Az első világháborút lezáró békeszerződést 1920. június 4-én írták alá Magyarország képviselői a versaillesi Nagy-Trianon kastélyban. Az esemény megítélése – ha egyáltalán engedték megítélni – koronként és politikai rendszerenként hektikusan változott itthon. Az óriási terület- és népességvesztéssel járó Trianon egyben a szuverén, független Magyarország megjelenését is jelenti a nemzetközi politika színterén. Ez az ellentmondás egy harmadik tényezővel párosul: a béke jelentős magyar kisebbségeket hagyott az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban. Negyedik faktor a nagyhatalmak fellépése: nemcsak 1918–1920 között ítéltek Magyarország ellen, hanem 1947-ben a párizsi békeszerződéssel lényegében megerősítették Trianont. Bár a magyar határok kérdése sosem volt a világpolitika fő sodorvonalában, a 21. századi Európa geopolitikai stabilitását is befolyásolja ez az örökség.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

„Magyar az, akinek Trianon fáj” – ki ne ismerné ezt a mondást? (E gondolat eredetéről érdekes cikk olvasható a 24.hu-n.) Sokak nemzeti identitását alapvetően befolyásolja az 1920. június 4-én aláírt békeszerződés, amelynek következtében a mintegy 283 ezer négyzetkilométeres Magyar Királyság majdnem 190 ezer négyzetkilométerét csatolták el, a 18,3 milliós népességből pedig 10,7 milliót vesztett el az ország Romsics Ignác adatai szerint. Hozzátehetjük, csak Románia nagyobb területet kapott, mint a trianoni Magyarország (103, illetve 93 ezer négyzetkilométer).

A nemzeti összetartozás napját Trianon évfordulójára tették egy 2010-es törvénnyel, tehát a 2018-ban is érvényesülő, hivatalos állami értelmezés negatív oldalról közelít a kérdéshez: az országot ért egyik legnagyobb terület- és népességvesztéshez köti a nemzeti identifikációt. (Mindez éles fordulat ahhoz képest, hogy a Fidesz 1990-ben még kivonult a Parlamentből, amikor ott Trianonra emlékeztek – erről a Parlament.hu weboldalon az Országgyűlés akkori jegyzőkönyv-részlete tanúskodik.) Ablonczy Balázs 2010-es Trianon-legendák című könyvében – ezt alighanem még az emléknap törvénybeiktatása előtt írhatta – így fogalmaz: „1920. június 4. a magyar önkép és a magyar identitás megbomlásának mitikus dátuma”.

Trianon töréspont és születés egyszerre, mert a magyar nemzetfelfogás átalakulásához vezetett. Korábban ez az Osztrák–Magyar Monarchia keleti felét uraló elit koncepciójához idomult, azaz államnemzeti felfogás volt. Végletesen leegyszerűsítve azt jelentette: a magyar állampolgárokat tekintették az „egy politikai nemzet”-hez tartozónak, függetlenül az anyanyelvüktől. Trianon után, a határon túlra került magyarok láttán, a nemzetfelfogás átalakult. Felerősödött a korábban is létező gondolat: „nyelvében él a nemzet”. A magyarul beszélőket pedig állampolgárságtól függetlenül kezdték a magyar nemzethez tartozónak tekinteni, a kultúrnemzeti felfogás jegyében.

Mindez nem jelenti azt, hogy a Monarchia idején ne zajlott volna magyarosítás, illetve – Egry Gábor szavaival – nemzetiesítés Magyarországon: „A dualizmus kori Magyarország politikai elitjének legnagyobb része a magyar nacionalizmus különböző módon megfogalmazott programját képviselte. Közös nevezőjük az ország magyarosítása volt, ami a századfordulón már nemcsak nyelvi, hanem részben kulturális magyarosítás szándékát is jelentette.” Ebből a szempontból Egry folytonosságot is lát az utódállamokban az I. világháború után. Csak a szereposztás változott, „az állami célok kevésbé”: „mind Románia, mind Csehszlovákia nemzetállam volt, és nemzetiesítő politikát követett, kisebbségeit kisebbségként is kezelte”. Romániában 15 év alatt például „olyan mértékben csökkent a magyar nyelven oktató (állami és magán-)iskolák száma, hogy 1935-ben már csak  magyar anyanyelvű diákok legfeljebb fele járt ilyen intézményekbe.”

