A háború mindig egyszerre jelenti a dolgok és termelőerők (köztük az ember) elképesztő pusztítását, és egyben a dolgok és termelőerők (leszámítva az embert) feszítetten bővülő újratermelését.

Mivel pedig minden háború egyik kardinális pontja a hadtáp, az élelmiszeripar fejlesztése a modern háborúk elkerülhetetlen részévé vált. De nem csak kenyérrel él az ember, ezért az élelmiszeripar változásait, az új, olcsóbb, addig kevéssé használt nyersanyagok felhasználását, a vegyipar és az ételek előállításának egyre szorosabb kapcsolatát éppúgy ideológiai köntösbe volt célszerű burkolni, mint magát a harctéren folyó öldöklést. Míg az utóbbi esetben erre a nemzeti érdek volt a megfelelő (és már jól bejáratott, bár igazán az első világháborúra kiteljesedő) ideológiai kategória, addig az élelmezés esetében, kissé paradox, de mégis félelmetesen logikus módon az egészségesség lett az egyik kucsszó.

A Hadszíntér és Hátország honlapon Egry Gábor rövid válogatást nyújt abból, ahogy a Pesti Napló az 1915-ös év tavaszán ezt a „gasztronómiai forradalmat” tálalta.

A hadseregek élelmezésével kapcsolatban két, egymással ellentétes elképzelés élt a közvéleményben. Az első, a romantikus toborzónótákon és a réges-régi háborúk generációkon átívelő, kollektíven konstruált emlékein alapuló sztereotípia szerint a katonák jól, bőségesen, „férfiasan” étkeznek, fogukkal tépik a szaftos sülthúsokat, hozzá ódon pincékből zabrált nehéz vörösborokat kortyolnak. Esznek-isznak a sátorban, másra gondjuk sincsen – és ennek a bőségnek van oka, magyarázata: a katonák valahol mindezt megérdemlik, hiszen nap mint nap másokért viszik vásárra a bőrüket. Nem nehéz belátni, hogy ez az elképzelés premodern örökség, amely egy preindusztriális, sőt prekapitalista világ hadsereg-képét elegyíti a bőséges, húsban dúskáló paraszti álom vágyaival. A prédáló hadak világából ered, mikor a marcona hadfiak kétségkívül jobban étkeztek, mint az élelmiszert megtermelő, kirabolt parasztok.

A másik, a korabeli valósághoz jobban közelítő kép inkább azt hangsúlyozza, hogy az ipari léptékű hadviselés korában a táplálkozás is iparivá válik: a hadsereg élelmezése a lehetőségek szerint bőséges és tápláló, de érthető okokból egyszerű, nem a kulináris élvezeteket és a változatosságot helyezi előtérbe. És itt már messze nem a hatalmat, erőt is megtestesítő szimbolikus habzsolásra esik a hangsúly, hanem – ó, protestáns etika! – a józan takarékosságra, a belátó mértékletességre, a kellőképpen tápláló, a katonákat üzemanyagként a leginkább költséghatékony módon működtető racionalitásra. Mivel pedig ez a racionalitás, bár lehet indokolt és dicséretes, de cseppet sem lelkesítő, afféle éthosz gyanánt egy új egészségkultuszt is szerveztek köré. A nehéz húsok helyett előbb zöldségeket és főzelékeket ajánlottak otthon is a háziasszonyoknak, majd a háborús megszorítások gyarapodásával egyre inkább a régi ínségételeket: a krumplis hamisgulyásokat, belsőségeket, élelmiszeripari melléktermékeket (iró, melasz, korpa), sőt a könnyem begyűjthető, salátának alkalmas gyomokat (pitypang, vadsóska, kökény, sulyom stb.) vették elő – csupa olyan terméket, amit ma drága pénzért veszünk meg a bioboltokban. És mindez persze roppant egészséges. „A jó propagandista – írta Brecht – […] ha nincs zsír, bebizonyítja, hogy mindenkit megszépít a karcsú derék.” (Eörsi István fordítása)

Nem is olyan meglepő tehát, hogy ez a hirtelen megjelenő új egészségkép mennyire hasonlít a mai – szintén költséghatékony és ipari jellegű, viszont határozottan fogyasztói – gasztronómiai egészségképre.

Az 1915-ös évben már egyre fontosabb szempont lett a takarékosság, az újfajta (sok esetben újra felfedezett) alapanyagok használata, vagy az addig inkább takarmánynak vagy szegényételnek tekintett gabonafélék (kukorica, árpa, utóbb a zab) nagyobb mértékű felhasználása.  A hadseregben általános volt a rizs fogyasztása, amely a lisztnél és a burgonyánál könnyebben eltartható és szállítható volt, ám Magyarországon éppen a világháború előtti években szinte egyáltalán nem termesztették, importból származott, ezért – főleg a paraszti asztalokon – a „rizskása” ünnepi ételnek számított. A katonák körében a rizs mindenestre hamar népszerűtlenné vált, akárcsak bajtársai: a sárgaborsó, a hamisgulyás, az – akkor még alapvetően húst tartalmazó – húskonzerv, vagy a margarin (amit az elterjedt tévhittel ellentétben nem az első világháborúnak köszönhetünk: III. Napóleon igényére készítették el a francia-porosz háborúk idején).

De a legfontosabb, a katonai koszt alappillére – hasonlóan a magyar parasztok étkezéséhez – a kenyér volt. A háborúban persze ez is megváltozott. Nem is olyan régen, pár évtizeddel korábban vált a világszínvonalú magyar malomiparnak köszönhető fehér kenyér a paraszti jólét szimbólumává, az „otthon kenyerévé”, és szorította ki a korpás, vagy kevert lisztekből sütött kenyereket, illetve a csíráztatott magvakból sütött csirizes málékat és főtt darákat, kásákat. A katonaságnál azonban ismét visszatért a barnás „komisz” kenyér. Hiába állította (amúgy helyesen) a Pesti Napló urbánus tudósítója, hogy az ilyen kenyér ízletesebb és egészségesebb is a finomlisztből készült hófehér kenyérnél, a katonák jórészt paraszti gyomra (és főleg ínye) mégis kevésbé vette be. A komiszkenyérnek jó íze volt – a fehérkenyérnek jelentése és jelentősége. Magyarországon minden íztelensége dacára máig megőrizte primátusát – és egyet kell értenünk a 1915-ös Pesti Napló szerzőjével: jórészt „irodalmi alapon”.

Persze a frontokon nem volt minden annyira rendben, mint ahogy a sajtó és a propaganda sugallta. A kezdetben jókora húsadagok („a hús mennyisége – az egy-egy ember számára kimért adag – akkora, hogy városi gyomrú embernek ugyancsak nehéz vele megbirkózni” – írta a Pesti Napló tudósítója) gyorsan összezsugorodtak, előbb mócsinggá, majd krumplivá, margarinos zabkásává koptak. Már persze főleg a közkatonák számára, ami további feszültségeket szült. Hašek csetlő-botló katonái a frontra tartva egyre éhesebben figyelik a remek ételeket falatozó tisztikart. Ahogy Brecht írta egy következő háború előtt:

Az uralmon lévők mondják, a hadseregben

Népközösség van.

Igaz-e – megtudhatjátok a konyhán.

A szívekben legyen egyforma a bátorság. De

A tálakban

Kétféle az étel.

(Hajnal Gábor fordítása)

S hogy mi jutott az ízes csemegékre vágyó közkatonáknak? A Pesti Napló tudósítója ezt is leírja: egy galíciai delikáteszben vásárolt maréknyi mazsola. Mert 1915 elején még voltak ilyen delikáteszek a front közelében. Nemsokára már ez a mazsola is csak távoli, édes emlék maradt.

De ez már persze egy másik történet, vagy inkább csak egy másik epizód ugyanabból a sorozatból.  

 Fotó: fortepan.hu

A jó rémhír mindig egy kicsit hihető is. Nem nagyon, mert akkor nem is igazán érdekes, de valamennyire.

A jó rémhír leginkább attól hihető, hogy – némi ráhagyással – akár igaz is lehetne.

Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Vagy valaki nem bujkál benne.

Így a jó rémhír valójában fontos történeti forrás is. Nem elsősorban arra világít rá, hogy az emberek milyen abszurd dolgokban képesek hinni (ezt tudjuk magunktól is), hanem sokkal inkább arra, hogy a valóság maga milyen abszurddá válhat, mikor sajátos televényt szolgáltat a jó rémhírnek. A felfordult világban, ahol a valóságos hírek is szinte felfoghatatlanok, a rémhírek e valóság részévé válnak, ellenpontozzák és kihangsúlyozzák annak hihetetlenségét. Sőt, alakítják is. Óriási irodalma van a rémhíreknek, a lázadásokat és forradalmakat megelőző és kirobbantó nagy félelmeknek, a pogromokat kiváltó pletykáknak, a tőzsdéket megrázó, önbeteljesítő híreszteléseknek. Hogy az arisztokraták kastélyaikban gabonát rejtegetnek, hogy felverjék az árakat; hogy a hatóságok a kutakba szórt bizmutporral akarják megmérgezni a parasztokat; hogy a kínaiak ellopott gyerekekből főzik a pekingi kacsát; hogy a való világ szörnyűségei mögött valami grandiózus, átfogó, gonosz terv lappang, az éppen aktuális ellenség összeesküvése. Egy globális titkos magyarázat – amit persze végső soron mindenki ismer.

Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csak a hamisítás egy mozzanata – írta 1967-ben Guy Debord A spektákulum társadalmában.

Takács Róbert Az Est 1914. augusztusi számaiból csemegézi ki a Hadszíntér és hátország honlapon az első háborús hetek egyik delikát rémhírét, az aranyautók mítoszát.

A történet szerint lefüggönyözött automobiljaikban nőnek öltözött franciák igyekszenek aranyrudakká tett vagyonukat a velük szövetséges Oroszország felé az országból kimenteni.

Ebben, kérem, a jó rémhír összes elképzelhető ismérve megtalálható. 1914-ben eleve gyanús volt, aki autóval furikázott; egy rendes összeesküvő legyen francia, mint Richelieu bíboros, és – ha már összeesküvő – viseljen női ruhát, mint az összes ilyen témájú filléres regény és népszínmű vonatkozó szereplői. És persze Oroszország, a régi fenyegető, keleti nagyhatalom felé hurcolja aranyba konvertált vagyonát, egyrészt praktikus okokból, másrészt mivel azt úgy követeli meg a népi dramaturgia. Mert a nőies franciák messze voltak, de a muszkák mindig is közel.

Ugyanakkor a háború kitörése előtt és közvetlenül utána valóban komoly tőkemozgások és -áthelyezések zajlottak Európa-szerte. Ezeknek persze nem az autókban elrejtett aranyrudak voltak az eszközei, a dolog sokkal kevésbé volt romantikus; az egyes országok kormányai különféle intézkedésekkel próbálkoztak, hogy egyrészt visszahívják az ellenséges szövetségi rendszerbe tartozó országokba invesztált tőkéket, másrészt otthon horgonyozzák le a külföldi tőkebefektetéseket.

De az aranyautók legendája sokkal érdekesebb volt a számokkal, kimutatásokkal és rendeletekkel operáló valóságnál. És persze érthetőbb is.

Magára ismert benne a pénzét a párnacihába rejtő gazda, a „biztos” aranyba fektető kispolgár, vagy a kevés pénzét valami – netán éppen francia tulajdonú – bankban tartó, folyton aggódó kistisztviselő. A pénz ilyen regényes kimentése az adott körülmények között végtelenül logikusnak és érthetőnek látszott, de egyben sajátos elidegenítési effektussal is dolgozott – ki különbözhetett volna jobban az aratásból hazaszekerező, abált szalonnát falatozó alföldi gazdától, mint egy női ruhába öltözött, gépkocsin suhanó csigazabáló francia? Hogy miért kellett ehhez a női ruha? Mert úgy érdekesebb. Ha valaki rosszban sántikál, adja meg a módját.

