A jogállam leépülése, a személyi és sajtószabadság megsértése, a pszichiátria politikai célokra való felhasználása, a hatalmi önkény megnyilvánulása – ezek a teoretikus problémák is vizsgálhatók egy elfeledett, de kulcsfontosságúnak tűnő 1918. februári botrányban.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

Furcsa botrány robbant ki 1918 februárjának Magyarországán. A skandalumról számos lap beszámolt, ám az ügyről ma sem lehet semmi bizonyosat tudni. A történelmi emlékezetből teljesen kikopott az eset, melynek két főszereplője a századelő talán leghíresebb főpapja, Prohászka Ottokár püspök, és egy nem túl ismert, félbeszakadt karriert maga mögött tudó írónő, báró Jeszenák Pálné született csicseri Orosz Adrienne.

Az üggyel szaktörténészek sem foglalkoztak, pedig érdekes adalék lenne ez az eset mind eszmetörténeti szempontból, mind pedig a hazai szociáldemokrácia és a magyar katolikus egyház viszonyának vizsgálatakor. Állam és egyház szétválasztásának kérdése, a személyi és a sajtószabadság megsértése, a rendőrségi önkény és hatalmi visszaélés problémái, a pszichiátria politikai célokra való felhasználása – ezek a kérdések is felmerülhetnének az eset kapcsán, melynek folyományaként a Népszava betiltását követelte egy szélsőséges hangvételű kiadvány, és maga Prohászka is durva jelzőkkel illette a lapot. Erre a szociáldemokrata újság elképesztően sértő választ adott. A betiltást javasló kiadványt a Népszava ráadásul azzal vádolta, hogy valamiféle pogromot készít elő.

Nem foglalkozott az üggyel a Prohászka Ottokár életéről történészként könyvet író Gergely Jenő sem, ami mutatja, hogy történészi módszerekkel az eset nehezen vizsgálható. Máig nem lehet tudni, mi az igazság, illetve egyáltalán volt-e igazság a történet alapját képező híresztelések mögött.

prohaszka.PNG

Prohászka Ottokár

Az eset azért is fontos, mert valószínűleg ez a botrány (amelynek igazságtartalma egyáltalán nem ellenőrizhető) hozzájárulhatott Prohászka püspöknek, a magyar katolikus egyház egyik legfontosabb 20. század eleji figurájának radikalizálódásához. Ettől az ügytől kezdve érzékelhetően nagyobb hatást gyakorolt rá az antiszemitizmus. E nézet Prohászkára már 1917-ben is jellemző volt Gergely Jenő szerint: „Prohászka 1917–1919-től kifejezésre jutó antiszemitizmusa szerves része volt a már ekkor szerveződő és formálódó antiliberális-újkonzervatív jobboldali gondolatkörnek és publicisztikának.”

Ugyanakkor az antiszemitizmus és a szociáldemokrácia, illetve a Népszava összekapcsolása 1918 februárjától vált Prohászkánál erőteljessé. Ennek oka az volt, hogy a különböző bulvárlapok hírei nyomán a Népszava munkatársa is utánaeredt egy zavaros ügynek. Amiről biztosan csak azt tudjuk: nyilvánosságra kerültek Jeszenák Pálné bizalmas levelei, amelyeket Prohászka Ottokár püspöknek írt. Azt is tudjuk a sajtóhírekből, hogy a báróné írt egy Rómában játszódó regényt, amely egy katolikus egyházi vezető valamiféle zavaros kapcsolatáról szólt, és ez a könyv egy befolyásos személy „rosszallását” keltette fel, aki még megjelenése előtt megismerte a kéziratot. (Az újságok egy része, de főleg a Népszava e személyt Prohászka püspökkel azonosította, de erre semmiféle bizonyítékot egyetlen újság sem prezentált.)

A kiderítetlen eredetű ráhatás nyomán az viszont tény, hogy a rendőrség kihallgatásra hívatta be a bárónét, és Hetényi detektívfőnök-helyettes megpróbálta lebeszélni őt könyve kiadásáról. Ez sikertelen volt, Jeszenák Pálnét elengedték, majd mégis utánamentek, újra bevitték a kapitányságra, és ott kényszerzubbonyba bújtatták, aztán pedig a lipótmezei elmegyógyintézetbe szállították.

Az, hogy a Lipótmezőn mi történt a nővel, vitatott, de a Népszavának némi trükkel sikerült bejutnia az elmegyógyintézetbe, ahol a báróné elmondta a saját verzióját arról, hogy mit csináltak vele. A lap tudósításának ugyanakkor már a címe is jelezte, hogy valami nem stimmel az ügyben: „Ép elmével a tébolydában”. (Ugyanakkor a cikkben szerepelt, hogy a nő felfokozott idegállapotban volt, súlyos beteg kisfiának ápolásakor – később, más írásokból tudható, hogy a gyerek meggyógyult az agyhártyagyulladásból.) Az elvált Jeszenákné Prohászkával való állítólagos „viszonyáról” is beszélt a Népszavának, jóllehet konkrétumként csak annyit említett, hogy együtt ebédelt a püspökkel, más egyházi vezetők jelenlétében. Ezután az újságok még inkább „rárepültek” az ügyre.

Azt feszegették a lapok, hogy ki lehetett az a befolyásos személy, aki elérhette, hogy a rendőrség a Lipótmezőre szállítson egy olyan nőt, akit a családja értesítése nélkül korlátoztak a szabadságában, állítólagos ön- és közveszélyessége miatt. (A Pesti Napló azt írta, hogy a korabeli szabályok szerint a hozzátartozók beleegyezésére is szükség lett volna ehhez az eljáráshoz.) A cikkek szerint Tóth János frissen kinevezett belügyminiszter korábbi egyházi kapcsolatai (a politikus előzőleg vallás- és közoktatásügyi államtitkár volt) szerepet játszhattak abban, hogy a kifogásolt mű szerzőjét bezárták a tébolydába. Az ügy miatt a belügyminiszter jelentést „tétetett”, amely a felelősséget nem tisztázta a sajtóhírek szerint, csak azt, hogy a báróné az eljárás során nem szenvedett sérülést.

A botrány hatására Jeszenák Pálnét először az előkelőbb és nyugodtabb körülményeket biztosító Schwartzer-intézetbe szállították át (itt márciusban megint bejutott hozzá egy újságíró – ezúttal a Világ című laptól – és cikkével ismét azt próbálta igazolni, hogy a bárónénak semmi baja sincs), majd onnan is szabadon engedték.

Az ügy február és április között szerepelt a sajtóban, ezután már csak a Népszava és Prohászka püspök vívott külön háborút. A vita ekkor már rég túlnőtt Jeszenákné személyén, sőt Prohászka és a nő esetleges bármiféle kapcsolata sem játszott igazán szerepet. A Népszava a báróné előadása alapján tálalta a történetet, Prohászka és egyes katolikus irányultságú kiadványok pedig egyre türelmetlenebbül és egyre keményebb megfogalmazásokkal léptek fel a Népszava és a szociáldemokrácia ellen.

Prohászka a szociáldemokraták lapja szerint azt írta, hogy a Népszava „a magyar nemzet elbetyárosodásának vezető piszoklapja”, és úgy fogalmazott: […] az a csatázó, inkvizíciós szociáldemokrácia bizonyos hitet nagyon kímél, amikor más hiteket kegyetlenül üldöz […] A szociáldemokrácia sajtója folytonosan izgat a keresztény, főleg a katolikus vallás és papság ellen, de soha egy árva szava sincs a zsidó vallás és a rabbinusok és sakterek ellen”. Ezt a szociáldemokrata újság nemcsak felidézte, hanem közölt egy igen kemény hangvételű válaszcikket – már az írás címében „mocskosszájúnak” nevezve a püspököt –, amelyben cáfolni kívánta, hogy elfogult lenne bármilyen vallással szemben: „a szociáldemokrácia semmiféle vallás ellen nem izgat, hanem igenis támadja, amikor ok van rája, az egyházak és papok visszaéléseit, kultúrellenességét, munkásellenességét, népgyűlöletét”.

