Érdekes cikket közöl a Pesti Hírlap 1915. március 25-i számából Kaba Eszter a Hadszíntér és hátország honlapon.Egy orosz fogságba került német eszperantista katona számol be élményeiről, és arról, hogy az eszperantó segítségével hogy úszta meg a szibériai deportálást, illetve a moszkvai fogságban hogyan alakult egész kis eszperantista kör orosz tisztekből és hadifoglyokból.

Tény, hogy az 1887-ben megalkotott mesterséges nyelv (a nyelvet kidolgozó Zamenhof állandó eszperantó nyelvű epitheton ornansa a „la kreinto de Esperanto”, az eszperantó alkotója) kissé paradox módon óriási lökést kapott az első világháborúban. Ez volt ugyanis – egyéb előnyei mellett – az egyetlen olyan nemzetközi nyelv, amely mögött igen masszívan ott állt az emberi testvériség, a népek közötti kölcsönös megértés ideológiája. Nem csoda, hogy a munkásmozgalom is hamar felfedezte magának.

Mesterséges közvetítő nyelvek kitalálására persze korábban is voltak példák. Ezek jó része csak nyelvi, vagy éppen filozófiai kísérlet volt. Descartes például kijelentette: „olyan rendszert kell feltalálni, melynek segélyével minden gondolat és fogalom kifejezhető. Ennek a nyelvnek a megtalálása a valódi filozófiától függ" – és neki is fogott az univerzális nyelv megalkotásának. Más, immár praktikusabb szempontok mozgatták az „utópista szocialistákat”, akik közül mind Fourier (akinek – Madáchnak köszönhetően – igen rossz a magyar sajtója), mind a kommunákat létrehozó Cabet nekiveselkedett a közvetítő nyelv problémájának. Az első teljes nyelvtervezetet, a volapüköt Johann M. Schleyer dolgozta ki 1880-ban, és a nyelv hamar népszerűvé is vált. Sajnos azonban Schleyer nemigen értett a nyelvekhez: a volapük teljesen öntörvényű volt, szabályai esetlegesek, szókészlete gyökértelen. A nagy volapük-konferenciákon a résztvevők csupán a mind vaskosabbá váló volapük szótárak segítségével tudtak felettébb döcögősen kommunikálni egymással.

Zamenhof 1887-ben jelentette meg Varsóban oroszul füzetkéjét, az Unua Librót (Első könyv, eredeti címe: Dr. Eszperantó: Mezsdunarodnij jazik). A volapükkel ellentétben az eszperantónak elnevezett nyelv kevés (mindössze 16), de minden körülmények között alkalmazandó nyelvtani szabályt állított fel, szóképzése az elő- és utóképzőkkel frappáns, kreatív és egyszerű volt, szókészletét pedig a latin, szláv és germán nyelvekből, lehetőség szerint pedig a már amúgy is nemzetközivé vált szavakból építette fel. Megtanulása, ha nem is volt „gyerekjáték”, ahogy hirdették, de kétségkívül sokkal könnyebb, mint bármely „természetes” nyelvé. Magyarországon is hamar akadtak követői. Egyetemista koromban alkalmam nyílt látni a Magyarországon őrzött (tudtommal) egyetlen autentikus Zamenhof-levelet. Nagyjából így szól: „Tisztelt Uram! Fogalmam sincs, miféle húsz márkát keres rajtam. Én a megrendelt brosúrákat rendben postára adtam…”

Mintegy egy évtizeddel a nyelv megalkotása után Zamenhof kidolgozta sajátos humanizmusát, egyfajta vallást, amelyben előbb az ókori Hillél rabbi tanításait kívánta modernizálni (úgy vélte, ha a judaizmusról lefosztja a furcsának tűnő külsőségeket, akkor az antiszemitizmusnak kevesebb talaja lesz), de utóbb amolyan általános emberiséghitet kreált rendszeréből, amelyet homaranismónak (kb. emberiségizmus) nevezett el. Ez határozottan pacifista volt, elutasított minden háborút, és tökéletesen megfelelt a munkásmozgalom különféle irányzatainak is, amelyek – az adott jelen osztályharcait megvívva, úgymond, lezárva az emberiség előtörténetét – szintén az emberiség nagy, mindent átfogó közösségét áhították.

Az első világháború szörnyűségei sok – ma már talán naivnak tűnő – álomnak és ideológiának véget vetettek; a munkásmozgalom a hadba lépés és a háború tanulságain a háború után meghasonlott: részben beilleszkedett a burzsoá államba, reformista néppártokká vált, részben forradalmasodott és radikalizálódott. 1918 végétől Németországban már fegyverrel fordultak egymással szembe a szociáldemokraták és a kommunisták. De „a háború soha meg ne ismétlődjön!” lázában égve az eszperantó a munkásmozgalom összes irányzatában népszerű lett, sőt rengeteg tisztes polgár és kispolgár, irodalmár és – bármily különös – rendőr között is. Az első – és mindmáig létező - eszperantista rendőrszövetséget a magyar Marich Ágoston rendőrtiszt hozta létre.

