1918 nyarán és főleg őszén felgyorsultak a folyamatok, a Monarchia vezetői a hadihelyzet romlása miatt elhatározták, hogy immár egyértelműen a békére törekednek. Elemzésünk első részében Burián István közös külügyminiszter és Tisza István gróf együttműködéséről, ennek előzményeiről, illetve Burián békeajánlatairól írunk. A második részben pedig Károlyi Mihály őszi, ceglédi választóihoz szóló nyílt leveléről lesz szó, amelyből szintén a béke kérdése emelkedik ki, de persze Károlyi nem tekintett el a Tisza Istvánnal folytatott vitától sem.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

Burián István 1851-ben, a Pozsony megyei Stomfán, a Károlyi grófok uradalmi ügyvédjének fiaként, egy elszegényedett kisnemesi família sarjaként látta meg a napvilágot. Mégis bárói, sőt grófi címmel a zsebében halt meg 1922-ben. Ráadásul az Osztrák–Magyar Monarchia kulcspozícióit foglalta el évtizedeken keresztül (ha nem is folyamatosan, de időről időre bukdácsolva a posztok között). A közepesen tehetségtelen (Hajdu Tibor szerint „nem is különösen tehetséges”) külügyi tisztviselő negyvenéves koráig gyakorlatilag semmire sem jutott a Monarchia diplomáciai szolgálatában, ám ekkor megragadta az alkalmat, és elvette feleségül báró Fejérváry Géza tábornok nála 16 évvel fiatalabb lányát, Olgát.

Fejérváry nem akárki volt: „A miniszter és apósa” címmel Hajdu írt tanulmányt Buriánról, Fejérváryról és a hozzájuk szorosan kötődő Tisza Istvánról. A tábornok Ferenc József császár és király leghűségesebb és leggátlástalanabb magyarországi kiszolgálója volt. Majdnem húsz éven át, 1884 és 1903 között volt hadügyminiszter. De igazán „hírhedtté” nevét az tette, hogy ő volt az úgynevezett darabont-kormány feje. Akkor állt a kabinet élére – Ferenc József felkérésére –, amikor más nem vállalta, hogy a választásokon megbukott Tisza István után, a többséget szerzett ellenzék helyett, a parlamentáris hagyományokat felrúgva kormányozza az országot 1905 és 1906 között. Ferenc József ugyanis nem volt hajlandó olyan kormányt kinevezni, amely tagadta a Monarchia fennállásának alapkövét, az 1867-es kiegyezést, márpedig az 1905-ben győztes ellenzék inkább „48-as”, azaz (magyar) függetlenségi alapon állt.

Fejérváry Géza

A tábornok politikai csúcsvezetőként való fellépése még a Habsburg-hű csoportot, sőt Fejérváry családját is megosztotta. Hiába történt úgy, hogy éppen Fejérváry politikai szövetségese, az erőszakos kormányzási módszereiről már akkor hírhedt Tisza István bukott 1905-ben, és emiatt kellett Fejérvárynak politikai szerepet vállalnia – a politikai krízist a tábornok fokozta alkotmányos válsággá.

Fejérváry kabinetje, a parlamentáris és liberális hagyományt felrúgó darabont-kormány kinevezése juttatta ugyanis forrpontig a helyzetet. Ráadásul ekkor még Fejérváry lojális híve, a tábornok veje, Burián és Tisza István is elfordult az idős katonapolitikustól – legalábbis a politika nagyszínpadán játszott szerepük szerint. Mind a hárman Ferenc József hívei voltak, és életük végéig megőrizték egymás iránti szimpátiájukat, de Tisza és Burián érezte időnként azt a határt, amit Fejérváry gondolkodás nélkül átlépett. Fejérváry császára és királya parancsait feltétel és ellentmondás nélkül teljesítette, ezért a katonabárónak a Habsburg-uralkodó rendkívül hálás volt, a magyar politikai elit viszont egyáltalán nem.

Így a tábornok vitatott politikai fellépése hozta közelebb egymáshoz a császárhű katonától függő két politikust, Buriánt és Tiszát. Az 1905-ös válságtól kezdve a két köznemesi származású, de egyaránt a grófi rangig jutó politikus együttműködött, és ez az együttműködés a Monarchia 1918-as bukásáig kitartott. Burián és Tisza legalább időnként és legalább némileg tiszteletben tartotta az ország liberális és parlamentáris hagyományait. Így hiába egyengette mindkettejük karrierjét 1905-ig Fejérváry (Tiszából kormányfőt, Buriánból osztrák-magyar közös pénzügyminisztert és bárót faragott), mégis a tábornok magatartása volt a legfőbb erő, ami szövetségre késztette Buriánt és Tiszát.