Utólag visszatekintve láthatjuk, hogy Prohászka püspök, aki a hazai keresztényszocializmus egy sajátos verzióját képviselte, és a Népszava, amely a szociáldemokrata párt lapja volt, részben hasonló rétegek befolyásolására tört: mindkét erő a munkásságot akarta megnyerni magának. A küzdelem a világháború utolsó évében rendkívüli módon kiéleződött a magyar elit különböző csoportjai között.

Pályafutása kezdetén Prohászka nézetei és törekvései még nem is álltak olyannyira távol a szociáldemokráciától (természetesen ő a kereszténydemokrácia és a keresztényszocializmus felől közelített ugyanazokhoz a szociális kérdésekhez), és annyira modern, nyugati teológiai irányzatokhoz kapcsolódott, hogy Rómában indexre tették néhány művét – ezt Gergely Jenőtől is tudjuk. A püspök idővel azonban konzervatív irányba fordult, és 1920-ra az ellenforradalmi idők kezdetének egyik ideológiai vezére lett. 1920-ban, a numerus clausus törvényjavaslat vitájában már nyíltan fellépett a zsidónak minősített diákok egyetemi felvételi korlátozása mellett.

prohaszka_emlektabla.PNG

Prohászka Ottokár emléktáblája Esztergomban

Jeszenák báróné esete arra egy kis példa, hogy 1918-ban, a háború negyedik évében milyen komoly feszültségek, konfliktusok alakultak ki a társadalomban, és a különböző irányzatok, csoportok képviselői már sokszor képtelenek voltak az egymással való párbeszédre, a közös hang megtalálására – ez az ország vezetésének súlyos válságát is jelezte. 1918-ban természetesen Jeszenákné ügyénél sokkal súlyosabb problémákat sem tudtak megoldani, így a katasztrófához, az állam szinte teljes összeomlásához egyre közelebb kerültek az egymással vitatkozó, gyűlölködő politikai erők.

 

Melléklet: Újságcikkgyűjtemény

 

Felhasznált irodalom:

d. t.: Csicseri Orosz Adrienne a lipótmezei tébolydában = Pesti Napló, 1918. február 15.

P. R.: Ép elmével a tébolydában = Népszava, 1918. február 16.

Főkapitány úr, nem olvasta a február 16-i Népszavát? = Népszava, 1918. február 23.

Pilisi Lajos: Riccardo Almarosa. Húsvéti regény a Schwartzerben = Világ, 1918. március 28.

Báró Jeszenák Pálnét elbocsátották a Schwartzerből is = Népszava, 1918. április 5.

A megkótyagosodott klerikalizmus = Népszava, 1918. július 27.

A mocskosszájú püspök = Népszava, 1918. június 18.

 

Bölöny József: Magyarország kormányai 1848 – 1987. Budapest, 1987.

Gergely Jenő: Prohászka Ottokár. „A napbaöltözött ember”. Budapest, 1994.

Szegő Iván Miklós: Mementó 1920: a numerus clausus születése = HVG Online, 2010. szeptember 24.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr6013666744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

alien 2018.02.14. 20:26:22

Különösen undok alak volt.

parazita666 2018.02.15. 14:10:32

Szerencsére kevés olyan ünnepelt náci van, akiről köztereket, intézményeket neveznek el...

rallus 2018.02.15. 14:32:17

"S ezen tekintetben természetesen az igazi antiszemitizmus nem a zsidó faj, hanem azon erkölcstelen fajzat ellen irányul, mely, származzék bár zsidó vagy keresz­tény vérből, hódol a zsidó fosztogatási pénzszerzésnek."
Prohászka képes volt ilyeneket írni, pedig tudhatott arról a számtalan jó cselekedetről, ami Kun Béla, Szamuely Tibor és a többiek tevékenységét jellemezte.
süti beállítások módosítása