Ugyanakkor Trianonnak paradox módon van pozitív tartalma is, ami mindig is elhomályosult az óriási veszteségek mellett: ez volt az a szerződés, amely Magyarországot önálló tényezőként visszarajzolta Európa térképére. Trianon e szempontból is egyszerre töréspont és újjászületés: a történelmi Magyar Királyság vége, de a független, szuverén Magyarország megjelenése is a nemzetközi politikában. A háború utáni „rendezés” azonban a kelet-közép-európai kisállamok nyomorúságának (lásd Bibó István) újratermelődését is jelentette. A kisállamok jelentős része az általa birtokoltnál nagyobb területre tartott igényt történelmi jogon, és egy olyan országlánc jött létre Köztes-Európában, amelynek Finnországtól Görögországig felfűzött láncszemei nagyon gyengék voltak. Ugyanis szinte mindegyik láncszem egy vele ellentétben állóhoz kapcsolódott – erről korábban írtunk az Elsovh.hu-n.

Romsics Ignác Trianonnak a vártnál kevésbé negatív hatásai között említi azt is, hogy az 1919–1920-os általános pesszimista prognózisokkal szemben (ezek az új Magyarország életképtelenségéről szóltak) a „magyar gazdaság viszonylag gyorsan és sikeresen alkalmazkodott az új feltételekhez”. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1929-re nemcsak elérte, hanem jelentősen meg is haladta az 1913-ast. Ennek kapcsán emlékeztethetünk arra, hogy Trianon relatíve fejlettebbé tette a magyar államot, hiszen a feldolgozóipar jelentős része a „trianoni országban” maradt, míg az alacsonyabb hatékonyságú gazdasági tevékenységek nagyrészt a többi utódállamhoz kerültek.

Trianon azonban hatalmas magyar nemzeti kisebbségeket kreált a Monarchia utódállamaiban. Romsics szerint „az anyaországon kívül élő nemzeti kisebbségek aránya a két világháború közötti Európában egyedül az albánok esetében volt magasabb, 44%-os”. Kocsis Károly adatai szerint 1990 után Európában létszámra még mindig a második helyen álltak a magyarok a kisebbségben élő népesség alapján – 3,2 millió fő. (Csak a határon túl élő oroszok száma volt nagyobb ennél.) De ha a nemzeti kisebbségek arányát az össznépességhez viszonyítjuk, akkor is „előkelő” helyen álltunk 1990-ben: 20,3 százalékos arányunkat csak az albánok, írek és macedónok múlták felül – idézi Kocsis adatait Kovács Zoltán. S ha a Brexit – az Egyesült Királyság kiválási folyamata az EU-ból – észak-ír klauzuláját, az Ukrajna keleti részén dúló harcokat, a macedón-görög államnévvitát vagy Koszovó helyzetét nézzük, akkor a székely autonómiát követelő egyes magyar politikusok a visszafogottabbak közé sorolhatók 2018-ban, a felsorolt, a magyarokhoz hasonló mértékű határon túli kisebbségekkel rendelkező népekhez képest.

De nézzük hogyan alakult Trianon megítélése Magyarországon az elmúlt közel száz évben! „A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borzongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt” – olvasható a trianoni békeszerződés 1920. június 4-ei aláírásának másnapján a Pesti Naplóban. „Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. […] a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek” – a lap e megfogalmazása még mindig sokkal békésebb volt 1920-ban, mint amit a Pesti Hírlap 1918. december 3-án írt a gyulafehérvári román népgyűlés után, amely kimondta Erdély elszakítását. Akkor, 1918 végén – az újabb és újabb magyar városok román, cseh vagy szerb megszállásáról szóló hírek közepette – a Pesti Hírlap még háborút jósolt.

Ám 1920. június 4-éig a magyar kül- és belpolitikában oly sok rossz döntés, tévedés, terrorcselekmény (vörös és fehér), forradalom és ellenforradalom történt, hogy másfél év múlva a Pesti Napló már sokkal rezignáltabb volt a Magyar Királyság feldarabolását konstatálva, és így fogalmazott: „A csapások súlya alatt összeroskadtunk, s a fájdalomtól felzokogott a lelkünk. De mint istenítéletes vihar a levegőt, úgy tisztítanak meg minket is a szenvedések és edzenek keményebbre a csapások. […] A lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennünk a nagy elhatározás, hogy azért is élni fogunk és hogy becsületes iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és megszentelt munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma megfosztottak.” Tehát míg 1918 karácsonyán Kolozsvár román elfoglalása, újévkor pedig Kassa cseh bekebelezése nyomta rá a bélyegét az ünnepekre, addig 1920-ban, a magyar forradalmak és ellenforradalom után már csak a „becsületes iparkodás”, illetve a „megszentelt munka” maradt a retorikában az elvesztett területek visszaszerzésére.

A Pesti Napló 1920-as címoldalas cikke tehát felveti a Trianonnal összefüggő legfontosabb problémát a két világháború között: a békeszerződés revíziójának ügyét. Ugyanis már a békeszerződés aláírása előtt és utána is felmerült a kérdés: mekkora területet kellene visszaszereznie Magyarországnak.

Az 1918-as Károlyi-kormányról kevésbé közismert, hogy – például Hatos Pál értelmezése szerint – ez a kabinet is a teljes magyar integritás, a történelmi Magyarország egyben tartását célzó állásponton volt. Hozzátehetjük ehhez: az 1918. október 31-én, az első világháborús katonai összeomlás közepette hatalomra került Károlyi Mihályék pacifizmust hirdettek, így remélték az antant jóindulatának elnyerését, de valójában ők is a teljes országot akarták megőrizni, legfeljebb föderatív átszervezéssel, belső autonómiát biztosítva a nemzetiségeknek. Ez utóbbit legerősebben Jászi Oszkár, radikális párti politikus, Károlyi minisztere képviselte. Ám 1918 őszén a nemzetiségi politikusok nemcsak Jászin és Károlyin, hanem a történelmi Magyarországon is túlléptek, elszakadást akartak.

trianon_1.PNG

A Károlyi-kormány Országos Propaganda Bizottságának plakátja, 1918 december (Jeges Ernő, OSZK Plakátgyűjtemény)

Mindeközben az antantnak és a Magyarországot körülvevő három államnak (Csehszlovákia, Románia, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) a Kárpát-medence újrarendezésére vonatkozó tervei egyre nyilvánvalóbbá váltak. A történelmi Magyarország területi integritását – ez is egyre egyértelműbb lett 1918–1920 között – nem lehetett megőrizni. Ormos Mária ezért felidézi azt is, hogy Károlyi képes volt engedni az ország területi egységéből, amikor például a mai Szlovákia területén nagyjából az etnikai határoknak megfelelő demarkációs vonalról 1918. december 6-án megállapodott Bartha Albert magyar hadügyminiszter a csehszlovákok képviselőjével, Milan Hodžával. Ám ez csupán epizód maradt, hiszen amikor az antant egyoldalúan felrúgta a megállapodást, „a magyar kormány saját közvéleménye előtt nem mert egy olyan egyezményre hivatkozni”, mely szerint lemondott „a nagyjában-egészében tényleg nem magyarlakta északi területről”. (E kérdést korábbi cikkünkben már érintettük.) Ugyanakkor a Bartha–Hodža-féle demarkációs vonal nem merült feledésbe: 1927-ben Bethlen István gróf, akkori miniszterelnök is emlegette, mint példát arra, hogy nem a Trianonban meghúzott határ volt az egyetlen lehetséges megoldás.A propagandát illetően Hatosnak van tehát igaza: Károlyiék is döntően az integritás-politikát képviselték a közvélemény előtt. Ennek megfelelően a Károlyi-kormány idején jelent meg a „Nem, nem, soha” hármas jelszó, és csak utólag kapcsolják ezt téves nyelvészkedés révén „Tria-non”-hoz, a háromszor is „nem”-hez, és az 1920-ban Trianonban aláírt békéhez – amint ez a Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című könyvből kiderül.

Ez a kötet tárgyalja a Tanácsköztársaság ambivalens viszonyát is a trianoni határokhoz: nem eldönthető ugyanis, hogy Kun Béla északi hadjárata valóban a Galíciánál elért régi magyar határvonalat célozta-e 1919-ben, hiszen a szlovák tanácsköztársaság kikiáltása megkérdőjelezte e célt. Kun amúgy is gyorsan feladta az Északi Hadjáratban átmenetileg visszahódított területeket. Míg ugyanis az előtte hatalmon lévő Károlyit a pacifizmusa hozta nehéz helyzetbe az antanttal és a környező államokkal szemben, addig a csehszlovákokkal és a románokkal fegyveres konfliktusba bocsátkozó Tanácsköztársaságot a nagyhatalmak ultimátumai kényszerítették meghátrálásra, majd a román katonai siker roppantotta össze Kun Béláék uralmát 1919 nyarán.

A Horthy-kori Trianon-propagandát első pillantásra a „mindent vissza!” követelése jellemezte. A Magyar Revíziós Liga és Herczeg Ferenc tevékenysége a legismertebb e vonulatból. Ő többnyire az „ezeréves” magyar államterület mellett állt ki. Ám a valóság a Horthy-korban is sokkal bonyolultabb volt, mintsem hogy hihetnénk az „első blikkre” szembetűnő közhelyeknek. Ablonczy Balázs szerint a két háború közti magyar politikai életben nagyjából konszenzus uralkodott abban, hogy a „békeszerződés igazságtalan, és valamiféle revízióra szorul”. Ám, hogy milyen revízióra van szükség, abban megoszlottak a vélemények. Etnikai revíziót, a magyar többségű területek visszaszerzését jobbára a rendszer politikai ellenfelei, azaz a liberálisok és a szociáldemokraták pártolták inkább – némileg leegyszerűsítve. A „mindent vissza” integrális revízióját leginkább a kormánypártokhoz közeli jobboldaliak és értelmiségiek képviselték.

Ám a politikai elit akkor is tisztában volt azzal, hogy minden terület visszaszerzéséhez nem kaphatnak nagyhatalmi támogatást. Konkrét helyzetben ezért a Horthy-kor két meghatározó politikusa, azaz Bethlen István és Gömbös Gyula is óvatos volt. Bethlent már említettük az 1927-es a Rothermere-akció kapcsán, amikor az angol sajtómágnás felvetette lapjában a magyar etnikai revízió gondolatát. Ekkor idézte fel Bethlen a Károlyiék idején tárgyalt felvidéki demarkációs vonal esetét, de hivatalosan a Rothermere által szorgalmazott etnikai koncepcióval sem azonosult. Sőt, ő is a magyar társadalom által elvégzendő munkáról beszélt, hogy „ne várja azt, hogy a sült galamb a szájába repüljön”, és persze arról is, hogy a határkérdésben nem elég az „igazság ereje”, hanem ez hatalmi kérdés is. Amikor már nem volt hatalmon, 1933-ban Bethlen azt javasolta: Erdély alakuljon önálló állammá, a határ menti magyar területeket pedig csatolják vissza – tehát ekkor már nem az integrális revízión volt a hangsúly. Gömbös Gyula pedig miniszterelnökként 1934-ben dolgoztatott ki egy revíziós tervezetet, amely Romsics szerint az elcsatolt területek mintegy felét kérte volna vissza, és nem is teljesen az etnikai elv alapján, azaz nyersanyaglelőhelyek elhelyezkedését és védelmi szempontokat is figyelembe vett a kormányfő. Így például a tervezetben Székelyföld nem szerepelt a visszaszerzendő területek között.

Említettük már az 1920-as Pesti Napló-cikket a „munkálkodásról”, ami a Trianonban elvesztett területek visszaszerzését illeti. Nem állt ettől a szemlélettől messze Szekfű Gyula, a Horthy-kor meghatározó történésze sem, aki az 1934-es kiadású Három nemzedék című művében Trianont Moháccsal hasonlította össze. Szekfű ekkor megállapította: a „feldarabolás gonosztettével szemben a magyarság most kétségtelenül egységesebben reagál, semmint a török korszakban […]. Bármily mélyek is közöttünk a belső ellentétek, […] abban mindnyájan megegyezünk, hogy nemzeti céljaink között legelső helyen áll Trianon eltüntetése, s területi épségünknek valami módon helyreállítása.” Zeidler Miklós szerint azonban Szekfű óvott a túlzó optimizmustól, és szembement Trianon traumatizálásával is: a „fájdalomszobrok felállításában kimerülő holnapvárás” helyett a „naponkénti munka” követelményét állította a társadalom elé, mert ebben látta a nemzeti nagyság visszaszerzésének egyedüli esélyét 1934-ben.

Ugyanakkor a harmincas évek elején erősödő magyar revíziós törekvések Romániában ellenhatást váltottak ki: antirevíziós-kampány indult délkeleti szomszédunkban Egry Gábor szerint, és gyengült a román regionalista politikusok együttműködése a kisebbségi pártokkal, amelyekkel 1929–1930-ban még kooperáltak a helyi választásokon.

A revíziót, amikor részben megvalósult 1938 és 1941 között, azonban nem csak a magyarok döntötték el: Hitler az első (1938) és a második (1940) bécsi döntéssel, illetve Jugoszlávia 1941-es megtámadása után juttatott vissza bizonyos területeket a Felvidéken, Észak-Erdélyben és a Délvidéken Magyarországnak, illetve eltűrte Kárpátalja magyar megszállását 1939-ben. Romsics szerint mindenesetre az 1938 és 1941 közötti területi visszacsatolásokat „a magyar társadalom nagy többsége túláradó örömmel fogadta”. „Nagy-Magyarország” területi integritásának helyreállítása azonban még a részleges revízió ellenére is távol állt a realitásoktól 1938 és 1941 között, nemhogy az ismét vesztesként befejezett II. világháború után. Romsics szerint a magyar elit csak ezután, 1944–1945, illetve a II. világégést lezáró 1947-es párizsi békeszerződés után vette tudomásul a trianoni/párizsi határok megváltoztathatatlanságát. A párizsi békeszerződés tehát Trianont váltotta fel, és az 1938 és 1941 közötti részleges revízió határmódosításait semmisítette meg: máig ez a szerződés van érvényben.

A második világháború utáni kiábrándulás Romsics szerint kisebb volt, mint a trianoni. Szintén Szekfűt idézi (Bibó István mellett) e kérdésben. Szekfű ekkorra már feladta revizionizmusát: „Ezek után pedig egyszer s mindenkorra el kell némulnia minden revíziós törekvésnek és propagandának”, és hogy a szomszédos államokkal szemben Magyarországnak a továbbiakban csak „egyetlen kívánsága” lehet: „a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük”.

Somlai Katalin azt elemezte, hogy a második világháború után, a szovjet típusú rendszer idején miként állt a hatalom, illetve a hivatalos történetírás Trianon kérdéséhez. Megállapította, hogy a Rákosi-korban gyakorlatilag tabusították Trianon kérdését, de ennek már volt előzménye is: a budapesti külügyminisztérium már az 1947-es párizsi béketárgyalásokra készülődve „történészeket, újságírókat és írókat” ösztökélt arra, hogy „revansizmustól mentesen szólaltassák meg a nemzeti igényeket”. Az ideológiai, kulturális hegemóniára törekvő kommunisták vezette baloldal számára a kérdés megítélése még problematikusabbá vált Somlai szerint: „A Párizs környéki békék ideológiai megbélyegzése továbbra is érvényben maradt, miközben a Szovjetunió egyetértésével nem módosítottak a Trianon után kirajzolódó geopolitikai helyzeten. Sőt, a Szovjetunió baráti kapcsolatok kiépítésére kényszerítette a régió korábban farkasszemet néző kisállamait.” A kommunisták pedig alkalmazkodva ehhez, és elkerülve a „nemzetárulás” ódiumát, a „nemzet nagyságát az állam határaihoz szabták”.

Ez a szemlélet Somlai szerint aztán „alapjaiban negligálta a Trianonhoz köthető sérelmeket és revansista vágyakat”. Valójában tehát a kommunista párt nem tudott egyértelmű véleményt formálni Trianonról, ezért egyszerűen levette a kérdést a napirendről és tabusította a témát a Rákosi-korban. Ablonczy ezt a gondolatmenetet folytatja, és 1948 után „totális szélcsendről” ír, már ami Trianont illeti. „Kádár János 1975-ös, Helsinkiben elmondott beszéde volt az első olyan hivatalos megnyilvánulás, amely egyáltalán szóba hozta Trianont” – írja. A nyolcvanas évek azután változásokat hozott: az évtized második felében, részben a rendszerváltással, részben a romániai falurombolással párhuzamosan a határon túli magyarok ügye az „újjászerveződő nyilvánosság egyik témája lett”, és egyre több, részben tudományos munka is foglalkozott Trianon ügyével is. Ekkoriban az egyik legnépszerűbb kiadvány Raffay Ernő munkája volt, amely a Trianon titkai főcímet viselte, de ahogy tovább folytatódott, sokatmondó volt az alcím: „avagy hogyan bántak el országunkkal…”

„Trianon traumája” a 2018-as állapotok szerint a magyar nemzeti identitás részét képezi, még akkor is, ha az 1918-as helyzetre visszatekintve Kovács Éva 2015-ös tanulmánya a traumatizációt árnyalja, illetve megkérdőjelezi. Kovács azt állítja, nem élte meg mindenki 1918–1920-ban traumaként Trianont – példának okáért a történelmi Magyarország nemzetiségei, de egyes, szegényebb, illetve iskolázatlanabb társadalmi rétegek sem. Ezért inkább a Horthy-kori „csonkaország” kollektív emlékezetéről, illetve az akkori középosztály „érzésvilágáról” van szó. Kovács ezenkívül 2015-ben – a „magyar Historikerstreit” hangulatában, a Romsics Ignác és Gerő András közötti történészvita kiszélesedésekor – összekapcsolta az első világháborút és az azt követő bűnbakképzést, tehát az antiszemitizmust Trianon kultuszával. Feltevése szerint „a Trianon-kultuszban nem csupán a területvesztés szublimálódott, hanem az I. világháború összes sebe, szenvedése és gyásza”, és azt vizsgálta tanulmányában, hogy „e kultusznak már a kezdetektől immanens része volt az etnocentrizmus (és az antiszemitizmus), ezért Trianon történetírása és társadalmi emlékezete elválaszthatatlan a magyar nacionalizmus és a holokauszt történetétől”.

Szintén a traumafelfogások ellenében hat Egry Gábor 2015-ös munkája, aki a Trianon utáni csehszlovák és román regionális eseményeket és folyamatokat elemezte felvidéki és erdélyi környezetben, és arra jutott, hogy a „nagypolitika” elvárásai korántsem érvényesültek helyi szinten. Így, ha Egry munkáját a traumatizálás szempontjából vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk: a román–magyar és a szlovák–magyar együttélés korántsem volt minden esetben traumatikus közvetlenül 1918–1920 után. Egy hasonló esetre Ablonczy is rámutat, amikor felhívja a figyelmet például az Eperjesen az 1920-as évek második feléig működő magyar nyelvű iskolára.

A különböző történészi megközelítések és szakmai viták hátterében azonban óhatatlanul ott van a Trianon kérdéshez kapcsolódó identitáspolitikai küzdelem is. Ehhez kapcsolódik Gyáni Gábornak az az álláspontja, hogy Magyarországon egymással versengő traumák vívnak küzdelmet a 2010-es években: a Holokauszt és Trianon példáját emeli ki két ellenpólusként, amelyek időnként egymást kizáró értelmezéseket szülnek. 

trianon_2.PNG

A magyar képviselők elhagyják a Nagy Trianon kastélyt a békeszerződés aláírása után, 1920. június 4. (wikipedia)

Trianon tehát továbbra is „forró témának” számít Magyarországon, amit jól mutat az is, hogy Romsics Ignácz 2018-as Erdély elvesztése című könyve vihart kavart, jobboldali támadásokat kiváltva.  Minderről a szerző a BBC Historynak nyilatkozott, amit a 24.hu szemlézett, és ennek az interjúnak a lényege az volt, hogy „Erdélyt örökre elvesztette a magyar állam, és legjobb, ha beletörődünk ebbe a helyzetbe”. Ebben nagy újdonság nincs, hiszen Szekfű Gyula ezt már a második világháború után belátta, és Romsics 2001-es könyvében is hasonlóan írt: „A magyarság teljes joggal tartja igazságtalannak a trianoni, illetve az 1947-ben helyébe lépő párizsi békeszerződést. Elvitathatatlan joga az is, hogy az európai normáknak megfelelő önigazgatási jogokat követeljen a maga, illetve kisebbségi számára. Ennél többet remélni azonban minden jel szerint illúzió, követelni pedig meggondolatlanság.”

A rendszerváltás után sokáig negligált Raffay Ernő azonban a 21. századi magyar jobboldali Trianon-értelmezések egyik fő propagátorává lépett elő. Ő támadta Romsics gondolatait 2018-ban. Szerinte Erdély „nincs elveszve”, sőt „területi revízió, határmódosítás” kell, amihez egy nagyhatalom támogatását kell megnyerni. Mindezt Raffay a kormánypárti Magyar Idők című lapnak mondta. Hogy melyik nagyhatalomra számíthat Raffay, arról a jobboldali történész nem beszélt. Ám a Magyar Idők egy másik írása Oroszország és Putyin orosz elnökszerepét állítja a figyelem középpontjába: „befolyásos román geopolitikai elemzők rendre arról értekeznek, hogy az utóbbi időben szorossá vált magyar–orosz államközi viszony veszélyt jelent Erdélyre, mivel Putyinnak érdeke a fontos amerikai katonai bázisoknak otthont adó Románia destabilizálása. Néhány bő fantáziával megáldott román »szakértő« szerint Magyarország mellett Oroszország is pénzeli a székely autonómiatörekvések hangadóit”. Minderről a Magyar Idők annak kapcsán írt, hogy Vlagyimir Putyin Erdélyről nevezett el egy orosz ezredet 2018-ban. (Az orosz elnök 2016-an is tett kétértelmű utalást a magyar–román-határra.)

Mindebből látszik, hogy bár 2018-ban komolyan nem vetődhet fel a kelet-közép-európai határok módosítása, ám Oroszország a 2014-es krími beavatkozás óta, a NATO-val kiélezett viszonyba kerülve, igyekszik néhány szimbolikus gesztussal is egyfajta nyomást gyakorolni a NATO keleti szárnyának kulcsállamává előlépett Romániára. Mindez azonban aligha több néhány üres gesztusnál, az európai határok rendjét pedig Oroszországnak sem érdeke megbolygatni. Éppen ezért lenne fontos, hogy a határon túli magyarok kérdésében a magyar politikai elit olyan konszenzusra jusson, ami az egész kelet-közép-európai térség stabilitásához hozzájárulhat.

Felhasznált irodalom:

A gyulafehérvári román nemzetgyűlés = Pesti Hírlap, 1918. december 3.

Aláírták a békeszerződést = Pesti Napló, 1920. június 5.

Ormos Mária: Padovától Trianonig. Budapest, 1983.

Raffay Ernő: Trianon titkai avagy hogyan bántak el országunkkal… Budapest, 1990.

Romsics Ignác: Nemzeti traumánk: Trianon. In: Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 1996. 327–344.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999.

Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, 2001

Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Budapest, 2001.

Somlai Katalin: Trianon a marxista történetírásban = Limes, 2002/2. 51–63.

Kovács Zoltán: Népesség- és településföldrajz. Budapest, 2007.

Bethlen István gróf beszéde az Egységes Pártban a Rothermere-akcióról és a kormány terveiről – Részlet. (Budapest, 1927. október 19.) In: Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Budapest, 2008.

Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Budapest, 2010.

Gyáni Gábor: Trianon versus holokauszt = ÉS (Élet és Irodalom), 2012. augusztus 10.

Kovács Éva: Trianon, avagy „traumatikus fordulat” a magyar történetírásban. Korall, 16/59. (2015.) 82–107.

Egry Gábor: Etnicitás, identitás, politika. Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus között Romániában és Csehszlovákiában. 1918–1944. Budapest, 2015.

Bihari Dániel: Magyar az, akinek fáj Trianon – hirtelen felindulásból jött = 24.hu, 2017. június 8.

Egry Gábor (szerk.): Kérdések és válaszok 1918–1919-ről. Budapest, 2018.

Hatos Pál: Felemás köztársaság 1918-ban. In: Homoklapátolás nemesércért. A 70 éves Standeisky Éva tiszteletére. Szerk.: Balázs Eszter, Koltai Gábor, Takács Róbert. Budapest, 2018.

Pataki Tamás: Raffay Ernő: Erdély nincs elveszve = Magyar Idők, 2018. június 4.

Romsics Ignác a kultúrharcról: ki szólhat Trianonról és hogyan? = 24.hu, 2018. július 30.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr4914504330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.