Burián esetében nyilvánvalóbb a tábornokhoz fűződő kapcsolat jelentősége, hiszen Tisza miniszterelnöksége nemcsak Fejérváry „lobbizásának” volt köszönhető. A Fejérváryval kialakított rokoni kapcsolat rakétaszerű karriert indított be a korlátozott képességű, de igencsak ambiciózus kisnemesnél: követi, nagyköveti állásokat kapott a XIX. század végén, majd a Monarchia közös pénzügyminisztere lett 1903 és 1912 között – Tiszával (különösen, ha az utóbbi hatalmon volt) együttműködve. Burián vetette fel ebben a minőségében (a közös pénzügyminiszter alá tartoztak a bosnyák ügyek) Bosznia-Hercegovina 1908-as annektálását. Ebből aztán komoly bajok lettek, a lépés az Oroszország és a Monarchia közötti viszonyt végképp elmérgesítette, jóllehet az adott korban ezt Burián fel se fogta igazán. Ehelyett azon siránkozott, hogy az aktuális közös külügyminiszter, Aehrenthal sajátította ki magának az annexió kétes sikerét, és szerinte senki sem figyelt fel arra, hogy az egész tervet ő ötlötte ki korábban.

Az elégedetlenkedő Burián egy időre veszített befolyásából a bécsi udvarban: a Monarchia közös pénzügyminiszteri székéből – rövid ideig tartó bizonytalanság után – 1913–1915 között – Tisza István kabinetjében a király személye körüli miniszter lett. Ez voltaképpen a nem létező magyar külügyi tárcát pótolni hivatott poszt volt, amit Burián a bécsi udvar, például Berchtold külügyminiszter és Tisza közötti közvetítésre használt fel. Így fontos szerepe volt Tisza meggyőzésében, aki így az első világháború kitörése előtt Ferenc József és II. Vilmos német császár agresszív politikája mellé állt. Burián úgy vállalkozott a császári üzenetek közvetítésére Tisza felé, hogy ő maga nem volt háborúpárti, és csak a Habsburg-uralkodó háborút kezdeményező álláspontját tolmácsolta Tiszának 1914-ben.

Szintén Burián és Tisza játszott kulcsszerepet (de nem kizárólagosat) abban, hogy a központi hatalmak nem tudták a saját oldalukon tartani Olaszországot 1915-ben, amely végül az antant oldalán lépett hadba. Olaszország területi engedményeket akart, és Romániát is csak így lehetett volna a központi hatalmakhoz lojális pozícióban tartani, de a területi engedményeket Burián és Tisza nem Trento (Trient) vidékének elvesztésétől tartva ellenezte – ez lett volna a kompenzáció az olaszoknak – hanem Erdélyt féltették a románoktól. A Monarchia külpolitikai vitájába és Olaszország háborúba lépésébe belebukott Berchtold osztrák-magyar külügyminiszter, és utódja Burián lett, immár Tisza elválaszthatatlan szövetségeseként.

Diószegi István 2008-as tanulmányában így foglalja össze Burián 1916-os külügyminiszteri tevékenységét: ekkoriban a politikus a „bővített dualizmus” híve volt: Orosz-Lengyelországot – melynek jelentős részét ekkor német és osztrák-magyar csapatok tartották megszállva – Ausztriához, Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát Magyarországhoz csatolta volna. Ezek az elképzelések azonban valójában irreálisak voltak, hiszen Berlin és Budapest jóváhagyására mindenképpen szükség lett volna – és egyik sem volt magától értetődő Diószegi szerint. A központi hatalmak helyzete 1916 végére romlott, és Burián első, 1916-os békeajánlatát az antant pedig fölényesen visszautasította. Az új uralkodó, IV. Károly ezután gyorsan leváltotta külügyminiszterét, aki visszasorolt a kevésbé jelentős közös pénzügyminiszteri posztra.

