Az Osztrák–Magyar Monarchia nemcsak a harctereken szűnt meg tényező lenni az első világháború utolsó szakaszában, hanem a hátországban is. Az uralkodó nevével fémjelzett gyermeknyaraltatási akció kudarca megmutatta, hogy a korrupt népjóléti szervek, a pipogya szociáldemokraták, a nemzetiségi ellentétek által szétmart, egymás ellen heccelt lakosság, a hazudozó kormányzati illetékesek, a hivatalnokok „kedélyes hülyesége” (Jászi Oszkár jellemzése ez), a tehetetlen gyermekfelügyelők, azaz a rendszer minden eleme felmondta a szolgálatot egy jó szándékú (vagy annak beállított) üdültetési kezdeményezés megszervezésekor és lebonyolításakor 1918 nyarán. A sokezres gyerekcsapat adriai utaztatása tragédiába torkollott – egy kisfiú haláláról biztosan lehet tudni. A felelősségről közben visszataszító hangnemű vita folyt a bal- és a jobboldali sajtóban. Cikkünk második részében a nyaraltatás lefolyását, botrányba fulladását mutatjuk be.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE 

A nyaraltatás legfőbb problémája az volt, hogy az éhség pusztító járványa tombolt az Adria-parton, ahol ekkoriban olaszok, németek, horvátok, szlovének és – jóval kisebb arányban – magyarok is éltek. A helybeli szláv lakosság, amikor a magyar gyerekek megérkeztek, döbbenten látta, hogy a jövevények pazarolják a kenyeret, amit külön vasúti kocsikban szállítottak utánuk. A gyerekek viszont a kevés kenyérre panaszkodtak, mert menet közben Horvátországban kifosztották az őket kísérő szerelvények egy részét. (Ezért később gyorsvonatokhoz kapcsolták a gyerekeknek élelmet szállító kocsikat.) Ekkor derült ki, hogy a Monarchia különböző országrészeinek ellátása között óriásiak a különbségek. A magyar sajtó ugyanis közben arra panaszkodott – a Népszava is –, hogy a gyerekek általában késve és rendszertelenül kaptak reggelit, ebédet vagy vacsorát.

Szabolcsi Miklós 1960-as tanulmánya megemlíti, hogy a gyermeküdültetési akcióban részt vevő fiatal József Attila az Adrián verseket szerezhetett: állítólag „az ő műve lett volna az a négysoros dalocska is, amelyet hazajövet a gyerekek énekeltek:

A gyerekeket úgy szeretik,

Hogy csak mesékkel etetik.

Vége van, sej, vége van a szép nyárnak,

Vége van a gyermek-koplaltatásnak.”

Furcsa utalások voltak a sajtóban arra nézve is, hogy a helybeli lakosság miként fogadta a gyerekeket. Az Est például így írt augusztus 3-án: „A legtöbb helyen, így különösen Abbáziában és a Trieszt mellett levő Portoroséban a lakosság ellenséges hangulattal fogadta a magyar gyerekeket.” József Attila és testvére személyesen is megtapasztalhatták Fiuméban a horvát vendégszeretetet: „József Eta is arra emlékszik, hogy »Fiúméban szinte köptek ránk az ottani lakosok…« s a lapok még komorabb képet festenek az abbáziai akciókról; […] Fiuméban botrányosak az állapotok; »Nyaralásból – deportálás« – címezi tudósítását a Világ, s éppen arról a csoportról tudósít, amelyhez a két József-testvér tartozott. Fiuméban senki sem várja őket. A kánikulában, frissítő nélkül a rögtönzött távoli szállásra gyalogoltatják őket. […] Abbáziában teljes a fejetlenség, még ivóvizet sem kaphatnak az összetört gyerekek. Enni pedig az otthagyott makaróni és a tengeri út után egy db. kenyeret kaptak…”