A rémhír maga ugyanis kollektív műfaj, instant szájhagyomány. Egyszerre okozza az információ bősége és szűkössége; mikor az új információk áradásában az emberek valamilyen átfogó, értelmező és összekapcsoló rendszert keresnek, ami segíti az eligazodást. Bár a háború kitörésekor rengeteg volt a hivatalos és félhivatalos információ, a konkrétan húsba vágó hír, az ellenségkép határozottan kiforratlan, elvont és távoli volt. Ahogy Az Est cikkeiből is kiderül, az aranyautókról szóló legenda elsősorban vidéken terjedt és öltött különféle öntevékeny formákat. Ahol a vagyont – már akinek akadt – még mindig előszeretettel ingóságokban halmozták fel, és ahol a gépkocsis ember ab ovo osztály- és tájidegennek számított.

És persze ott volt a mítosz kulcspontja, a bűvös arany. Külön rémhír-iparág telepedett az absztrakt érték ősi matériájára és metaforájára; aranyvonatok, színarany vécécsészék és aranyvárosok legendái, egészen a nagy, arany alvázzal ellátott túrakocsiig, amelyen Gorcsev Iván (a maga orosz nevével!), a Rangoon teherhajó volt matróza furikázott kalandról kalandra a fizikai Nobel-díj elnyerése után. Hiszen az arany, mint afféle általános egyenérték nem csupán drága volt, de éppen józan ésszel nehezen értelmezhető drágasága tette egyben misztikussá is.

És persze az egész történet meglévő, régi társadalmi feszültségekre is alapozott. A háborús propaganda és a nyomában kirobbanó kémhisztéria kiváltotta „hazafias éberség” jó ürügyként szolgált a gazdagokkal szembeni (sokszor megalapozott) ellenszenv és gyanakvás levezetésére. A vidéken összeverbuválódott vigilante-brigádok lelkes tevékenysége mögött ez is ott húzódott. Mint ahogy az állam sem pusztán a kémekkel és vagyonmentőkkel szembeni averziói miatt végzett erősen eltúlzott közúti ellenőrzéseket. Folyt az esetlegesen mozgósítható gépjármű-állomány számbavétele.

Ha pedig némelyik kocsiban netán botcsinálta transzvesztita franciák kuporogtak volna dugi aranyrúdjaikon, hát az lett volna az igazi bónusz. Ilyenről persze nem tudunk. De akkor sokan tudni vélték.

Aztán idővel, ahogy a háború gőzhengere egyre magasabb fokozatba kapcsolt, az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb lett annál, hogy olcsó kémhistóriákból szalajtott fantomokra vadásszanak az utakon. A valódi hírek sokkal rémesebbek lettek, a világ egyszerre vált mind kaotikusabbá és mind nyilvánvalóbbá. Az aranyautók legendája már-már békebeli folklórrá kopott, hogy azután később, más nagy sorsfordulók idején modernizáltabb formában éledjen újjá. Ahogy azt a legszebb, legfrappánsabb magyar rémhír-leírásban olvashatjuk:

Kún Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjet-ház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgyhogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság-téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly-József - meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.

(Kosztolányi Dezső: Édes Anna)

Bár az első világháború korántsem az első modern háború volt – a hadtörténészek számos ismérvét felsorolják a modern háborúnak, és a krími háborút, a búr háborút, az orosz-japán háborút és másokat sorakoztatják fel a különféle aspektusok bemutatására – de kétségtelen, hogy a közvélemény háború-képe 1914-ben még egyáltalán nem volt modernnek tekinthető.

Erre persze az összes ország propagandagépezete is alaposan rájátszott. A futurizmus gépimádó, zaklatott lendülete csak kicsiny, ínyenc rétegek képi-verbális eledele volt; és bár az újfajta tömegtermelés szimbolikus szent tárgyát (emlékezzünk Huxley Szép új világára), az első futószalagot már 1913-ban üzembe helyezték Henry Ford michigani gyárában – ebben komoly szerepe volt Galamb József főkonstruktőrnek –, a háborúról alkotott kép 1914-re még mindig kisipari, néhol egyenesen feudális jellegű maradt.

Sajátos ellentmondás feszült az egész Európát átfogó tömeges mozgósítás, a haditermelésre átálló gazdaságok és a hadifogyasztásra átállított társadalmak, a hátországot is egyfajta hadszíntérként kezelő új, háborús futószalag, és a propagandában sulykolt, illetve a közvéleményben rögzült már-már bukolikus háború képei között.

A háborút az emberek alapvetően valamiféle elsöprő lovasrohamnak képzelték. Ebben volt lendület, szín, hurrázás és kardcsattogás. Meg persze vér is, de csak amúgy színpadiasan - vöröse jól kiegészítette az arany sujtásokat. Nem véletlen a magyar nyelv „huszáros” szava. Vagy – mai példát véve – gondoljunk csak a Kerényi Imre által fémjelzett nemzeti festménytár két jeles abszurdjára, Somogy Győző Az első világháború és Korényi János Lovasroham című festményeire (mert a sztereotípiák tartósabbak szinte bárminél).

 A közvélemény – nem csak Magyarországon, de mindenütt – rövid háborút várt. Rövidet, ahogy modern módon felgyorsult világ diktálta, és rövidet, mint az archaikus vérnászként felfogott háború. Ha a vasutakon száguldhat az ember, ha a távírókon száguldhat az információ, akkor éppen a háború, a száguldó, mindent letipró lendület szimbóluma lenne hosszabb, lassúbb ütemű?

És a kormányok pontosan ezt ígérték.  A rövid, de igazságos háború az 1914-es propaganda kulcspontja volt. Sőt nemcsak ígérték: maguk is hittek benne.

És mikor eloktóberült és meghidegedett az idő, a kacagányos lovasrohamok sáros lövészárokba süppedtek, és a valóban modern, cseppet sem romantikus húsdaráló magasabb fokozatba kapcsolt, az emberek egy hónap után azt kezdték kérdezgetni: meddig tart még a háború? Lassan lehullnak a levelek, de hol vannak a hazatérő katonák? Mármint akik nem koporsókban érkeznek haza (1914 októberében még jutott koporsó mindenkinek).

Nekünk, visszatekintve, ez furcsa kérdésnek tűnik. Akkor teljesen helytálló, jogos kérdés volt. Húsbavágó. Életbevágó.

A Hadszíntér és hátország honlapon Ignácz Károly a Népszava 1914. október 11-i számának cikkét közli: Miért tart ilyen sokáig a háború?

A cikk a Berliner Tageblatt című, mérvadó liberálisnak számító lap írásának átvétele. A BT katonai szakértője, Ernst Moraht őrnagy magyarázza el benne, hogy éppen a háború tömegessége, az elképesztően kiterjedt harcvonalak, az új technológia gyorsasága az, ami miatt a háború ilyen meglepő mértékben elhúzódik.  

Moraht őrnagy a korabeli Európa egyik legelismertebb hadügyi szakértőjének számított. Elemzéseit nem csak Németország szövetségesei, de az ellenséges országok sajtója is rendszeresen átvette. Theodor Wolff, a Berliner Tageblatt főszerkesztője remekül választott – nem utolsósorban Moraht írásai voltak azok, amiért a lap nemzetközileg is elismert újság lett, és maradt is egészen Hitler hatalomra jutásáig. Bár Moraht a háború vége felé távozott a laptól – hangsúlyos, és idővel a konkrét haditechnikai kérdéseket háttérbe szorítva megjelenő pángermanizmusa egyre kevésbé felelt meg a BT irányvonalának – de nimbusza töretlen maradt. Ám 1914-ben, mikor a háború „elhúzódásáról” beszélt, még ő is arra gondolt: legfeljebb ha karácsonyig.

Moraht a lassúság okát leginkább abban látta, hogy a haditechnika fejlődése (a gyorstüzelő kézi- és tüzérségi fegyverek), illetve az addig példátlan számban mozgósított tömegek (az „emberállomány”) utánpótlása technológiailag nem volt egyensúlyban. Az új fegyverek gyorsan lőttek, de a lőszert le is kellett gyártani, és a hadszíntérre juttatni. „A lipcsei nagy csata munícióját most néhány óra alatt kilőnék és a lövedékek pótlása nagy utat tesz, míg a csőbe jut.” A vasúton kívül pedig erre jószerivel csak lovak álltak rendelkezésre, azokból viszont már korántsem volt elég. A mezőgazdaság átalakulásával a háborút megelőző évtizedek során Európa-szerte egyre kisebb lett a mozgósítható lóállomány.

Az elképesztő méretű hadseregek megfelelő mennyiségű ellátmányt követeltek. Ez nem csak azt jelentette, hogy a hátország termelését és fogyasztását teljesen át kellett állítani, hanem ismét csak az utánpótlás nehézkességét, hovatovább elmaradottságát is. A háború előtt a hadmérnökök zsenialitását sokkal inkább az új típusú fegyverek foglalkoztatták, mint az utánpótlás kérdései. A hadtáp soha nem kerül a háborúk kitüntetett dicsőségtábláira. Pedig a legtöbb dolog a hadtápon múlik. Szinte minden. Nem utolsósorban a morál, amit a hadtudósok is, a hátországban szónokoló politikusok is oly sokra tartottak.

Moraht precíz magyarázatokat adott a háború elhúzódására, és ez végighúzódott egész szakértői-publicistai munkásságán. Minden pángermán hevülete mellett a háborút egyfajta hatalmas gépezetnek tekintette (ha lehet ilyen paradox képpel élni, romantikus technokrata volt), ami előbb utóbb a használatban összecsiszolódik, egyre olajozottabban működik, hogy vasat, olajat, komiszkenyeret, ütőszeget, lőport, bakancsokat, dohányt, mustárgázt, sózott húst, lovakat és embereket fogyasztva geopolitikai érdekérvényesítést, hatalmi törekvéseket, politikai ambíciókat, gyarmati igényeket és halottakat, nyomort, új vagyonokat és spanyolnáthát, műlábakat és radikális politikát, inflációt és forradalmakat termeljen.

A négy hétből négy hónap lett, négy évszak, majd négy év, mire az óriási masinéria kifulladva, megtörve, szuszogva és csikorogva leállt. Karbantartásra szorult. Az 1914. októberi Népszava olvasói közül addigra sokan elestek, hadifoglyok lettek, vagy éppen kommunisták, akiket akkor még leginkább e gépezet leszerelése foglalkoztatott. Persze ez is illúziónak bizonyult, mint ahogy az is, amit oly sokan tápláltak a háború előtt és annak legelején: hogy a felgyorsult, technológiailag fejlett hadviselés lényegében szakmai kérdéssé teszi a háborút, ami minden addiginál kevésbé érinti majd a „civil lakosságot”. Pont az ellenkezője történt, ma ezt már világosan látjuk. De akkor hihető, logikusnak tűnő pozitivista perspektíva volt – az új maga alá gyűri a régit, és az új gyorsabb, jobb, technikásabb, fejlettebb. Ahogy Moraht őrnagy vigasztalta a Berliner Tageblatt, és azon keresztül a Népszava olvasóit:

 „De, amint minden kiegyenlítődik a földön, úgy az 1914. évi világháborúban is találkozunk a harc idejének csökkenésével és pedig a várostrom terén. A „bevehetetlen” várak és erődök néhány nap alatt meghódolnak. Negyven évvel ezelőtt még hónapokig tartó vakondmunkát kellett volna ellenük végezniök a mérnököknek. Vigasztalódjanak hát ezzel a türelmetlenek, akik a mai idők gyors tempóját minden dologban megkövetelik.”