A közös diplomácia 1917–1918-as vezetőjének, Czernin grófnak a bukása után – ő Clemenceau-val vívott szópárbajt, majd kiderült, hogy a francia politikusnak volt igaza és IV. Károly osztrák császár és magyar király 1917-es szerencsétlen békekísérletei során tényleg hajlandó lett volna Elzász-Lotaringia ügyében engedni, és a németeket ezáltal „cserben hagyni” – Burián 1918 tavaszán, másfél év után ismét külügyminiszter lett. Diószegi 2008-as írása szerint Burián ekkor ott folytatta, ahol 1916 végén abbahagyta: a lengyel–osztrák megoldást sürgette és a német elkötelezettséget erősítette, a különbékével kacérkodó Czernin helyére kerülve. „Németország sorsával most már igazán össze vagyunk nőve, akár akarjuk, akár nem” – írta Burián a naplójába. (Ezzel is Tisza István álláspontját követte egyébként, többé-kevésbé.) Közben a régi-új külügyminiszter a Monarchia 1918. május 30-ára összehívott közös minisztertanácsán kijelentette, hogy egy délszláv egység sem a Monarchia határain belül, sem azon kívül nem jöhet létre. Vagyis Burián ekkor is teljes mértékben Tisza István álláspontjával azonosult.

A katonai helyzet azonban 1918-ban folyamatosan romlott: a németek a nyugati fronton márciustól júliusig erőltették az antant békére kényszerítését. Területi nyereséget elértek, de stratégiai győzelmet nem. Júliustól ráadásul az antant megkezdte ellentámadását: a kimerült német csapatok ezután a háború végéig már csak hátráltak, a német hadsereg fekete napja pedig augusztus 8-án, az amiens-i csatában következett be. A Monarchia rosszul előkészített, koordinálatlan és katasztrofálisan kivitelezett offenzívája pedig a Piavénél omlott össze 1918 nyarán – ezek összességében katonailag eldöntötték a háború kimenetelét.

Júliusban, amikor a legnagyobb német vereségek nem még következtek be, Burián már jelentésben foglalkozott a „béke kilátásaival”. A Pesti Napló átlátott a cirkalmas diplomáciai megfogalmazáson, és 1918. július 16-án kommentálta a Monarchia hadicéljairól szóló jelentést, Buriánt óvatosan támadva. A dokumentumot – amely idő előtt kiszivárgott – az osztrák és a magyar miniszterelnök elé terjesztette a közös külügyminiszter, és erről fogalmazott a lap a következőképpen: „A külügyminiszter időről-időre rendszeresen szokott írásban referálni a két miniszterelnöknek és alighanem a német külügyi hivatal élén bekövetkezett személyváltozással áll összefüggésben, hogy ezúttal a nyilvánosság elé kerül Burián írásbeli dolgozata.” Ekkor mondott le ugyanis Kühlmann német államtitkár (aki mai értelemben a külügyminiszteri posztot töltötte be addig). A lemondásról A. J. P. Taylor brit történész így írt: Ludendorff német fővezér hiába erőltette a franciaországi katonai offenzívát, látta, hogy nem tudja térdre, azaz a németek által diktált békére kényszeríteni az antantot. Ezért a „politikai hadviselés” mellett döntött a berlini vezetés és „félrevezető kompromisszumos békeajánlatokkal” akarta megzavarni az antantot. Ám amikor Kühlmann „június 24-én ország-világ színe előtt valóban megpróbálkozott ezzel a húzással, Ludendorff megijedt, hogy nem az ellenség, hanem a németek fognak megzavarodni. Kühlmannt sürgősen lemondatták. Ezzel elveszett a tárgyalásos megoldás utolsó kis reménysége is.” E kétségbeejtő helyzetben kezdett lavírozni Burián, a közepesen tehetséges diplomata, és ezt elemezte a Pesti Napló. A lap hiányolta Czernin beszédeinek „elegáns tömörségét” és „a gondolkodás tisztaságá”-t, illetve egyszerűen a logikát. A Pesti Napló is rájött a szemfényvesztésre, amiről a brit történész, Taylor írt, és ezt ki is nyomtatták a korabeli Budapesten: „A központi hatalmak diplomatái most nem az entente-kormányokhoz beszélnek, hiszen most úgyis csak süket fülekre találnának. Nekünk most a béke-pártokat kellene felráznunk lomha passzivitásukból, az entente országokban.”

