1914. június 28, Gavrilo Princip merényletének napja, amit kerek egy hónapra rá, július 28-án követett az Osztrák-Magyar Monarchia hadüzenete. Történelmi fordulónapok; az első nem sokkal a nyári napforduló után. Közép-Európában hagyományosan másnap kezdődött (milyen baljós kép) az aratás. A második – ironikus véletlen – a nyugati egyházban Nazarius és Celsus napja, Krisztus ismeretlen katonáié, akiknek holttestére Szent Ambrosius talált rá egy Milánó melletti kertben. E két 1914-es napra sokan, sokféleképpen emlékeznek (és persze az is figyelemreméltó, hogy ki mindenki emlékezik). Kitüntetett időpontként jelennek meg az európai (és általában a modern) kollektív emlékezetben mint olyan választóvonalak, amelyek minden ízükben szimbolikus lelőhelyei valamiféle közös múlt utolsó pillanatának; egy egykorvolt Európa halálának egy egykorvolt világ közepén. „Európa! – manapság ez a szó már csak úgy cseng, mint egy mese a régmúlt időkből” – sopánkodott Richard von Kühlmann német külügyi államtitkár három évvel később, 1917. szeptember 28-án a Birodalmi Gyűlésben, majd – kissé megkésve – kifejtette, hogy minden hatalom érdeke e régi, szeretett Európa megmentése.

Bármiféle memoárt, visszaemlékezést vagy egykorú beszámolót olvasunk, óhatatlanul jelentőséget tulajdonítunk e kor minden apró részletének, a nagy fordulópont előtti és utáni időjárásnak, a színeknek, hangulatoknak, hétköznapi eseményeknek. 1914 nyarával kapcsolatban minden különleges jelentőséget kapott és kap azóta is (különösen persze akkor, ha évforduló vagy éppen – business as usual – újabb háború közeledik). Rengetegen érezték úgy utólag, hogy válaszolniuk kell (vagy válaszaik vannak) arra a kérdésre: „te hol voltál, mit csináltál 1914. június 28-án, vagy egy hónapra rá?” (Szokás ezt manapság 2001. szeptember 11-éhez hasonlítani. A párhuzam érthető és sok tekintetben frappáns, bár a léptékek között, talán nem nehéz belátni, jókora különbség van.)

A fenti kérdésre persze végtelenül sokfélék a válaszok. Akár még a prózai, cseppet sem szimbolikus időjárás megítélésében is, amely a visszaemlékezésekben óhatatlanul metaforákká emelkedik. Esős, rideg, villámlós-zivataros nyár volt 1914 nyara? Vagy éppen idilli, tücsökzenés, végtelenbe nyúló pillanat? Ez is aszerint változik, hogy ki mit akar éppen hangsúlyozni. Ha a meteorológiai beszámolókat nézzük, egy átlagos európai nyár képét kapjuk, sőt ha kitágítjuk a képet azzal szembesülünk, hogy az atlanti régióban ez volt minden idők legcsendesebb hurrikánszezonja. Közép-Európában meleg, száraz volt az idő, de igazi aszályról nem beszélhetünk, Észak-Olaszországban esős, Angliában átlagosan unalmas nyár volt. A társadalmi kataklizmát nem kísérték isteni vagy természeti jelek. Mégis Stefan Zweig például minden nyarak esszenciájaként emlékezik erre az évre: „1914 nyara feledhetetlen maradt volna számunkra akkor is, ha nem hoz végzetet Európa földjére. Mert ritkán láttam ilyen évszakot: teltebbet, szebbet, már-már azt mondhatnám, valóban nyáriasabbat. Napokon át selymeskék volt az ég, puha, a levegő, mégsem fülleteg, és illatos-melegek voltak a mezők, sötéten telt lombúak az erdők, s oly zsenge zöldek mégis; ha azt mondom: nyár, ma is azokra a sugárzó júliusi napokra kell gondolnom akaratlan, amelyeket a Bécs melletti Badenban töltöttem el.” (Tandori Dezső fordítása)

 Babits sokszor idézett visszaemlékezésében viszont vészjósló viharként élte meg a baljós nyári napokat, és e viharban „Lassan eltűnt a szellemi erőd szilárdságába vetett hit is, a könyvek összevissza csúszkáltak, mint a rossz téglák, a toronyról, melyet a jövőnek építettünk, leverte a vihar a glóriát. Észre kellett vennünk, hogy senki se figyel ránk, és senki se törődik velünk. Hangunk elszállt a szélben, s hiába óvtuk gyertyánkat és irományainkat, a gyertya alig látszott pislogni, s az irományok ki voltak szolgáltatva a szeleknek. Más irományok is röpültek ez idő tájt, megszentelt szerződésekből, ősi törvények lapjaiból, öröknek hitt érvényességek kánonaiból lett papírsárkány és levegő játéka. Minden megváltozott! […] Minden másként lett, életemnek ebben a második felében, mint az elsőben volt, és minden rosszabbul. Mintha a világ egyszerre a másik felére fordult volna.”

