Bulgária összeomlott 1918 szeptemberének végén – ezzel a balkáni front megnyílt az előrenyomuló antantcsapatok előtt. A bolgárok fegyverszünetet kötöttek és kiléptek az első világháborúból, ami már a német hadvezetésben is tudatosította a háború elvesztését. A német kancellár, Hertling bukása azonban csak kezdete volt a központi hatalmak soraiban lejátszódó politikai változásoknak. Azoknak a változásoknak, amelyeknek a jelentőségét Tisza István gróf – Magyarország tényleges irányítója Wekerle miniszterelnök mellett vagy „fölött” – még ekkor is képtelen volt felfogni. Tisza ehelyett Szarajevóban az asztalt csapkodta a szerbek és horvátok előtt, akik ezután faképnél a dühöngő, „vad, geszti bolondot”, ahogy Ady nevezte őt már 1912-ben.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A hazai első világháborús történetírásban háttérbe szorul egy, a központi hatalmak oldalán harcoló ország, amely szinte egyedül állt szemben bizonyos frontszakaszokon az antant multinacionális haderőivel. S amely az összeomlás előtt, még 1918 szeptemberében is 878 ezer egyenruhást (köztük 697 ezer katonát) volt képes kiállítani – de felszerelni és rendesen ellátni már nem.

Bulgária védte a háború utolsó hónapjáig a balkáni front nagy részét, azaz Németország és a Monarchia számára a déli arcvonalat Macedóniában. Amikor tehát a háborús teljesítményekről van szó, nemcsak a németek, az osztrákok, a magyarok és a horvátok, hanem a bolgárok teljesítményét is érdemes kiemelni. Egy amerikai professzor, Richard C. Hall szerint 1918-ban már aligha tudtak volna talpon maradni a központi hatalmak, ha Bulgária gyakorlatilag nem állít hadrendbe minden harcra fogható férfit. A Georgia Southwestern State University professzora szerint ráadásul már akár 1916-ban összeomolhattak volna a központi hatalmak, amikor a románok beléptek a világháborúba. Bulgária ekkor német és török erőkkel megerősítve, részben német tábornokok irányította seregével, megtámadta a románokat, amikor azok betörtek Dél-Erdélybe. Tehát nemcsak a macedóniai (szaloniki) frontot tartották az antanttal szemben. Ráadásul tették ezt úgy, hogy bár csak három éve vettek részt a világháborúban, az 1912–1913-as Balkán-háborúk miatt immár gyakorlatilag hat éve állt harcban a bolgár férfilakosság.

Ha elsőre nem hinnénk el Hall professzor okfejtését, akkor elég belegondolunk abba, hogy mi történt akkor, amikor Bulgária megszűnt a központi hatalmak oldalán harcolni. A bolgárok ugyanis 1918 szeptemberének végén már nem bírták tartani a macedón frontot, Dobro Polénél az antant áttört a védelmi vonalaikon, és a Monarchia politikusai hirtelen tudatára ébredtek annak, hogy rövidesen összeomlik az egész balkáni front, és ezzel gyakorlatilag az első világháború végkimenetele is eldőlt.

A nyugati front küzdelmei ugyanis – A. J. P. Taylor brit történész szerint még ekkor sem hoztak végérvényes döntést: az biztos volt augusztus 8., azaz a „német hadsereg fekete napja” után, hogy az antant győz, és már a német társfőparancsnok, Ludendorff is tudta, hogy nem nyerheti meg a háborút. Ám még bízott abban, hogy 1919-ig elhúzhatja a küzdelmeket. Tárgyalásos békét akart ekkor már, nem a németek által az antantra kényszerített békét, ahogy az 1918. márciusi első német offenzíva megindításakor remélte. Március után még számos német offenzíva következett, de júliustól nyugaton az antant vette át a kezdeményezést, viszont a németek még szeptemberben is szívósan védekeztek, lassítva az angolok, franciák és amerikaiak előrenyomulását. Még szeptember 26-án is elakadt az amerikaiak támadása nyugaton: 100 ezer embert vesztettek Argonne térségében – körülbelül 12-13 kilométeres előrenyomulásért feláldozva az USA katonáit – jegyzi meg Taylor.

