1918 novemberében három köztársaságot kiáltottak ki az első világháborút vesztesen záró központi hatalmak fővárosaiban. Kronológiai sorrendben: Berlinben, Bécsben és Budapesten. Zökkenőmentesen csak Budapesten zajlott a procedúra, ám később talán éppen ez a „túl puha” átmenet ütött vissza: a „felemás” magyar köztársaság – Hatos Pál kifejezését kölcsönözve – legitimációja volt a leggyengébb a három közül. A német és az osztrák kormányhatalom legalább átmenetileg annyira szilárdnak bizonyult, hogy a még radikálisabb fordulatot megelőzték. Ám stabil demokráciák – amelyek kibírták volna az 1929–1933-as gazdasági válságot – itt sem jöttek létre.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A vesztes központi hatalmak fővárosait tekintve, először Berlinben győzött a forradalom 1918. november 9-én. A viharos és zavaros körülmények, a két szálon futó történet végén mindkét szál a szociáldemokrata Friedrich Ebert kezében futott össze. Erről korábbi cikkünkben már írtunk: a tömegek elégedetlensége, a kieli matrózlázadás, majd az ezt követő gyors német forradalmasodás, illetve az ezzel párhuzamosan zajló berlini kamarillapolitika egyaránt a köztársaság kikiáltásával, II. Vilmos császár bukásával és a szociáldemokraták térnyerésével volt csak konszolidálható.

E folyamat kulminálódott Ebert hatalomra jutásában – amiről a Pesti Hírlap fő- és alcíme november 10-én árulkodott: „Vilmos császár és a trónörökös lemondott”, illetve „Ebert szociáldemokrata átvette a kancellári hivatalt.” Minderről tudjuk, hogy nem teljesen felelt meg a valóságnak, de a német propaganda ekkor ezt akarta a világgal tudatni, hiszen Wilson amerikai elnök a béke egyik feltételének tartotta – kimondva-kimondatlanul – II. Vilmos császár távozását, és az elégedetlenkedő tömegek lecsillapítására is ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. A mérsékelt szociáldemokraták vezetője tehát egyszerre lett birodalmi kancellár és vezetője a részben alulról szerveződő népmegbízottak tanácsának is. Ez utóbbi testületet a szociáldemokrata mozgalom két ága, a mérsékelt „többségiek” (Eberték) és a forradalmasodó „függetlenek” közösen irányították.

Ebert eredetileg nem köztársaságot akart, hanem a császárság megőrzését, de II. Vilmos távozásával egyidejűleg. Aki pedig a császár utódja lehetett volna, az nem volt más, mint Max von Baden herceg, a „Kaiser” rokona, aktuálisan birodalmi kancellár. Miksa herceg talán el is foglalhatta volna a trónt, ha állítólag nem zsarolja meg Auguszta-Viktória császárné. Max von Baden trónra lépése után egyébként a feltételezett alku szerint Ebertet kérte volna fel kancellárnak. Ám a herceg végül megfutamodott: nem lépett II. Vilmos helyére. A császár lemondását mindazonáltal közzétette – ebbe ugyan csak utólag egyezett bele az uralkodó, de közben már Hollandiába menekült, ezért említettük, hogy a bevezetőben idézett Pesti Hírlap-címek (nem a lap hibájából) nem teljesen feleltek meg a valóságnak.

A kamarillapolitika jegyében a hatalmat november 9-én Ebertre bízta Max von Baden: a szociáldemokrata vezért, mint a legnagyobb parlamenti párt vezetőjét kérte fel kancellárnak. Aznap ketten is kikiáltották Berlinben a köztársaságot: az Eberthez közelebb álló „többségi” Philipp Scheidemann egy polgári demokratikus respublikát, a radikális baloldali, „független szociáldemokrata” Karl Liebknecht pedig a szocialista köztársaságot hirdette ki. Ugyanakkor Németh István a történtekről így ír: „Berlinben 1918. november 9-én győzött a forradalom. A császárság és a monarchia eróziójával megkezdődött a birodalmi államigazgatás formálisan legális, harc és ellenállás nélküli átadása az új politikai erőknek, hogy ezáltal kikapcsolják a szélsőséges csoportokat és mederben tartsák a forradalmat.”

