Áttekintésünk második részét az első világháború alatti vallásos felbuzdulás ismertetésével zártuk, amellyel együtt – különös ellenmondásként – csökkent a pápa presztízse. Ennek oka az volt, hogy XV. Benedek pápa (1914–1922) semlegességre igyekezett törekedni, ami azonban csak azzal járt, hogy az egyik vagy másik oldalt támogató nyilatkozatok híján semelyik hatalmi tömb se érezte magáénak a szentatyát: a franciák „német”, a németek „francia” pápának gúnyolták.

CSUNDERLIK PÉTER CIKKE

Ehhez hasonló volt az 1917-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Vöröskereszt tevékenységének megítélése: a harcoló felek nem tudták elgondolni, hogy a segélyszervezet valóban semleges. Mindig valamely egyéb, az ellenségnek kedvező hátsó szándékot tulajdonítottak a szervezetnek, például kémkedéssel vádolták a munkatársait. Mondhatni, hogy mindenki magából indult ki, ugyanis 1914 után az „elköteleződő” magatartás vált dominánssá a hadviselő országokban. Ahogy az 1914-1918, az újraírt háború című kötet szerzői, Stéphane Audoin-Rouzeau és Annette Becker írták: „senki nem futhatott el a háború és saját tábora elől, még ha azt is állította, hogy neki sikerült”.

1914-1918, az újraírt háború (Forrás: L'Harmattan Kiadó)

Ez az „elköteleződés” a tudomány világában vezetett a legabszurdabb példákhoz, hiszen a hagyományos felfogás szerint éppen a pártatlanság az „objektivitás” garanciája egy tudományos kutatás és vizsgálat során (még ha ismeretelméletileg ma már igencsak problémásnak tarthatjuk is ezt a kijelentést). A tudomány pártatlanságának eltűnését – például, hogy egy adott harcoló ország antropológusának szükségszerűen elfajzottnak, csekélyebb értékűnek kell nyilvánítania az ellenséget – már a háború elején bírálta Sigmund Freud az Időszerű gondolatok a háborúról és a halálról című 1915-ös művében.

De nehogy azt higgyük, hogy a „nagy szellemek” mind ellenálltak az „elköteleződés” nyomásának. Még korának egyik legjelentősebb filozófusa, Henri Bergson is megfogalmazta a tudomány „elköteleződésének” kötelezettségét a francia akadémia nevében: „Az elkötelezett harc Németország ellen magának a civilizációnak a harca a barbárság ellen. Mindenki érzi ezt, de Akadémiánk talán némi sajátos tekintéllyel mondhatja ezt ki.”

Az értelmiség háború alatti elköteleződésének emblematikus dokumentuma azonban Németországban született meg, amikor 93 német értelmiségi 1914 októberében közzétette a Felhívás a civilizált nemzetekhez című kiáltványt, amelyet aztán ellenfelhívások sora követett Franciaországban, Angliában és Oroszországban. A nevezett kiáltványban a német értelmiségiek visszafordították a „barbárság” őket ért vádját: a német kultúra felsőbbrendűsége mellett érveltek, és éppen hogy a színes bőrű őslakosokból toborzott gyarmati csapatokat is bevető ellenfeleiket vádolták barbársággal.

1915 júliusában a német kormány meg is jelentetett egy kiadványt Az emberi jogok megsértéséről Anglia és Franciaország által a színes csapatok alkalmazása révén az európai hadszíntéren címmel. Ebben azt állították a németek, hogy a háború soha nem látott brutalitásáért és a hadviselés lezülléséért a francia és angol gyarmati csapatok a felelősek. A németek olyan toposzokat vonultattak fel ennek igazolására, minthogy a fekete katonák állítólag a levágott német fülekből fűztek maguknak nyakláncokat. Nem késett az antant értelmiségijeinek válasza: a gyarmati katonák bevetését ért vádakra válaszul ők Hindenburg óriási berlini faszobrában tárgyiasuló kultuszát és a szögek beverésének rítusát az afrikai fetisizmushoz hasonlították.

