Elesettek mentsvára – a Vöröskereszt és ápolói
2017.11.14. 19:30
A Nemzetközi Vöröskereszt a 19. században jött létre: az 1859-es solferinói csata borzalmait látva Henri Dunant (1828–1910) svájci üzletember úgy döntött, hogy életre hív egy segélyszervezetet, amely olyan önkéntesekből áll, akik a háború idején a sebesülteket ápolják. Ennek érdekében olyan nemzetközi egyezmény megkötését szorgalmazta, amely a harcmezőn maradt sebesültek, valamint ápolóik részére semleges státuszt és ezáltal védelmet biztosítana. A Vöröskereszt végül 1863-ban alakult meg, Sebesülteket Segélyező Nemzetközi Bizottság néven. Rá egy évre, 1864-ben megkötötték a Genfi Egyezményt, amely a harctéren megsebesült katonák védelméről, életkörülményeik megfelelő biztosításáról szólt.
KABA ESZTER CIKKE
A Vöröskereszt szervezetének első nagy próbatétele a Nagy Háború volt, ráadásul a sebesültekről való gondoskodáson túl egy másik típusú feladatot is felvállalt: 1914. október 15-én létrehozták a Nemzetközi Hadifogoly Ügynökséget. Ez még a békekötés után is működött, hiszen alapvető feladatai közé tartozott a hadifoglyok és családjuk közti kapcsolat fenntartásának elősegítése, a hadifoglyok életkörülményeinek, a hadifogolytáboroknak rendszeres ellenőrzése, valamint a békekötés után a hadifogolycsere zavartalan lebonyolításának biztosítása.
A szervezet önkéntesei a háború alatt folyamatosan járták a hadifogolytáborokat, még Szibériába is eljutottak, ahogy arról honlapunkon már korábban beszámoltunk. A Vöröskereszt Oroszországot megjárt önkéntesei szinte kivétel nélkül arisztokrata hölgyek voltak, ők társadalmi kapcsolataikat is tudták mozgósítani a foglyok érdekében. Ilyen társadalmi összefogásnak volt köszönhető az is, hogy a magyar származású Bárány Róbert – akik hadifogsága idején lett Nobel-díjas orvos – végül 1916-ban elhagyhatta Oroszországot.
A magyar Vöröskereszt szervezete már 1914 júliusában „készre jelentette magát”, azaz minden szükségesnek vélt előkészületet megtett a potenciális sebesültek ellátása érdekében – legalábbis ez derül ki a Pesti Napló cikkéből, amely a magyarországi egyesület igazgatósági tanácsának üléséről számolt be.
„A Vöröskereszt Egylet a hadszínhelyre küldendő tábori kórházon és mozgó egyleti raktárakon kívül előkészített: 8 tartalék kórházat, 4 üdülőházat, 480 kisegítő kórházat, 836 üdülőhelyet és 50 betegnyugvó állomást, összesen 1143 tiszt és 53826 főnyi legénység számára. […] 54 önkéntes betegápolónői tanfolyamot szervezett, melyeken 1084 tanuló vett részt.”
A lap arról is beszámolt, a háborús lelkesedés 800 nőt ösztökélt arra, hogy felajánlja ápolónői szolgálatait. Köztük az első két jelentkező olyan fiatal masamód (divatárus) lány volt, akiknek vőlegényét bevonultatták. A legtöbb jelentkező azonban „úrinő” volt, azaz katonatisztek, orvosok, állami tisztviselők feleségei – tudósított a Pesti Napló. Az önként jelentkezők szolgálatait azonban egyelőre nem kívánta a szervezet igénybe venni, azt tervezték, hogy „amint döntő fordulat áll be, megkezdik a felvételeket”. Valószínűleg nem is sejtették, hogy ez ennyire hamar bekövetkezik…
Ápolónők a rózsahegyi barakk kórház előtt, 1917. Fotó: Fortepan
Az már 1914-ben kiderült, hogy a szervezet akkori önkéntesei nem fogják bírni a megnövekedett terhelést, illetve a szervezet létszáma nem kielégítő – több tízezer ápolónő hiányzott a sebesültek mellől. Megkezdődött a tanfolyamok szervezése, ezeknek felhívásait a napilapokban is közzétették.
Az önkéntes betegápolónőket egy hathetes tanfolyamon képezték ki, ennek szabályzatát és tanítási programját az Orvosi Hetilap tette közzé. A tanfolyamok ingyenesek voltak, egy-egy csoportba az eredeti szándék szerint maximum 30 főt osztottak be, hiszen a képzés jórészt gyakorlati volt, a kirendelt kórházakban zajlott. A jelentkezők heti öt napot (csütörtök és vasárnap kivételével) töltöttek itt, ahol előre meghatározott heti menetrend szerint sajátították el a betegápolás alapvető ismereteit. Az első héten a betegszobával és a fürdőszobával ismerkedtek, megtanulták a betegeket lemosni, gyógyszereiket beadni. A második héten foglalkoztak a lázas beteg ápolásával, a harmadikon megismerték a műszereket és megtanultak gipszpólyát készíteni. A negyedik hét a narkotizálási eljárások elsajátításának időszaka volt, az ötödik héten már gyakorlatot teljesítettek egy képzett ápolónő mellett, a hatodikon pedig a röntgeneljárások rejtelmeibe avatták be őket.