A József testvérek

A Népszava viszont a nemzetiségi ellentétekről szóló híreket igyekezett tompítani: „Kár fölülni azoknak a híreknek is, amelyek nemzetiségi gyűlöletre ösztökélik a proletár-anya szívét. Azok a hírek, amelyek ezzel rémítgetik a gyermekükért aggódó szülőket, talán nem egész komolyak, talán kiszínezettek és ha igazak, akkor pedig nemcsak sajnálatosak is, hanem kárhozatosak.” Jászi Oszkár ekkor épp a környéken tartózkodott és találkozott egy horvát bárkással. Jászi volt Magyarország talán legmegértőbb politikusa, ha a nemzetiségek igényeiről volt szó. Ezért sem meglepő, hogy a Világ című lapban megjelent írásában azt bizonygatta, hogy nem a horvátok miatt vannak problémák, hanem a rossz szervezés miatt. Ám hozzátette azt is: „a bajok igazi okainak feltárása helyett a hecc-sajtónak sokkal könnyebb volt a horvátok ellen üvölteni”. (A politikus itt elhallgat egy fontos tényt: nem a magyar sajtó kezdett a horvátok ellen heccelődni, hanem egy a tengerparton is terjesztett horvát újság kampányolt a magyar gyerekek utaztatása ellen – még jóval azelőtt, hogy a magyar sajtó beszámolt volna a gyermeknyaraltatás visszásságairól.)

Jászi szerint viszont „a túlnyomóan szegény és koplaló horvát népességnek módjában sem lett volna az akció szervezését komolyan zavarni”, s inkább a szervezőket hibáztatta a kudarcért. A politikus is elismerte azonban: „Ami a horvát lakosság hangulatát illeti az egész akcióval szemben, az természetesen nem lehet valami rózsás. Miért? Mert az egész tengerpart hónapok óta nyomorog és a kenyeret csak hírből ismeri.” Ebbe a hangulatba csapott bele villámként a magyar gyerekek nyaraltatása, amit Jászi így jellemzett: „Nem kellenek éppen elvetemült délszláv agitátorok, elég a korgó gyomor is. Egy öreg horvát bárkás, […] ezt panaszolta nekem, mikor a horvátok ellenszenvének okait tudakoltam: – Dehogy haragszunk is mi a magyar gyermekekre. De ha azt látják az emberek, amit például tegnap én láttam, hogy a szomszéd házban dúsan kaptak marmeládos fehér kenyeret a magyar gyermekek (a mieink hetek óta málékenyeret se látnak) s három ételt ebédre s hogy a megmaradt nagymennyiségű táplálékot (a magyar gyermekek az utazástól fáradtak voltak s nem volt étvágyuk) a disznóknak adta a vendéglősnő, ahelyett, hogy a koplaló horvát gyermekeknek juttatta volna, akikor nem lehet csodálni, hogy sok elkeseredett szülő lelkében harag támad.” Ez ugyanaz az eset lehet egyébként, amit Szabolcsi ír le: a frissen érkezett, ivóvizet alig kapó magyar gyerekek a hosszú vonatút után a szokatlan olaszos ételeket, így a makarónit nem ették meg.

Jászi megjegyezte, hogy a disznókat etető vendéglősnő amúgy horvát volt, de ezzel a „panaszos bárkás” nem törődött, majd a politikus hozzátette: „Mert így gyártódik a nemzetiségi gyűlölet: hibásan magyaráznak vagy általánosítanak valami részletjelenséget. Minthogy magyar gyerekek nyaralnak, tehát a magyarság felelős azért, hogy egy haszonleső horvát asszony az ételmaradékokkal a disznót eteti. Minthogy X, Y, Z úr hanyagsága, nyeglesége vagy kedélyes hülyesége miatt a gyermekeinknek rossz szoba és ellátás jutott, a hecc-sajtónak legkönnyebb magyarázat a délszláv propagandára hivatkozni, mert ettől bődül meg a magyar!” Jászi szerint így lett a király tervéből, „melynek egyik alapgondolata épp az volt, hogy a monarchia népeit egymáshoz közelebb hozza, néhány lelkiismeretlen közeg garázdálkodása miatt, a soviniszta kútmérgezésnek újabb alkalma”.

