Az 1916 nyarán bekövetkezett román hadüzenet és rövid erdélyi hadjárat nem múlt el nyomtalanul. A menekülthullám, a rekvirálások, az államhatalom hiányát kihasználó erőszak okozta károk, majd a visszavonuló román csapatokkal távozók (nemcsak románok) és a hatóságok erőtejes fellépése a gyanúsnak tartott személyek ellen: mindezek átalakították a tartomány viszonyait. A legégetőbb természetesen a helyreállítás és a lakosság élelmezésének megoldása volt, amit a menekültek fokozatos visszatelepítése (ennek elvileg 1917 májusában kellett befejeződnie) is nehezített. Az adminisztratív lebonyolítást a közigazgatás végezte egy kormánybiztos felügyelete mellett, ám a kormányzat a társadalmat is mozgósította a Pro Transylvania segélyakció keretében.

EGRY GÁBOR CIKKE

Miközben a sajtó a normális hétköznapok visszatéréséről adott hírt, a politikában komoly változások készülődtek, amelyek nemcsak a nemzetiségi politika szigorításában jelentkeztek. Erdélyi és erdélyi kötődésű, alapvetően Tisza-ellenes politikusok egy csoportja már 1913-ban regionális politikai mozgalom szervezésébe kezdett, amelynek célja akkor még elsősorban az erdélyi érdekek budapesti képviselete és a közigazgatás dekoncentrációja volt. Bár a világháború kitörésekor az általuk alapított Erdélyi Szövetség felfüggesztette működését, a román támadás, majd Tisza István miniszterelnök 1917. májusi bukása után a szövetség vezetése újra kezdte a munkát. A magyar politikai helyzet változásával a lehetőségeik is kibővültek, hiszen az új kormányokban már az ő elvbarátaik ültek.

A szövetség vezetője Apáthy István volt, a kolozsvári egyetem biológiaprofesszora, legkiemelkedőbb személyisége pedig a későbbi miniszterelnök Bethlen István. A vezetőség tagja volt Ugron Gábor, aki 1917 közepétől 1918 elejéig a belügyminiszteri posztot is betöltötte, később pedig Erdély királyi biztosává nevezték ki. A szövetség befolyását jelezte az is, hogy az 1917 szeptemberében Kolozsvárott tartott értekezletére két miniszter is leutazott (Apponyi Albert közoktatásügyi, Földes Béla, a háborús gazdálkodásból a majdani békébe vezető átmenet kidolgozásával megbízott ún. átmenetgazdasági), valamint több miniszter személyes megbízottal képviseltette magát. Ez annál is fontosabb volt számukra, mert az értekezleten Erdély átfogó reformjának programját tárgyalták.

Apáthy István (Forrás: Szegedi Egyetemi Könyvtár)

Az Erdélyi Szövetség már 1913-ban is abból indult ki, hogy Erdély problémái speciális kezelést igényelnek, amire átfogó reformprogramot is kidolgoztak. Négy évvel később ugyanazért léptek fel, ám a négy év, a háború és persze Tisza bukása nem múlt el nyomtalanul. A szövetség képviselői immár nem pusztán közigazgatási dekoncentrációt, hanem decentralizációt akartak, egy önálló, erdélyi minisztérium vagy kormánybiztosság formájában. Ez lényegében önállóan intézte volna a tartomány igazgatását és irányította volna annak teljes közigazgatását.