Burián István

A lap így értelmezte Burián júliusi nyilatkozatát: „a monarchia egyetlen katonai célja: a békeakarat kikényszerítése az entente-hatalmaknál és a békének csak egy akadálya van, az ellentét a területi kérdések tekintetében; vagyis Elzász, Trient és Trieszt. Az úgynevezett ideális hadicélokban egy véleményen vagyunk Wilsonnal, mondja Burián. Szerinte ugyanis a keleti béke nincsen ellentétben a Wilson-féle békepontokkal és főleg Burián nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy Wilson békeprogramja kiegyenlíthetetlen ellentétben áll azzal az elvvel, amely a legfőbb tétele a külügyminiszter ma közzétett helyzetképének, azzal az elvvel, hogy a monarchia belügyeibe nem avatkozhatnak be más hatalmak”.

Wilson ugyanis teljes önrendelkezési jogot követel a monarchia nemzetiségeinek, Burián viszont szigorúan belpolitikai problémának tekinti a nemzetiségi kérdést – összegzett a lap. „Ez egy mély szakadék Amerika és a központi hatalmak közölt és ezt a mély szakadékot Buriánnál ügyesebb stiliszták sem hidalhatják át szavakkal. […] Hiú önámítás, ha azt mondjuk, hogy az ideális háborús célokban egy nézeten vagyunk ellenségeinkkel. Nem, nem így van, az ideális hadicélok tekintetében éppen olyan élesek az ellentétek, mint a territoriális kérdésekben” – olvashatjuk a Pesti Naplóban. Burián júliusi békefantáziálása így gyorsan lekerült a napirendről. De ezt maga Burián sem gondolta komolyan, hiszen júliusi tervezete kapcsán saját minisztériuma közölte informális úton a Pesti Naplóval: „A béke bekövetkezése állandóan aktuális. A középponti hatalmak készek minden időben a békére, de ennek elérésére nem viselnek békeoffenzívát és nem is tesznek újabb békeajánlatot.” Erről a lap ugyanazon a napon számolt be, amikor ismertette Burián jelentését, azaz július 16-án. Burián lépése illeszkedett az 1917-ben megbukott magyar kormányfő, de a parlamenti többséget Budapesten még 1918-ban is kezében tartó gróf Tisza István németbarát politikájához. Burián tehát még Kühlmann-nál is ügyetlenebbül igyekezett taktikázni.

A hadihelyzet azonban tovább romlott, a német és az osztrák-magyar birodalmak az összeomlás szélére kerültek szeptemberre. Burián ekkor már a békekezdeményezéseket komolyabban vette, bár még ekkor sem szakított a német orientációval. Szeptemberben „úgy vélte, hogy Anglia és Franciaország nem kívánhatják, hogy tisztán Amerika mentse meg őket”. (1918 nyarára az amerikai hadsereg már felvonult a nyugati frontra, és gyakorlatilag az USA döntötte el a franciaországi háború kimenetelét.) „Ebben a szellemben küldött Burián szeptember 14-én békejegyzéket valamennyi hadviselő félnek, bár a kilátás, mint naplójába írja, vajmi csekély” – tudjuk meg Diószegitől. A történész szerint „ez volt az utolsó kísérlet egy valódi, megegyezésen alapuló békére.”

A Pesti Hírlap 1918. szeptember 15-i cikke címében így számolt be Burián kezdeményezéséről: „A monarchia közvetlen eszmecserére szólítja föl a hadviselőket”. A cikk összefoglalja a külügyminiszter kezdeményezésének, „démarche”-ának lényegét: „a hadviselő államok küldjenek ki semleges helyre képviselőket, akik bizalmas és nem kötelező megbeszéléseket folytatnának”, és a „központi hatalmak nem kifogásolják Wilson alapelveinek messzemenő alkalmazását”. Tehát itt már a wilsoni elvekről is egyre inkább szó van, bár még itt sem teljes mértékben való elfogadásukat hangsúlyozta a lap. Később tovább enged majd a Monarchia, miközben tudjuk: Amerika ekkor már rég túllépett a januárban meghirdetett wilsoni elveken, és Lansing államtitkár (külügyminiszter) közbelépésére már 1918 folyamán elfogadta legitimnek a cseh emigráció törekvéseit egy csehszlovák állam létrehozására, ami a Monarchia szétrobbantását jelentette a gyakorlatban.