A berlini Hindenburg-szobor (Forrás)

A különböző rasszokat hierarchiába állító, elköteleződött „fajtudomány” I. világháború alatti létrejötte már a nemzetiszocialista fajelméletet előlegezte meg. A világháború alatt valóságos „rasszkutató” műhelyekké váltak azok a táborok – például a münsteri –, ahová a németek a foglyul ejtett gyarmati és orosz katonákat hurcolták, és ahol arcszerkezetük szerint tipizálták és hierarchiába rendezték az etnikumokat.

A háború az ily módon kialakult „mély reprezentációja” szerint már nem is kultúrák, hanem szembenálló „fajok” küzdelméről szólt, és ez az értelmezés még a „civilizációk háborúja”-olvasatnál is messzebbre ment, hiszen a franciák és a németek szembenállásának biológiai okait jelölte meg. Például A német faj sokszarúsága címmel 1915-ben könyvet író, már említett francia tudós, Edgar Bérillon az elzászi franciák asszimilálhatatlanságának fő érvéül azt hozta fel, hogy a németek büdös szaga elriasztja őket a keveredéstől.

A fajelméleti értelmezések népszerűvé válása kapcsán megérkeztünk a háború kulturális utóéletéhez: különösen súlyos következményei lettek annak, hogy a rasszista és antiszemita interpretációk a vesztes államokban összekapcsolódtak a „tőrdöfés”-elmélettel. Utóbbi keletkezésének az a magyarázata, hogy a vereség váratlanul érte a hátországi problémák súlyosságát mindvégig relativizáló és a frontgyőzelmeket felnagyító, az antiszemita magyarázatok iránt nyitott – elsősorban konzervatív és újkonzervatív – véleményformálókat, akiket sokkolt a forradalmak kitörése. A „tőrdöfés”-elméletben pedig aztán ideális eszközt láttak az egykori katonai vezetők – például a végül Hitler és a nemzetiszocialista párt mellé sodródó Erich Ludendorff – saját maguk felmentésére. Mivel a német propaganda a háború kezdetétől önvédelemről beszélt, és végül sikerült is távol tartani az ellenséget, az 1918. november 11-i fegyverszünet után a lakosság nagy része győztesként fogadta a hazatérő német csapatokat. És miután az 1919-es versailles-i békével nyilvánvalóvá vált a vereség, azt igyekeztek eltussolni a németországi oktatásban: a weimari német történelemtankönyvek I. világháborúról szóló része 1918 tavaszával, az utolsó sikeres német offenzíva elbeszélésével befejeződött.

De nemcsak Németországban, hanem Franciaországban is jellemző volt a katasztrófa kollektív elfojtása: a megemlékezések során sose beszéltek vereségről, hanem mindig csak a hősökről, akik a számbéli hátrány vagy árulás miatt maradtak alul. Amikor néven nevezték a „felelősöket” – liberalizmus, zsidók, szabadkőművesek stb. –, annak igen súlyos politikai és kulturális következményei lettek.

Audoin-Rouzeau és Becker felhívták a figyelmet arra, hogy ugyan az áldozatok számát összegezték a világháború után, de nem vették számba a veszteség kiváltotta gyász mértékét: „mintha az elhunytak számának megállapítása, a korcsoport, év, alakulat szerinti felosztása helyettesítené a katasztrófa kiterjedtségének megállapítását”. 1918 után elsősorban demográfiai dimenzióban tekintettek a veszteségekre, és nem a kollektív fájdalom felől. Ez azzal magyarázható, hogy a 20. századi nyugati társadalmak annyira elnyomták a halált és a gyászt – ez az, amit Geoffrey Gorer és Philippe Ariès a „halál tilalmának” neveztek el –, hogy társadalmi szinten szinte láthatatlanok lettek.

Pedig megírható és megírandó az I. világháborús „gyász” és a – Jay Winter fogalmával – „gyászközösségek” története, mert számos érdekességet tartogat: például 1915-ben annyi nő közlekedett fekete gyászruhákban az utcákon, hogy már szinte azonosíthatatlanok voltak, viszont 1917–1918-ra már egyre ritkább lett a gyászviselet – íme egy feltárandó probléma. De a gyászviselet eltűnése ellenére más gyásztechnikák népszerűek maradtak: például az elhunytak nevét továbbra is előszeretettel adták a megszülető gyermekeknek.

