Az egyén jelentéktelenségét hangsúlyozta a Népszava vezércikke Marx születésének századik évfordulóján, 1918. május 5-én, majd a cikkíró mégiscsak Marx személyét kezdte dicsőíteni. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ünnepségének szónoka, Kunfi Zsigmond a háborús válságból való kiutat a marxi osztályharcos politikához való visszatérésben látta. Az MSZDP radikalizálódása összefüggött azzal, hogy a hatalmon lévő politikai elit nem váltotta be a korábbi ígéreteket és nem szélesítették ki a választójogot Magyarországon.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

Immár a negyedik háborús május elsejétől borzadt el a szociáldemokrata lap, a Népszava szétcenzúrázott vezércikke 1918-ban. „Rettentő elgondolni is… már a negyedik!” – így kezdődik a május 5-i írás, de hogy közvetlenül ezután miként folytatódik, azt nem tudhatjuk meg a hatósági önkény miatt. A negyedik május című cikk nyomtatásban megjelent részéből viszont az derül ki: a bérharc és a demokrácia önmagában nem elég, ha a proletárok javítani akarnak a sorsukon. Így csak a bilincseiket tágíthatják, de nem törik össze „örökre a kizsákmányolást és az elnyomást”. Vagyis 1918. május 1. jelezte, hogy a szociáldemokraták Magyarországon kezdtek túllépni a polgári demokrácia és a jólét követelésein.

A baloldali mozgalom azért radikalizálódott, mert a hatalmi elit, a Wekerle-kormány és a parlamenti többséggel rendelkező Tisza István-féle Munkapárt 1918 tavaszán már csak olyan választójogi módosításról tárgyalt, ami „karikatúrája” volt az 1917-es választójogi tervezeteknek és követeléseknek. 1917 közepén még úgy tűnt, hogy a király Tisza István kormányfő megbuktatása után olyan kormányt tud kinevezni, amelyek végrehajtják a választójogi reformot. Ám végül sem a gróf Esterházy Móric, sem pedig a Wekerle Sándor által irányított kabinetek nem tudták elfogadtatni a Tisza által irányított parlamenti többséggel a választójog radikális kiterjesztését.

Május 1-jén még főleg a 8 órás munkaidő követelésével foglalkoztak a szociáldemokraták (nem kis részben azért, mert pár héttel korábban a munkások maguk kezdték el önhatalmúan megszervezni a nyolcórás munkanapokat), és erről szólt a Népszava aznapi vezércikkének egy része is. Hangsúlyozta az írás a (hazai) proletárok „minden országok és nemzetek proletárságával való egységét és együvé tartozását”. S már nemcsak a jövőben létrejövő szövetséget, „Európa Egyesült Államait” vizionálta, hanem „a Föld Egyesült Államainak megteremtésére” is célzott – egyelőre persze csak vágyálomként.

A lap hirdetményéből kiderült, hogy miért küzdöttek a szociáldemokraták rövid távon: „május elsején munkásvédelmi törvényeket követelünk, amelyek a munkát emberségesebbé teszik, elsősorban a 8 órai munkaidőnek törvénybe iktatásáért harcolunk”. (De a békéről és az általános választójogról sem feledkeztek meg – a választójogért amúgy áprilisban már sorozatosan tüntettek, sztrájkoltak.)

A szociáldemokrata propaganda a háború irtózatos emberi szenvedéseire koncentrált akkoriban. A Népszava május 3-i cikke, amely május elseje megünnepléséről számolt be, így fogalmazott a világégésről: „A lángoló, véres orkán tovább omlasztja szörnyű hekatombákba a legyilkolt embereket, a háború tüze még mindig egyforma erővel pusztít”. A radikalizálódó hangulatot alátámasztó cikk szerint a dolgozó osztályoknak „százszorosan több oka volt arra, hogy május elsejének alkalmából a szokottnál még élesebben, harci készségének még fokozottabb, hangosabb bejelentésével mondja meg, hogy ami most van és ahogy most van, úgy tovább nem mehet.”

A lap beszámol arról, hogy országszerte sok helyen tartottak gyűléseket, ünnepségeket május 1. alkalmából, s „az utcák mindenütt fölvonuló munkásoszlopoknak a magyar reakciós pártok készülő jograblása ellen való tiltakozásától voltak hangosak.” Budapesten a Hermina út és az Erzsébet királyné útja sarkán lévő Hungária-kertben került sor az egyik fő munkásmozgalmi rendezvényre május elsején. Vas- és fémipari, illetve cipő- és ruhaipari dolgozók és ifjúmunkások gyűltek össze itt. Délután háromra már akkora volt a tömeg, hogy „a városligeti kerteknek ez a legnagyobbika szűknek bizonyult”. A „hivatalos” jelszavak (munkaidő, béke, választójog) mellett az ifjúmunkások követelését hangoztató transzparens is feltűnt: „Követeljük a vasárnapi tanoncoktatás eltörlését.” (E követelés sem volt azonban új, erről is írtunk már korábban.)