„Váratlanul jött azonban a nagy pillanat: szeptember 29-én Ludendorff azonnali fegyverszünetet sürgetett. Erre részben az egyébként alaptalan aggodalma indította, hogy az antant erők áttörnek, de sokkal inkább a távoli, elfelejtett szaloniki frontról kapott hírek” – írja Taylor. De mi is történt a szaloniki fronton? A franciák ott egymás után cserélték a tábornokaikat: 1917 végén Clemenceau visszarendelte Sarrail-t, a „republikánus” tábornokot, helyére Guillaumat-t, az egyik legjobb hadvezérét küldte, akit azonban Taylor szerint nem engedtek cselekedni. Ezután érkezett Franchet d’Espèrey, a Clemenceau által korábban menesztett tábornok – róla a következő hónapokban a magyar kormányok is sokat hallottak…

A kulcsmomentum azonban nem ő volt, hanem a Párizsba visszarendelt, „unatkozó” Guillaumat. Neki óriási befolyása volt, és az antantnak immár évek óta húzódó belső vitáját ő döntötte el. Az antant vezetői ugyanis a nyugati és a balkáni front között hezitáltak, a gallipoli kudarc után, amikor a törököket próbálták meg a Dardanelláknál megszorítani (hiába) 1915-ben, a Balkánra nem figyeltek igazán. Guillaumat viszont 1918 közepén rávette a brit és a francia miniszterelnököt, Clemenceau-t és Lloyd George-ot, hogy a szaloniki frontra koncentráljanak, és így Franchet d’Esperey megkapta az engedélyt a támadásra. Taylor szerint a bolgár hadsereg rosszul volt felszerelve és „jóformán az első csapásnál föladta”. Ez nem volt teljesen így, Dojránnál a bolgárok helytálltak, kilenc gáztámadást vertek vissza, de a macedóniai front közepén, Dobro Polénél valóban óriási sikert értek el az antant csapatai. A bolgárok tényleg rosszul voltak felszerelve, sokan mezítláb várták a kiválóan ellátott antantkatonák támadását. Sztefan Tosev tábornok, az egyik legnagyobb világháborús bolgár hadvezér 1924-es visszaemlékezése szerint már az altisztek is szökdösni kezdtek ekkor a hadseregből, nemcsak a közkatonák, ami a felbomlás előtti végső fázist jelentette.

Sztefan Tosev tábornok, az első világháború egyik legjelentősebb bolgár hadvezére

Ráadásul a bolgár elit és a bolgár közvélemény is demoralizálódott ekkorra: a központi hatalmakkal rokonszenvező Radoszlavov-kormány pár héttel korábban megbukott, Németország és Törökország ugyanis Bulgáriát megalázó helyzetbe hozták, amikor a román különbékét májusban megkötötték, és a legyőzött Romániából Bulgária kevés területet kapott, és azokon is – főleg Dobrudzsán – részben osztoznia kellett a németekkel és a törökökkel. Ráadásul a törökök 1918 júliusában az amerikai történész, Hall szerint benyújtották az igényüket a Marica folyó völgyének azon részére, amit Bulgária a háborúba való belépése fejében kapott 1915-ben. Azaz a központi hatalmak egyike a saját szövetségesétől követelt területet. Ezután már tarthatatlanná vált a németbarát bolgár kormány helyzete, és elvileg már antantbarát bolgár pártok kormányoztak Szófiában Alekszandar Malinov vezetésével.