Moraht őrnagynak nem adatott meg, hogy kivárhassa a „gyors” háború végét. Az öreg pángermán hadtudós nem érte meg a német álmok és a régi Európa teljes széthullását. 1918 júniusában halt meg. Szép nekrológokat kapott még a brit, a francia és az amerikai sajtóban is.

Egy kicsit olyan volt az egész, mint valami végtelenül elnyúló, lidérces házibuli. Vagy még inkább többnapos, városi sztereotípiáinknak megfelelő falusi sátoros lakodalom, ahol persze egy-egy jókora verekedés is a program részét képezi, és az aranyló húsleves meg a vajkrémes torták illata a csípős tesztoszteronnal keveredik, de a végén a lerabolt, kaotikus asztalok mellett töltögetik egybe az üvegek és poharak alján maradt italokat a legkitartóbb, ködös tekintetű vendégek. Az elején még optimista eszem-iszom. A végére örül, aki valami kis maradékhoz jut.

Előbb válogatott, nehéz és jelentőségteljes fogások, nagy, tartalmas húsok és meggyőző sütemények, majd könnyedebb, fantáziadúsabb és újféle kreativitást igénylő ételek, végül pedig népi találékonyság és kétségbeesett maradékgazdálkodás. Az élelmezés a háborúk egyik alapvető kérdése – a hadszíntéren csakúgy, mint a hátországban.

„Most drágul a hús a városszélen…”

 A Hadszíntér és hátország honlapján Kaba Eszter és Egry Gábor egy-egy 1914. augusztusi újságcikket közölnek, amelyek az élelmezéssel, konkrétan a húsfogyasztás kérdéseivel foglalkoznak. A boldog békeidők konyhája – persze ne legyenek illúzióink afelől, hogy e békeidők mindenki számára a terített asztalok és fűszeres, szaftos pecsenyék mindennapjait jelentették volna – megkezdte az átállást a háborús ország szűkebben és másként porciózott éléskamrájára. Bár még csak a háború legelején tartunk (és ne feledjük: ekkor még többé-kevésbé általános konszenzus uralkodott róla, hogy a háború rövid, dicsőséges kaland lesz csupán), de világos volt, hogy a hadigazdálkodás, a szállítmányozási kapacitás lekötöttsége, illetve a hadsereg egyre növekvő élelmiszerigénye komoly változásokat fog hozni az otthoni ebédek fogásaiban, alapanyagaiban is. 1915-ben már sorra jelentek meg a „háborús szakácskönyvek”, amik a kiváltható hiány trükkjeit ismertették; megjelentek a „hamisgulyások”, a vastag, zsíros-lisztes rántások, az olcsó tésztaételek, szerény diadallal bevonult a grenadírmars, miszerint krumplistészta. A kispolgári konyhákat is egyre proletárabb illatok és ízek lengték be, hogy azután 1917-1918-ra sok helyen már a klasszikus ínségételekre – gyermekláncfűre (salátácska), makklisztre, korpára, melaszra és hasonlókra fanyalodjanak.

„…eszik-iszik a sátorban…”

A háború elején a legfontosabbnak a hús problémája tűnt. A magyar közgondolkodás a húst tartotta a legfőbb, és persze „legférfiasabb” élelmiszernek. Nagy, zsíros cubákok nélkül a háborút elképzelni sem lehetett, nem utolsósorban azért, mert a köztudatban a háborút megelőzően még hangsúlyosan jelen volt a „romantikus” és „hazafias” toborzónóták és műkuruc dalok frázisainak világa, ahol a katonaság afféle férfihoz méltó, vidám tobzódásnak tűnt, húsos hekatombának. A katona bort, pálinkát, menyecskéket és pecsenyéket fogyasztott víg kompániája körében, majd harci szellemét imígyen feltüzelve aprította szecskává az ellenséget. Ez a kép persze mindig alapvetően hamis volt (különösen a reguláris hadseregek megjelenése óta, amelyek ugyan rendszeresen, de igen költséghatékonyan igyekeztek táplálni „emberi erőforrásaikat”) – ám az első világháború rettenetes pusztítása kellett hozzá, hogy alaposan diszkreditálódjon.

A hadseregnek a háborúhoz hús kellett. Leginkább marhahús, ami a századfordulón még egyértelműen a legelterjedtebb és legtöbbre tartott húsféle volt. A sertéstartás is terjedt ugyan, sőt éppen 1900 körül megfordulóban volt az addigi trend, hogy a marhahús olcsóbb volt a sertésnél (a nagy külterjes legelőkkel körülvett Debrecenben például 1900-ban még a sertés volt a drágább, mikor a pesti piacokon már a marháért kellett többet fizetni) – de a sertés igazából nem számított szalonképesnek, főleg a városi lakosság körében nem. Édeskés, íztelen, büdös – szólt a korabeli verdikt. Sárban dagonyázik és moslékon él.

Baromfit is inkább vidéken fogyasztottak jelentősebb mértékben – afféle másodlagos háziállat volt inkább a csirke, a pajorok és a gaz szorgos pusztítója, és persze a tojások forrása. Nagyüzemi tenyésztéséről nemigen beszélhetünk, a városokba leginkább a piacokra hajnalonta felérkező kofák hozták magukkal.

A birka – aminek tartása a 19. század közepétől az olcsó külföldi gyapjú behozatala miatt erősen visszaszorult – soha nem számított „úri” ételnek, és persze városinak sem. Sőt, az ország egyes részein, így a Dunántúlon szinte egyáltalán nem is ették. Büdösnek és szívósnak, „rác, oláh ételnek” tekintették.

„Előbb a has jön, aztán a morál”

 A központi elképzelés 1914 késő nyarán még az volt, hogy a katonák erőnléte és harci kedvük fenntartása érdekében az értékesebbnek tartott és drágább marhahúst kell nagyobb arányban a frontra juttatni, és ennek érdekében az otthonmaradt polgári lakosságot rávenni arra, hogy marhahús-fogyasztását csökkentse. Miután a mezőgazdasági miniszter korábban már – nem túl sikeres – kampány indított a húsevési szokások megváltoztatására, 1914. augusztus 26-án a belügyminiszter rendeletet adott ki a marhahúsfogyasztás csökkentését célzó intézkedésekről, illetve a sertés- és a birkahús fogyasztásának propagálásáról. Ízletes marhahús a harctéri csajkákban – a hadisikerek záloga.

„Két bírgének mi az ára?

Mer’ megettík a csárdába’.”

 A rendelet az alispánokat és a polgármestereket instruálta, hogy „hassanak oda” a sertés- és birkahús fogyasztásának növeléséért, pontosabban a marhaállomány kíméléséért. A polgármesterek a hagyományos juhtenyésztő vidékeken a városokban birkapörkölt-főző összejöveteleket szerveztek, egyben a „gulyáshoz” mint „nemzeti ételhez” kapcsolódó hazafias konnotációkat igyekeztek erre az addig mélyen lenézett ételre is kiterjeszteni. Tekintve, hogy a kunsági pusztákon pár évtizeddel korábban még elterjedt népi éteknek számított a libavéren hizlalt, majd kemencében kisütött pióca, ez kétségtelenül szelíd gasztronómiai nyomásgyakorlásnak számított. Mindenestre – jellemző módon – ekkor még nem hozott valódi sikert. Az emberek akkor kezdtek birkát enni, amikor más már nem volt (és akkor persze nemsokára már birka sem nagyon volt); a birkapörkölt csupán a két világháború között vált népszerűvé, mikor a birkaállomány már a korábbi töredékre csökkent, és így a birkahús afféle különlegességgé vált. Valódi nemzetgasztonómiai mítosszá pedig csak a Kádár-korban terebélyesedett, mikor birkahúst (vagy a birkapörkölttel párhuzamos utat járó pacalt, velőt stb.) csak komoly kapcsolatokkal, bennfentes hentesi ismeretségekkel lehetett beszerezni, és így az egykor lenézett húsok sajátos, plebejus-gourmand státuszszimbólumokká avanzsáltak.

Ám 1914 augusztusában a Pesti Hírlap újságírója még maliciózusan mutatott rá: ideje, hogy a pesti kávéházakban szivarozó urak eltöprengjenek rajta, vajon az általuk megevett felsálak, vesepecsenyék és bécsiszeletek valóban a Haza üdvét szolgálják-e?

„Hej, gyöngyélet ez az élet

Száz disznóval nem cserélek!”

 Az igazi győztes a sertéságazat volt (és az igazi vesztesek persze a sertések). A marhánál jóval gyorsabban vágáséretté nevelhető, igénytelenebb, nagyüzemi tartásra alkalmasabb sertések húsa a birkánál elfogadottabb étel volt – és a világháború után végképp átvette a vezető szerepet a magyarországi húsok fogyasztási toplistáján. Míg a tizenkilencedik század végén a húsfogyasztás összetétele 36% marha-, 31% sertéshús, 16% juhhús, és 9% baromfihús volt, addig az 1930-as évekre a sertéshús 45%-ot, a marha csupán 22%-ot tett ki, amit még a baromfi is lekőrözött a maga 25%-ával.

A háború, az ország felosztása, a nagyüzemi tenyésztés terjedése, a fogyasztói szokások megváltozása és a társadalomra a Horthy-korszakban egyre inkább jellemző általános elszegényedés markánsan megváltoztatta az ország pecsenyéjének eredetét, mindmáig tartó hatással.

„…tyúk főjön minden fazékban…”

 Ugyanekkor viszont, csupán néhány nappal a birkarendelet megjelenése után a pestiek meglepett örömmel látták, hogy a baromfi és a tojás ára nagyot esett a piacokon. A Pesti Napló egyenesen „csirke-eldorádóról” cikkezett, és megállapította, hogy bár egyes élelmiszerek – így például a liszt, vagyis a kenyér – ára följebb ment a háború örömére, de lám, a csirke soha még ilyen olcsó nem volt. A magyarázat szerint a parasztok gyorsan igyekeznek megszabadulni a baromfiktól, mivel – így az újság – „...az a jelszó, hogy háborús időben csak az az úr, akinek készpénze van”. Ezen kívül a vasúti szállítás lehetőségei is szűkültek – a gördülőállomány nagy részét a haza szolgálatára rendelték –, úgyhogy a baromfi a Pest környékéről a fővárosba áramlott, amit a város vezetése is támogatni igyekezett. A baromfihús népszerűsége azután a háborút követően is folyamatosan növekedett, és kiegészítő hústermékből a második legnépszerűbb húsfélévé nőtte ki magát.

A lap a háború következtében a feje tetejére állt világ alapvetően kellemes illusztrációjának tekintette, hogy míg rendes időkben aratás után a kenyér olcsó, és a baromfi drága, addig most az egyre kisebb karéj kenyér mellé mind nagyobb csirkecomb dukál. „Bizony, sok mindent fordított fel a háború” – zárta tudósítását a Pesti Napló munkatársa. Mondhatni, a jövőbe látott. Sok minden fordult fel még az elkövetkező szörnyű évek során, nem csupán a menü.

Persze a népesség nagy részének, a parasztság és a munkásság kiterjedt, alsóbb rétegeinek a háború előtt és a háború után is meglehetősen ritkán került hús a fazekába, és akkor sem a jobb minőségű, vagy csak többre tartott pecsenyék. Sajnos azonban a csirkefarhát, a belsőségek, az olcsó sózott szalonnák és társaik felhasználásának korabeli alakulásáról nemigen vannak pontos statisztikáink.

Ez igazán senkit sem érdekelt. 

