagypolitikában éppen úgy, mint a társadalomban általában (bár természetesen voltak bőven kivételek is). Gróf Tisza István, volt és leendő miniszterelnök például így nyilatkozott, mikor 1906-ban a magyar Feministák Egyesülete Vélemények a nők választójogáról címmel füzetbe gyűjtötte a politikai élet prominenseinek reakcióit: „Két szóval megmondhatom, hogy a nők képviselőválasztói jogának határozott ellensége vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy asszonyaink megannyi választó polgártárssá alakuljanak át”.

Az érvelés a megszokott: a nők túl „bájos, törékeny, szép, éteri” lények; lehetnek erősek, mint anyák, mint férjüket segítő feleségek, mint a férfitársadalom örömei és kiegészítői. Szerepük pedig az országgal szemben is voltaképpen ugyanez: nem katonák, de ők szülik a katonákat; háború esetén az ő képükkel (a kedves, a feleség, az anya képével) szívükben indulnak a katonák a harcba. És a nők, ahogy békében a konyhában sürgölődnek, úgy meglesz a helyük a háborús ország konyhájában is: levesosztás, tépéskészítés, levelezőlapok írása…

Árulkodó a fentebb idézett sor, amivel az újságírók fejében élő „Irén kisasszony”, úgymond, a „leányezred” felállításának igényét indokolja. Az 1904-ben alakult Feministák Egyesülete, amelynek meghatározó alakjai Glücklich Vilma tanítónő és Bédy-Schwimmer Rózsa újságíró voltak, éppen így érvelt: a nők társadalmi szerepvállalása (amint ez elől elhárulnak az adminisztratív, mindenekelőtt az oktatási akadályok) semmivel nem különbözik a férfiakétól, következésképpen ugyanazokat a jogokat követelik maguknak. Nem csak választójogot, de ez volt a központi kérdés. Ez pedig felháborította a férfiak jókora részét, akik részben konkrét egzisztenciájukat látták veszélyben (ez pl. az újságírókra fokozottan állt, hiszen éppen a feminista sajtó bizonyította, hogy ebben a szakmában is komoly konkurenciára számíthatnak), másrészt bevett önképüket.

A jó öreg férfivilágot.

Hogy valóban volt is mitől tartaniuk, az nemsokára igazolódott: éppen a világháború bizonyította be végleg, hogy a nők minden feladatot át tudnak venni, pótolni tudják a férfiakat minden területen, nincs szükségük az „erősebb nem” felügyeltére. Nem lehetett többé társadalmilag kiskorúaknak tekinteni őket, különösen azután, hogy a megfontolt, nyakkendős felnőttek kocsmai verekedése világméretű mészárszékké borzalmasodott.  

A Pesti Hírlap viccesnek szánt írása (amelynek azonban cikkenként egy-egy hasábot, tehát viszonylag nagy helyet adtak), elsősorban nem is arról szól, amiről szólni látszik – nem a háborúról, hanem a gúnnyal takaródzó félelemről. Egy olyan ellenségtől, de legalábbis vetélytárstól féltek, amely a kapukon belül volt – sőt, amelyet éppen ők igyekeztek minden eszközzel zárt kapujaik mögött tartani. A Pesti Hírlap cikkírója valójában kétfrontos háborúját vívta, és ezekben a kis írásokban a feminizmus ellen fordította aprócska Flóbert-pisztolyát, bár úgy tett, mintha a másik, az „igazi” háborúról írna.

Ezért a sok szánalmas poénkodás, kedvesmamázás, kisasszonyozás – hiszen a háború (ne feledjük, 1914 augusztusában járunk még), valami nagy, férfias, sőt fennkölt dolog. Csupa hősiesség és dicsőség és nemes áldozatvállalás. Még nem érkeznek szétszaggatott, anyjuk után kiáltozó sebesültekkel megrakott szerelvények a budapesti pályaudvarokra, még nemigen kézbesítették az első elesettekről szóló értesítéseket.

Kedvenc kávéházukban ücsörögve, a nádfonatú újságtartóban szervírozott Pesti Hírlap és a kupica jóféle itóka fölött egymásra mosolygott Kovács úr, cipőgyáros és hadiszállító, dr. Nagy, a válóperes ügyvéd és Hazafy Jenő publicista, mikor a cukrászdában handabandázó Irén kisasszonyról és a mamájukhoz hazaszaladó megszeppent honleányokról olvasott, akiket a snájdig huszártisztek kemény keze utáni gyerekes vágy és saját szerepük totális félreértése hajtott az elképzelt toborzóirodába.

– Ezek a nők, ezek a nők! – morfondírozott Kovács úr, rágyújtva egy kövér, ropogós szivarra. – Ha rajtuk múlt volna, talán még háború sem lenne… 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.