Más lapok viszont arról számoltak be ekkoriban, hogy üresen álltak az adriai szállások, a horvátok és szlovének mégsem adtak helyet a magyar gyerekeknek. És ezt aligha az éhezés magyarázta – tegyük hozzá. Ekkoriban ugyanis a délszláv népek már az önálló államiságukat tervezgették, igaz, azt még nem döntötték el véglegesen, hogy a Monarchia keretein belül maradnak vagy a szerbekkel együtt hoznak létre egy jugoszláv államot. Abban azonban a horvát politikai elit egyre jelentősebb része kezdett bizonyos lenni, hogy a magyarokkal nem akarnak közös fedél alatt maradni, bár még ez sem jelentette azt, hogy Horvátország a Monarchiából is ki akart volna válni.

De térjünk vissza a csodás Adrián nélkülöző gyerekekre! Olasz és német helybeliek segítettek nekik, de sokan így is takaró, élelem és megfelelő szállás nélkül maradtak, miután levonatoztak Triesztbe, és onnan szétosztották őket többek között Portorožba (akkori nevén: Portoroséba), Opatijába, Lovranba és Voloskóba. Az egész akció kudarcba fulladt. A király majdnem maga utazott a helyszínre, számos hivatalnokot leváltottak, helyükre részben Pestről érkeztek intézkedni, míg végül a katonaságot vezényeltek ki, hogy lakásokat rekviráljanak az addig kisebb szállásokon összezsúfolt, ellátatlan gyerekeknek.

Lovran

A legrosszabb napokban előfordult, hogy dohos, vizes, évek óta nem használt, kitakarítatlan helyiségekben aludtak a gyerekek – takaró nélkül. Terjedtek a hírek a köztük taroló betegségekről is, és külön tábori kórházat is berendeztek nekik, ami súlyosabb egészségügyi helyzetre utalt, ám állítólag a kórház üresen tátongott, nem volt rá szükség. Mint azonban utóbb kiderült, ez szemenszedett hazugság volt, egy gyerek biztosan meghalt vérhasban, de az is feltételezhető, hogy jóval több ilyen megbetegedés történt.

Végül is a kétségbeesett pesti szülők nemcsak a Népszavához mentek panaszra, hanem a főváros vezetőihez is. Harrer Ferenc alpolgármester fogadta őket, és ezután döntöttek arról – a kormánybiztos, Vadnay Tibor bevonásával –, hogy nemcsak a szervezők, hanem a szülők képviselői is leutazhatnak az Adriára, és ott meggyőződhetnek arról, hogy helyrehozták a bajokat. A szülői küldöttség végül tényleg leutazott, és a lapok szerint megállapították, hogy javult a helyzet, ezért már nem ragaszkodtak a gyerekek azonnali hazahozatalához. Szabolcsi tanulmánya József Attiláék személyes élményei alapján ennek ellentmond: „Sok gyereket hazavittek az első héten, mi ezen nagyon csodálkoztunk, mert nekünk nagyon jó volt; amellett a túlzsúfoltság is enyhült…”