Valamiféle háború kitörésére szinte mindenki számított 1914-ben, és jószerivel senki sem számolt azzal a háborúval, ami valójában kitört. A század eleje óta újra és újra a felszínre törtek azok a geopolitikai és társadalmi feszültségek, amelyek fegyvercsörtetésbe vagy kisebb-nagyobb helyi háborúkba torkolltak. Ugyanakkor mindaddig sikerült elodázni a „nagy háborút”, amelynek során az európai bevett hatalmak közvetlenül esnek egymásnak – hiszen az utolsó ilyen jellegű háború 1871-ben ért véget, megteremtve azt a német birodalmat, amely birodalomként (és a technológiai fejlődés egyik úttörőjeként) immár valódi impériumra is vágyott egy olyan világban, amely a korábbi gyarmatosító hatalmak konszenzusa szerint alapvetően már lezárta az imperialista expanzió korszakát. 1918 után a világ belépett az államkapitalizmusok, a neokolonializmusok és a többpólusú új világrendszerek korába.

A háború végképp megváltoztatta a kapitalista társadalmak osztály-erőviszonyait is. Hangsúlyossá vált a munkásmozgalom integrációja, amely – mind hagyományos szociáldemokrata, mind a kommunistának nevezett radikális szociáldemokrata formájában – a kapitalizmus meghaladásának pártjából fokozatosan a kapitalizmus megreformálásának pártjává vált. Ez a folyamat persze már sokkal korábban elkezdődött – a munkásmozgalom magának a proletariátusnak a kettős természetéből eredően egyszerre volt a munkaerő megszervezésének és az elidegenedett munka tagadásának történelmi mozgalma – de éppen a háborúhoz való viszony, az állammal való azonosulás, illetve – kisebb mértékben – szembeszállás volt a munkásmozgalmi paradigmák Rodosza, ahol, mese nem volt, ugraniuk kellett.

Az első világháború kitörésének előestéjén még magasra ívelő európai társadalmi elégedetlenség a háború kitörésekor hirtelen meghökkentő mértékben visszaesett. Ez leginkább nem az állami elnyomással magyarázható, hanem éppen azzal, hogy a munkástömegek minden várakozás ellenére nagymértékben mobilizálhatóak voltak az „össznemzetinek” kikiáltott célok mellett, megmutatva, hogy milyen vékony is az internacionalizmus máza a munkásmozgalmon (és tágabb értelemben milyen elképesztően illékony a civilizáció és a felvilágosodás pozitivista máza a nyugati kultúrán). „Nem ismerek többé pártokat! Csak németeket ismerek!” – mennydörögte II. Vilmos császár a Birodalmi Gyűlés előtt 1914. augusztus 4-én, mikor az összes párt – köztük, néhány tartózkodással a szociáldemokrata képviselők – megszavazták a hadihiteleket. Az osztályharcot felváltotta a Burgfrieden, a l'union sacrée, az intézményesített osztálybéke. Persze a „nemzeti célokat” a munkásság számára minden esetben valamiféle progresszív, már-már felszabadító lózunggal elegyítették: a harc az orosz kancsukauralom vagy éppen a porosz kaszárnyavilág ellen folyik, a „szabadság” megóvásáért. Mindenhol annak az államnak, annak az állítólagos „szabadságnak” a megvédéséért, amellyel szemben addig ezek a munkásmozgalmak addig küzdöttek.

A nagyvárosi pályaudvarokon és a falusi vasútállomásokon a felvirágozott vagonokból zengett a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” helyileg aktuális változata, és szinte mindenki biztos volt benne, hogy lombhullásra, de legkésőbb karácsonyra otthon lesznek a katonák. Az általános eufóriában elsikkadt azon kevesek hangja, akik – a proletár internacionalizmus, a keresztényi szeretet, a felvilágosult humanizmus vagy akár a józan ész nevében –  óvatosságra, netán ellenállásra intettek.

A legteljesebb mértékben elmaradt, sőt visszájára fordult a munkásság nagy, nemzetközi fellépése a háborúval szemben. Néhány kivételtől, így pl. Jaurès bátor, végül egyenesen öngyilkosságnak bizonyuló kiállásától eltekintve a szociáldemokrata pártok a honvédelem ügye mellé álltak, sőt ahol parlamenti erőt képeztek, képviselőik – néhány fontos, de inkább szimbólumértékű kivétellel – megszavazták a hadihiteleket és a háborút.  Éppen az internacionalizmus feladása, és az adott ország, sőt „Haza” (Vaterland, Patrie, Rogyina, stb.) imperialista céljainak elfogadása, hovatovább propagálása volt annak beismerése, vagy éppen tudatosodása, hogy a szociáldemokrácia immár egészen más, mint akár csak pár évvel korábban. Igen jellemző a korábban baloldali szocialistának számító német képviselő, Konrad Haenisch visszaemlékezése: „…a tüzes békefelhívásokon még meg sem száradt a tinta, a levegőt még áthatották a munkásvezérek háborúellenes beszédei, mikor a pillanat szörnyű követelése ugyanezeket a tollakat és ugyanezeket a szónokokat arra kényszerítette, hogy nem kevésbé tüzes szavakkal harcba hívjanak a keletről ránk zúduló vad cári hordák ellen… A félelem, hogy nem árulod-e el magadat és ügyedet? Érezhetsz-e úgy, ahogyan azt a szíved diktálja? …amíg végül – és soha nem felejtem el ezt a napot és órát – a szörnyű feszültség feloldódott, amíg végül mertünk azokká lenni, amik voltunk, amíg végül az elvek és megcsontosodott elméletek ellenére egy negyedszázad óta először teljes szívvel, tiszta lelkiismerettel és az árulás érzete nélkül együtt énekelhettük a mindent elsöprő éneket: Deutschland, Deutschland über alles.”