Azaz 1918 szeptemberében, az összeomlás pillanatában már nem a Berlin és Bécs iránt lojális politikusok voltak hatalmon Szófiában – igaz, a katonai összeomlásig ők nem változtattak a bolgár politika irányvonalán. Ahogy azonban az antantcsapatok áttörtek, a rosszul felszerelt, hat éve harcban álló bolgár csapatok egy része menekülni kezdett, más részük pedig fellázadt a szófiai kormány ellen. A részben bolgár parasztpárt (Agrárszövetség) által is ösztönzött felkelést a bolgár kormány még kadétok és részben német csapatok segítségével leverte, de valójában a lázadás, a megalázó román különbéke és az amúgy is antantbarát irányt vevő bolgár belpolitika összjátéka okozta a bolgárok fegyverszüneti kérését 1918. szeptember 29-én. Az antanttal hamarosan meg is állapodtak, és Bulgária kilépett a háborúból. Az antantbarát bolgár álláspontot a nyugati szövetségesek azonban nem értékelték nagyra, Bulgáriára súlyos békefeltételek vártak – viszont az ország annyit legalább elkerült, hogy területén komolyabb harcok folyjanak. Azt is elkerülték, hogy legádázabb ellenségeik, a szomszédos szerbek, illetve görögök szállják meg területüket – brit és francia csapatok érkeztek csupán Bulgáriába. (Ennek jelentőségét Magyarország román megszállása mutatja majd meg igazán, 1919-ben.)

A bolgárok kiválásának a központi hatalmak sorából – nos, ennek meglett a súlyos katonai következménye: Taylor szerint „Dél-Európa kapuja kitárult”: Franchet d’Espèrey a Dunáig nyomult előre – november 10-én érte el a folyót és aztán tovább folytatta offenzíváját. Taylor szerint a szaloniki fronton indított támadás döntötte el tehát az antanton belüli régi vitát a „nyugatosok” és a „keletesek” között. Az is igaz viszont, hogy ha nyugaton nem szenvednek a németek sorozatos vereségeket július–augusztustól, és nem merülnek ki Franciaországban és Belgiumban a csapataik, akkor a balkáni frontra küldhettek volna erősítést, de 1918 őszén Ludendorff már képtelen volt átcsoportosítani erőit. Vagyis a háború akkor fejeződött be, amikor a „nyugati” és a „keleti” stratégia kombinálódott. Jellemző egyébként az Osztrák–Magyar Monarchia állapotára, hogy ez az állam végképp képtelen volt védekezni, Taylor meg sem említi a dualista állam haderejét, a szaloniki fronton történt áttörés után, pedig a Monarchia csapatai voltak természetesen a legközelebb a bolgárokhoz – a macedón fronttól nyugatra a Monarchia tartotta a balkáni arcvonalat Albániában.

Nézzük közben, hogy mit csinált a korabeli Magyarország tényleges első számú politikai vezetője, a manapság újraértékelt és „újra értékelt” Tisza István gróf. Ő valójában a vereség idején bizonyította tökéletes alkalmatlanságát az ország vezetésére (jóllehet ekkor formailag nem volt vezető pozícióban, de óriási befolyása volt a kormánypolitikára és Wekerle miniszterelnökre). Tisza rendelkezett ugyanis még mindig a parlamenti többséggel, a Munkapárt honatyáival. A választójogi törvény is úgy ment át a parlamenten, ahogyan azt Tisza akarta. Kis túlzással azt mondhatnánk: a kormány kormányzott, de a parlamentben a Munkapártnak és Tiszának volt döntő szava.

Az 1917-ben – gyakorlatilag IV. Károly által – megbuktatott ex-miniszterelnök azonban még a Monarchia totális veresége előtti utolsó pillanatokban sem engedett. Nem engedett Tisza a dualizmusból, képtelen volt engedményeket tenni azoknak a horvátoknak, akiket esetleg a trializmus ígéretével, a Monarchia háromközpontúvá átszervezésével talán még valamelyest vissza lehetett volna tartani a szerbekkel való összefogástól, azaz a délszláv nagy egységállam megteremtésétől. Bár erre is csak hajszálnyi esély mutatkozott, hiszen az antant már a csehszlovák és a délszláv követelések mellett tette le a garast ekkorra. Horvátok esetében egy dolog viszont egyértelmű volt: akár a Monarchián belül, akár azon kívül, de Magyarországtól való függetlenséget akartak, és a dualizmus 1918-ig ismert formáját elutasították a háború végére.