Ebert a mérsékelt baloldaliak vezéreként a polgári köztársaság gondolata mellé állt. Ezt nem túl lelkesen tette – ahogyan azt egy a német közszolgálati adón, a ZDF-en pár napja sugárzott dokudráma, a Kaisersturz sugallja. Magyar történészektől – köztük Németh Istvántól – pedig tudjuk: Ebert közben a katonai vezetéssel is paktumot kötött, ami hosszú távon és végeredményben a demokrácia csorbításával járt (a szociáldemokrata kancellárnak a katonaságra nem volt kellő ráhatása a későbbiekben), viszont Eberték és a militarista-konzervatív elit együttműködése megakadályozta a kommunista típusú átalakulást 1919-ben. Ekkor a spartakisták, radikális baloldaliak, független szociáldemokraták és kommunisták egyes csoportjai felkelést robbantottak ki Németországban. Ennek leverése után a weimari köztársaság tovább gyengült: katonai puccsok, infláció, hadisarc-fizetés gyötörte Németországot. A kegyelemdöfést az 1929-1933-as világválság adta meg: Hitler hatalomra kerülésével az Eberték által alapított weimari köztársaság pillanatok alatt omlott össze 1933-ban.

Ám a német minta 1918 novemberében még csábítónak tűnt a szétesett Osztrák–Magyar Monarchia nyugati felében: az ottani osztrák-német elit számára legalábbis mindenképpen. A berlini példát így Ausztria követte. Sőt: nemhogy követte, hanem bele is akart szinte olvadni Németországba. Ezért 1918-ban a Német-Ausztria (Deutschösterreich) nevet vették fel az osztrákok. Egy év se telt el azonban, és ezt a nevet meg kellett változtatniuk Osztrák Köztársaságra, hiszen a Németországgal való egyesülést, az Anschlusst az antant megtiltotta számukra. Ausztriában sem tisztán a szociáldemokraták kerültek hatalomra 1918-ban: a keresztényszocialistákkal és a nagynémet nacionalistákkal együtt koalíciós kormányt irányított Karl Renner, a Friedrich Eberthez hasonlóan mérsékelt szociáldemokrata politikus. Sőt: ő már a köztársaság kikiáltása előtt pár nappal hatalomra került.

Vagyis Ausztriában a köztársaság kikiáltása nem volt valódi fordulat, az már október végén megtörtént, amikor az osztrák-németek Ideiglenes Nemzetgyűlést hívtak össze 1918. október 21-én. Valójában ezzel Károly császár és király október 16-ai „Völkermanifest”-jének, azaz a Monarchia népeihez szóló kiáltványának akartak megfelelni, amely nemzeti tanácsok alakítására szólította fel a duális állam népeit. Az osztrák-németek ideiglenes nemzetgyűlése a Monarchia németlakta vidékeit akarta összefogni, de a duális állam szétesése, és az antant által támogatott szláv utódállamok megalakulása, plusz az Olaszország által bekebelezett területek miatt az 1918-ban megalakuló Német-Ausztria végül sokkal kisebb területre zsugorodott össze.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés (pontosabban az általa kinevezett Államtanács) már október 30-tól a szociáldemokrata Karl Renner koalíciós kormányának szavazott bizalmat, vagyis Ausztriában a keresztényszocialista, nagynémet és szociáldemokrata elitek már a köztársaság kikiáltása előtt összefogtak.