A képzés végén vizsgát tettek egy orvosokból és a Vöröskereszt egy képviselőjéből álló bizottság előtt. A bizonyítvány mellé elnyerték a Magyar Vöröskereszt Egyesület önkéntes betegápolónői címét, megkapták vöröskeresztes karszalagjukat és a kórház nevét, ahol behívás esetén szolgálatot kell majd teljesíteniük.
Az önkéntes ápolónők behívására már 1914 szeptemberében sort került (volna). A Pesti Napló – meglepő módon – a „lelkiismeretlen önkéntes ápolónőkről” cikkezett, akik pusztán divatból végezték el a tanfolyamot és mikor igazán szükség van rájuk, még csak nem is válaszolnak a Vöröskereszt főnökasszonyának, Ibrányi Alice-nak levelére, aki szolgálattételre hívta be őket. Ibrányi végül ezért fordult a sajtóhoz, egyelőre csak azt hozva nyilvánosságra, hogy melyik kórházból hány dolgos kéz hiányzik. Ugyanakkor azt is leszögezte, hogy aki nem teljesíti a Vöröskeresztnek vállalt kötelességét, úgy azok nevét majd nyilvánosságra hozza.
Az ügy folytatását nem tudjuk, de azon érdemes elgondolkodni, hogy az első jelentkezők – mint például a fentebb már említett masamódlányok – végül nem kényszerültek-e inkább olyan munka elvégzésére, amely biztosabb megélhetést nyújtott, mint a betegek ápolása, hiszen ezeket az önkéntes ápolónőket rendkívül rosszul fizették, ráadásul szolgálataikra gyakorlatilag a hét összes napján, éjjel-nappal szükség volt. Ezek az ápolónők természetesen nem az úrinők közül kerültek ki – ők inkább a sebesültek szórakoztatását vállalták magukra, vagyis kirándultak a betegekkel, programokat szerveztek számukra, élen jártak az adománygyűjtésben, de tényleges ápolási feladatokat nagyon ritkán láttak el.
1916 januárjában a Vöröskereszt már a kimerülés szélén állt: naponta három-négy alkalommal érkeztek a fővárosba, a Nyugati pályaudvarra a kórház- és betegszállító vonatok, rajtuk 140–500 beteggel. A svábhegyi Erzsébet Kórházban is nagyüzem volt: nagyjából 1000 fölszerelt ágyat tudtak biztosítani a betegek számára, a kórház élelmiszerraktáraiban 30 ezer doboz kondenzált tej állt, és elfogyott naponta 700 kilogramm kenyér. Könnyen elképzelhető, hogy ilyen nagyszámú beteg mellett milyen terhelésnek voltak kitéve az ápolónők.
Aradi csoportkép - sebesültek gyűrűjében, 1917. Fotó: Fortepan / Pohl Pálma
Nem csoda tehát, ha 1917-ben már az ápolónők sztrájkjáról cikkeztek a lapok. 1917 novemberében a Gellért Kórház nővérei léptek sztrájkba részben alacsony fizetésük, részben pedig a társadalombiztosítás teljes hiánya miatt: mivel a fertőző betegeknél is ők látták el a szolgálatot, sokszor előfordult, hogy ők maguk is megbetegedtek, és míg fel nem gyógyultak, egyetlen fillért sem kaptak munkáltatójuktól…
Összegezve elmondhatjuk, hogy az ápolónők legalább olyan teljesítményt nyújtottak a háborús évek alatt a kórházakban, mint a katonák a lövészárkokban. Közülük azonban nagyon kevesen kaptak „vitézségi érmet”, leginkább azok az előkelő hölgyek, akik a kórházi ápolás helyett sokat utaztak a Vöröskereszt képviseletében, bevetve társadalmi kapcsolataikat és társasági vénájukat. Rájuk is nagy szükség volt, de legalább ennyire, ha nem jobban kellettek a betegek mellett éjjel-nappal szolgálatot teljesítő, sebkötöző, ágytálazó nővérek, akik nemhogy kitüntetést, de tisztességes fizetést sem kaptak munkájukért.
Felhasznált irodalom:
A magyar Vöröskereszt Egyesület önkéntes betegápolónői tanfolyamainak szabályzata és tanítási programja = Orvosi Hetilap, 1914. 1. szám
A Vöröskereszt indulásra készen = Pesti Napló, 1914. július 28.
Lelkiismeretlen önkéntes ápolónők = Pesti Napló, 1914. szeptember 20.
A harctértől az otthonig = Pesti Napló, 1916. január 1.
A Gellért-kórház ápolónői sztrájkba léptek = Az Est, 1917. november 20.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Hari Seldon 2 2017.11.16. 06:24:27
Mondjuk azt hiszem, akkoriban mindenhol így lehetett, többé kevésbé.