Vidáman enni a húst, a nedvdús vesepecsenyét

S a kisült, illatos rozskenyérrel

A kerek sajtot s egy korsó

Hideg sört inni hozzá – alantasnak

Gyalázzák ezt, de én úgy vélem, a sírba feküdni

Anélkül, hogy egy falat jó húst élvezünk volna,

Embertelen, és ezt én mondom, aki

Rossz evő vagyok.

(Bertolt Brecht: Vidáman enni a húst. Eörsi István fordítása)

Sajátos, mégis a korszellemre igen jellemző cikkeket közöl Kaba Eszter a Hadszíntér és hátország honlapon a Pesti Hírlap 1914. augusztusi számaiból.

A történet szerint bizonyos Irén kisasszony és barátnői két rongyoskifli és tejeskávé között a cukrászdában harcoló „leányezred” felállítását határozták el, amely – fess huszártisztek irányítása alatt – a frontra vonulna, így bebizonyítva, hogy a nők éppúgy képesek a hon védelmének szigorú, nemes és véres feladatára, mint a férfiak. „A kisasszony büszkén hangoztatja, hogy ha a leányok az irodákban dolgozni képesek, és magukat fenntarthatják, akkor arra is képesítéssel bírnak, hogy az egyenruhát és a hadifegyvereket magukra öltsék, és olyan pusztítást vigyenek végbe az ellenségben, mint annak a rendje” – írta a Pesti Hírlap „Irénke” kezdeményezéséről.

A lap ezután még két cikkben visszatért a témára – sajnálkozva számoltak be róla, hogy sajnos nevezett Irén kisasszony nem hagyta meg címét a szerkesztőségben, pedig özönlenek a like-ok… illetve hát a harcra elszánt hölgyek, de sajnos az újság nincs abban a helyzetben, hogy finanszírozza a női ezred felállítását. Mindenestre elhatározták, hogy letesztelik a jelentkezőket, de sajnos azok túlnyomó többsége elbukott a teszteken: mikor megtudták, hogy besorozásukat követően három óra múlva már vagonokba szállva kellene a frontra indulniuk, úgy döntöttek, hogy a dolgot még alaposan meg kell beszélniük az „édes mamával”, és különben is – többnyire nem rendelkeztek a „kedves papa” beleegyezésével sem.

Végül azután a lap leleplezi: az egész történet kitaláció, a szerkesztők apró kis tréfája. Mai, médiahackeken edzett fülünk-szemünk számára ez persze már előbb is eléggé nyilvánvaló volt. A végkövetkeztetés mindenesetre az, hogy a nők (a „leányok”), legyenek bármily „bájosak” („akiknek vezetésére [sic!] még azok is vállalkoznának, akik nem kis ellenszenvet éreznek a háború és a harcok iránt”), a háborúra, ami, ugye, mégiscsak komoly dolog, egyáltalán nem alkalmasak.

A három cikk azonban jóval több, mint ártatlan kis tréfa. Eltekintve a szövegek butácska szexizmusától (amit persze lehet azzal mentegetni, hogy 1914-ben ez a szó még nem is létezett – na de a jelenség nagyon is), illetve attól, hogy a – feltehetően törzskávéházukban, kupica konyak és erős fekete mellett szivarozó – szerkesztő urak hogyan élcelődtek az általuk is erősített sztereotípia, a cukrászdában túlhevülő honleányok manifeszt alkalmatlansága felett, a kis cikksorozat valójában snájdig kiállás a nőjogi mozgalommal szemben, illetve a háború mellett.  Mert a háború – az ekkor még jobbára lelkesen üdvözölt háború – férfimunka. Olyan, mint a többi, csak férfiaknak fenntartott tevékenység és privilégium – a politika, az oktatás, különösképpen pedig a választójog.

A nők – így a gondolatmenet – lehetnek hasznosak az irodákban, lehetnek tanítók, ápolónők és jótékony egyletek tiszteletreméltó vezetői – de alapvetően mégis csak vicces, ha túl komolyan próbálják venni magukat. Ez persze meglehetősen általános vélemény volt, a nagypolitikában éppen úgy, mint a társadalomban általában (bár természetesen voltak bőven kivételek is). Gróf Tisza István, volt és leendő miniszterelnök például így nyilatkozott, mikor 1906-ban a magyar Feministák Egyesülete Vélemények a nők választójogáról címmel füzetbe gyűjtötte a politikai élet prominenseinek reakcióit: „Két szóval megmondhatom, hogy a nők képviselőválasztói jogának határozott ellensége vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy asszonyaink megannyi választó polgártárssá alakuljanak át”.

Az érvelés a megszokott: a nők túl „bájos, törékeny, szép, éteri” lények; lehetnek erősek, mint anyák, mint férjüket segítő feleségek, mint a férfitársadalom örömei és kiegészítői. Szerepük pedig az országgal szemben is voltaképpen ugyanez: nem katonák, de ők szülik a katonákat; háború esetén az ő képükkel (a kedves, a feleség, az anya képével) szívükben indulnak a katonák a harcba. És a nők, ahogy békében a konyhában sürgölődnek, úgy meglesz a helyük a háborús ország konyhájában is: levesosztás, tépéskészítés, levelezőlapok írása…

Árulkodó a fentebb idézett sor, amivel az újságírók fejében élő „Irén kisasszony”, úgymond, a „leányezred” felállításának igényét indokolja. Az 1904-ben alakult Feministák Egyesülete, amelynek meghatározó alakjai Glücklich Vilma tanítónő és Bédy-Schwimmer Rózsa újságíró voltak, éppen így érvelt: a nők társadalmi szerepvállalása (amint ez elől elhárulnak az adminisztratív, mindenekelőtt az oktatási akadályok) semmivel nem különbözik a férfiakétól, következésképpen ugyanazokat a jogokat követelik maguknak. Nem csak választójogot, de ez volt a központi kérdés. Ez pedig felháborította a férfiak jókora részét, akik részben konkrét egzisztenciájukat látták veszélyben (ez pl. az újságírókra fokozottan állt, hiszen éppen a feminista sajtó bizonyította, hogy ebben a szakmában is komoly konkurenciára számíthatnak), másrészt bevett önképüket.

A jó öreg férfivilágot.

Hogy valóban volt is mitől tartaniuk, az nemsokára igazolódott: éppen a világháború bizonyította be végleg, hogy a nők minden feladatot át tudnak venni, pótolni tudják a férfiakat minden területen, nincs szükségük az „erősebb nem” felügyeltére. Nem lehetett többé társadalmilag kiskorúaknak tekinteni őket, különösen azután, hogy a megfontolt, nyakkendős felnőttek kocsmai verekedése világméretű mészárszékké borzalmasodott.  

A Pesti Hírlap viccesnek szánt írása (amelynek azonban cikkenként egy-egy hasábot, tehát viszonylag nagy helyet adtak), elsősorban nem is arról szól, amiről szólni látszik – nem a háborúról, hanem a gúnnyal takaródzó félelemről. Egy olyan ellenségtől, de legalábbis vetélytárstól féltek, amely a kapukon belül volt – sőt, amelyet éppen ők igyekeztek minden eszközzel zárt kapujaik mögött tartani. A Pesti Hírlap cikkírója valójában kétfrontos háborúját vívta, és ezekben a kis írásokban a feminizmus ellen fordította aprócska Flóbert-pisztolyát, bár úgy tett, mintha a másik, az „igazi” háborúról írna.

Ezért a sok szánalmas poénkodás, kedvesmamázás, kisasszonyozás – hiszen a háború (ne feledjük, 1914 augusztusában járunk még), valami nagy, férfias, sőt fennkölt dolog. Csupa hősiesség és dicsőség és nemes áldozatvállalás. Még nem érkeznek szétszaggatott, anyjuk után kiáltozó sebesültekkel megrakott szerelvények a budapesti pályaudvarokra, még nemigen kézbesítették az első elesettekről szóló értesítéseket.

Kedvenc kávéházukban ücsörögve, a nádfonatú újságtartóban szervírozott Pesti Hírlap és a kupica jóféle itóka fölött egymásra mosolygott Kovács úr, cipőgyáros és hadiszállító, dr. Nagy, a válóperes ügyvéd és Hazafy Jenő publicista, mikor a cukrászdában handabandázó Irén kisasszonyról és a mamájukhoz hazaszaladó megszeppent honleányokról olvasott, akiket a snájdig huszártisztek kemény keze utáni gyerekes vágy és saját szerepük totális félreértése hajtott az elképzelt toborzóirodába.

– Ezek a nők, ezek a nők! – morfondírozott Kovács úr, rágyújtva egy kövér, ropogós szivarra. – Ha rajtuk múlt volna, talán még háború sem lenne… 

Sajátos, mégis igen jellemző történetpolitikai vita bontakozott ki a brit sajtóban és közéletben az első világháború kitörésének centenáriumával kapcsolatban.

A konzervatív kormány oktatási minisztere, Michael Gove hevesen kikelt a „balos történészek” ellen, akik kétségbe vonják, hogy a háború oka kizárólag a német militarizmus volt, belerondítanak a brit hősiesség és hazafiasság eszményeibe, és eszméiket olyan defetista, kártékony és hazafiatlan filmekkel népszerűsítik, mint a Rowan Atkinson fémjelezte Fekete Vipera sorozat utolsó évada, vagy a Richard Attenborough-rendezte Oh, What a Lovely War (az előbbit amúgy 1989-ben, az utóbbit pedig 1969-ben forgatták).

A kibontakozó vitákban rengetegen megszólaltak – és bár a történészek túlnyomó része ostobaságnak, történelmietlen és veszélyes frázispuffogtatásnak minősítette Gove véleményét, de voltak védelmezői is elegen. Száz évvel a háború kitörése után, amely – és ebben végső soron nemigen akadtak véleménykülönbségek – az addigi legnagyobb léptékű, immár szinte globális szenvedéseket zúdította az emberiségre (különösen, ha a részben a háború következményeként elterjedő spanyolnátha-járványt is ide vesszük), még mindig erősen él a dicsőség-narratíva, amely nem áldozatokként, hanem hősökként tekint az elesettekre és azokra a százmilliókra, akik megszenvedték a harcokat, a gazdasági összeomlást. A háború dicsősége - sajátos társadalmi diszkrepancia. 

A nagy háborút – és általában a háborút – ezek a narratívák tulajdonképpen ugyanabban a logikában szemlélték, mint kitörésekor: az ellenség felelősségét hangsúlyozták (hiszen kevesen merik – és talán akarják – kimondani, hogy a háború szerintük önmagában üdvös), és igazolni kívánják azokat az áldozatokat amelyeket mások hoztak.

1914-ben is voltak már a háborúnak ellenzői; hangjuk azonban jórészt elsikkadt az igazságosnak és szükségszerűnek tekintett háborút üdvözlők minden irányból felhangzó kórusában.

A háború, úgymond, a közös veszély és a közös védekezés (mindig védekezés, hiszen a Napóleonnak tulajdonított taktikai közhely szerint a legjobb védekezés a támadás, a megelőző csapás) összehozza az amúgy osztályokra, érdekcsoportokra, politikai oldalakra és számos egyéb, ellenséges vagy legalábbis viszálykodó halmazokra oszló „nemzetet” vagy „népet”. Ez a „népközösség”, a Burgfrieden, a l’union sacrée kora.

Ám nehéz attól eltekinteni, hogy mégis jó előre lehetett tudni (mert társadalmilag meghatározott volt), hogy kik mennek a sáros, halálos lövészárkokba, kik az aládúcolt, valamivel biztonságosabb tiszti fedezékekbe, kik a főhadiszállások szőnyeges, a fronttól távoli termeibe – és kik maradnak otthon, hogy a dicsőségről beszéljenek és frázisokkal tisztelegjenek a "hősök" előtt.