Ugyanakkor a birodalomnak ekkor még volt egy a Habsburg-uralkodó által kinevezett kormánya is, a „Ciszlajtániát” irányító Heinrich Lammasch vezetésével. Őt Károly császár október 27-én bízta meg, de már október 30-án az osztrák-német területek ügyintézését átadta Renneréknek. Így Lammasch alól lassan kifutott a birodalom nyugati fele: a csehszlovákok Prágában önállósítják magukat, az addig Ausztriához és Magyarországhoz tartozó délszlávok – némi kerülőúttal, egy kérészéletű államocska létrehozása után – csatlakoznak majd a Szerb Királysághoz és létrehozzák a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, és a birodalom más részei is az új vagy éppen megnövekvő szomszédos államokhoz kerülnek majd. Így Lammasch tekinthető az Osztrák–Magyar Monarchia nyugati felén a birodalom likvidátorának, felszámolójának. Mindössze két hétig (október 27. és november 11. között) tartó kormányzása alatt Lammasch győzte meg Károlyt mint Ausztria császárát, hogy november 11-én mondjon le uralkodói jogainak gyakorlásáról (az erről szóló nyilatkozatot korábban Lammasch egyeztette Karl Rennerrel is). Károly nemcsak ennek tett eleget, hanem Lammascht is felmentette ezen a napon. Így vált lehetővé másnap, 1918. november 12-én a köztársaság kikiáltása Német-Ausztriában. (Lammasch nagypolitikai tevékenysége annyira rövid volt, hogy a magyar köztudatba nem is nagyon került be: a Tolnai Új Világlexikona 1928-ban például meg sem említette az 1920-ban elhunyt államférfiről, hogy osztrák – pontosabban „ciszlajtán” – miniszterelnök volt, és inkább mint a büntető- és a menedékjog nemzetközi hírű tudósát dicsérte.)

A szociáldemokraták vezette összefogás Német-Ausztriában végül nagyobb stabilitást hozott, mint Magyarországon: 1919 februárjában a Lajtán túl választásokat tartottak, amelyet a szociáldemokraták nyertek meg, kicsivel megelőzve a keresztényszocialistákat. A nagynémetek tehát már 1919 februárjában háttérbe szorultak a politikában, ráadásul amikor egyértelművé vált, hogy az antant a nagy-német elképzeléseket nem támogatja, azaz Ausztria Németországhoz csatlakozását ellenzi, 1919 őszén Német-Ausztria átnevezte magát Osztrák Köztársasággá.

iv_karoly_1.PNG

Korabeli karikatúra az államformaváltásról (Bolond Istók, 1918.11.10.) (Forrás: ADT)

Magának a német-ausztriai köztársaságnak a kikiáltása azonban 1918. november 12-én történt meg, igen zavaros körülmények között. A respublikát az Ideiglenes Nemzetgyűlés két elnöke kiáltotta ki: a nagynémet politikus, Franz Dinghofer és a szociáldemokrata Karl Seitz (ő a két világháború közötti „vörös Bécs” legendás polgármestere lesz). Ők, illetve Karl Renner kancellár a Parlament épülete előtt szónokoltak. A források egymásnak ellentmondanak, de Karl Glaubauf történész utólagos rekonstrukciója szerint, amikor a piros-fehér-piros osztrák zászlót fel akarták vonni, a vörösgárdisták közül néhányan megrohanták az emelvényt, és a lobogóból a fehér részt kivágták és csak a vörös részeket hagyták tovább lengeni. A vörösgárdistákat a háborúban főhadnagyi rangban szolgáló Egon Erwin Kisch, a később száguldó riporterként elhíresült kommunista újságíró vezette az ünnepségre. 150 ezer ember gyűlt ekkorra össze a Parlamentnél, és így a rendet nehéz volt fenntartani. A Volkswehr (Népőrség), a vörösgárdisták és más, nem-kommunista paramilitáris egységek, illetve a frontról hazatért katonák egyaránt jelen voltak az eseményen.