1918 után minden egyes háborús halottat megidézett a család, a falu, a plébánia és a munkahely – és az állam. Emlékműállító bizottságokat hoztak létre és emlékműveket emeltek a harcok helyén. A megemlékezéseknek különböző típusa dívott az eltérő országokban: míg Franciaországban csak a „szent helyeknek” és a katonák nevének kőbe vésésének jutott hely az emlékezeti technikák között, addig Angliában népszerűek lettek az olyanféle megemlékezések, mint az ösztöndíjak létrehozása.

Ugyan már az 1865-ben véget ért amerikai polgárháború és az 1870–1871-ben vívott porosz-francia háború után is állították néhány emlékművet, de az emlékműállítás a világháború után vált általánossá, és komoly vita bontakozott ki róla. Például azzal kapcsolatban, hogy csak a halottak nevei szerepeljenek az emlékműveken vagy minden bevonulté? (Ausztráliában, ahol a háború végéig se vezették be a sorozást, azaz csak önkéntesek harcoltak, minden katona helyet kapott.) Különösen a világháború alatt megszállt területeken – például Észak-Franciaországban – építettek sok emlékművet, mintha azt akarták volna kinyilvánítani ezek emelésével, hogy a korábban idegen uralom alá került régiók visszanyerték helyüket a nemzet testében.

Hangsúlyozandó, hogy nyíltan pacifista emlékműveket csak elenyésző számban állítottak: ezek helyett bátor és hetvenkedő pózokban örökítették meg a világháború katonáit. Harcoló hősökként ábrázolták őket – még ha el is vesztették a háborút –, és szinte arra ítéltek őket, hogy örökké folytassák a harcot. Olykor halottakat is ábrázoltak a hősi emlékművek, de ebben az esetben mindig helyet kaptak az édesanyák is a szoborcsoportban, amint szinte Szűz Máriaként a karjukba veszik elesett gyermeküket, ezzel szekuláris Pietàvá téve az emlékművet. Az emlékművek mellett meg az osszáriumok (csontházak) létesítése terjedt el, ahová azon katonák maradványait szállították, akiket nem sikerült azonosítani: „Míg az emlékművek üres sírok, az osszáriumok férfiak ezreinek, sőt, tízezreinek maradványait rejtik, akik identitását beitta a föld, felemésztette a tűz” – írták Audoin-Rouzeau és Becker.

Az egykori hadviselő országok előszeretettel szenteltek nemzeti ünnepet a világháború emlékének. Franciaországban két nevezetes ünnepséget is tartottak a világháborút követen: 1919. július 14-én és 1920. november 11-én. Míg 1919-ben a győzelmet ünnepelték meg egy, a Diadalívnél tartott parádéval (bár az ünnepségre rányomódott a veszteség súlya), 1920-ban az ismeretlen katona – akit egy kiválasztott „fiktív család” is elkísért a végső útjára – temetése révén kaptak helyet a hősök között az elesettek. Ezzel kezdődött az „ismeretlen katona” kultusza, amely szinte minden országban elterjedt, Németországot kivéve, ahol 1925-ben visszautasították Konrad Adenauer kölni polgármester – az NSZK későbbi kancellárja – felhívását, hogy ünnepség keretében helyezzenek végső nyugalomba egy azonosítatlan katonaholttestet a Rajna partján. Németországban csak 1933-tól lett másfajta kultusza az I. világháború „ismeretlen katonájának” – Adolf Hitler személyében.

Felhasznált irodalom:

Stéphane Audoin-Rouzeau – Annette Becker: 1914–1918, az újraírt háború. Budapest, 2006.

Balázs Eszter: A „sakktáblától” a lövészárkok mikrovilágáig: az első világháború régi és új történeti megközelítései = Múltunk, 2010/3. 109-131.

Az előző részek alábbi linkeken érhetők el:

Gondoljuk újra a Nagy Háborút! – I. rész

Gondoljuk újra a Nagy Háborút! – II. rész

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.