A mindig lényeglátóan tömör Bertolt Brecht így írt a Német háborús kátéban:

Az uralmon lévők mondják, a hadseregben

Népközösség van.

Igaz-e – megtudhatjátok a konyhán.

A szívekben legyen egyforma a bátorság. De

A tálakban

Kétféle az étel.

(Hajnal Gábor fordítása)

És persze ott voltak maguk a közkatonák – akiknek a frontok poklában hamar kialakult saját képük a társadalom rétegződéséről, a hősiességről, a háború jelentéséről. Már 1914 végétől egyre gyakoribbak lettek a frontbarátkozások, a dezertálások és akaratlagos fogságba esések (emlékezzünk csak Švejkre!), majd 1916-tól a jelentésekben megjelenik a saját tisztek agyonlövése ((gondoljunk csak például Egon Erwin Kisch írásaira!); a háború (egyéb okok mellett, persze) azért ért véget (szakadt félbe), mert a régi módokon már nem volt többé viselhető. A hadseregek 1917-re mindkét oldalon egyre inkább demoralizálódtak. A katonalázadások immár egy forradalom rémképét vetítették az államok vezetői elé, és 1917-1919 folyamán azután ezek a forradalmak vagy forradalmi felkelések rendre ki is törtek.

Ez az érzés megjelent a katonadalokban is. Mert nem csupán az erre fizetett és lelkes önkéntes rímfaragók által megírt, a hadtápparancsnokságok által színes nyomatokon osztogatott lelkes menetnóták léteztek: a katonák (hiszen maguk voltak a „nép”) sajátos népdalokat alkottak, többnyire már meglévő népdalok, vagy éppen már létező katonadalok dallamára.

A nemzeti dicsőségről, bátorságról és áldozatvállalásról szóló hivatalos kultúrával szemben kialakult a lövészárkok terjedelmes és kétségbeesett, időnként viszont millenáris várakozásokat hangoztató ellenkultúrája.

Hangos volt, tisztelettelen, elkeseredett, gúnyos és dühös. 

A Hanging on the Old Barbed Wire című dal szinte brechti, balladai tömörséggel mutatja meg a háború társadalmának alulnézeti képét. A dalt körülbelül 1916-tól énekelték a The British Grenadiers című ismert (totálisan ellenkező társadalmi töltetű) menetdal dallamára a brit lövészárkokban – azokban, amiket a Fekete vipera olyan maró, fájdalmas szarkazmussal mutatott be, hogy kivívta ezzel a dicsőség-narratíva védelmezőinek szent haragját. Jelentések szerint a tiszti állomány igyekezett elejét venni az utolsó versszak eléneklésének (hiszen a többi versszak, bár igencsak gúnyosak volt, csupán az utolsó versszak fényében váltak hátborzongató, kétségbeesett üzenetté).

A tiltásnak persze kevés foganatja volt.

A dal akkor vált újra közismertté, mikor 1988-ban a Chumbawamba brit anarcho-punk együttes felvette az English Rebel Songs 1381–1914 (Angol lázadó dalok, 1381-1914) című albumára (bár az időkeretből kissé kilógott). A szöveg számos verziója közül alább ennek a fordítását olvashatjuk, illetve ezt a remek változatot hallgathatjuk meg.

A szögesdrótra fennakadva

Hanging on the Old Barbed Wire

A tábornokot keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

A tábornokot keresed, én tudom, hol leled:

A mellére új kitüntetést tűz

Én láttam, én láttam, ahogy a mellére új kitüntetést tűz

A mellére új kitüntetést tűz

Ha az ezredest keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Ha az ezredest keresed, én tudom, hol leled:

Nagy kényelmesen pofáját tömi

Én láttam, én láttam, nagy kényelmesen pofáját tömi

Nagy kényelmesen pofáját tömi

Ha az őrmestert keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Ha az őrmestert keresed, én tudom, hol leled:

A század rumját most faszolja el

Én láttam, én láttam, hogy a század rumját most faszolja el

A század rumját most faszolja el

Hogyha a bakát keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Hogyha a bakát keresed, én tudom, hol leled:

A szögesdrótra fennakadva lóg

Én láttam, én láttam, ahogy a szögesdrótra fennakadva lóg

A szögesdrótra fennakadva lóg

(Járai Erzsébet fordítása)

Sartre sokat (és kissé kopottá) idézett szövege szerint „a Pokol – a másik ember”, ami háborúban persze különösen plauzibilissé válik; ráadásul ilyenkor emberek különféle mátrixok szerint meghatározott csoportjai is egymásban hallucinálnak kollektív poklokat, elkülönülő pokol-halmazokat, miközben – természetesen – fenntartják a jogot megannyi kis magánpokluk fenntartására és exkluzív művelésére. A Pokol a másik ország, a másik nemzet, a másik vallás, a másik kultúra… és persze valami minél inkább manifeszt módon más, annál ördögibb.

Rengetegen foglalkoztak már a háborúk, forradalmak, sőt természeti katasztrófák előtt/alatt előgomolygó és felívelő irracionális félelemhullámokkal; az előítéletekből, babonákból, valódi- és ál-rémhírekből, tényleges gazdasági és kulturális feszültségekből, rasszista és fundamentalista narratívákból, konkrét tapasztalatokból és számos más tényezőből összeálló Nagy Félelmekkel (amelyekre azután többnyire valamiféle – vagy éppen többféle – Nagy Terror adott megnyugtatónak szánt válaszokat.)

Ezt a gyanakvást néhányan cseppet sem metaforikus értelemben mérgezésnek tekintik: híres könyvében (Poisons of the Past, 1989) Mary K. Matossian egyenesen azt állítja, hogy a francia forradalmat megelőző, beharangozó és radikalizáló Grande Peur nem kis részben egy átfogó, össznépi anyarozs-mérgezés eredménye volt. Jobb termésű években, érvelt Matossian, az anyarozzsal – ezzel a hallucinogén üszöggombával, amiből Albert Hofmann 1938-ban az LSD-t szintetizálta – fertőzött gabonát elégették; ám az 1788-as rossz termés, a gabonahiány miatt a gombás kalászokat is lisztté őrölték. A kenyér is, a kalács is társadalmi víziókat okozott. Vagyis Matossian szerint 1789 nyarán Franciaország derék népe irtózatos módon begombázott – és sziporkázó hallucinációitól űzve dobott csóvát a feudalizmus düledező, de még kellőképpen dölyfös várkastélyára.

A szürrealisták, a freudo-marxisták, majd nyomdokukon haladva az 1968-as szituacionisták imádták volna ezt a gondolatot: a forradalom, mint módosult tudatállapot, a nép – passzivitásra nevelő – ópiuma helyett a nép kreatív képzeletét a maximumon is túlhajtó LSD-je. Sade márki, Lautréamont, Wilhelm Reich, Allen Ginsberg és Timothy Leary forradalma.

Mindez persze túl frappáns ahhoz, hogy teljesen igaz lehessen, és különben is: már Georges Lefebvre rámutatott, hogy a Nagy Félelem csak járuléka, nem oka volt a nagy forradalomnak. (Ha pedig valakit okolni lehet, akkor leginkább a skandináv isteneket: a sorozatosan katasztrofális terméseket okozó rövidke jégkorszak az izlandi Lakagígar 1783-as kitörésének eredménye volt.)

Háborúk idején viszont a hadviselő országok népe minden egyéb tudatmódosító szükségszerű felhasználása nélkül is lelkesen vetik magukat a Nagy Félelem egy speciális változatába, a népszerű kémhisztériába. A játéknak nincsenek rögzült szabályai, legfeljebb általános jellemzői. Kell hozzá egy állam, ami ellenségképeket gyártva igyekszik szorosra fűzni polgárainak lelkesedését a közös „ügy” iránt. És kellenek a „Mások”. A minél másabbak.

Így történt ez 1914-ben is, mikor Európa-szerte gőzerővel folyt a Mások keresése, ez a sajátos boszorkányüldözés. Márpedig ha boszorkányok nincsenek (ebben azért 1914-ben, az egymás állampolgárait éppen a technika új csodáival legyilkolni készülő civilizált világban már meglehetős konszenzus uralkodott), akkor más Mások után kellett nézni. A jól bevált, beágyazódott nemzeti sztereotípiák mellett (vö. pl. csigazabáló, piperkőc franciák vs. kockafejű, káposztazabáló németek, hogy a saját példáinkról most ne essék szó...) Európában ekkor még kifejezett egzotikumként lehetett nagyokat gyanakodni az olyan jövevényekre, mint a kínaiak.

A Hadszíntér és hátország honlapon Takács Róbert Az Est cikkét szemlézi, amely 1914. június 5-én jelent meg – vagyis még az aktuális Nagy Félelem idején, amikor mindenki tudta, hogy háború lesz, de szinte senki sem akarta tudomásul venni, hogy ez mit is jelent. A cikk a budapesti kínai kolónia átvilágításáról szól. Merthogy felmerült a gyanú: netán orosz kémek ők, és a hadügyminisztérium felkérte a belügyminisztériumot, hogy e kényes ügyben intézkedés foganatosíttassék.

A kínaiakra gyanakodni egyenesen divatos lett. Feltűnőek voltak, kevesen voltak, semmiféle társadalmi erejük nem volt.

A Nagy Félelem kis csavarjai (és roppant dugattyúi is) pontosan így működnek. A cikkből kiderül: a magyar fővárosban ekkor összesen 62 kínai lakott, akik részint apró zsírkő-szobrocskákat és papírdíszeket készítettek, részint az utcán ezeket árulták keleti nippekre vágyó polgároknak. Sajátos, hogy Európában a kínaiak leginkább ezzel a hiánypótló, de talán nem igazán nagy volumenű üzlettel foglalkoztak, illetve – Nyugaton, főleg Nagy Britanniában – ópiumbarlangokat és kínai cirkuszokat tartottak fenn. A gőzmosodák, a vasutakat és gátakat építő kínai kulik és a legmélyebb tárnákba éhbérért alászálló kínai bányászok inkább még a két Amerikában jelentek meg nagyobb számban.

Kubikos volt Magyarországon is bőven, és mosónő is.

A csecsebecse-üzleten kívül egy fő kínai házbéruzsorával foglalkozott („elsajátította” ez a „budapesti sajátosságot”, írja becsületes önkritikával Az Est): ő lakásokat bérelt, amelyeket azután jókora felárral adott ki honfitársainak. (Mindez még akkor történt, mikor a kínaiak nem árasztották el a nyugati világot olyan fogyasztói javakkal, amelyek nélkül ma életünket már elképzelni sem tudjuk, mint például az elemes orrszőrnyíró és az egyszer-használatos echte pamut nejlonzokni – bár persze nem ezért emlegetünk „boldog békeidőket”.)

A cikkből kiderül, hogy a Budapesten tartózkodó kínaiak közül senki nem beszélt magyarul. Néhányan törték a németet. Akkoriban igencsak kiríttak még Budapest lakói közül. És – anélkül, hogy ezzel leminősítenénk az ilyen jellegű kereskedelmet – a zsírkőszobor-mozgóárusi pozíció nem igazán volt alkalmas rá, hogy az ember a legmagasabb császári és királyi hadititkok közelébe férkőzzön. Az Est külön kiemelte egyébként – ez is becsületére legyen mondva – hogy a kínaiak milyen puritánok, milyen keményen dolgoznak.

És persze egyáltalán nem kémkedtek II. Miklós cár kancsukauralma számára. Erre teljesen, minden szempontból, tökéletesen és végletesen alkalmatlanok voltak – törvényszerű hát, hogy mindenki kémeknek hitte őket. Ha kémnek nem is voltak jók, de a gyanakvás tárgyának annál jobban megfeleltek.