Ebben a helyzetben kérte fel a király Tiszát, az Ady által már 1912-ben „vad geszti bolond”-nak nevezett politikust, akit Bibó István később a „hamis realisták” mintapéldányának tartott, hogy látogasson el a délszláv területekre. Vermes Gábor Tisza-életrajza szerint a bukott miniszterelnök megdöbbent, amikor szeptemberben a Dalmáciától Boszniáig, Boszniától Horvátországig (az adriai partvidék, azaz Dalmácia ekkor még Ausztriához, a belső területekre szorítkozó Horvátország pedig Magyarországhoz tartozott, míg Bosznia közösen igazgatott régió volt) bejárta a déli területeket. A király – bár pontos szándékait talán sosem tudjuk meg – valószínűleg azért küldte Tiszát oda, hogy lássa be: tenni kell valamit, hiszen a délszláv területeken ekkor már százezres nagyságrendű „zöld káder”, azaz többnyire szökött katona garázdálkodott, és a Monarchia ekkor már nem volt ura a helyzetnek. (A délszláv területekre már nyáron is veszélyes volt a magyar gyerekeket üdülésre küldeni, erről korábban már két részletben is írtunk az elsovh.hu-n.)

Ám Tisza nem látta be, hogy a dualizmus addigi rendszere tarthatatlan. Így történt, hogy Tisza Szarajevóban tartózkodott, amikor az antant szeptember közepén a világháború utolsó és döntő csapását végrehajtotta a macedóniai fronton. Tisza még ekkor is képtelen volt a kompromisszumra. Sarkotić vezérezredesnek, Bosznia katonai kormányzójának panaszkodott, hogy mennyire hűtlennek és zavarodottnak látja az addig megbízhatónak tűnő délszláv lakosságot. Vermes életrajza szerint Tisza ezután fogadott egy boszniai szerbekből és horvátokból álló küldöttséget, ahol egy memorandumot adtak át neki, amelyben az aláíró délszlávok ellenezték, hogy Magyarország bekebelezze Bosznia-Hercegovinát. (A magyar politikusok ezzel akarták – legalábbis saját képzeletükben, hiszen katonai erejük ehhez 1918-ban már nem lett volna – a kialakulóban lévő délszláv elképzeléseket meghiúsítani.)

Tisza a feljegyzések szerint a petíció átvétele után „remegett a dühtől” és „arcátlan kihívásnak” nevezte azt, amikor Sarkotić-csal beszélt erről. Sarkotić ekkor le akarta beszélni Tiszát az újabb találkozóról, de ő erőt akart demonstrálni a szerbeknek és horvátoknak. Az újabb találkozón így zártabeszédét: „Azért jöttem én ide, hogy ezt a butaságot meghallgassam?” – majd az asztalra csapott. (Később elterjedtek délszláv legendák arról, hogy állítólag megsuhogtatta lókorbácsát a küldöttség előtt – erre nem utalnak azonban a magyar visszaemlékezések.) Előzőleg pedig arról szónokolt a boszniai delegációnak, hogy Magyarország képes még bukása előtt megsemmisíteni az ellenségeit – írja Vermes.

Mindez kilenc nappal a bolgár fegyverszünet előtt történt, de hiába hepciáskodott az elképesztően „rövidlátó” és „vak önbizalommal” teli magyar politikus (ezek Vermes minősítései), a délszláv küldöttség egyik tagja, dr. Karlo Ikić, miután meghallgatta Tisza letorkolló zárszavát, a boszniai szerb–horvát delegáció tagjaihoz így szólt: „Hajdemo!” (Menjünk!) Ezután sarkon fordultak Vermes szerint és távoztak. Tisza megdöbbenve csak annyit mondott: „Menjenek! Jobb is!” (Mindezt többnyire a tolmácstól, Nádasdy Béla alezredestől, illetve Sarkotić-tól tudjuk.) Nádasdy egyébként már a helyszínen bírálta Tiszát: felesleges volt szóba elegyednie a küldöttséggel, ám Tisza vak hite ekkor sem engedett semmi racionalitást: „Nincs igazad! Nincs igazad!... Azt meg kellett nekik mondanom! Nekik azt muszáj hinni, hogy nem állhatunk rosszul, ha én így merek beszélni!” – mondta a politikus, kilenc nappal a balkáni front összeomlása és Bulgária fegyverszüneti kérelme előtt. Tisza elképesztő viselkedése természetesen nem változtatott döntően a történelem menetén, de a horvátoknak és a boszniai szerbeknek jó ürügyet adott, hogy a katonai helyzet változását látva, immár Tisza viselkedésére is hivatkozva, egyértelműen a délszláv egységállam megteremtése felé orientálódjanak. (Így vélekedett Nádasdy és Sarkotić is később.) Vermes szerint a délszláv területeken már Tisza látogatása előtt is „csak nem minden politikai csoport kisebb vagy nagyobb mértékben, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de magáévá tette egy független Jugoszlávia megteremtésének programját”, a bolgár összeomlás után viszont a boszniai szerbek is Magyarország ellen fordultak. Vojislav Šola, a szarajevói delegáció első számú szerb vezetője nyíltan elárulta Sarkotićnak: „a katonai helyzet változása fordította őt hirtelen a Magyarország iránti lojalitástól a jugoszláv eszme felé”.

De nézzük, mint írtak a magyar újságok a bolgár összeomlás hónapjában, szeptember elején. Szeptember 8-án a Népszava már Dobro Pole térségében heves tűzharcról tudósított, már ami a macedóniai frontot illeti. Itt angolok intéztek erős tüzérségi támadást, a későbbi áttörés helyszínén.

Ugyanezen a napon a Pesti Hírlap azt írta címében: a „bolgár kormány nem keres közeledést” az antanthoz. A magyar újság szerint Gesov volt bolgár miniszterelnök nem ezért tartózkodik Svájcban, hanem „beteg fiát ment Svájcba meglátogatni”. Ekkor már antantbarát kormány volt Bulgáriában hatalmon, Alekszandar Malinov vezetésével, de ez a kabinet egyelőre még tartotta a frontot Macedóniában. Malinov Sztojan Koszturkov támogatásával alakított júniusban kormányt, mindketten antantpártiak voltak és a Koszev-féle Bulgária története című, magyarul 1971-ben kiadott kötet szerint a bolgár nép is „egyre határozottabban követelte a háború megszüntetését”.

A Pesti Hírlap 1918. szeptember 19-én adott hírt arról, hogy „Macedóniában a Csernától keletre terjedő frontszakaszon szeptember 15-e óta az egyesült francia, szerb és görög csapatok kezdtek offenzívát a bolgárok ellen, akiket a támadás kivédése céljából – mint Ludendorff jelentése följegyzi – német zászlóaljak támogatnak.” Mindebből kiderült az, amit a hadtörténészek jól tudnak: ekkor Németország már csak „zászlóaljakkal” volt jelen a balkáni fronton, azaz a rosszul felszerelt, mezítlábas és éhező bolgárok gyakorlatilag egyedül maradtak az antant-erőkkel szemben Macedóniában. Másnap a Pesti Hírlap francia jelentekre hivatkozva írta, hogy „az entente-csapatok – köztük egy jugoszláv-hadosztály is – eddigelé 125 kilométeres fronton mintegy 7 kilométerrel szorította vissza a bolgárokat”.

