1918. május 7-én Bukarestben aláírták a különbékét a központi hatalmak és Románia között. Az egyezmény nem sokáig volt hatályban, egyetlen tartós(abb) eredménye az volt, hogy Románia és Besszarábia egyesülését elismerte Németország és három szövetségese, köztük az Osztrák–Magyar Monarchia. A Pesti Napló hiába írta az aláírás után: „ma örüljünk annak, hogy a Székelyföldön és a szász városokban megnyugodva hajtotta fejét álomra a magyar határ népe”.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

„A mai nap eseménye a román békeszerződés aláírása volt, ezzel a diplomáciai tárgyalások Bukarestben befejeződtek. Báró Burián külügyminiszter ma délután két órakor, az osztrák–magyar delegáció tagjaival Bukarestből már el is utazott Bécsbe. A központi hatalmak delegátusai a román delegátusokkal együtt tegnap este tartották az utolsó érdemleges ülést” – írta az 1918. május 7-én megkötött román különbékéről és az osztrák-magyar diplomácia élére (a Clemenceau-val vitába keveredett Czernin külügyminiszter bukása után) visszakerült Burián Istvánról a Világ másnapi kiadása. A németbarát Buriánról ismert volt, hogy erős kapcsolat fűzte az előző évben megbukott magyar miniszterelnökhöz, Tisza Istvánhoz. Ebben az időszakban Tisza pozíciói tehát nemcsak Magyarországon, a Wekerle-kormány átalakulásával, hanem – a közös külügyminiszter személye révén – Bécsben is újra erősödni kezdtek.

Burián István 1913-ban

Az adott pillanatban a központi hatalmakkal, azaz Németországgal, Ausztria–Magyarországgal, Bulgáriával és Törökországgal kötött különbéke az 1918 tavaszára csapdába esett román politika egyetlen reális lehetőségének tűnt. Azzal ugyanis, hogy a bolsevikok vezette Szovjet-Oroszország kivált az antant keleti frontjából, és márciusban megállapodott a központi hatalmakkal Breszt-Litovszkban a különbékéről, Románia egyedül maradt volna keleten az antant oldalán harcolók közül.

A románok helyzetét súlyosbította, hogy fegyveres összecsapások zajlottak a bolsevikok és a román erők között 1918 elején (egy ma már többnyire elfeledett konfliktusban. Románia – pontosabban az, ami még megmaradt ekkor belőle, hiszen az ország nagy részét, körülbelül kétharmadát, eleve a központi hatalmak tartották megszállás alatt 1916 végétől – ekkor gyakorlatilag két tűz közé került. Keleten a szovjet-oroszok, nyugaton és délen a központi hatalmak (németek, osztrák-magyarok és bolgárok) fenyegették.

1918. január 25-én egy háromnapos, a Szeret folyó mentén zajló román-orosz csatáról számolt be Az Est. Az újság másnapi kiadása szerint Take Ionescu román külügyminiszter biztosította az antant nagyköveteit, hogy a román kormány és hadsereg „hű marad az entente szövetségéhez”, és az oroszok háborúból való kiválásakor sem fognak különbékét kötni.

Ionescu ígéretét a románok nem tartották – és nem is tarthatták – be: az antantpárti kormányfő, Brătianu hamarosan lemondott, sőt, utódja, Averescu tábornok is, majd március 5-én – a breszt-litovszki orosz különbéke után két nappal – Bufteában előzetes békét kötött Románia a központi hatalmakkal. A májusban, Bukarestben létrejött „valódi” különbéke ezt az előzetes megállapodást véglegesítette, legalábbis a központi hatalmak – utóbb hiú ábrándnak bizonyuló – reményei szerint.

Az új helyzetről a Világ 1918 májusában úgy írt, mintha az antant oldalán háborúba lépett román elitnek végleg befellegzett volna, és a németbarát politikusok szilárd bázisra támaszkodhatnának Bukarestben. „A békeszerződéssel megkezdődő új életnek jele különben az is, hogy bukaresti jelentés szerint Take Ionescu, a konzervatív demokrata párt vezére barátai előtt tett kijelentése szerint teljesen visszavonul a politikai élettől s mihelyt a békekötés után alkalma nyílik, elhagyja Romániát s Londonba költözik. Pártjának nagy része visszatér a Marghiloman vezetése alatt álló konzervatív pártba”– írta a magyar újság.

Alexandru Marghiloman ekkor átmenetileg kulcsszereplővé lépett elő: a németbarát politikusként elkönyvelt államférfiből pár hónapra miniszterelnök lett, miközben a központi hatalmakkal kötött május 7-i különbéke előtt és után is Románia önállósága erősen megkérdőjelezhető volt. Előtte a németek és az osztrák–magyar erők gyakorlatilag megszállták az ország nagy részét, utána pedig – a különbéke kikötéseinek megfelelően – a központi hatalmak csapatai továbbra is a területén állomásoztak. (Hat „kvázi-megszálló” divízióról volt szó a májusi különbékében.) A romániai német gazdasági befolyás pedig a különbékétől függetlenül továbbra is érvényesült, egészen addig, amíg a központi hatalmak tartani tudták pozícióikat Balkánon 1918-ban.

Ám a román politika ügyességét bizonyítja, hogy Marghiloman még ebben a kilátástalan helyzetben is országa tartós (pontosabban tartósabb) területi gyarapodását tudta elérni. Besszarábia megszerzéséről van szó, amelynek román bekebelezési terveiről a magyar sajtó már 1918 januárjában is írt, s amely a két világháború között Nagy-Románia keleti részét alkotja majd. (1945-ben viszont a Szovjetunió szerezte meg a területet, amely jelenleg nagyrészt Moldávia részét képezi, de a mai Ukrajnához is kerültek egykori besszarábiai részek.)