Pedig egzotikus neve és minden egzotikus külsősége ellenére még az izgalmasan, pikánsan hírhedt Mata Hari sem volt egyáltalán távol-keleti.

Úgy hívták: Margaretha Geertruida Zelle. 

2014. szeptember 23-án műhelykonferencia volt a Politikatörténeti Intézetben, Világháború, társadalom, emlékezet címmel. 

A megszokott (ott megszokott) előadói körtől ezúttal némileg eltérő volt a „merítés” – én voltam talán az Intézet munkatársaként az előadók közül a bevett papírforma, hiába, öregszik az ember, nemrég még „fiatal történész” voltam, mostanában egyre nyikorgósabban sajgok bele a múlt testtartás-változásaiba, papírformává gyűrődöm – és külön blokk (szerintem a konferencia legfontosabb része) szólt a helytörténészek, internetes világháborús blogok munkájáról. Ebben még (jajistenem, ez így olyan közhelyes lesz, de hát éppen ez a fájó benne, szóval leírom) „nagyon le vagyunk maradva a fejlett országoktól”, de a konferencián például jól látszott, hogy ez a lemaradás nem a lelkes közreműködőkön, helytörténészeken, vagy akár az adatközlők hiányán múlik (bár a magyar nyelvben elsődlegesen történelmi, és nem utolsósorban nagyon-aktuálisan-jelenkortörténeti okokból igen rosszul hangzik az „adatközlő” szó), hanem…

Hanem.

Mindenki gondolja ide a saját hanemjét. Aztán esetleg együtt köthetünk a hanemekre egy nagy-nagy közös csomót.

Szóval az egyik előadásban – Pintér Tamás tartotta, aki a Nagy Háború blog  szerkesztője – előkerült egy levél.

Egy katona levele. Aki a fronton, a lövészárokban rémálmot lát. Azt álmodja, hogy ismét iskolás, és minden iskolai szenvedésének csimborasszója les rá: matematikából kell vizsgáznia. Mikor pedig felébred, szinte örömmel konstatálja: hálisten, csak álom volt! Ez itt csak a háború.

Elképesztő dolgokat tud produkálni az ember, és persze ebben sincs semmi új; nap mint nap tapasztalhatjuk magunkon, én például hét macskát tartok, és még élvezem is. Preferenciáink, félelmeink, menedékeink is végtelenül sokfélék lehetnek. (Eddig a Coelhós-paraidézet – bár kétségtelen az is, hogy komoly iparágak igyekeznek látszatválaszokat és kielégüléseket nyújtani sokféle igényünkre, lehetőleg pont az efféle válaszok és kielégülések fizetőképes igénylésére szűkítve le azokat).

Ez a levél – néhány egyszerű mondat – önmagába sűrítve egy sajátos univerzum, mint egy kiváló Örkény-egyperces, vagy egy-egy rövidke Kafka vagy Mrożek-szöveg.

Mégis, éppen egyediségével és szokatlanságával (másfelől viszont azzal az abszurditással, amit mi, időben-térben eltávolodott szemlélődők, érzünk benne) kissé úgy pofozza el gondolkodásunkat egy pillanatra a kényelmesen belakott sztereotípiáktól, mint egy jól sikerült zen-koan egytenyeres csattanója az arcunkon. Pontosan azt mutatja, amiről a történészek zöme (ideértve természetesen magamat is) szakmai ártalom okán hajlamos megfeledkezni. Hogy ugye sok mindent tudunk értelmezni; lényegében végtelen számú dolgot tudunk re- és megkonstruálni (és most tekintsük el a „valóságról” folytatott régi, képlékeny vitáktól). De valahol mégis mindez konkrét, az időben létező emberekről szólt és szól. Akik, ha meghalljuk a hangjukat, meglepő, érthetetlen, megvilágosító vagy badar dolgokat mondanak, hazudnak, szépítenek, végső igazságokat fednek fel annak dacára, hogy a végső igazság képtelenség.

Ez a levél egy valahavolt ember pillanatnyi lelkiállapotát tükrözi. Ennyit mond:

A háború rossz. Majdnem annyira, mint egy matekóra.

Túlélte a háborút, ahová az iskolapadból vonult be. Szörnyűségeket kellett látnia. Világos, hogy pár nap, vagy akár csak pár óra elteltével, ahogy a rémálom maradványai lassan kimosódtak aktív emlékei közül, már inkább visszaült volna az egykori tanterembe, hogy aggódva figyelje, ahogy a rettegett matematikatanár (bizonyos László, akinek személyazonosságát a szorgos helytörténészek ki is derítették) csikorgó krétája érthetetlen egyenleteket ró a zöld táblára. Visszaült? Meglehet.

A forrás erről már hallgat.

De egyvalami biztos (hiszen az ember leginkább mégis önmagáról mondhat biztosat): az én személyes háborúképeim mellé (nagyon remélem, soha nem lesz elsődleges háborúképem) most a (bocsánat…) nagyágyúk, Hašek, Heller, Egon Erwin Kisch, Mailer, Babel és társaik mellé egy kis képpel ez a (számomra ismeretlen) katona is odakerült.

Ha azt hallom: háború, ezután már egy kicsit mindig a matekórára is gondolni fogok. 

1914. június 28, Gavrilo Princip merényletének napja, amit kerek egy hónapra rá, július 28-án követett az Osztrák-Magyar Monarchia hadüzenete. Történelmi fordulónapok; az első nem sokkal a nyári napforduló után. Közép-Európában hagyományosan másnap kezdődött (milyen baljós kép) az aratás. A második – ironikus véletlen – a nyugati egyházban Nazarius és Celsus napja, Krisztus ismeretlen katonáié, akiknek holttestére Szent Ambrosius talált rá egy Milánó melletti kertben. E két 1914-es napra sokan, sokféleképpen emlékeznek (és persze az is figyelemreméltó, hogy ki mindenki emlékezik). Kitüntetett időpontként jelennek meg az európai (és általában a modern) kollektív emlékezetben mint olyan választóvonalak, amelyek minden ízükben szimbolikus lelőhelyei valamiféle közös múlt utolsó pillanatának; egy egykorvolt Európa halálának egy egykorvolt világ közepén. „Európa! – manapság ez a szó már csak úgy cseng, mint egy mese a régmúlt időkből” – sopánkodott Richard von Kühlmann német külügyi államtitkár három évvel később, 1917. szeptember 28-án a Birodalmi Gyűlésben, majd – kissé megkésve – kifejtette, hogy minden hatalom érdeke e régi, szeretett Európa megmentése.

Bármiféle memoárt, visszaemlékezést vagy egykorú beszámolót olvasunk, óhatatlanul jelentőséget tulajdonítunk e kor minden apró részletének, a nagy fordulópont előtti és utáni időjárásnak, a színeknek, hangulatoknak, hétköznapi eseményeknek. 1914 nyarával kapcsolatban minden különleges jelentőséget kapott és kap azóta is (különösen persze akkor, ha évforduló vagy éppen – business as usual – újabb háború közeledik). Rengetegen érezték úgy utólag, hogy válaszolniuk kell (vagy válaszaik vannak) arra a kérdésre: „te hol voltál, mit csináltál 1914. június 28-án, vagy egy hónapra rá?” (Szokás ezt manapság 2001. szeptember 11-éhez hasonlítani. A párhuzam érthető és sok tekintetben frappáns, bár a léptékek között, talán nem nehéz belátni, jókora különbség van.)

A fenti kérdésre persze végtelenül sokfélék a válaszok. Akár még a prózai, cseppet sem szimbolikus időjárás megítélésében is, amely a visszaemlékezésekben óhatatlanul metaforákká emelkedik. Esős, rideg, villámlós-zivataros nyár volt 1914 nyara? Vagy éppen idilli, tücsökzenés, végtelenbe nyúló pillanat? Ez is aszerint változik, hogy ki mit akar éppen hangsúlyozni. Ha a meteorológiai beszámolókat nézzük, egy átlagos európai nyár képét kapjuk, sőt ha kitágítjuk a képet azzal szembesülünk, hogy az atlanti régióban ez volt minden idők legcsendesebb hurrikánszezonja. Közép-Európában meleg, száraz volt az idő, de igazi aszályról nem beszélhetünk, Észak-Olaszországban esős, Angliában átlagosan unalmas nyár volt. A társadalmi kataklizmát nem kísérték isteni vagy természeti jelek. Mégis Stefan Zweig például minden nyarak esszenciájaként emlékezik erre az évre: „1914 nyara feledhetetlen maradt volna számunkra akkor is, ha nem hoz végzetet Európa földjére. Mert ritkán láttam ilyen évszakot: teltebbet, szebbet, már-már azt mondhatnám, valóban nyáriasabbat. Napokon át selymeskék volt az ég, puha, a levegő, mégsem fülleteg, és illatos-melegek voltak a mezők, sötéten telt lombúak az erdők, s oly zsenge zöldek mégis; ha azt mondom: nyár, ma is azokra a sugárzó júliusi napokra kell gondolnom akaratlan, amelyeket a Bécs melletti Badenban töltöttem el.” (Tandori Dezső fordítása)

 Babits sokszor idézett visszaemlékezésében viszont vészjósló viharként élte meg a baljós nyári napokat, és e viharban „Lassan eltűnt a szellemi erőd szilárdságába vetett hit is, a könyvek összevissza csúszkáltak, mint a rossz téglák, a toronyról, melyet a jövőnek építettünk, leverte a vihar a glóriát. Észre kellett vennünk, hogy senki se figyel ránk, és senki se törődik velünk. Hangunk elszállt a szélben, s hiába óvtuk gyertyánkat és irományainkat, a gyertya alig látszott pislogni, s az irományok ki voltak szolgáltatva a szeleknek. Más irományok is röpültek ez idő tájt, megszentelt szerződésekből, ősi törvények lapjaiból, öröknek hitt érvényességek kánonaiból lett papírsárkány és levegő játéka. Minden megváltozott! […] Minden másként lett, életemnek ebben a második felében, mint az elsőben volt, és minden rosszabbul. Mintha a világ egyszerre a másik felére fordult volna.”

Valamiféle háború kitörésére szinte mindenki számított 1914-ben, és jószerivel senki sem számolt azzal a háborúval, ami valójában kitört. A század eleje óta újra és újra a felszínre törtek azok a geopolitikai és társadalmi feszültségek, amelyek fegyvercsörtetésbe vagy kisebb-nagyobb helyi háborúkba torkolltak. Ugyanakkor mindaddig sikerült elodázni a „nagy háborút”, amelynek során az európai bevett hatalmak közvetlenül esnek egymásnak – hiszen az utolsó ilyen jellegű háború 1871-ben ért véget, megteremtve azt a német birodalmat, amely birodalomként (és a technológiai fejlődés egyik úttörőjeként) immár valódi impériumra is vágyott egy olyan világban, amely a korábbi gyarmatosító hatalmak konszenzusa szerint alapvetően már lezárta az imperialista expanzió korszakát. 1918 után a világ belépett az államkapitalizmusok, a neokolonializmusok és a többpólusú új világrendszerek korába.

A háború végképp megváltoztatta a kapitalista társadalmak osztály-erőviszonyait is. Hangsúlyossá vált a munkásmozgalom integrációja, amely – mind hagyományos szociáldemokrata, mind a kommunistának nevezett radikális szociáldemokrata formájában – a kapitalizmus meghaladásának pártjából fokozatosan a kapitalizmus megreformálásának pártjává vált. Ez a folyamat persze már sokkal korábban elkezdődött – a munkásmozgalom magának a proletariátusnak a kettős természetéből eredően egyszerre volt a munkaerő megszervezésének és az elidegenedett munka tagadásának történelmi mozgalma – de éppen a háborúhoz való viszony, az állammal való azonosulás, illetve – kisebb mértékben – szembeszállás volt a munkásmozgalmi paradigmák Rodosza, ahol, mese nem volt, ugraniuk kellett.