Az ünnepélyt munkásdalárdák nyitották meg az Itt van újra május elseje... kezdetű munkáshimnusszal. Azután Bokányi Dezső szociáldemokrata politikus kezdett beszélni. A dolgozók háborús áldozatairól, szenvedéseiről és jogfosztottságáról szólt. Hangsúlyozta: nem adják fel a küzdelmet a választójogért, de arról is beszélt, hogy „a profitot élvezők osztályát meg kell terhelni rokkantság, aggkor és munkanélküliség esetére szóló biztosítás terheivel”. Meg kell védeni a proletárgyerekeket a kizsákmányolástól, a nőket pedig az egészségre ártalmas munkától – mondta.

A Trieszti nő nevű zuglói étteremnél is gyűlést tartottak, itt a Tanácsköztársaság későbbi (formális) vezetője, Garbai Sándor szónokolt. „Zúgó tapsok hangzottak el” a Népszava szerint, amikor Garbai arról beszélt, hogy a jogtalanság „sohasem produkált éppen a munkásosztály számára olyan sok nyomorúságot”, mint éppen 1918-ban, „a rettenetes embermészárlás sötét esztendeiben”.

Már május elseje is a szociáldemokraták radikalizálódását mutatta, de négy nappal később, Marx Károly születésének századik évfordulóján ez még egyértelműbbé vált. A centenáriumra a Népszava címoldalas és belső cikkek sorozatával készült. Május 5-én hosszú oldalakon át csak Marxot dicsőítették – közölték például Vanczák János Marxról szóló versét, amelyet az aznapi Marx-ünnepségen el is szavaltak –, vagy éppen tanait magyarázták (a munkabérelméletről például Varga Jenő írt). Az itthon ápolt Marx-kultusz azonban a Szovjet-Oroszországban akkor meghonosodó gyakorlathoz képest talán még visszafogottnak is minősíthető: a Pesti Naplóban a polgári radikális irányzathoz sorolható Feleky Géza május 5-én azt írta: „Lenin nemzeti ünnep gyanánt üli meg” a centenáriumi napot „és Marx emlékezetére amnesztiát adott több százezer politikai fogolynak”.

A Népszava május 5-én Marx Károly címmel jelentetett meg monumentális cikket, amely az első oldalon a „tudományos szocializmus” megalapítóját. Az írás így kezdődött: „A szocializmus tömegmozgalom, amely a nagy tömegek érdekében és a nagy tömegek erejével folyik. Az egyén szerepe és jelentősége belevész a tömeg nagy történelmi megmozdulásába, amely építi és rontja a világot.” A lap azt is hangsúlyozta, hogy a „szocializmus tudományos elmélet”, s „az egyénnek ebben a nagy történelmi színjátékban döntő és vezető szerepe nem nagyon jut”. Aztán – némi önellentmondással, majd ezt a paradoxont magyarázva – arról írt, hogy „mégis egy férfiúnak van a legnagyobb része” abban, hogy a tudományos szocializmus elmélete és gyakorlata már 1918-ra „valóságos közhellyé” vált. Ez a férfi pedig Marx Károly volt, akiről hosszú és dicsőítő tirádákat lehet olvasni ezután a cikkben.

Karl Marx

A Népszava május 7-i kiadásában összefoglalta a fővárosban és vidéken tartott centenáriumi megemlékezéseket is. A lap tudósításaiból kiderült: a szociáldemokrata vezetők is az osztályharcra koncentrálnak ezentúl ismét, nem ülnek fel a háborút szító nacionalizmusnak.

A Vigadóban tartott ünnepséget Bokányi Dezső nyitotta meg, hangsúlyozva: „Mi, proletárok, nemzedékek kézi és szellemi munkájának továbbépítői, alkotó erői, érzésünk lobogó melegével, értelmünk szárnyaló lendületével emlékezünk meg (…) Marx Károlyról, akivel és aki által lettünk azzá, amik vagyunk.” Mindez hasonlít a katolikus mise kötelező elemére, arra, ahogyan a szent áldozáskor elmondott eucharisztikus imában Jézusra utalnak: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten”. Bokányi beszédének egy másik részében, egy Marxra vonatkozó újabb utalás pedig így szólt: „bennünk él, ez a nagy ember!” Ha pedig Jézus szenvedéstörténetére gondolunk, akkor szintén ismerős lehet Bokányi vázlatosan elmondott „Marx-életrajza”: „életében üldözték, rágalmazták. Párizsból kétszer, Brüsszelből egyszer utasították ki. Német törvényszék elé állították.” A nélkülözésre és bibliai szegénységre is utalt Marx esetében a szociáldemokrata szónok: „Amikor ma már világhírű Tőke című művének megalkotásán dolgozott, a lakásából kilakoltatták és volt nap, amikor a kenyér is kétséges volt a háznál.” A kortársak ezeket az utalásokat nyilvánvalóan jobban értették, mint a 21. század embere, s nem véletlen, hogy a Pesti Napló Marx-megemlékezésében, szintén május 5-én, Feleky Géza valláshoz hasonlította a marxista tanokat.