Egy újabb nap elteltével, szeptember 21-én a magyar újság ennyit írt: szeptember 17-én és 18-án az antant keleti hadserege „a két előző napon kivívott sikereit nagymértékben gyarapította. A bolgár hadosztályok, amelyek a támadási fronton voltak, rendetlenségben tódulnak vissza a Cserna felé.” Szeptember 22-én a Pesti Hírlap címbe már nem is rakta a macedón front helyzetét. A szövegből kiderül: az antant a „központi hatalmak szövetségeseit: Bulgáriát és Törökországot a fegyverek nyomásával igyekeznek puhítani, a közös ügyért való kitartásukat próbára tenni. A macedón fronton pihenő bolgár hadsereget harcra kényszerítik, melynek folyamán – a francia vezérkar jelentése szerint – 35 kilométeres vonalon helyenkint 15 kilométer mély területet nyernek; a szerbek kezén 5000 fogoly és 80 ágyú marad”. Két nap múlva a lapcím szerint „Macedóniában új állásokba vonultak a bolgárok”, és az alcím szerint „A Cserna és a Vardar közé eső harcvonalat Prileptől délre és Dojrantól északra helyezték át”. Ekkor, szeptember 24-én már a Pesti Hírlap is elismerte: az antant szeptember közepén indított „macedóniai offenzívája kétségtelenül nagy sikerrel járt: maga a bolgár kormány félhivatalosan igyekszik a bolgár közvéleményben emiatt támadt izgalmat lecsöndesíteni, mikor arról ír, hogy az entente nem fogja elérni célját, nem fogja Bulgáriát és a központi hatalmakat egymástól elválasztani.” A hírben arról is szó volt, hogy a bolgár visszavonulás érintheti a Monarchia albániai frontvonalát is, vagyis a Monarchiának is vissza kell vonulnia – értelmezhetjük a híreket –, ha nem akarja erőinek bekerítését. A lap szeptember 26-án a szófiai jelentéseket úgy értelmezi, hogy ekkor már 60 kilométerre az eredeti frontvonaltól északra próbálják megvetni a lábukat a bolgárok. A lap így fogalmazott: „Az entente macedóniai offenzívája hatalmas lépésekben halad előre.” Egy antant-jelentés szerint: „A demoralizált bolgár haderők több helyütt fölbomlottak és eldobták fegyvereiket.”

Szeptember 27-én olvashatók az utolsó érdemi harcokról való információk a Pesti Hírlapban, de ezekről kiderült, hogy inkább a katonai cenzúra működését jellemzik, mintsem a valóságot. A cím igaz volt: „Komoly a helyzet a bolgár-macedón harctéren”, de valójában még ez sem tükrözte a valódi helyzetet. Ekkor távirati iroda félhivatalos közleményeit hozták le a magyar lapok. (A Budapesti Hírlap ugyanazt a címet adta tudósításának, mint a Pesti Hírlap, és cikke is gyakorlatilag ugyanaz volt – szintén a távirati irodára hivatkozva.) A Pesti Hírlap katonai helyzet leírása után így fogalmazott: „A magyar-osztrák csapatok segítő közbelépése a rossz közlekedési viszonyok folytán rendkívül nagy nehézségekbe ütközött. A macedón harctérnek ezek az eseményei az Albániában lövő magyar-osztrák csapatok katonai helyzetére nem maradhatnak hatás nélkül. A parancsnokságnak is adott helyzetben le kell vonnia a következményeket, nehogy ottani állásaink veszélybe kerüljenek.” A közleményből az is kiderült, hogy a katonai helyzet romlásának immár politikai következményei is lehetnek, de hogy mik ezek, az a tudósításból nem derült ki.