A Pesti Hírlap ugyanakkor még „le volt maradva egy (amerikai) brosúrával”: „Közös külügyminiszterünk jegyzéket intézett az összes hadviselő államokhoz, tehát baráthoz és ellenséghez egyaránt, melyben fölszólít minden kormányt, küldjön egy meghatározandó rövid határidőn belül semleges területre képviselőket, akik bizalmas, kötelezettség nélküli tanácskozáson megtárgyalják a békekötés kérdését és az ellenfelek föltételeit s megkísérelnék az utóbbiak összeegyeztetését.” A lap emlékeztet arra, hogy Burián korábban már tett egy békeajánlatot: „Második hivatalos békeajánlatunk ez. Az elsőt 1916. december 12-ikén tettük s azt gúnyolódva utasította vissza az entente. Azóta — jól írja Burián — nagyon megváltozott a hangulat az ellenség köreiben is. A békevágy minden népben megnyilatkozott s a vezető államférfiak kijelentései is itt-ott megszelídültek s ezek után indulva azt lehet hinni, hogy a hadicélok és a békeföltételek is megenyhültek.” Ez tévedés volt a Pesti Hírlap részéről, az antant nem akart engedni már 1918 őszén a központi hatalmaknak.

Az viszont igaz lehet, hogy a lap tényleg egyetértett a kezdeményezéssel, mert a Pesti Hírlap ekkoriban kormányhűségéről volt ismert: „Helyeseljük a békeajánlat megtételét, jónak találjuk a higgadt hangot, amely áthatja és szerencsésen kiválasztottnak az időpontot is, amidőn az ajánlatot megtettek. Szerencsés az időpont azért, mert mi is, mint Németország, az ellenfél földjén állunk, tehát nem mondhatják igazságosan, hogy a békeajánlat a gyöngeség jele.” Ám a Pesti Hírlap is kétkedett Burián újabb tervezetének sikerében, és emiatt már előre hazugsággal vádolta az ellenséget: „Tehát ajánlatunk nemcsak becsületes és bátor, hanem praktikus is. Mi az Európát elöntő vérözönben kiröppentettük a béke galambját. Kíváncsian lessük, hogy miféle hazugságokkal igyekszenek majd lelőni az ellenséges orvvadászok!” A Pesti Hírlap pesszimizmusa nem volt indokolatlan: Diószegi szerint a szeptember 14-i Burián-jegyzékre elutasító válasz érkezett Nyugatról. Ekkor az osztrák-magyar diplomáciának nem volt más választása, mint hogy Wilson 14 pontja szellemében az USA-hoz forduljon. Ekkor következett be az újabb és végső kudarc a magyar történész szerint. „Az amerikai elnök október 18-i válaszában immár túlhaladottnak mondta az autonómia-megoldást. Megerősítette, hogy elkötelezték magukat az önálló csehszlovák és délszláv állam létesítése mellett.”

Közben szeptember 24-én újabb lehangoló hírt kapott Burián: „a szaloniki francia hadsereg elérte a bolgár határt, és a kimerült déli szövetséges, Bulgária fegyverszünetért folyamodott” – írja Diószegi. Burián még ekkor sem adta fel egyébként az osztrák-lengyel megoldást a dualizmus megmentésére. Két nappal a bolgár fegyverszünet után az osztrák-magyar közös minisztertanácson arra jutottak, hogy „a béke kérdésében Németországra nyomást kell gyakorolni, és folytatni kell a tárgyalásokat az osztrák-lengyel megoldásról” – ez ekkor már teljesen irreális elképzelés volt Diószegi szerint. Ezután Burián október 24-én naplójába ezt írta: „A király megint cserben hagyott. Lemondtam.”

Felhasznált irodalom:

Burián a béke kilátásairól = Pesti Napló, 1918. július 16.

A Ballplatz Burián helyzetképéről = Pesti Napló, 1918. július 16.

A monarchia közvetlen eszmecserére szólítja föl a hadviselőket = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 15.

Diószegi István: A ballplatzi palota utolsó gazdája = Kortárs, 1966/2. 270–288.

Galántai József: Az első világháború. Budapest, 1980.

A. J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája. Budapest, 1988.

Hajdu Tibor: A miniszter és apósa. (Burián István és és Fejérváry Géza.) = Történelmi Szemle, 2007/4. 549–561.

Diószegi István: Burián István, a közös külügyminiszter = História, 2008/9. 9–11.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.