A Népszava szerint viszont a propagandaelemek hatásosak voltak: „Hosszas, viharos taps követte Bokányi elvtársnak rövid, de minden mondatában hatásos, kifejező, megrázó erejű beszédét. Percek múltak el, amíg áhítatos csendben megkezdhette beszédét dr. Kunfi Zsigmond elvtársunk, aki egyórás beszédben méltatta Marx jelentőségét”. Kunfi történelmi párhuzamokat vont, és a bolsevikokat, Lenint és Trockijt a francia forradalom jakobinusaihoz, illetve Robespierre-hez hasonlította. Száz éve szerinte a liberalizmustól, a feltörekvő polgárság ideológiájától féltek a legitimista (királypárti) elitek, 1918-ban pedig a szocializmus került a liberalizmus helyére: ettől félt a hatalmat megszerző polgárság.

Kunfi Zsigmond

Érdemi dolgokról is beszélt a radikalizálódó szociáldemokrata vezetést képviselő Kunfi (ő is népbiztos lett 1919-ben, csakúgy, mint Garbai vagy Bokányi): „Marx két nagy dologgal járult hozzá az emberiség új arculatának a kialakulásáéhoz: azzal, amit a marxizmus politikájának, gyakorlatának és azzal, amit marxista tudománynak nevezünk”. A kettő összefüggött Kunfi szerint. Marx egyrészt a társadalmi politikát és a proletariátus forradalmi gondolkodását „a tények alapjára állította”. Másrészt arra utalt Kunfi, hogy Marx felismerte: „az az ellentét, amely a gyárban, a munkahelyen keletkezik, az végigmegy az egész társadalmon, az két ellenséges táborba hajtja az embereket, amely táborok között nem lehet más döntés, minthogy melyik legyen közülük az üllő és melyik a kalapács”. Vagyis a marxi konfliktuselméletre irányította rá a figyelmet a szónok: „A marxi osztályharc a politikai hatalmat a munkásosztálynak akarja adni, és ezt a harcos tábort, az egész proletárságot a nemzetközi osztályharc hatalmas gondolatával egyesíti azért, hogy ennek az erejével új társadalmi rendet teremtsen meg.”

Bokányi Dezső

De a világháború poklából miként lehet megszabadulni? Hogyan érhető el a megváltás? Kunfi erre is választ adott: éppen a válság hozza majd meg a fordulatot. Vissza kell térni az osztályharchoz, a marxi tanításhoz. A háború válságba sodorta a szocialista politikát Kunfi szerint, miközben éppen a világháború igazolta a marxista szocializmus minden elméleti tanítását. Ez a válság a munkások egy részének öntudatában átmenetileg elhomályosította „az osztály gondolatát”, s ehelyett az államot helyezte előtérbe a szónok szerint, aki hozzátette: a „nemzetközi osztályharc gondolatát a nemzeti szolidaritás eszméje” éppen akkor szorította ki, amikor a tőkések a „legnagyobb osztályharcot” indították meg a proletárok ellen. Ám ekkor „a szocialista pártok egy része lehányta magáról a marxizmusnak legalapvetőbb törvényét, az osztályharc gondolatát”. A háború kora, a „gyászba temetkező” világ arra figyelmezteti a munkásokat Kunfi szerint, hogy a marxizmus eredeti elgondolásához kell visszanyúlni: a forradalmi szellemhez való visszatérés lehet „az egész emberiség számára is a megváltás és a szabadulás útja” – mondta ki a május elsejei és május ötödikei ünnepségek kulcsmondatát. Ezzel a politikus a szociáldemokrata párt korábbi politikáját is burkoltan bírálta, és egyben kijelölte azt az új irányt is, amit az MSZDP-nek követnie kell.

Felhasznált irodalom:

A negyedik május = Népszava, 1918. május 1.

Munkások! Elvtársak! = Népszava, 1918. május 1.

Május elseje a háború negyedik esztendejében = Népszava, 1918. május 3.

Feleky Géza: Marx = Pesti Napló, 1918. május 5.

Marx Károly = Népszava, 1919. május 5.

Vanczák János: Marx Károly. Születése századik évfordulóján = Népszava, 1918. május 5.

Varga Jenő: Marx munkabérelmélete = Népszava, 1918. május 5.

A Marx-ünnepség = Népszava, 1918. május 7.

Galántai József: Magyarország az első világháborúban. In: Magyarország története 1890–1918. Főszerk.: Hanák Péter. Budapest, 1988. 1083–1234.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.