Szeptember 28-án aztán a Pesti Hírlapból kiderült az, amit már korábban is tudni lehetett volna: a német és az osztrák lapok ugyanis már egy nappal azelőtt megírták, hogy a bolgár kormány fegyverszünetet kér az antanttól. „A hivatalos közlemény szerint Bulgária békedelegátusai már aznap – szerdán – el is utaztak Szalonikibe, a kormány körül csoportosult pártok pedig kiáltványban fordultak a hadsereghez és a nemzethez, hogy őrizzék meg fegyelmüket; a szeptember 30-án összeülő szobranje [a bolgár törvényhozás] tető alá fogja juttatni a béke művét. Ez történt szerdán délután Szófiában.” S erről a magyar lapok tehát csak szombaton tudtak beszámolni! Miközben pénteken a bécsi és berlini lapok már sokkal többet megírtak a bolgár békeajánlatról.

A Budapesti Hírlap ugyanezen a napon, szeptember 28-án, a következőképpen írt: „Már tegnap késő este elterjedt a hír, hogy, a bolgár fronton legutóbb történt események következtében Bulgária kilépett a középponti hatalmak szövetségéből és különbékét köt az antanttal. A hír, amelyet kétkedve fogadtunk, ma mindenfelé szertelen találgatásukra adott alkalmat. Ami igazság e hírben volt, azt ma megtudtuk, szomorú szívvel, de meg nem rendült bizakodással fogadtuk: Bulgáriát súlyos veresége útra indította, hogy az antantsereg főparancsnokától az ellenségeskedés megszüntetését és a fegyverszünetről meg a békéről való tanácskozást kérje.”

A magyar lapok – részben németországi információk alapján – ekkor még reménykedtek abban, hogy a kormány lépését a bolgár hadsereg esetleg nem követi, de ezek hiú ábrándnak mutatkoztak. A bolgárok valójában ekkor inkább a saját lázadó katonáik leverésével foglalkoztak, nem pedig a további harcokkal.

A Pesti Hírlap 1918. szeptember 29-én azt írta, hogy az antant csapatok szaloniki főparancsnoka nem ad fegyverszünetet, de értesítette a francia kormányt a bolgár parlamenterek érkezéséről. Franchet d'Espèrey „sem fegyverszünethez, sem fegyvernyugváshoz, amely megszakítaná a folyamatban levő hadműveleteket, nem járulhat hozzá, hajlandó azonban a bolgár kormány szabályosan meghatalmazott küldötteit fogadni”. Hamarosan tényleg tárgyalások kezdődtek, és a bolgárok aláírták a fegyverszüneti feltételeket, amelyek nagyon kemények voltak, de mint már említettük korábban: a szerb és a görög megszállást így is elkerülték. Ugyanakkor Bulgária megint területi veszteségeket szenvedett el, ahogyan azokat majd az 1919-es békeszerződésük szentesítette is.

Franchet d'Esperey francia tábornok 

Közben a magyar miniszterelnök, Wekerle Sándor egy hamis nyilatkozatot adott a sajtónak: „Nem kell megijednünk. Nem olyan a helyzet, hogy erre ok volna. Komolyan törekszünk a békére, de amellett frontunk biztosítása érdekében a szükséges intézkedéseket megtettük.” Mindezt a bolgár összeomlás után, de még a Monarchia összeomlása előtt nyilatkozta a Tisza befolyása alatt álló politikus. A Pesti Hírlap gróf Tisza Istvánt is idézte, aki már visszaérkezett a kudarcos balkáni túrájáról, és a „hozzá intézett kérdésekre kifejtette, hogy a helyzet mindenesetre komoly. Azt gondolhattuk, hogy a balkáni kérdés a mi kívánságunk szerint el van intézve, s íme, most egészen új helyzet állt elő. Ebben a pillanatban a már megtett katonai intézkedések mellett az a fődolog, hogy a nemzet ne veszítse el erkölcsi erejét és hidegvérét. Egyedül ez a módja annak, hogy a nagyobb bajokat elhárítsuk s a mielőbbi békekötés lehetőségét előmozdítsuk. Ép ezért minden magyar embernek kötelessége odahatni, hogy a nemzet és az egyesek erkölcsi ereje és hidegvére meg ne rendüljön.” Gyakorlatilag tehát kitartásra buzdított Tisza, és úgy tett, mintha a Monarchián múlna ekkor a békekötés dolga, pedig ez ekkor már nem így volt: az antant a Monarchia déli határai felé közeledett, és Bécs és Budapest politikusai tehetetlenek voltak. Tisza azonban még mindig nem ismerte fel, illetve nem ismerte be a helyzetet.