Közhely, hogy az egész modern kultúra, az egész világlátás sokkal kiábrándultabb, cinikusabb, gyanakvóbb lett 1914 (illetve 1918) után. A látszólag egyetlen csapásra, egyetlen pisztolylövéssel véget érő „boldog békeidők” véget vetettek a nyugati társadalom sajátos (és persze csupán retrospektív módon érzékelhető) általános naivitásának (most tekintsünk el attól, hogy a „boldog békeidők” mítosza, mint minden mítosz, hamis; koncentráljunk arra, hogy mint minden mítosznak, van igazságtartalma is.) Lezárult a politika romantikus szakasza, hogy átadja helyét a relativizálás ironikus idézőjeleinek és a totalitárius kategorikus imperatívuszok vaskos felkiáltójeleinek – a többértelműség és a kizárólagosság sajátosan modern dialektikájának.  És ahogy maga a kapitalista hatalom is átalakult, vele alakult át munkásmozgalmi kihívója is, miközben mellette új, rettenetes kihívóként megjelentek a fasizmusok, hogy a forradalmi fenyegetés elhárítását a liberális demokrácia és a viszonylagos szabadság felszámolásával valósítsák meg, addig nem sejtett léptékű rémségeket zúdítva az emberiségre.

A földrajzi és mozgalmi perifériák (Hispánia, Latin-Amerika, Ázsia; illetve a radikális kommunista és anarchista csoportosulások) kivételével a régi, lelkes, öntevékeny, önszerveződő, naivan szentimentális és szenvedélyesen harcias munkásmozgalom pedig időközben egyszerre menetelő, hivatásos vezérek által irányított, bürokratikusan unalmas és elidegenedett tömegpártokká jegecesedett. A párt (amely addig feltételezetten maga volt az osztály a maga megszervezettségében), immár elkülönült a „tömegektől” – éppen azáltal, hogy tömegpárt lett belőle, előbb Németországban, majd Oroszországban és másutt is. Nagybetűs Párt lett belőle, különféle előnevekkel, de párhuzamos társadalmi jelentéssel. A hatalom elkülönült forrásától és hivatkozási alapjától. Az 1914 nyarának közepén kezdődő történelmi „pillanat”, amennyiben a kapitalizmus túlélésének egyik lehetséges politikatörténetét vizsgáljuk, afféle sajátos, korszakok közötti átvezető jelenetként 1917 késő őszéig, 1918 elejéig tartott. Ahogy Guy Debord A spektákulum társadalmában írta: „Ugyanezen történelmi pillanatban, amikor is a bolsevizmus önmagáért diadalmaskodott Oroszországban, a szociáldemokrácia pedig győzelmesen küzdött a régi világért, született meg a dolgok új rendje, amely egyben a modern spektákulum uralmának is alapja: a munkásképviselet szembekerült a munkásosztállyal.” (Erhardt Miklós fordítása)

A hosszú, küzdelmes és óriási változásokat hozó XIX. század tulajdonképpen 1914 nyarán, egy viharos, vagy éppen napsütéses napon ért egycsapásra véget. Egy relatíve rövid, de rettenetes és gyilkos intermezzóval, az első valódi totális háborúval megkezdődött az államkapitalizmus, a totalitárius államok, a tömegtermelés és tömegfogyasztás, a tömegmészárlás és a tömeges gondolkodás, a tömegdemokrácia és az intézményesített és tiszteletreméltóvá sminkelt forradalmak százada. A rövid XX. század, amelyben az átalakuló társadalmi rendszerek óhatatlanul alaposan átszabták saját meghaladásuk lehetőségeit és ideológiáit is, új veszélyeket és új háborúkat hoztak – olyan átfogó „globális klímaváltozást”, amely messze túlnő a mégoly látványos időjárási anomáliákon és kataklizmákon.  

Konok Péter

A poszt az Ex-Symposion folyóirat Együtt 1914 című (2013/84) számában megjelent esszé rövidített, átdolgozott változata.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

whitebeard 2014.07.28. 12:51:00

...a munkástömegek minden várakozás ellenére nagymértékben mobilizálhatóak voltak az „össznemzetinek” kikiáltott célok mellett, megmutatva, hogy milyen vékony is az internacionalizmus máza a munkásmozgalmon...
No ez megy mai is itt is.

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: