„Sírva áll meg minden üzem, / Még az ég is mintha rína, / Oh jaj, Kína hadat üzen, / Oh jaj, hadat üzent Kína. / Jön ellenünk száz csodával, / Szeges tornyú pagodával, / Kövér bálványok sorával, / Buddha bűvös potrohával.”

Kína annyira messze volt – legalábbis 1917-ben – és olyan jelentéktelen „európai erőt” képviselt, ráadásul saját háza táján sem tudott rendet tartani, hogy hadba lépése a Borsszem Jankó vicclap verselője szerint se nem osztott, se nem szorzott. És valóban, sem pagodákat, sem Buddhákat nem szórtak az égből Budapest felett – legfeljebb apró változataikat a kávéházak előtti árusok ládáiból. Igaz, Kína hadba lépésénél senki nem is nagyon számított rá, hogy átalakulnak az isonzói erőviszonyok vagy éppen a Monarchiát megrendíti „gyarmatainak” – pontosabban az 1-1,5 négyzetkilométeres tiencsini kerületének – elvesztése. Budapestről nézve más nemigen forgott kockán 1917. augusztus 14-én, amikor a hadiállapot beállt. Az alábbiakban azt tekintjük át, mi lett az apró osztrák–magyar terület sorsa, miként befolyásolta a magyarországi kínai és kínai magyar közösség életét a hadüzenet – és hogyan vett részt Kína a háborúban.

TAKÁCS RÓBERT CIKKE

Kínának nem volt igazán sok vitája a Monarchiával, amelynek a boxerlázadás után, 1901-ben „lepottyant” egy kis koncessziós terület Tiencsinben, egy folyómenti, ám tengerhajózásra már alkalmatlan partszakasz. Azt a háborút megelőző bő másfél évtized alatt kissé átszabták, az utak és épületek európai arculatot öltöttek, és vinni már vitte a pénzt, de nem lett a Monarchia gyarmati meggazdagodásának forrása, és nem is tette a háború során az Adriai-tengerre szoruló flottájú államot tengeri hatalommá. Még csak a németesítés sem dübörgött a kínai „Habsburg-földön”, a Monarchia által létesített európai iskolában is angolul oktattak. Kedvelték viszont a negyedet a vámszabad koncessziós zóna adóparadicsomát élvező tehetős kereskedők és az 1911-es forradalom utáni káoszban önállósuló hadurak. Utóbbiaknak több villája is volt az osztrák–magyar negyedben, így fordulhatott elő például az, hogy az 1915 végén magát császárrá kikiáltó államelnök, Jüan Si-kaj is osztrák állampolgár volt. Az a csúfság viszont már nem eshetett meg vele, hogy önnönmagával keveredik háborúba, mivel pár hónappal később sorra szakadtak el tőle a kínai tartományok, így nemcsak hogy lemondani volt kénytelen, de 1916 júniusának elején váratlanul megütötte a guta. 1917 augusztusában tehát nem kellett feltennie magának a negyvenmilliós kérdést: állampolgárságáról mondjon le vagy internálja magát.

Jüan Si-kaj kínai császár, Ferenc József alattvalója. Forrás: wikipedia

Na de mit remélt Kína Németország és Ausztria-Magyarország térdre kényszerítésétől? Alapvetően nem sokat, hiszen Kína kapuit nem e két kontinensbe zárt nagyhatalom törte be, hanem legfontosabb szövetségese, Nagy-Britannia. És a legnagyobb fenyegetést (nem létező) függetlenségére nem Berlin jelentette, hanem Tokió, amellyel Kína éppenséggel szintén egy szövetségbe került. Japán ugyanis már 1914 augusztusában hadba lépett, hogy „megvédje” Kínát a német befolyástól, azaz elfoglalta a német koncessziós területeket és annak központját, Csingtao városát. Japán a sikeres harcok után, 1915 elején érvényesítette a gyenge Kínával szembeni követeléseit is, így nemcsak Mandzsúria került kvázi japán felügyelet alá, de az egész kínai gazdaságban állandósult a japán befolyás. Kínának tehát sokkal inkább volt elszámolnivalója Japánnal – és ezért elemi érdeke volt, hogy egy szék az ő diplomatáinak is odakerüljön az asztalhoz Versailles-ban, ahol a békefeltételekről tárgyalnak majd. E tervük részben sikerült: a kínai delegáció jelen lehetett, de Japánnal ellentétben nem a nagyokkal egyenrangú félként. Így végül Japán kapta meg mandátumterületként, illetve koncesszióként az egykori német fennhatóság alá tartozó területeket. Az igazi célt tehát – ahogy azt már 1917 augusztusában a magyar sajtó is pedzegette – a kínaiak nem érték el hadba lépéssel.