Minderre – értékelésük szerint – azért volt szükség, mert Erdély, az immár „mártír” tartomány valós problémáit Budapesten nem értették és ezért megoldani sem tudták. A fejlesztési források annak ellenére is elégtelenek voltak, hogy Erdély – elsősorban az újonnan felfedezett földgázra alapozva – akár Magyarország Belgiumává, azaz ipari központjává is válhatott volna. A választójogot a budapesti kormány minél szűkebben akarta tartani, holott a szövetség legtöbb képviselője szerint a választókerületi beosztás és a cenzus az erdélyi magyarokat, legfőképp éppen a székelyeket érintette hátrányosan, és a románoknak és a szászoknak juttatta a kicsi, könnyű mandátumszerzést biztosító ún. „rothadt körzeteket” (rotten boroughs). Éppen ezért ők a választójog kiszélesítése mellett érveltek, azzal a megkötéssel, hogy azért az a műveltséget és gazdasági fejlettséget tekintetbe véve ellensúlyozza a románok számbeli fölényét. A tervek közt megjelent a közlekedési hálózat kibővítése, közvetlen összeköttetés a Fekete-tengerrel, a földgáz erdélyi tulajdonban tartása, és a közigazgatásban a választott vármegyei helyett államilag kinevezett tisztviselők alkalmazása. (A decentralizációt az ő esetükben a kormánybiztosság vagy a külön minisztérium mindenre kiterjedő hatásköre juttatta volna érvényre.) Végül a tartomány helyzetének megismertetése érdekében Budapesten erdélyi sajtóirodát hoztak volna létre, hogy koordinálják a médiában megjelenő híreket, tudósításokat és véleménycikkeket.

Kolozsvár főtere 1916. október 28-án (Forrás: Österreichische Nationalbibliothek - Europeana)

A közigazgatás államosításának terve különösen jól mutatja, hogy az erdélyi reformtervek – Budapest-ellenes élük mellett is – miként kapcsolódtak össze egy határozottan románellenes, a magyar szupremáciát megerősítő programmal is. A kinevezett tisztviselők ugyanis Magyarországról érkezhettek volna, így rákényszerítve az ügyfeleket a magyar nyelv használatára, miközben a román nemzetiségű magyar állami tisztviselőket magyar nyelvű vidékekre lehetett volna áthelyezni. A románellenes tendenciák azonban ennél közvetlenebb módon is megjelentek. Az Erdélyi Szövetség képviselői – már a hivatalos működés újraindulása előtt is – felléptek például egy román-magyar lakosságcsere érdekében: dél-erdélyi románokat telepítettek volna ki Romániába, helyettük moldvai csángókat helyeztek volna Magyarországra. Ezt segítette volna a határkiigazítás Romániával szemben. A közoktatásban az iskolák államosítását tűzték ki célul, ezzel biztosítva a magyar tanítási nyelv kiterjesztését is. Felvetették a magáncégek ügyviteli nyelvének teljes körű magyarosítását. Javasolták a földbirtokeladások állami engedélyhez kötését, és a hitbizományi birtokok felosztásával olyan aktív telepítési politikát, amely átalakíthatta volna Közép-Erdély nemzetiségi viszonyait a magyarok javára. Végül egy magyar liturgikus nyelvű görög keleti egyházmegye felállítását is tervbe vették.

A rendelkezésre álló rövid idő alatt, nem utolsósorban Ugron belügyminiszterségének vége miatt, a legtöbb elképzelés papíron maradt. Apponyi Albert azonban megkezdte az iskolák államosítását és egy ún. kultúrzóna kialakítását, amely első lépésként 311 román egyházi iskola és 477 tanító államsegélyének végét is jelentette. A földművelésügyi minisztérium rendeletben szabályozta a birtokeladásokat, és egy Kolozsvárott felállított bizottság engedélyéhez kötött minden jelentősebb tranzakciót. (Nem meglepő módon szinte azonnal meg is indult a leendő eladók lobbizása a szövetség vezetőinél.) A királyi biztos elvileg a közigazgatási decentralizációt is biztosíthatta volna. Ám a háború vége előbb bekövetkezett, mintsem az Erdélyi Szövetség kiépíthette volna saját, Budapesttől sem függő, ám magyar Erdélyét.

Felhasznált irodalom:

Bárdi Nándor: Az erdélyi magyar (és regionális) érdekek megjelenítése az 1910-es években. Az Erdélyi Szövetség programváltozatai = Magyar Kisebbség, 2003/2–3. 93–105.

Egry Gábor: Regionalizmus, erdélyiség, szupremácia. Az Erdélyi Szövetség és Erdély jövője, 1913–1918. = Századok, 2013/1. 3–32.

K. Lengyel Zsolt: Erdély újjáalkotásának a magyar terve 1917/1918 során = Korunk, 2017/2. 64–75.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.