Besszarábia Romániával való egyesülése 1918 áprilisára gyakorlatilag befejezett tény volt. Már 1918 januárjában Besszarábia területére lépett a román hadsereg. A besszarábiai Országtanács 1917 decemberében kikiáltotta a Moldovai Demokratikus Köztársaságot, s a testület 1918 tavaszán mondta ki az egyesülést Romániával.

1918 tavaszán Besszarábia egyfajta „kárpótlás” volt a románok számára, hogy lenyeljék a központi hatalmak – és főleg Bulgária – javára történő határkiigazításokat. Elsősorban Dobrudzsa déli részének elcsatolásáról volt szó, a terület északi részének végleges rendezését függőben hagyták az 1918-as előzetes és „valódi” különbékék, jóllehet a központi hatalmak elismerték erre a területre is a bolgár igények jogosságát. A május 7-i különbékében Romániának elvileg át kellett volna adnia a Magyar Királyságnak egy, a Kárpátok gerincétől Románia felé eső 2-10 kilométeres sávot.

Az átadásra ténylegesen azonban soha nem került sor, mivel ennek az új határnak a kijelölését a bukaresti különbéke román ratifikálása után kezdték volna el. Magát a ratifikációt a román parlament ugyan megszavazta – miután feloszlatták a korábbi törvényhozást –, de a román király megakadályozta a különbéke véglegesítését. Catherine Durandin így ír erről a zavaros időszakról, és a májusi különbékéről A román nép története című munkájában: „Ez a béke azonban nem teremt rendet a politikai zárzavarban. Brătianu és a liberálisok kimaradnak az újraválasztott képviselőházból, amely június 28-án ratifikálja a békeszerződést, ezt azonban Ferdinánd király nem hajlandó aláírni.” Így az új román–magyar – illetve Románia és az Osztrák–Magyar Monarchia közötti – határt soha nem tudták kijelölni, a román időhúzás közben pedig a központi hatalmak katonailag összeomlottak.

Mintha a hivatalos monarchiabeli propaganda is érezte volna a különbéke aláírása után, hogy a Kárpátokban elméletben megszerzett vékonyka területsávot nem érdemes túlhangsúlyozni. Ehelyett a Duna mint közlekedési útvonal felértékelődését emelték ki Magyarország és a Monarchia szempontjából a hivatalos és nem-hivatalos fórumok. Diplomáciai forrásból a Világ tudósítója úgy értesült, hogy a „békeszerződésnek a katonai szempontból szükséges határkiigazítások mellett reánk nézve legfontosabb része az, amely a Duna-kérdést szabályozza”. A háború előtt az európai Duna-bizottság gyámkodott a folyami hajózás felett és „Románia zaklató politikája súlyos akadályokat gördített külkereskedelmünk fejlődésének útjába” – írta a lap. A bukaresti béke a régi európai Duna-bizottságot azonban a Világ szerint „feloszlatja és egy újat alakít, amelyben csak azok az államok vannak képviselve, amelyek vagy a Duna mentén, vagy a Fekete-tenger európai partján feküsznek”. Vagyis kihagyták a május 7-i egyezményből Angliát, Franciaországot és Olaszországot, amelyek „közvetve nincsenek érdekelve a Duna-kérdésben”. Bukarest pedig ezentúl biztosítja a központi hatalmaknak „a Duna román részén a szabad közlekedést, a kikötők szabad használatát” – írta a lap.

A Pesti Napló a bukaresti békéről írva szintén a visszafogottságot hangsúlyozta az Osztrák–Magyar Monarchia részéről: „A határkiigazítások szabályozása egy kínos dilemma elé állította a monarchiát. Erdély határának biztonsága billentette le a mérleg egyik serpenyőjét, szemben a másik serpenyővel, amelyen az annexiómentes béke elve nyugodott. Erdély biztonsága szívügye volt Magyarországnak, de fontos momentumok szóltak amellett is, hogy ne térjünk el az annexiómentes béke elvétől.” A lap mindehhez hozzáteszi: „De ma örüljünk annak, hogy a Székelyföldön és a szász városokban megnyugodva hajtotta fejét álomra a magyar határ népe és ne gondoljunk még arra, hogy mit fog hozni a holnap.”

A bukaresti béke

A holnap azonban semmi jót nem hozott sem a Monarchiának, sem a Magyar Királyságnak: 1918-ban a világháború veszteseként előbbi megszűnt létezni, utóbbi pedig óriási terület- és népességveszteséget szenvedett el. A májusi bukaresti különbékét az év végén már alig-alig emlegették, a Kárpátokban elméletben „elnyert” 2-10 kilométeres sávról pedig ekkor már szó sem volt, hiszen egész Erdély, illetve a Partium, a Bánát és Máramaros nagy része is hamarosan román fennhatóság alá került.

Felhasznált irodalom:

A román kormány és a hadsereg inkább Szibériába megy, de nem köt különbékét = Az Est, 1918. január 24.

Az oroszok és románok nagy csatája a Szeret mellett = Az Est, 1918. január 25.

A románok meg akarják szállni Besszarábiát = Az Est, 1918. január 27.

Románia harca Besszarábiáért = Az Est, január 30.

Megkötötték a román békét = Világ, 1918. május 8.

A román béke = Pesti Napló, 1918. május 9.

A bolsevikiek és a románok konfliktusa = Az Est, 1918. január 9.

Catherine Durandin: A román nép története. Budapest, 1998.

Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély rövid története. Budapest, 1989.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.