Ráadásul Kína nem úgy festett 1917-ben, mint egy expanzióra kész állam. Túl azon, hogy nyolc ország élvezett kiváltságokat a kínai állam területén, vagyis igazi szuverenitásról nem beszélhettünk, épp nagy belső átalakulás is zajlott. 1911-ben felkelés tört ki Vucsangban, amelyet a vasutak államosítása elleni tiltakozási hullám, illetve annak brutális megtorlása váltott ki. A császári Csing-dinasztia megbukott, a hatéves Pu Jit lemondatták, és kikiáltották a köztársaságot, amelynek első elnökévé Szun Jat-szent választották. Hogy a forradalom gyors és átütő győzelmével mennyire nem jött el a stabilitás időszaka, azt jól illusztrálja, hogy Kína az első világháború kitöréséig hat miniszterelnököt fogyasztott el, míg az 1914 és 1917 közötti három évben nyolcszor változott a kormányfő (államtitkár, államtanács elnöke – mivel maga a pozíció is változott) személye. A kínai hadüzenetkor – immár negyedszer – Tuan Csi-zsuj, a legfajsúlyosabb hadúr állt a kormány élén, de 1916–1917 táján a pekingi kormányzat nemigen tudta a – déli – tartományi hadurakra kényszeríteni az akaratát.

A hadiállapot beállta nem rázta meg az ellenséges országban rekedt állampolgárokat. A Tiencsin-beli diplomaták és az osztrák és magyar kolónia tagjai még ősszel épségben hazajutottak: erről december 18-án számolt be a Budapesti Hírlap. Nem járt ilyen szerencsésen az a több mint félszáz magyar matróz, akiknek a hajója már korábban Csingtaóban rekedt. Őket – a németekkel együtt – internálták, de saját beszámolójuk szerint jól tartották őket és viszonylag szabadon mozoghattak. De haza csak 1920-ban érkeztek. Magyarországon sem rekedt sok kínai: Az Est már a háború elején foglalkozott a Budapesten fellelhető kínaiakkal, akiket sokan orosz kémnek hittek. Ám ők nem a cárnak dolgoztak, inkább csak zsírkőszobrocskákat farigcsáltak és próbálták azokat az olcsó egzotikumra éhes pesti polgárokra sózni a város forgalmasabb pontjain. Számuk nemigen volt több mint a csingtaói matrózoké, amit Dzsiu, a hatalmas termetű cirkuszi díjbirkózó is csak eggyel növelt. Bécsben egy nagyságrenddel többen élhettek, Az Est a szobrocskákkal házalók mellett kézápolókról is beszámolt – „egyes bécsi manikűr-üzletekben a legutóbbi időben gyakran lehet látni kínai alkalmazottakat, mert a kínaiak kitűnően értik ezt a mesterséget” – de a kínai középosztályt, értelmiséget már hiányolta.

A kínai munkásosztály viszont nem Bécsben, hanem Franciaországban és Angliában tűnt fel. Ám ez nem a hadüzeneten múlt – bár Az Est emlegeti, Kína leginkább csak agyagkatonákat küldött Ypern vidékére. Ellenben a háborúban vérző Európában a kínzó munkaerőhiány pótlására a kínai munkások toborzása már 1916-ban megindult: előbb a francia kormány kötött ötvenezres keretszerződést májusban, majd nem sokkal később, júliusban a britek is toborzásba kezdtek. A britek 20 jüant ígértek szerződéskötéskor és havi 10 jüant az otthon maradó családnak. Ugyanakkor a kínai munkáshadosztály érkezését nem verték nagydobra: a Csendes-óceán–Kanada–Atlanti-óceán útvonalon három hónap alatt Európába érkezőket a legnagyobb titokban, marhavagonokban vonatoztatták át Észak-Amerikán. Az első kontingens az öreg kontinensen 1917 januárjában bukkant fel.

Arról, hogy a nyugati fronton és a hátországában kínai kezek segítik az antant küzdelmét, legkésőbb 1917 augusztusában–szeptemberében a magyar olvasók is értesülhettek. Az Est az antant flandriai offenzívájának méretét többek között azzal érzékeltette, hogy „hetekig ezer meg ezer kínai, maori és egyiptomi dolgozott az utakon”, majd egy első hallásra furcsa esetről számolt be: a balkáni fronton, Macedóniában a bolgár hadsereg kínai foglyokat ejtett. Mint kiderült ők nem fegyveres katonák voltak, hanem munkaosztagosok. Tízezrek segítették a front földmunkálatait, a logisztikai vonalak kiépítését, a hadiüzemek termelését. Bár Az Est szerint a kínaiaknál a francia nők is jobb munkát végeztek, legalábbis 1918 nyarán arról számoltak be a francia La Victoire című lap alapján, hogy a háború miatt munkába álló nők a végkimerülés határára érkeztek, pedig sokáig derekasan állták az olyan munkát is, amelytől még a kínai munkás is visszariadt. Majd egy másik francia lap, a Le Temps alapján Az Est arról is beszámolt, hogy Kína „valóságos munkás-hadsereget” küldött Franciaországba, számuk eléri a 150 ezret és „nagyon szeretik őket, mert csöndesek, igénytelenek és sokat dolgoznak.” A lap a front túloldaláról érkező hírek-híresztelések megbízhatatlanságával együtt is elég pontos képet rajzolt: összesen mintegy 140 ezer kínai ragadhatott ásót, kapát, nagyharangot, sarlót, kalapácsot, és nagy ritkán gépkocsik javításához való csavarkulcsot is. Ám ez a szám már tartalmazza a brit kötelékbe került kínaiakat is, ráadásul az ő számuk volt a magasabb, körülbelül százezer. Ugyanakkor ők is Franciaországban végezték a feladatukat, mert a brit szakszervezetek eredményesen tiltakoztak az ellen, hogy az „importkínaiak” elvegyék a munkájukat. Mivel ott voltak, háborús áldozatok is estek – mintegy kétezer fő a hivatalos adat –, de legkevésbé a harcokban: a legtöbb kínai áldozatot a spanyolnátha szedte 1918-ban. Akárcsak a magyar matrózok, a kínai munkások is csak 1920 körül tértek haza.

Kínai rakodómunkások brit szolgálatban a franciaországi Boulogne-ban 1917 augusztusában. Forrás: wikipedia

Mivel Magyarország és Kína hadat viselt, a trianoni békeszerződésben a két ország háború utáni viszonyát is rendezni kellett. Erről a szerződés 97–101. cikkelye szólt: a magyar kormány lemondott a koncessziós területtel kapcsolatos jogokról és – nem diplomáciai jellegű – ingatlanjairól, illetve az internálással kapcsolatos kártérítési igényeiről.

Felhasznált irodalom:

A flandriai offenzíva nagy kudarccal indult meg = Az Est, 1917. augusztus 4.

Kína hadat üzen a Monarchiának = Az Est, 1917. augusztus 8.

A kínai házalókat internálják = Az Est, 1917. augusztus 8.

Miért állott Kína az entente mellé? = Az Est, 1917. augusztus 9.

Hadba szállnak a mandarinok = Borsszem Jankó, 1917. augusztus 12.

V. D.: Kedden reggel kezdődőit a hadiállapotunk Kínával = Az Est, 1917. augusztus 19.

Kínai hadifoglyok a macedóniai fronton = Az Est, 1917. szeptember 14.

Hazatérés Kínából = Budapesti Hírlap, 1917. december 18.

Kimerülnek a francia nők = Az Est, 1918. július 29.

Százötvenezer kínai dolgozik Franciaországban = Az Est, 1918. augusztus 23.

1921. évi XXXIII. tc. (A trianoni békeszerződés)

Jamrik Levente: Az Osztrák–Magyar Monarchia kínai gyarmata

The forgotten army of the first world war. How Chinese labourers helped shape Europe

First World war’s forgotten Chinese Labour Corps to get recognition at last = The Guardian, 2014. augusztus 14.

China declares war on Germany

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.