Utóbb a sajtóban is napvilágot láttak hírek arról, hogy az ellátás még a botrányok ellenére sem javult eléggé. Így amikor a gyerekek augusztus végén hazajöttek, lerongyolódva, lyukas cipőben, koszosan szálltak le a vonatról, az ő szüleik legalább annak örülhettek, hogy testileg épségben viszontláthatták gyermekeiket. A Pesti Hírlap megállapította: az akció kudarcba fulladt, és ennek legfőbb jele az volt, hogy lefújták a gyermeknyaraltatás második turnusát. A Világ szerint a gyerekek fogadása is botrányos volt Pesten, hiszen hat és fél órát várakoztatták az aggódó szülőket a tűző napon, nem szóltak nekik, hogy ennyit fog késni a vonat. Persze a hivatalos fogadóbizottság csak a szerelvény befutása előtt jelent meg a Keleti pályaudvaron. Ám ez a társulat már nem volt olyan fényes és díszes, mint a vonatok indításakor, a gyerek kiutaztatásakor. Augusztus végén csak a legközvetlenebbül érintett szervezők (felelősök) jelentek meg a fogadáskor. Az induláskor a gyerekeket búcsúztató tábornokok és előkelőségek a botrányok hatására elmaradoztak a visszaérkezés alkalmából szervezett ünnepségről.

Még kevesebb előkelőség volt ott azon a temetésen, amelyet Drexler Gyula szabómester fiának, a kis Endrének rendeztek. A kisfiú az apja karjaiban halt meg, aki hiába utazott már utána az Adria partjára. Drexler Endre az orvosok közlése szerint vérhasban halt meg, és állítólag nemcsak ő feküdt a kórházban, amikor édesapja megpillantotta őt. A hivatalos jelentések és számos újságcikk azonban a nyár folyamán mindvégig cáfolta, hogy sorozatos megbetegedések sújtották volna az üdülő gyerekeket. Az Est 1918. szeptember 8-i számából azonban feltételezhető, hogy súlyos fertőzések is előfordultak a nyaraltatás során.

Felhasznált irodalom:

A munkásgyerekek nyaraltatása = Népszava, 1918. április 24.

A munkásgyermekek nyaraltatása. Megkezdik a gyermekek összeírását = Népszava, 1918. április 25.

A munkásgyerekek = Népszava, 1918. augusztus 3.

Az osztrák tengerparton nyaraló magyar gyermekek sorsa = Népszava, 1918. augusztus 3.

A tengerparton rosszul látják el a magyar gyermekeket = Az Est, 1918. augusztus 3.

Magyar gyermekek az osztrák tengerparton = Népszava, 1918. augusztus 4.

A gyermekek nyaralása = Népszava, 1918. augusztus 6.

Jászi Oszkár: Epilóg a gyermeknyaraltatáshoz = Világ, 1918. augusztus 7.

A gyermeknyaraltatás és a klerikális szemtelenség = Népszava, 1918. augusztus 24.

Hazajöttek a gyermekek = Világ, 1918. augusztus 27.

A tengerparti nyaraltatás kudarca. Nem indítják el a második gyermekturnust = Pesti Hírlap, 1918. augusztus 29.

A gyermeknyaraltatás halottja = Az Est, 1918. szeptember 8.

A gyermeknyaraltatás halottja = Az Újság, 1918. szeptember 8.

A gyermeknyaraltatás halottja = Népszava, 1918. szeptember 8.

Gyermeknyaraltatás. = Társadalmi Lexikon. Szerk.: Madzsar József. Budapest, 1928.

Szabolcsi Miklós: Egy fejezet József Attila életéből = Irodalomtörténeti közlemények, 1960/5. 525–534.

Szegő Iván Miklós: A délszláv államszövetség 88 éve = Index, 2006. július 12.

Kerényi Éva: Háború, migráció, áldozatkészség – beszélgetés L. Juhász Ilona néprajzkutatóval az első világháború etnikai mozzanatairól = Ujkor.hu, 1915. október 31.

Szegő Iván Miklós: Azt sem tudni, hol végződnek Magyarország szomszédai = 24.hu, 2018. március 17.

Szegő Iván Miklós: Vita Horvátország jövőjéről: baljós árnyak = Elsovh.hu

Szegő Iván Miklós: Gyermeknyaraltatás az Adrián – közben az antant a kikötőket bombázta. = Elsovh.hu

Szegő Iván Miklós: Munkásgyermekek nyaraltatását szervezik Károly király nevében = Elsovh.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.