A korabeli laptudósításokból nem egyértelmű, hogy már hivatalos ünnepség alatt, vagy annak lezárulta, a beszédek elhangzása után kezdeményezték-e a helyszínen tartózkodó kommunisták egy „tanácsköztársaság” kikiáltását. Az egyértelműnek látszik: be akartak törni a parlament épületébe, de ezt a Volkswehr és a szociáldemokraták megakadályozták. Ekkor lövöldözés kezdődött, a tömeg pánikba esett, és menekülni kezdett. Alighanem egy gyermeket és egy felnőtt férfit agyontaposott a menekülő sokaság, bár a Pesti Hírlap másnapi kiadása erről nem tudott, címében viszont jelezte: „Vörös gárdisták lövésekkel a megzavarták a köztársaság kikiáltását”. A lap alcímei szerint „Vörös szocialista köztársaságot követeltek. – Széttépték a nemzeti lobogót. – A gárda megostromolta a parlamentet. – A forradalmárok megszállták a Neue Freie Presse szerkesztőségét.” A lap írt a parlament környékén kitört lövöldözésről, amelyben a „népőrség és a vörösgárda egyaránt részt vett. Számos polgárember is használta lőfegyverét.” Ám mivel „a vörösgárda nem tudott benyomulni a parlamentbe és munícióját a kapu ablakain való lövöldözéssel elhasználta, a népőrség könnyű szerrel helyreállította a rendet”. Ez az akció egyébként annyira komolytalan volt Glaubauf szerint, hogy még puccskísérletnek is nehezen lett volna nevezhető.

Ezután a vörösgárdisták Egon Erwin Kisch vezérletével megszállták a Neue Freie Presse (a mai Die Presse elődje) bécsi szerkesztőségét, és ott a szocialista köztársaság kikiáltásáról nyomtattak ki egy különszámot. Ám ez vágyálom maradt: a szociáldemokraták nem támogatták a kezdeményezést, így rendzavarásokkal ugyan, de megalakult az osztrák-német köztársaság. Glaubauf szerint Kisch ezután háromhavi börtönbüntetést kapott, ami későbbi reputációját mégsem rontotta. A Pesti Hírlap minderről úgy számolt be, hogy nem említette Kisch nevét: „Közvetlenül a parlament előtt lefolyt zavargás után mintegy harminc főnyi csoport, a vörösgárda és a kommunista párt hívei, részben katonák, részben polgárok, köztük több nő is, megjelent a Neue Freie Presse szerkesztőségének az épületében”. Különkiadást nyomattak, mely szerint „a rend fenntartásáról gondoskodtak” és amely „cáfolja azt a hírt, mintha a vörösgárdisták részt vettek volna a parlament előtti való lövöldözésben”. „Két órával később újabb különkiadást terjesztettek, amelyben kijelentik, hogy a Neue Freie Presse megszállásával a kommunista párt, amelyet a vörösgárda és a népőrség egy része támogatott, tüntetni akart az osztrák-német szocialista köztársaság haladéktalan megalakítása mellett.” Felszólítottak „munkás- és katonatanácsok alakítására” is. A tudósítás szerint a második különkiadás kinyomtatása után az aktivisták távoztak a szerkesztőség épületéből.

Időben harmadikként, de talán a legjobban megszervezve, kiáltották ki a köztársaságot Magyarországon 1918. november 16-án. Bár a lapok közül a konzervatív Budapesti Hírlap szinte tragikus melankóliával emlékezett meg az ünnepségről, a Népszava és Az Est tudósításaiból kiderült, hogy százezres nagyságrendű sokaság lelkesedett az új köztársaságért, amelyet Hatos Pál elemzése szerint a tömegek kényszerítettek ki a Károlyi-féle vezetésből. Maga Károlyi ugyanis elfogadta az uralkodó megbízását október 31-én, és így lett miniszterelnök az őszirózsás forradalom győzelme után. Ám a tömegek ezt nem fogadták el. Így Károlyi már november első napjaiban elérte, hogy kormányát az uralkodó előbb mentse fel a neki tett hűségeskü alól, majd szintén az utca nyomására döntöttek úgy a Magyar Nemzeti Tanács és a Károlyi-kormány vezetői, hogy nem várnak az eredetileg tervezett néhány hétig, hanem mielőbb kikiáltják a köztársaságot. Ezért hozták előre november 16-ra az ünnepélyes eseményt. Választást azonban nem rendeztek sem ekkor, sem később. November 16-ra a Nemzeti Tanácsot bővítették ki pártok, szakszervezetek és más érdekképviseletek reprezentánsaival. Előbb tehát egy úgynevezett Nagy Nemzeti Tanácsot kreáltak, és ezt a mesterségesen kibővített és felduzzasztott képződményt tekintették a törvényhozásnak, egyfajta „nemzetgyűlésnek” (Hatos szerint a szónokok így nevezték a testületet, amelynek hivatalos, jegyzőkönyv szerinti neve Nagy Nemzeti Tanács volt.) Végül is ez a testület fogadta el az új köztársaság kikiáltásáról szóló határozatot a Parlamentben, amit aztán az Országház téren, a mai Kossuth téren is kihirdettek a hatalmas tömeg előtt. A lapok közül a Népszava és Az Est a népköztársaság kikiáltását hangsúlyozták, ám a konzervatív Budapesti Hírlap csak köztársaságról írt. Akkor és ott, november 16-án, a parlament előtt tényleg nem történt rendbontás. Az ünnepség részleteiről több kis hírben beszámolunk majd az Elsovh.hu-n, fontos azonban az, hogy Magyarországon utóbb sem tudtak választásokat tartani az újonnan hatalomra került erők legitimációjának erősítésére.