Időközben, még a háború előtt kialakult az idó nyelv, amely az eszperantón alapult ugyan, de azt igyekezett közelebb vinni a természetes nyelvekhez (és így persze sokkal bonyolultabb is volt). A háború után a munkásmozgalom más törésvonalai mellett az eszperantisták és az idisták is össze- összecsaptak. Felmerült, hogy az 1918-ban alakult Kommunista Internacionálé hivatalos nyelve az eszperantó legyen. Lenin – aki egyébként gyanakodva nézte a mesterséges nyelveket, a „volapük” szót írásaiban többször a zűrzavar szinonimájaként használta – inkább az idót támogatta. Végül a javaslat elhalt, de időközben erős anarchista színezettel megalakult az eszperantista Nemzetnélküli Világszövetség (Sennacieca Asocio Tutmonda), amely sokáig az eszperantista munkásmozgalom legfontosabb szervezete volt (tulajdonképpen máig az, bár manapság már nemigen van eszperantista munkásmozgalom). Annak idején a SAT adta ki Szathmári Sándor eredetileg eszperantóul írt gulliveriádáját, a Kazohiniát is.

A különféle diktatúrák persze nem nézték jó szemmel az eszperantót. Szovjet-Oroszországban kezdetben még teljes támogatást élvezett, de a SAT alapításával a szovjet eszperantistákat egyre inkább arra próbálták rászorítani, hogy afféle ellensúlyként lépjenek fel az anarchistákkal szemben. Az 1930-as évek elején létre is hozták a szovjet ellenszervezetet, a Proletár Eszperantista Internacionálét, de a nagy tisztogatások során ennek a tagságából sem sokan maradtak szabadlábon, vagy akár életben. Az eszperantó a sztálini Szovjetunióban már gyanús kozmopolitizmusnak számított. Kimondva-kimondatlanul: zsidó ármánykodásnak. Praktikusan: vádpontnak.

Németországban Hitler már a Mein Kampfban a zsidó világuralom egyik aljas eszközeként írt az eszperantóról. A nácik hatalomra kerülése után azonnal üldözni kezdték előbb a munkáseszperantistákat, majd általában az összes eszperantistát. Az eszperantót „a zsidók és a kommunisták” nyelvének, „a háttérhatalmak nyelvi korcsának” titulálták. A Weimari Köztársaság idején virágzó német eszperantista mozgalom résztvevőinek nagy részét a koncentrációs táborokban ölték meg.

A két világháború között Magyarországon viszont (kissé meglepő módon) példátlanul sokszínű volt az eszperantó-mozgalom, sőt: az 1930-as években leginkább Magyarországot tekinthetjük a világmozgalom centrumának. A „polgári” eszperantisták mellett a legkülönfélébb munkáskörökben tanulták az eszperantót, a Népszava csakúgy eszperantó nyelvleckéket közölt, mint az illegális kommunista lapok. Még az alföldi kubikos napszámosok között is tudunk eszperantóul tanuló körökről. A rendőrség ugyanakkor rajta tartotta szemét az eszperantistákon, főleg a munkásokon. „Az eszperantisták zöld csillaga olyan, mint a görögdinnye: kívül zöld, de belül vörös” – szólt a pandúri verdikt.

Jellemző eset, hogy 1931-ben, mikor Bánhidán néhány nappal a Matuska-féle (rögtön a kommunistákra fogott) merénylet után kézzel írott röplapokat találtak, amelyekben egy bizonyos „Fekete Szövetség” szólított harcba Horthy, „Magyarország rablózsiványa” ellen, a helyi eszperantó munkásklub titkárát fogták le (bár semmi köze nem volt a fenyegetésekhez). A „polgári” eszperantó-mozgalom viszont szabadon virágzott: 1922-ben Magyarországon alapították a Literatura Mondo (Irodalmi világ) című folyóiratot (egyik alapítója Schwartz Tivadar, Soros György apja volt), amely az egész világmozgalom legbefolyásosabb lapja lett. A polgári-művészeti-kulturális eszperantista mozgalom csak az egyre fokozódó zsidóüldözés hatására halt el. Pontosabban: munkásszázadokba hurcolták, deportálták, agyonlőtték és elüldözték az országból.

A világ a „húszévnyi fegyverszünet” után (ugyan, dehogy volt az fegyverszünet!) ismét beleájult a totális mészárlásba, a korlátlan technicizált barbárságba. Az emberi testvériség, a népek egyetértése és „barátsága” ismét lekerült a történelem napirendjéről. És bár az eszperantista irodalom (és folklór) számos hasonló második világháborús történetet is számon tart, mint amiről a Pesti Hírlap 1915-ben írt, az eszperantó humanizmusa soha nem heverte már ki igazán az újabb csapásokat.

 Eszperantista-pacifista bélyegek a Spanyol Köztársaságból, 1934. www.germanpostalhistory.com

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.