Az első világháború kitörésének előestéjén még magasra ívelő európai társadalmi elégedetlenség a háború kitörésekor hirtelen meghökkentő mértékben visszaesett. Ez leginkább nem az állami elnyomással magyarázható, hanem éppen azzal, hogy a munkástömegek minden várakozás ellenére nagymértékben mobilizálhatóak voltak az „össznemzetinek” kikiáltott célok mellett, megmutatva, hogy milyen vékony is az internacionalizmus máza a munkásmozgalmon (és tágabb értelemben milyen elképesztően illékony a civilizáció és a felvilágosodás pozitivista máza a nyugati kultúrán). „Nem ismerek többé pártokat! Csak németeket ismerek!” – mennydörögte II. Vilmos császár a Birodalmi Gyűlés előtt 1914. augusztus 4-én, mikor az összes párt – köztük, néhány tartózkodással a szociáldemokrata képviselők – megszavazták a hadihiteleket. Az osztályharcot felváltotta a Burgfrieden, a l'union sacrée, az intézményesített osztálybéke. Persze a „nemzeti célokat” a munkásság számára minden esetben valamiféle progresszív, már-már felszabadító lózunggal elegyítették: a harc az orosz kancsukauralom vagy éppen a porosz kaszárnyavilág ellen folyik, a „szabadság” megóvásáért. Mindenhol annak az államnak, annak az állítólagos „szabadságnak” a megvédéséért, amellyel szemben addig ezek a munkásmozgalmak addig küzdöttek.

A nagyvárosi pályaudvarokon és a falusi vasútállomásokon a felvirágozott vagonokból zengett a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” helyileg aktuális változata, és szinte mindenki biztos volt benne, hogy lombhullásra, de legkésőbb karácsonyra otthon lesznek a katonák. Az általános eufóriában elsikkadt azon kevesek hangja, akik – a proletár internacionalizmus, a keresztényi szeretet, a felvilágosult humanizmus vagy akár a józan ész nevében –  óvatosságra, netán ellenállásra intettek.

A legteljesebb mértékben elmaradt, sőt visszájára fordult a munkásság nagy, nemzetközi fellépése a háborúval szemben. Néhány kivételtől, így pl. Jaurès bátor, végül egyenesen öngyilkosságnak bizonyuló kiállásától eltekintve a szociáldemokrata pártok a honvédelem ügye mellé álltak, sőt ahol parlamenti erőt képeztek, képviselőik – néhány fontos, de inkább szimbólumértékű kivétellel – megszavazták a hadihiteleket és a háborút.  Éppen az internacionalizmus feladása, és az adott ország, sőt „Haza” (Vaterland, Patrie, Rogyina, stb.) imperialista céljainak elfogadása, hovatovább propagálása volt annak beismerése, vagy éppen tudatosodása, hogy a szociáldemokrácia immár egészen más, mint akár csak pár évvel korábban. Igen jellemző a korábban baloldali szocialistának számító német képviselő, Konrad Haenisch visszaemlékezése: „…a tüzes békefelhívásokon még meg sem száradt a tinta, a levegőt még áthatották a munkásvezérek háborúellenes beszédei, mikor a pillanat szörnyű követelése ugyanezeket a tollakat és ugyanezeket a szónokokat arra kényszerítette, hogy nem kevésbé tüzes szavakkal harcba hívjanak a keletről ránk zúduló vad cári hordák ellen… A félelem, hogy nem árulod-e el magadat és ügyedet? Érezhetsz-e úgy, ahogyan azt a szíved diktálja? …amíg végül – és soha nem felejtem el ezt a napot és órát – a szörnyű feszültség feloldódott, amíg végül mertünk azokká lenni, amik voltunk, amíg végül az elvek és megcsontosodott elméletek ellenére egy negyedszázad óta először teljes szívvel, tiszta lelkiismerettel és az árulás érzete nélkül együtt énekelhettük a mindent elsöprő éneket: Deutschland, Deutschland über alles.”

Közhely, hogy az egész modern kultúra, az egész világlátás sokkal kiábrándultabb, cinikusabb, gyanakvóbb lett 1914 (illetve 1918) után. A látszólag egyetlen csapásra, egyetlen pisztolylövéssel véget érő „boldog békeidők” véget vetettek a nyugati társadalom sajátos (és persze csupán retrospektív módon érzékelhető) általános naivitásának (most tekintsünk el attól, hogy a „boldog békeidők” mítosza, mint minden mítosz, hamis; koncentráljunk arra, hogy mint minden mítosznak, van igazságtartalma is.) Lezárult a politika romantikus szakasza, hogy átadja helyét a relativizálás ironikus idézőjeleinek és a totalitárius kategorikus imperatívuszok vaskos felkiáltójeleinek – a többértelműség és a kizárólagosság sajátosan modern dialektikájának.  És ahogy maga a kapitalista hatalom is átalakult, vele alakult át munkásmozgalmi kihívója is, miközben mellette új, rettenetes kihívóként megjelentek a fasizmusok, hogy a forradalmi fenyegetés elhárítását a liberális demokrácia és a viszonylagos szabadság felszámolásával valósítsák meg, addig nem sejtett léptékű rémségeket zúdítva az emberiségre.

A földrajzi és mozgalmi perifériák (Hispánia, Latin-Amerika, Ázsia; illetve a radikális kommunista és anarchista csoportosulások) kivételével a régi, lelkes, öntevékeny, önszerveződő, naivan szentimentális és szenvedélyesen harcias munkásmozgalom pedig időközben egyszerre menetelő, hivatásos vezérek által irányított, bürokratikusan unalmas és elidegenedett tömegpártokká jegecesedett. A párt (amely addig feltételezetten maga volt az osztály a maga megszervezettségében), immár elkülönült a „tömegektől” – éppen azáltal, hogy tömegpárt lett belőle, előbb Németországban, majd Oroszországban és másutt is. Nagybetűs Párt lett belőle, különféle előnevekkel, de párhuzamos társadalmi jelentéssel. A hatalom elkülönült forrásától és hivatkozási alapjától. Az 1914 nyarának közepén kezdődő történelmi „pillanat”, amennyiben a kapitalizmus túlélésének egyik lehetséges politikatörténetét vizsgáljuk, afféle sajátos, korszakok közötti átvezető jelenetként 1917 késő őszéig, 1918 elejéig tartott. Ahogy Guy Debord A spektákulum társadalmában írta: „Ugyanezen történelmi pillanatban, amikor is a bolsevizmus önmagáért diadalmaskodott Oroszországban, a szociáldemokrácia pedig győzelmesen küzdött a régi világért, született meg a dolgok új rendje, amely egyben a modern spektákulum uralmának is alapja: a munkásképviselet szembekerült a munkásosztállyal.” (Erhardt Miklós fordítása)

A hosszú, küzdelmes és óriási változásokat hozó XIX. század tulajdonképpen 1914 nyarán, egy viharos, vagy éppen napsütéses napon ért egycsapásra véget. Egy relatíve rövid, de rettenetes és gyilkos intermezzóval, az első valódi totális háborúval megkezdődött az államkapitalizmus, a totalitárius államok, a tömegtermelés és tömegfogyasztás, a tömegmészárlás és a tömeges gondolkodás, a tömegdemokrácia és az intézményesített és tiszteletreméltóvá sminkelt forradalmak százada. A rövid XX. század, amelyben az átalakuló társadalmi rendszerek óhatatlanul alaposan átszabták saját meghaladásuk lehetőségeit és ideológiáit is, új veszélyeket és új háborúkat hoztak – olyan átfogó „globális klímaváltozást”, amely messze túlnő a mégoly látványos időjárási anomáliákon és kataklizmákon.  

Konok Péter

A poszt az Ex-Symposion folyóirat Együtt 1914 című (2013/84) számában megjelent esszé rövidített, átdolgozott változata.

Kétségtelen: a modern világ, de legalábbis a tágan értelmezett Nyugat (ami alatt valójában egyre inkább a „globális Északot” értjük) huszadik századának talán legfontosabb eseménysora, fordulópontja az a háború, amelyet azután a század közepe óta a második világháború vészterhes fényében „első világháborúnak” nevezünk.

Az is kétségtelen, hogy az első világháború kitörésének, a casus bellinek visszatekintve különös jelentősége van. Száz éve, 1914. június 28-án, akárhogyan ítéljük is meg, világtörténelmi jelentőségű eseményre került sor. Olyan kitüntetett pillanat ez, ahol a hosszú távú, nagy történelmi folyamatok, az aktuális világpolitikai trendek és az egyéni és egyedi apró véletlenek egyetlen gyújtópontban fókuszálódtak, ahol egymásra csúszó jégtáblákként torlódtak fel a történelem rétegei. Nehéz is lenne elkerülni ezzel kapcsolatban az utólagos mitizálást.

Éppen a három réteg egymásra torlódása miatt lehet könnyen azt gondolni, hogy a pillanatnyi esemény, a “történés” elmaradása a másik két réteget is “eltérítette volna, hogy merőben más irányt szabjon a történelem menetének; így válik érthetővé, hogy miért burjánzanak oly dúsan az ezzel kapcsolatos összeesküvés-elméletek és légből kapott történelmi konstrukciók. Az ember mindig hajlamos eljátszani az efféle gondolatokkal. Nem véletlen, hogy annyiféle elmélet, legenda, szétágazó konspirációs mitológiák, vagy éppen a tiszta, illékony véletlent hangsúlyozó konstrukció született Princip halálos lövéseivel kapcsolatban. A fantázia nemigen ismer korlátokat.

A szabadkőművesek álltak Princip mögött; nem is: az anarchisták. Osztrák reformpolitikusok pénzelték. Függetlenségpárti magyarok. Törökök. A Szerb Királyság titkosszolgálatának zsoldjában állt. Nem is ő követte el a merényletet. Egy szendvicset vásárolt, és a boltból kilépve lőtt – ha nem éhezik meg, másként alakul a világtörténelem. Nem is szendvics volt az, kérem: egy csésze kávé, vagy egy kupica pálinka. Egy szivar. És így tovább, vég nélkül.

Persze – hagyjuk egy kicsit a tényeket – ha Ferenc Ferdinánd és felesége, Zsófia hercegnő élve és egészségesen térnek haza Szarajevóból, számos dolog biztosan másként történik. A pillanatnyi történelem változása némileg módosított volna a középhullámú politikai eseményeken is e modellben – a széles hullámra, a nagy történelmi, gazdasági és társadalmi folyamatokra azonban természetesen mindez vajmi kevés hatása lett volna. Talán jobban elhúzódik a háborúra készülődés (az, hogy háború lesz, legalább 1912, a balkáni harcok óta szinte mindenki számára biztosnak látszott). Meglehet, a világ munkásságának, a korabeli világpolitika által sötét lónak tekintett Internacionálénak több ideje lett volna átgondolni stratégiáját, a háborúval szembeni nemzetközi munkásszolidaritást – hiszen a korábbi, harciasan pacifista felhívások dacára 1914-ben az Internacionálé megdöbbentő gyorsasággal hullott darabjaira a proletár internacionalizmus Szküllája és a nemzeti érdekek Kharübdisze között hánykolódva. De ha Ferenc Ferdinánd megmenekül, a történelem – amennyire meg tudjuk ítélni – ettől szinte biztosan nem vett volna merőben más irányokat, nem szül teljesen új politikai konstellációkat.