orszaghaz.PNG

A köztársaság kikiáltása november 16-án, középen Károlyi Mihály (1) (Tolnai Világlapja, 1918.11.23.)

A magyarországi „felemás köztársaság” – ez Hatos Pál kifejezése – Magyarországon tömegnyomásra került kikiáltásra, de nálunk a szociáldemokraták nem adtak novemberben olyan kormányfőket az országnak, mint amilyen a német Friedrich Ebert vagy az osztrák Karl Renner volt. Károlyi Mihály pacifizmusát pedig, amit a köztársaság kikiáltásakor is hangsúlyozott az akkor első számúnak számító magyar politikus, „magányosnak és paradoxnak” nevezi Hatos Pál. Legalábbis nemzetközi viszonylatban: 1918 novemberében „a csehek, a románok, az ukránok, a délszlávok és a lengyelek nem beszélnek pacifizmusról, világbékéről. Károlyinak arról is tudnia kellett, hogy a győztesek nacionalizmusa a demokratikus és föderalista magyar politikát a magyar imperializmus álruhájának vélte”. Hatos szerint az alakuló nemzeti utódállamok sem Károlyi pacifizmusát, sem a nemzetiségekkel foglalkozó magyar miniszter, Jászi Oszkár „Keleti Svájc”-ról szóló föderalisztikus elképzeléseit nem fogadták el. A horvát sajtó Jászi ötletét „magyar tragikomédiának” minősítette.

Mindeközben az antantnak és a leendő kisantantnak a Kárpát-medence újrarendezésére vonatkozó tervei egyre nyilvánvalóbbá váltak, a történelmi Magyarország területi integritását – ez is egyre egyértelműbb lett – nem lehetett megőrizni. Márpedig Hatos szerint még a pacifista Károlyi is a teljes integritás álláspontján volt. Ezt az értelmezést azonban Ormos Mária nyomáán azért árnyalhatjuk: Károlyi képes volt engedni az ország területi egységéből, csak éppen az antant nem tartotta be a Károlyiékkal kötött egyezményeket. Így például a Felvidéken, azaz a mai Szlovákia területén nagyjából az etnikai határoknak megfelelő Bartha-Hodža-féle demarkációs vonalról 1918. december 6-án létrejött egy egyezmény a csehszlovákok képviselője, Milan Hodža és Bartha Albert magyar hadügyminiszter között. Ormos Mária szerint „ez az eset az első világos bizonyítéka annak, hogy Károlyi a gyakorlatban lemondott az integritás-politikáról”. Ugyanakkor Ormos is elismeri, hogy ez csupán egy epizód volt, hiszen amikor az antant egyoldalúan felrúgta a megállapodást, akkor „a magyar kormány saját közvéleménye előtt nem mert egy olyan egyezményre hivatkozni, amelyet kényszerhelyzetben bár, de mégis önként kötött arról, hogy lemond a nagyjában-egészében tényleg nem magyarlakta északi területről”.

