Az Osztrák–Magyar Monarchia dualista berendezkedését megalapozó kiegyezés a közjogi viszonyok (a korabeli szóhasználatban ún. pragmatikus – vagyis a Pragmatica Sanctióból levezethető – közös ügyek) mellett bevezette a közös érdekű ügyek fogalmát is. Ezek a felelős magyar kormány létrejötte előtt felvett osztrák államadósság törlesztését, a kereskedelmi és vámügyeket, valamint a jegybank kérdését foglalták magukba. A két birodalomfél közjogi egyenjogúsága és Magyarország közjogi önállósága jegyében, illetve tekintettel arra a magyar igényre, hogy még csak közös parlamentre emlékeztető testület se jöhessen létre, ezeket a kérdéseket a két kormány szerződésben szabályozta, rendszerint 10 éves időtartamra, amit aztán az egyes parlamentek külön-külön erősítettek meg.

EGRY GÁBOR CIKKE

Mindez azt jelentette, hogy az osztrák és a magyar fél minden tizedik évben újabb és újabb kiegyezésinek nevezett tárgyalásokba bonyolódott egymással. Ezek a tárgyalások az első időszakban nem voltak különösebben bonyolultak, a századfordulóra azonban megerősödtek azok a politikai törekvések, amelyek az ún. gazdasági kiegyezés feltételeinek radikális megváltoztatását kívánták: önálló magyar vámterületet (és ezzel kereskedelempolitikát), önálló magyar bankot és akár önálló pénzrendszert is. Mindezt kiegészítették a pragmatikusnak tekintett közös ügyek és az ezekből levezetett uralkodó felségjogokra tartozónak tekintett viszonyok megváltoztatására, így mindenekelőtt az önálló magyar hadsereg felállítására vagy legalább a magyarországi alakulatoknál a kizárólagos magyar vezényleti nyelv bevezetésére irányuló törekvések is.

Ez a merev rendszer persze az életnek sem igen felelt meg, hiszen például a harmadik államokkal megkötött kereskedelmi szerződések lejárata szükségszerűen eltért a gazdasági kiegyezés ciklusaitól, holott ezek mind Magyarországot, mind az osztrák birodalomfelet azonos módon és mértékben kötelezték el vámkedvezmények és tarifák mellett. Így aztán még az egyezmény megszűnése esetén is fennmaradt volna a de facto közös vámterület. Mindezek nyomán a 19. század utolsó évtizedében már heves politikai küzdelmek dúltak a kiegyezés megújítása körül, és Bánffy Dezső kormányának végül nem sikerült tető alá hoznia azt az 1897-es határidőre. Széll Kálmán miniszterelnök ugyan sikeresen áthidalta a problémát az 1899. évi XXX. tc. segítségével. Ez kimondta, hogy beállott az autonóm vámtarifa állapota, ugyanakkor meghosszabbította a meglévő rendelkezéseket 1907-ig, és az önálló vámrendszer kialakítását csak arra az esetre rendelte el, ha 1903-ig nem sikerülne új megállapodást kötni. Utóbbit, vagyis a két miniszterelnökről elnevezett Széll–Koerber paktumot végül 1902. december 31-én írták alá.

szell_kalman.jpg

Széll Kálmán (Forrás: Wikipedia)

Az 1907-es kiegyezési tárgyalások már a Wekerle Sándor vezette koalíciós kormány időszakára estek, és a kiegyezést tagadva hatalomra került politikai erők ennek megfelelően mind az önálló vámterület, mind az önálló bank megteremtését célul tűzték ki, kiegészítve azt a katonai követelésekkel is. Végül azonban ismét csak kompromisszum született, az autonóm vámtarifa törvénybe foglalása (1907. évi LIII. tc.) ellenére nem csak a közös vámterület maradt meg, hanem még a közös költségekhez és a régi államadósság törlesztéséhez való magyar hozzájárulást (az ún. kvótát) is megemelték.

Az újabb kiegyezési tárgyalásokat immár Tisza István kormányfő vezethette a háború harmadik évébe lépve. Noha az adott körülmények között nehezen elképzelhető volt a közös vámterület vagy a közös bank szabadalmának felmondása, a tárgyalások nem voltak egyszerűek. A feleknek már a háború utáni rendezés is a szemük előtt lebegett, és a különböző elképzelések, például a német Mitteleuropa-terv jóval nagyobb kiterjedésű vámközösségekkel számolt. A két kormány eközben rivalizált is egymással a lakosság ellátásában, ami különösen a csak külföldről beszerezhető (hiány)cikkek tekintetében nehezítette a vámokról szóló tárgyalást. Végül ismét előállt a már az előző század végén is komoly gondot okozó helyzet, nevezetesen az, hogy az osztrák birodalomfélben nem működött a parlament, így a kormány rendeleti úton szándékozott életbe léptetni az egyezményt, ami a közjogi kérdést vetette fel.

ferenc_jozsef_es_tisza_istvan.jpg

Ferenc József és Tisza István egy 1905-ös képeslapon (Forrás: Wikipedia)

Mindezek ellenére Tisza István és Karl Stürgkh, az osztrák miniszterelnök tárgyalásai elég jól haladtak, de Stürgkhöt 1916 októberében meggyilkolták, utódját, Koerbert pedig Ferenc József halála után az új uralkodó menesztette. A IV. Károly által kinevezett Heinrich Clam-Martinitz miniszterelnök legfőbb feladata viszont éppen a gazdasági kiegyezés véglegesítése lett, tekintettel arra, hogy anélkül a németekkel folytatott kereskedelmi tárgyalásokat sem lehetett lezárni. Az egyezményt 1917. február 24-én írták alá, és kölcsönös engedményeken alapult. Magyarország elfogadta, hogy a megegyezés ezúttal 20 évre szóljon, Ausztria viszont vállalta, hogy 1923-tól 1937-ig fokozatosan visszaállítják a kvótát az 1907-et megelőző értékére. Az osztrák kormány még azt is elérte, hogy Tisza feladja az 1907-es egyezmény XIII. pontját, ami elvben felhatalmazta a magyar felet, hogy az osztrák ipari verseny káros hatása esetén védőintézkedésekkel éljen.

Ez a kiegyezés, amit az ellenzék, így a Pesti Napló is, hevesen támadott, azonban ebben a formában nem került a magyar országgyűlés elé. Tisza bukása, majd az őt követő Esterházy Móric lemondása után ismét Wekerlének adatott meg a lehetőség, hogy véglegesítse a gazdasági kiegyezést. Ő azonban már csak egy ideiglenes megoldást hozott tető alá: az 1907-es egyezmény és vele a bankszabadalom és pénzrendszer meghosszabbítását 1919 végéig.

Felhasznált irodalom:

Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, 1994.

Pölöskei Ferenc: Közjogi problémák a századfordulón. In: Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok évkönyve, 12. 2001. 431–441.

Balogh Judit: Közös érdekű ügyek a dualizmus rendszerében = Jogtörténeti Szemle, 2007/3. 2–7.

Kárbin Ákos: Széll Kálmán és a gazdasági tárgyalások Ausztriával. In: ifj. Bertényi Iván (szerk.): Törvény, jog, igazság: Széll Kálmán életműve. Budapest, 2015. 261–279.

Csapó Csaba: A miniszterelnök: Válság után Széll-csend, Széll-csend után válság. In: ifj Bertényi Iván (szerk.): Törvény, jog, igazság: Széll Kálmán életműve. Budapest, 2015. 219–231.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr2512151763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása