Sajátos jogvita tárult a hazai sajtó olvasói elé 1917 júniusában, amely mögött nyilvánvalóvá vált a – lemondott – kormányfő, de még inkább annak köre, illetve a vele szemben kritikus bulvársajtó-vállalat, Az Est kőkemény gazdasági (és hatalmi) csörtéje.

TAKÁCS RÓBERT CIKKE

„A halál ordenáré, büdös, minden költészet nélkül való dolog” - írta Ignotus Bródy Sándor nekrológjában, de az idézet akár a somme-i csatáról szóló visszaemlékezések mottója is lehetne. Négy és fél hónap öldöklés és 1,2 millió ember halála után csak 11 kilométerrel került közelebb a front Berlinhez, vagyis méterenként több mint száz katona veszett oda. A semleges és eltávolító szakkifejezésekkel dolgozó hagyományos hadtörténetírás nem ábrázolhatta az értelmetlen vérontás szinonimájává váló ütközet valóságát, míg nem jött a hadtörténetírást megújító John Keegan, aki A csata arca című 1976-os könyvében megmutatta a somme-i csata igazi „arcát”.

CSUNDERLIK PÉTER CIKKE

Tisza István kétségtelenül a dualizmus második felének meghatározó politikusa volt. A századfordulótól egészen 1918. október 31-én bekövetkezett haláláig megkerülhetetlen figurája volt a közéletnek. 1910-től a hatalmas többséggel kormányzó Nemzeti Munkapárt megkérdőjelezhetetlen vezetője volt, aki pártjában egyre inkább engedelmességre szorította a korábban önállósághoz szokott politikustársait; 1913 és 1917 között magyar miniszterelnök. Mindezek mellett személyének jelentőségét eltökélt reformtervei adták, amelyek azonban meghatározott keretek között maradtak.

EGRY GÁBOR CIKKE

A fenti idézet ugyan a Vasárnapi Újság című hetilapban jelent meg 1914 szeptemberében, de nem az újságíró egyéni véleményét tükrözte, hanem az országgyűlés által egy évvel korábban, 1913-ban elfogadott jogszabály tartalmára utalt. Az 1913-as törvény valójában a hadifoglyok jogait rögzítő, az 1899-es első hágai békeértekezleten elfogadott, 1907-ben módosított nemzetközi szabályozás meglehetősen kései adaptációja volt. A jogszabály becikkelyezése azonban azt jelentette, hogy egy esetleges háború idején a magyar kormánynak biztosítania kell az ország területén állomásozó hadifoglyok jogait, gondoskodnia kell megfelelő ellátásukról.

KABA ESZTER CIKKE

Az Est 1917. május végén összefoglalta az osztrák birodalomfél képviselőházának politikai viszonyait – valljuk meg, az egyszerű halandónak már akkor is nehéz volt követni. A bécsi politikai ügyekben járatos szerző csak a képviselőházról szólt (német elnevezése: Abgeordnetenhaus), ám az osztrák birodalmi gyűlés, akárcsak az akkori magyar országgyűlés, kétkamarás szisztémában működött: a felsőházának tagsága (Herrenhaus) ugyanúgy főnemesekből, állami és egyházi tisztségviselőkből, valamint az uralkodó által kinevezettekből – a gazdasági, a tudományos és a közélet kitüntetett szereplőiből – állt. A cikk apropóját az adta, hogy a világháború alatt első ízben került sor a Reichsrat összehívására(!), miközben a budapesti országgyűlés 1914 júliusa és 1917 nyara között is ülésezett (olyannyira, hogy még állítólagos merényletkísérlet is történt ott).

TAKÁCS RÓBERT CIKKE

Minek köszönhető a 20. század „őskatasztrófája”, az első világháború? Talán egy történelmi kérdésnek sincs akkora irodalma, mint az első világháború kitörésének. Az egyik legeredetibb választ a zseniális A. J. P. Taylor (1906–1990) adta, aki kevesebbet kutatott a levéltárakban, de annál többet gondolkodott: az első és máig legnevezetesebb brit „médiatörténész” több munkájában is kifejtette a meghökkentő „menetrend-elméletét”, amely abból az alapfeltevésből indul ki, amelyet az emberek nem szeretnek elhinni, hogy „nagy eseményeknek apró okai vannak”.

CSUNDERLIK PÉTER CIKKE

Az 1916 nyarán bekövetkezett román hadüzenet és rövid erdélyi hadjárat nem múlt el nyomtalanul. A menekülthullám, a rekvirálások, az államhatalom hiányát kihasználó erőszak okozta károk, majd a visszavonuló román csapatokkal távozók (nemcsak románok) és a hatóságok erőtejes fellépése a gyanúsnak tartott személyek ellen: mindezek átalakították a tartomány viszonyait. A legégetőbb természetesen a helyreállítás és a lakosság élelmezésének megoldása volt, amit a menekültek fokozatos visszatelepítése (ennek elvileg 1917 májusában kellett befejeződnie) is nehezített. Az adminisztratív lebonyolítást a közigazgatás végezte egy kormánybiztos felügyelete mellett, ám a kormányzat a társadalmat is mozgósította a Pro Transylvania segélyakció keretében.

EGRY GÁBOR CIKKE

A háború harmadik évére a Magyar Királyság több százezer katonája esett el a hadszíntereken, míg a harcokban elszenvedett sérülések tízezreket tettek örökre nyomorékká. A fronton elhunyt családfők a hátországban hadiözvegyeket, hadiárvákat hagytak maguk után. A háborús szociálpolitika egyik legfontosabb feladata volt, hogy megoldja ezeknek a társadalmi csoportoknak az ellátását, segélyezését, gondozását, amelyet jórészt az állam vállalt magára. Míg a háború első éveiben elsősorban a rokkantellátást és a hadisegélyezést igyekeztek megoldani – ekkor a hadiárvák gondozását jobbára a békeidőben is létező árvaszékek végezték –, 1917-re a helyzet tarthatatlanná vált, a hadigondozás feladatának ellátása új struktúrát kívánt.

KABA ESZTER CIKKE

Az Estben három, gyors egymásutánban megjelent vezércikk jelezte, hogy 1917 tavaszán már kézzelfoghatóvá vált a hátországi hangulat megváltozása, aminek a sajtó is hangot adott. Ez a három állásfoglalás még akkor is feltűnő, ha tudjuk, hogy Az Est nem volt kormánypárti orgánum. Ám a háború során alapvetően fegyelmezetten tartotta magát hivatalos vonalhoz és nem mulasztotta el jelezni a hatalom felé, hogy a sajtónak milyen érdemei vannak a hátország nyugalmának megőrzésében. Azonban az 1917. áprilisi három vezércikk mindegyike a háború végét várta: ha messze is álltak a nyílt és „militáns háborúellenességtől”, mégis az emberek határozott békevágyának adtak hangot. Az alábbiakban azt tekintjük át, milyen fejlemények tették mindezt lehetővé.

TAKÁCS RÓBERT CIKKE

A címben idézett módon fakadt ki a német történészek doyenje, az első világháborús veterán, Gerhard Ritter, amikor Fritz Fischer ismertette a Németország első világháborús felelősségét hangsúlyozó, a Második Birodalom külpolitikáját kíméletlenül bíráló téziseit a nyugatnémet történészek 1964-es kongresszusán. Kevés történettudományi munka váltott ki akkora vitát, mint Fritz Fischernek az 1961-ben – az Eichmann-per felfokozott légkörében – megjelent, az első világháború alatti német háborús célokat ismertető Griff nach der Weltmacht című könyve. Két német nemzedék háborodott fel azon, hogy nem elég a második világháború kirobbantásának súlyos terhe, de a Nagy Háború világbalhéját is Németországnak kell elvinnie.

CSUNDERLIK PÉTER CIKKE