A Világ című lap, 1918. október elsején viszont már ezt közölte: „Bulgária fegyverszünetet kötöt” – így, egy t-vel, a címlap főcímében, ami már jelezte, nemcsak a Monarchia, hanem a szerkesztők is kezdtek „szétesni”. A lap csak alcímben írta meg, hogy Hertling német kancellár megbukott. A hír szerint Bulgária megbízottai és az antant csapatainak parancsnokai Szalonikiben megkötötték a fegyverszüneti szerződést, de az antant folytatja az előrenyomulást, és bevonult a mai Macedónia fővárosába, Szkopjébe (a korabeli magyar sajtó szerint: Üszkübbe). „A bolgárok elfogadták az entente összes feltételeit és egy párisi hivatalos jelentés szerint az ellenségeskedést a bolgár csapatok és az entente csapatai között beszüntették. A bolgár fegyverszünet tehát befejezett ténynek tekinthető. Ez nem jelenti azt, hogy a hadműveletek befejeződtek a Balkánon. Az entente-csapatok folytatják előnyomulásukat, a szerbek bevonultak Üszkübbe”. Aztán kiderült az is: „A külpolitikai helyzet változása, a nyugati harctér eseményei hosszas vajúdás után végre kiérlelték a német belpolitikai válságot is. Ma végre császári kézirat jelent meg, amely tudomásul veszi Hertling gróf lemondását.”

Mindez mutatta: a bolgár front összeomlása még Németországot is megrendítette, a magyar vezető politikusok szerint azonban csak „komoly” volt a helyzet (Tisza István), Wekerle szerint pedig „nem kellett megijednünk”. Az igazságot azonban már nem lehetett sokat titkolni, a Monarchia és a történelmi Magyarország napjai már meg voltak számlálva.

Felhasznált irodalom:

A macedóniai harcok = Népszava, 1918. szeptember 8.

A diplomácia munkája. A bolgár kormány nem keres közeledést az entente-hoz = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 8.

Megkezdődött Foch offenzívája a Siegfried állások ellen. Olasz offenzíva a Brentától keletre. Entente-támadások a macedón fronton = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 19.

A francia vezérkar jelentése = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 21.

Angol offenzíva Palesztinában. Visszavert nagy angol támadás a Siegfried-vonal előtt = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 22.

Macedóniában új állásokba vonultak a bolgárok = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 24.

Meghiúsult angol támadás St. Quentin ellen = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 26.

Komoly a helyzet a bolgár-macedón harctéren = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 27.

Komoly helyzet a bolgár-macedón harctéren = Budapesti Hírlap, 1918. szeptember 27.

A bolgár kormány fegyverszünetet és békét kért az entente-tól = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 28.

Bulgária kilépése a szövetségből = Budapesti Hírlap, 1918. szeptember 28.

A szaloniki főparancsnok nem ad fegyverszünetet = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 29.

Gróf Tisza István a helyzetről = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 29.

Bulgária fegyverszünetet kötöt[t] = Világ, 1918. október 1.

Hertling megbukott. A császár parlamenti kormányt akar = Világ, 1918. október 1.

Стефан Тошев: Победени, без да бъдем бити. [Sztefan Tosev: Pobedeni, bez da badem biti.] 1924.

Richard C. Hall: Bulgaria = 1914-1918-online. International Encyclopedia of the First World War.

Dimitar Koszev – Hriszto Hrisztov – Dimitar Angelov: Bulgária története. Budapest, 1971.

Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, 1994.

A. J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája. Budapest, 1988.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.