Mindez végeredményben nem változtatott azon az általános helyzeten, hogy az őszirózsás forradalom győzelme utána frissen hatalomra került politikai erők közül nem tudták sem a függetlenségiek, sem a radikálisok, sem a szociáldemokraták stabilizálni a helyzetüket. A háttérben, titokban pedig anarchista forradalmi szocialisták, illetve a Szovjet-Oroszországból hazafelé tartó Kun Béla már készülődtek egy radikálisabb megoldásra – ezt sugallja Hatos Pál is. Az instabilitás nőttön-nőtt a „felemás köztársaság” idején, mindez az 1919-es Tanácsköztársasághoz, azután a román megszálláshoz és végül a Horthy-féle ellenforradalmi rendszerhez vezetett. Majd 1920-ban következett Trianon, a békediktátum.

Ausztria közben a gyenge magyar érdekérvényesítő képességet és a franciák Anschlusstól való félelmét kihasználva még terjeszkedni is tudott Budapest kárára: Magyarország egy vékony nyugati sávja (Burgenland) így háborús szövetségesünkhöz került. A nagyhatalmak tulajdonképpen így kompenzálták az egységes – a térség államaihoz képest kevésbé mohóan nacionalista – osztrák elitet, amely lemondott a Németországhoz való csatlakozásról. Vagyis a kompromisszumra való képesség és az elitek válsághelyzetben való együttműködése még egy vesztes, vert helyzetben lévő államot (Ausztriát) is előnyösebb helyzetbe tudott hozni, mint Magyarországot, amelyet széthúzó, megosztott, később pedig egymást gyilkoló elitek irányítottak a huszadik század jelentős részében. Ez nem jelenti azt, hogy az elitek a két világháború között Ausztriában mindvégig együttműködtek: éppen a harmincas évekre bomlott meg az egységük. A konszenzus ekkorra, a világválság utáni évekre teljesen eltűnt, és ez végül az osztrák állam megszűnéséhez vezetett az 1938-as Anschluss nyomán. Ám az osztrák elitek 1945 után tanultak a tragédiákból: azóta is valamilyen formában a konszenzusra törekednek, amely tendencia mind a mai napig érvényesül Ausztriában.

 

Felhasznált irodalom:

Vilmos császár és a trónörökös lemondott = Pesti Hírlap, 1918. november 10.

Vörös gárdisták lövésekkel a megzavarták a köztársaság kikiáltását = Pesti Hírlap, 1918. november 13.

Vörös gárdisták a Presse szerkesztőségében = Pesti Hírlap, 1918. november 13.

A magyar köztársaság kikiáltása = Budapesti Hírlap, 1918. november 17.

A köztársaság születésének ünnepén = Budapesti Hírlap, 1918. november 17.

Százezrek felvonulása = Az Est, 1918. november 17.

Ez a nap = Az Est, 1918. november 17.

Magyarország – népköztársaság = Az Est, 1918. november 17.

Magyarország – népköztársaság = Népszava, 1918. november 17.

Zászlódísz mindenütt = Népszava, 1918. november 17.

Heinrich Lammasch = Tolnai Új Világlexikona. Budapest, 1928.

Magyarország története. 1918–1919. 1919–1945. Főszerk.: Ránki György. Budapest, 1976.

Ormos Mária: Padovától Trianonig, 1918–1920. Budapest, 1983.

Németh István: Németország története. Budapest, 2004.

Dr. Karl Glaubauf: Die Wiener Volkswehr 1918–1920 und die Gründung der Republik. Provisorische Republikschutztruppe gegen Habsburger - Restauration und kommunistische Revolutionsversuche = Austria-Forum

Hatos Pál: Felemás köztársaság 1918-ban. In: Homoklapátolás nemesércét. A 70 éves Standeisky Éva tiszteletére. Szerk.: Balázs Eszter – Koltai Gábor – Takács Róbert. Budapest, 2018. 96–111.

Szegő Iván Miklós: Miért sikeresebb nálunk Ausztria? = 24.hu, 2018.11.03.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr714373203

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hungarian Geographic · https://www.facebook.com/hungarian.geographic 2018.11.16. 18:56:14

Volt olyan koztarsasag, aminek volt ertelme kishazankban!?
süti beállítások módosítása