Bár kétségtelen: az aktuális logikák egy bizonyos szögből, adott távolságból nézve már mindig esetlegesnek tűnnek. Gondoljunk csak arra, hogy miként magyarázza el Hašek bölcs bolondja, szerző-mozgó embere, Švejk Bretschneider detektívnek (az adott valóságot teljesen „félreértve”, de egy komplett, önmagában működőképes logikába rendezve) a világpolitikai leosztást (és mindez milyen eredménnyel járt számára):

- Maga azt hiszi, hogy őfelsége ezt annyiban hagyja? Akkor nem jól ismeri őt. Muszáj, hogy háború legyen a törökökkel. Megöltétek, a nagybácsim? Na jó, majd a pofátokra mászok én. Háború lesz, és kész. Szerbia meg Oroszország majd segít nekünk. Lesz itt haddelhadd.

E prófétai pillanatban Švejk igazán szép látványt nyújtott. Nyílt, egyszerű arca csupa mosoly, mint a telihold, s csak úgy sugárzott a lelkesedéstől. Olyan egyszerűnek látta az egészet.

- Könnyen meglehet - folytatta előadását Ausztria jövőjéről -, hogy ha háborúba keveredünk a törökkel, a német hátba támad, mert a német és a török mind egy követ fúj. Olyan csirkefogók ezek, hogy nincs párjuk az egész világon. De akkor mi összeállhatunk a franciákkal, mert ők már hetvenegy óta állandóan zabosak Németországra. Aztán már úgy fog menni minden, mint a karikacsapás. Háború lesz, nem mondok egyebet.

 […]

A szarajevói merénylet számos áldozattal töltötte meg a rendőrkapitányságot. Egyiket a másik után kísérték be, és az irodában az öreg rendőrinspektor jóságos hangon így fogadta őket: - Ráfizetnek még maguk arra a Ferdinándra!

De az események nem így alakultak. A tények – minden összeesküvés-elmélet dacára – meglehetősen jól ismertek, igazi meglepetésekre ezen a téren már nem igazán lehet számítani.  Ferenc Ferdinánd és Hohenberg Zsófia hercegnő a Monarchia hadseregének boszniai gyakorlatának megtekintésére utaztak Szarajevóba. Világos volt, hogy a látogatásnak vannak veszélyei. Európa még jól emlékezett a századforduló éveinek merénylethullámára, amikor számos koronás fő és vezető politikus lett az – akkor anarchista – merénylők áldozata (köztük Ferenc József felesége, Erzsébet császárné is), és Bosznia 1908-as annektálása óta különféle pánszláv és szerb nacionalista terrorszervezetek több ízben kíséreltek meg merényletet elkövetni a Habsburg-család tagjai és a monarchia vezető tisztviselői ellen. A trónörökös látogatását június 28-ára tervezték, és a Gergely-naptár szerint ez volt az 1389-es (első) rigómezei csata évfordulója is, amely a szerbek számára afféle nemzeti gyásznap volt. A Habsburg-hatóságok azonban – bár az vélhetőleg csak legenda, hogy ezzel éppen provokálni akarták volna a szerb nacionalistákat – figyelmen kívül hagyták a baljós egyeesést. Nem számított amúgy a merénylőknek sem: csupán utóbb, a mítoszgyártók hangsúlyozták előszeretettel e dátum szimbolikus fontosságát.

A 19 éves diák, Gavrilo Princip társaival hetek óta szervezte Ferenc Ferdinánd megölését, amiben szervezete, a Fekete Kéz (maga a név is mutatja a résztvevők életkorából fakadó kamaszos romantikát) mellett más szerb nacionalista szervezetek, a háttérből pedig (bizony, valóban) a Szerb Királyság néhány összekötője is részt vett, bár az kétséges, hogy ők valamiféle központi akaratot követtek volna.

A terroristák már hetekkel a merénylet előtt (amint ismeretessé vált a látogatás terve) „sejtekbe” szerveződve várakoztak Szarajevó környékén. A trónörökös tervezett útvonala pedig már napokkal korábban nyilvánosságra került az újságokban. A főhercegi pár június 28-án reggel érkezett meg a szarajevói pályaudvarra, ahonnan egy nyitott gépkocsiban (a Gräf & Stift márkájú autó utóbb maga is külön legendárium tárgyává vált) a város polgármesteréhez hajtattak.  Útvonalukon Princip mellett még hat merénylő sorakozott fel, akik bombákkal és – szükség esetére – revolverekkel szerelkeztek fel. Az első kettő nem dobta el bombáját: Muhamed Mehmedbašić tétovázott, nem ismerte fel biztosan a főherceget, Vaso Čubrilović pedig Zsófia hercegnőt sajnálta meg. Végül csak Nedjelko Čabrinović (aki, biztos, ami biztos, egy rendőrtől kérdezte meg, melyik a főherceg kocsija) hajította el gránátját, ami az árnyékoló ponyváról lepattanva célt tévesztett, és csak egy katonatisztet sebesített meg a kíséretből.

A merénylők ezután szétszaladtak, Čabrinović pedig a tervek szerint ciánnal próbált öngyilkos lenni, de a méreg hatástalan volt, és Čabrinovićot végül elfogták. A merénylet tehát első körben fiaskónak bizonyult: Ferenc Ferdinánd végigunatkozta a polgármester üdvözlő beszédét, majd a kórházba látogatott, hogy meglátogassa a merényletben megsebesült tisztet. Szarajevó katonai kormányzója közben óvatosságból megváltoztatta a konvoj útvonalát, de a menetet felvezető sofőrök belezavarodtak az új útitervbe, ezért (a korabeli mértékkel mérve) óriási káosz és dugó támadt. Ferenc Ferdinánd kocsija egy szűk utcában rekedt meg. Pont ott, ahol a merénylet tervét már feladó Princip állt. És ekkor, ha szabad így megszemélyesítve gondolni rá, a világtörténelem egy pillanatra valóban megtorpant, és visszafojtotta lélegzetét.

Princip a tömegben az ott veszteglő kocsihoz nyomakodott, majd közvetlen közelről Ferenc Ferdinándra és Zsófiára lőtt (a hercegnőt nem akarta lelőni, és ezt utóbb meg is bánta). Egy órán belül mindketten belehatlak sebesülésükbe. Ferenc Ferdinánd utolsó szavai így hangzottak: „Es ist nichts!” - Semmiség!

A folytatás még jobban ismert: a Monarchia ultimátuma Szerbiának; az Orosz Birodalom nyilatkozata, majd – az osztrák hadüzenetet követően – a szövetségi szerződések rendszerének megfelelően az európai államok hadba lépése. Egy nyeszlett kis cowboy belelőtt a lámpába, és néhány pillanat múlva a globális (vad)nyugati csehóban (a műfaji elvárásoknak megfelelően) kitört az általános tömegverekedés.

Sok történész szerint ezzel a száz évvel ezelőtti nappal zárult le a „hosszú 19. század”, értek véget a „boldog békeidők”, a kifejlődő szabadversenyes kapitalizmus, a klasszikus imperializmus és a modern nacionalizmusok kora, hogy mindez átadja helyét az új, ijesztő 20. századnak, a forradalmak, ellenforradalmak, a rettenetes népirtások és az ijesztő népességrobbanás, a „szélsőségek” korának.

Mindennek fényében igen érdekes Gavrilo Princip későbbi megítélése. Botcsinálta szabadságharcos volt, aki jórészt véletlenül hághatott fel a világtörténelem színpadára, hogy ott statisztaként is egy pillanatra a rivaldafénybe kerüljön. Börtönében többször meglátogatta őt dr. Martin Pappenheim (utóbb Freud egyik munkatársa), aki személyében egy jó eszű, de zavaros személyiségű fiatalemberrel beszélgethetett. Principben összekeveredtek a szerb nacionalizmus, a pánszlávizmus, az anarchizmus és a szocializmus elvei, tanításai; társai között akadtak baloldaliak – például a korábban sztrájkokat szervező, szociáldemokrata és szindikalista Čabrinović – és szerb soviniszták egyaránt. Tetteit, írta kissé banálisan Pappenheim doktor, „a szeretet és a gyűlölet” vezérelték. Nem volt benne semmi démoni. Hiszen a valódi, hús-vér emberek sosem szoktak démoniak lenni.

Principnél magánál persze sokkal érdekesebb az, hogy miként lett belőle Princip-mítosz, a különféle történeti konstrukciókba illeszthető elem. A ház, ahol Gavrilo Princip Szarajevóban lakott, az első világháborúban romba dőlt. A háború után azonban a Jugoszláv Királyság hatóságai emlékhelyként újjáépítették. Mikor a második világháborúban a náci Németország (magyar segítséggel) megszállta Jugoszláviát, Szarajevó a „független” horvát állam része lett, és az usztasák ismét lerombolták a Principhez köthető házat (ami azt mutatja, hogy a maguk részéről ők is a szerb nacionalistát, és nem az általuk is győlölt Osztrák-Magyar Monarchia ellenségét látták a merénylőben). A szocialista Jugoszláviában a házat megint helyreállították, és múzeumot rendeztek be benne, hogy a jugoszláviai háború idején az 1990-es években ismét lerombolják. Hasonló történt obljaji szülőházával is, amelynek újjáépítésére ma a boszniai szerbek gyűjtést folytatnak, míg a bosnyákok igyekeznek megakadályozni azt. Ma – jellemző kettősség – a ház falai felújítva, megerősítve, de tető és ablakok nélkül állnak...

Princip a szerbiai és a boszniai szerb tankönyvekben nemzeti hős, de legalábbis érthető és értékelhető szándékok mozgatta hazafi. A makedón gyerekek afféle politikai kalandorként tanulnak róla, bár az ő könyveik inkább a bolgár, mint a szerb expanziós törekvéseket hangoztatják a merénylet és a háború okai közül. A horvát és a bosnyák tankönyvekben Princip terroristává, szabályos korai bin Ladenné avanzsál. És ezek még csak az egykori Jugoszlávia területén bevett főbb értelmezési keretek.

Idén áprilisban az évfordulóhoz közeledve a vajdasági Tovarisevóban, egy főként szerbek lakta faluban, szobrot emeltek Principnek, akinek életében semmi köze nem volt a településhez. Az apropót az adta, hogy – amint arról az avatáson a polgármester beszélt – a faluból származó, akkoriban Szarajevóban tanuló fiatalok közül sokan a szerb nacionalista mozgalmak szimpatizánsai voltak. Még az is meglehet – de ezt már én teszem hozzá – hogy egyikük-másikuk találkozott is Princippel. Az avatáson beszédet mondott a világhírű rendező, Emir Kusturica, aki éppen filmet forgat a merénylőről. Ő a következőket mondta: „Mivel az országok különböznek egymástól, gyakran előfordul, hogy azok, akiktől azt várnád, hogy magasztalják Principet, megfeledkeznek róla, azok viszont, akiktől semmit sem várnál, mindent megtesznek érte.”

Az 1914. június 28-i merénylet, és benne Gavrilo Princip világtörténelmi szerepe vitathatatlan. Az értékelések pedig, ez közhely, mindig sokfélék. Itt, Kelet-Európában, az egykorvolt Monarchiában és környékén, sokszor még mindig százados előítéletek, vélt és valós nemzeti sérelmek diktálják az emlékezet és az emlékezetpolitika számos aktusát.

1918-ban, nem sokkal halála előtt – mivel még nem volt nagykorú, nem ítélték halálra, de a börtönben tüdőbaja végzett vele – Gavrilo Princip a következő versikét véste terezíni cellájának falába:

Az idő tovabiceg; nincs semmi új,

a ma akár a tegnap; és változást

a holnaptól se várjunk.

Sajátos, megrázóan fatalista üzenet ez attól az embertől, akire úgy tekintünk, mint a modern kor egyik legátfogóbb, legradikálisabb változását elindító történelmi esemény szimbolikus főszereplőjére.

Konok Péter