Az őszirózsás forradalomról, Károlyi Mihály miniszterelnök uralmáról kevesen tudják, hogy kormányzása idején legalább ezer embert öltek meg 1918 novemberében. A hazatérő hadifoglyok, szökött vagy szabadságolt katonák, illetve a felkelő nép (a korabeli sajtó szerint: csőcselék) óriási pusztítást végzett vidéken, mire a kormány támogatásával nemzetőrség alakult a rendcsinálásra. A rendfenntartó erők szintén erőszakot alkalmaztak. Közben a Délvidékről és a Felvidékről megindult a menekültáradat, amelyet a széteső állam hivatalnokainak kellett kezelniük. 

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

„Ez a forradalom nagy részben munkások forradalma. A munkások azt, amit forradalommal kivívtak, nem engedik megsemmisíteni a csőcselék ellenforradalmi hatású zavargásaival. A kapitalista társadalom bűne, hogy a nagy nyomorúság a társadalom egy részét valósággal elsüllyeszti az erkölcsi iszapba. A proletariátusnak jó része munkájából él. Ez a rész fölemelkedik a szocializmus erkölcsi magasságaiba. De az, amelyik elzüllött, amelyik a bűn mocsarába süllyedt el, ez a rész fölhasználható az ellenforradalom hadserege gyanánt” – írta a Népszava az őszirózsás forradalom győzelme után pár nappal, 1918. november 3-án.

A Munkástanácsok és katonatanácsok című írás még abban hitt, hogy a munkások és a katonák önszerveződése úrrá lesz a kaotikus helyzeten, de az 1918 óta eltelt száz év megmutatta, hogy a munkások önszerveződését általában mind a magukat baloldalinak, mind a jobboldalinak mondó hatalmi elitek csírájában taposták el Magyarországon. A katonák önszerveződése pedig ritkán jelentett pozitívumot a 20. századi magyar történelemben: a horthysta jobboldali különítmények a legismertebbek e szempontból. Ám éppen az őszirózsás forradalom, különösen pedig Tisza István máig tisztázatlan meggyilkolása – ebben az 1918-as Katonatanács egyes tagjainak valamilyen szintű érintettsége nem zárható ki Hajdu Tibor szerint – figyelmeztetett arra, hogy az effajta szerveződés milyen veszélyekkel jár. Károlyiék és később Horthyék is maguk kényszerültek háttérbe szorítani a baloldali Katonatanácsot, illetve a jobboldali különítményeseket.

keleti.PNG

A hazatérő katonák váróhelyisége a Keleti pályaudvaron (Vasárnapi Újság, 1918.11.17., Jelfy Gyula fotója, Forrás: ADT)

„Ellenforradalmi hadseregről” azonban még semmiképpen sem beszélhetünk 1918. november 3-án (erről majd 1919-ben lesz szó), illetve a novemberi napokban, amikor inkább spontán akciókkal hívták fel magukra a figyelmet szökött katonák, orosz hadifogságból hazatért férfiak és más fegyveresek, köztük aktív katonák is. Ám ezt éppen hogy nem „ellenforradalmi”, hanem inkább „forradalmi” hevületükben tették – ezt hamarosan a Népszava is konstatálta. A nemzetiségi csoportok pedig az antantban bízva már novemberben megkezdték a „térfoglalást”, amit idővel külső haderő (cseh, román, szerb) is segített. Így a korabeli lapok szerint a Felvidéken, a határ menti településeken kezdték elsők között elkergetni a magyar jegyzőket és szolgabírákat, ahogy a Délvidékről is már novemberben megindult a menekültáradat, amint azt egy szegedi lap konstatálta. Ez egybeesett a földesurak elüldözésével, ennek egyik első példája szintén a Szeged és Vidéke című lapban szerepelt.

Az, hogy miért a jegyzők ellen irányult a népharag, egy nemrégiben rendezett egri konferencián – 1918: vég és kezdet – is szóba került. Korántsem csak a nemzetiségi területeken voltak ugyanis életveszélyben ezek a közhivatalnokok. Bojtos Gábor, az MNL Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár kutatója szerint a jegyzők elsősorban azért voltak veszélyben, mert a háború alatti rekvirálásokban kulcsszerepük volt, így az államhatalom 1918 őszi szétesésekor a népharag célpontjává váltak ezek az alsó szintű közigazgatási vezetők. Nemzetiségi – főleg a románok által lakott – területeken még kiélezettebb volt a helyzet a korabeli lapok és Egry Gábor elemzése szerint. Ahol ideiglenes megszállás alá kerültek bizonyos területek (pl. 1916-ban az erdélyi román betörés idején), a visszatérő magyar állami szerveket a jegyzők jelenítették meg a helybeliek számára 1917–1918-ban. Így ezek a hivatalnokok a kollaborációval vádoltak elleni eljárásokban is részt vettek, aminek következtében 1918 novemberében az erdélyi Torda-Aranyos vármegyében csak 2-3 jegyző maradhatott a helyén, a többieket elűzték.

Vagyis a történelmi Magyarország szétesése, a nemzetiségi követelések és a forradalmi hevület egyaránt fontos tényező volt az országszerte terjedő zavargásokban, melyek egy része anarchisztikus jelenségekkel is párosult. Így amikor egy szerelvény hazatérő – döntően román nemzetiségű – katona fosztogatta végig az Alföldet Kecskeméttől Temesvárig, akkor a hozzájuk csapódó szökött bűnözők nyilvánvalóan nem ellenforradalmat akartak, és a katonák sem forradalmi vagy ellenforradalmi alapon törték be az üzletek kirakatait, rabolták ki a szállodák borkészleteit vagy dúlták fel a főutcákat a nagyobb vasúti állomások környékén.

Ráadásul a forradalmi és anarchisztikus megmozdulások vidéken részben a régi rend ellen irányultak, ez a Népszava vezércikke utáni hírekből még aznap kiderült. A szociáldemokraták pártlapja ugyanis 1918. november 3-án arról is beszámolt, hogy Kecskeméten „nagyobb zavargások voltak és […] a zavargókat nagyon nehéz megakadályozni a fosztogatások elkövetésében”. A tudósításból kiderült, hogy a „fékevesztett tömeg behatolt a törvényszék épületébe, szétdobálta az iratokat, fölborította az Íróasztalokat, majd Gyalokay Sándor királyi ügyésztől azt követelték, hogy az összes rabokat azonnal bocsássa szabadon”. Az ügyész viszont azt próbálta magyarázni, hogy nem politikai foglyok vannak itt, hanem olyanok, „akik ártalmasak a közrendre”, és ezért nem kéne szabadon bocsátani őket. Ám a tömeget nem sikerült meggyőznie és amikor „továbbra is vonakodott a foglyokat szabadon bocsátani, valaki a tömegből revolverrel az ügyész felé lőtt. Gyalokay ügyész meghalt.”

A Népszava szerint a „zavargásokat idegen, részeg katonaság rendezte, amely leszállott Kecskeméten a vonatról és berontott a városba. Szőke Gyula javadalmi hivatali igazgatónak a házát teljesen kirabolták és fölgyújtották. Ugyancsak kifosztották a Schiffer-féle bőrgyárat is”. A lap szerint a „Kecskemét szomszédságában levő többi városokban még mindig folynak a fosztogatások és különösen Nagykőrösön, Félegyházán, Lajosmizsén öltöttek nagyobb mértéket. Félegyháza Kecskeméttől kért segítséget és szombaton reggel az újonnan szervezett polgárőrségnek egy nagyobb fegyveres csapata át is ment Félegyházára. Később a nyugalom és a rend mindenütt helyreállott”.

November 5-én a Pesti Hírlap számolt be a csak részben kecskeméti rendzavarásokról: „Legjelentősebb volt az a rendbontás, amely Temesváron történt, de amit szintén hamarosan elfojtottak. A fővárosból az Orsova felé reggel induló személyvonat sok katonát vitt magával, akik között hazafelé igyekvő románok nagy számmal voltak, de akikhez az út folyama alatt fegyencek és garázda elemek is csatlakoztak.” A katonák aztán lövöldözni kezdtek a kocsikból. „Cegléden, Kecskeméten és Szegeden a katonák egy kis része kiszállt és elpusztította a pályaudvari éttermek élelmiszerkészleteit. A vonat késő este futott be Temesvárra, ahol a garázdálkodás is megismétlődött. Az állomásról a közvetlen közelben lévő Korona szállodához rohantak, kifosztották a szobákat. A pincéből boroshordókat gurítottak föl s a vasúttól vezető utcán néhány üzletet, egy ékszerboltot is kifosztottak.”

A Bánáti Néptanács a lap szerint csak hajnalban értesült erről és „rögtön a garázda banda ellen vonultatta ki a megbízható fegyveres csapatokat”. A zavargókat leverték a Pesti Hírlap szerint. Arad megyében szintén előfordultok kisebb rendbontások, ezekben leginkább szökött katonák vettek részt. Csanád megye néhány községében is voltak zavargások. Ószentannán a visszatérő katonák a jegyzői lakot támadták meg: „a jegyzőt letartóztatták, Aradról katonaság ment ki, amely a csőcseléket szétverte és a jegyzőt, valamint családját kiszabadította”.

Szabadságos katonák garázdálkodtak Temes megyében is. A községben kisebb bandák, „néhány magáról megfeledkezett katona” randalírozott. „Most már állandóan két repülőgép kering a dél-magyarországi községek felett, hogy megállapíthassák, hol gyülekeznek nagyobb számmal a szökött katonák. Leginkább ott fordulnak elő zavargások, ahol a csendőrség nincsen kéznél” – írta a Pesti Hírlap, amely a Felvidékről is beszámolt: „a Kis-Kárpátok sok helységében a felizgatott csőcselék elkergette a jegyzőket, akik csak életüket tudták megmenteni. A katonaság mindenünnen hazament falujába.” A lap szerint a határmenti községekből „elűzték a magyar jegyzőket és szolgabírákat”. Nagyszombaton pedig „a visszatért katonák feltörték a boltokat, a hatóság karhatalom híján tehetetlen”. Aradról is vészjósló hírek érkeztek ekkoriban: Magyarpécska községben a román lakosság fellázadt és rabolt, gyújtogatott. A főjegyzőt megölték.” Ezt a hírt később más lapok úgy módosították, hogy „félholtra verték” a pécskai jegyzőt.

A Népszava minderről így fogalmaz november 5-én, és immár nem az „ellenforradalom hadseregéről” fantáziálva: „A forradalom szele végigsüvített az egész országon. Mindenütt nyugtalanság, izgalom támadt nyomában. […] Négy és fél keserves, kínnal, vérrel, könnyel teljes esztendő minden gyötredelme kirobbant a lelkekből. […] A bosszú gondolata úrrá lett a fegyelmezetlen elemeken és itt-ott fosztogatásra, rablásra ösztökéli őket. A katonák egy része segédkezik a rendbontásban és itthon akarja folytatni azt, amit esztendőkön keresztül a különböző harctereken gyakorolt: a gyilkolás és gyújtogatás mesterségét.”

Ez átvezet a hirtelen eluralkodó erőszak alapvető okához: az addig ismert legembertelenebb háború ért véget, és a visszatért katonák morálja a négyéves öldöklés után teljesen átalakult. Joggal nevezhetjük a huszadik századot ennek nyomán az erőszak századának, még akkor is, ha a hidegháború idején Európában nem voltak nagyszabású katonai összecsapások. Az első világháborús frontokon átélt erőszak ugyanis – a hazatérő katonák révén – teljesen megváltoztatta a hátországban uralkodó viszonyokat is.

katonavonatok.PNG

Hazatérő katonák vonatai indulás előtt a Keleti pályaudvar nagy csarnokában (Vasárnapi Újság, 1918.11.17., Zádor István rajza, Forrás: ADT)

Jay Winter, a Yale Egyetem professzora erről a Serious Science nevű internetes oldalnak nyilatkozott. Szerinte 1914, a háború kitörése forradalmi pillanat volt a világtörténelemben. Egy olyan pillanatot jelentett ez szerinte, ami bizonyos fokig még jelenleg is tart. Az első világháború olyan erőszakot szabadított a világra, ami globális és indusztrializált volt. Az iparszerű gyilkolás százada kezdődött el, minthogy ipari államok vívták meg a harcot. 1914 tehát akkora váltás volt, hogy az adott korban ezt belátni szinte lehetetlen lett volna. Összesen 70 millió férfinak kellett egyenruhát öltenie az első világháború folyamán. S nem négyéves öldöklésről volt szó, hiszen a fegyverszünet csak a nyugat-európai fronton hozott 1918 novemberében valódi fegyvernyugvást, keleten folytatódott a gyilkolás. Ezt a szovjet-orosz polgárháború, a lengyel függetlenségi háború jelezte, és ehhez hozzátehetjük az 1919-es magyarországi csatákat, a Tanácsköztársaság fegyveres küzdelmeit is.

Winter szerint tehát 1914-ben az erőszak forradalma jött el: „alvajárók” döntöttek a hadüzenetről, korlátozott képességű emberek, akik nem figyeltek oda az 1912–1913-as Balkán-háborúk tanulságaira, arra, hogy a tüzérség milyen pusztítást képes véghezvinni az emberben. A világháború legpusztítóbb fegyvere ugyanis nem a sokszor emlegetett géppuska volt, hanem az ágyú, amely akár 30-40 kilométeres távolságból is lőni tudta az ellenséget. Ám a döntéshozók nem figyeltek oda erre 1914-ben: pedig nemcsak a Balkán-háborúk, hanem az 1904–1905-ös orosz-japán háború és az amerikai polgárháború is intő jel lehetett volna. Az utóbbi a 19. században mintegy 800 ezer halottat követelt. S akkor még nem beszéltünk a vegyi fegyverek bevetéséről, illetve a civilek célponttá válásáról. Így jutott a világ oda, hogy a harcok végül a győzteseket és a veszteseket is szétrombolták. Az egyetlen ugyanis, ami számított 1918-ban: a túlélés – a professzor szerint. Szintén az erőszak új dimenzióját nyitotta meg véleménye szerint az orosz front: a cári csapatok a zsidókban nem bíztak az 1915-ös visszavonuláskor, a törökök pedig az örményekben, akik az oroszok előretörésében reménykedhettek. Így jutottak el a nagyhatalmak a saját civiljeik elleni háborúig, melynek egyik tragikus következménye több mint egymillió örmény megölése volt.  Az első világégés tragikus örökséget hagyott maga után, amit a második világháború fokozott tovább.

Hasonlóan vélekedik a német Hans-Ulrich Wehler: szerinte az éveken keresztül hadban álló 13 millió német katona, hosszú időn keresztül „átélte az életveszélyt, a sebesülést, hogy megrokkannak, hogy mérgezik őket, a halál többféle módját”. Így a német kutató szerint „az erőszak és az agresszió ingerküszöbe igen mélyre zuhant”, és amikor hazamentek a frontról, a „férfiak milliói az emberi életet semmibe vevő harcokhoz szokottan, fegyverforgatás terén szerzett tapasztalatokkal és a vereség miatt elkeseredve tértek vissza a háborúból”. Wehler szerint ezek után százezer számra léptek be a jobb- és baloldali paramilitáris harci alakulatokba, a Vörös Frontharcos Szövetségtől kezdve majd a nemzetiszocialisták rohamosztagaiig (Sturmabteilung), így szerinte az államok háborúja a „jobboldali és a baloldali tábor közötti polgárháború formájában folytatódott”. Mindez Magyarországon sem történt alapvetően másként: ezt majd 1919 véres eseményei mutatják meg, a vörös- és fehérterror időszakában.

Ami az erőszak általános elméletét illeti, Fábián Ernő erről a kolozsvári folyóiratban, a Korunkban írt: „Az erőszakot a társadalom formálja olyanná, amilyennek megjelenési formáiban megismerjük.” Az erőszak és erőszak uralma szerinte „szorosan összefügg az egyénnek és a társadalomnak a tudatállapotával és az erkölcsiség hanyatlásával”. „Olyan társadalmakban az erőszak nem uralkodhat, ahol erkölcsi felelősséggel cselekednek. A huszadik század történelmi eseményei – világháborúk, forradalmak, internálások – az embereket megfosztották erkölcsi felelősségüktől, az a meggyőződés vált népszerűvé, hogy az egyén és csoportja úgy cselekedhet, ahogy érdekei megkívánják” – erről 1990 nyarán írt. Fábián cikkének más részéből kiderül, hogy a szerzőt súlyosan nyomasztotta a pár hónappal korábban kitört marosvásárhelyi etnikai jellegű összecsapások emléke, bár az erdélyi város nevét nem említette írásában. Ám a szerző az erőszaknak az egész emberi történelemben való jelenlétére mutat rá, s elsősorban arra, hogy mikor uralkodik el az erőszak egy társadalomban. Elemzésének kiegészítésére a szociológusokat hívhatjuk segítségként: a francia Durkheim fellépése óta tudjuk, hogy a társadalom is „megbetegedhet”, kerülhet az anómia állapotába, amikor a deviancia válik uralkodóvá. A katonai vagy paramilitáris erőszak – tehetjük hozzá – nyilvánvalóan eltérő jelenség az alkoholizmustól, az öngyilkosságoktól, a bűnözéstől, de össze is függ velük. Ez is a társadalom beteg állapotát mutatja, ugyanakkor Fábián felhívja a figyelmet az erőszak esetén a csoporttudat és az ideológiák jelentőségére is. Ezt hasznosítva és továbbgondolva megállapíthatjuk: a „mi” és „ők” elkülönülése, a másik csoport megbélyegzése, az agresszív, kirekesztő ideológiák terjedése, a sajtó, illetve a modern korban a médiakampányok mind hozzájárulnak az erőszakhoz, tehát nemcsak spontán „társadalmi betegségről”, hanem tudatosan manipulált folyamatról is szó van.

Visszatérve 1918 őszéhez, a Károlyi-kormány is igyekezett tudatosan fellépni az erőszak ellen, és bizonyos tekintetben sikert is ért el: a Nemzetőrség felállításával próbálták megfékezni a lázongásokat, fosztogatásokat és például a jegyzők elüldözését. Linder Béla hadügyminiszter november eleji nyilatkozata szerint központi fegyveres erő nem állt rendelkezésre a zavargások letörésére. Ha az 1918–1919-es időszakot nézzük, akkor a spontán forradalmi kitörésnek 1918. október–novemberben, illetve később még decemberben is sokkal több áldozata volt, mint azt sokan gondolják. Az 1919-es vörös- és fehérterror nagyságrendjét is eléri az áldozatok 1918. novemberi, Hajdu Tibor által ezer főre becsülhető száma, amely egyrészt „a forradalmi nép, illetve a fellázadt katonák” miatt volt magas, másrészt azért, mert sok helyen a megalakult a Nemzetőrség és a Károlyi-kormány rendcsinálói szervei is keményen léptek fel a fosztogatókkal, zendülőkkel szemben.

A Népszava november 7-i száma a hadügyminiszterként rendkívül rövid ideig tevékenykedő Linder Béla álláspontjáról is beszámol a vidéki zavargások kapcsán. „Hogy az átmeneti időszak zökkenőkkel van tele, az annak az imperialista és militarista politikának az átkos következménye, amely az országot a háborúba belevitte és ebbe a kátyúba is belevezette.” Tisza Istvánra utalva azt is elmondta: „Egy egész politikai rendszer bűneit kell jóvátennünk, én csak bizalmat kérek. Minden reményem megvan arra hogy ezeket a nehézségeket amelyek a jelenlegi időkben természetszerűek, át fogjuk hidalni.” Majd hozzátette: „Én teljes erőmből föl akarok lépni a fosztogatókkal és rablókkal szemben, akik a forradalom gyönyörű eredményeit veszélyeztetik és ígérem, hogy föltétlenül rendet fogok teremteni mindenütt az országban, ahol ezt a rendet megzavarták.” Linder megjegyezte, hogy „katonaságot a vidékre most nem küldhet, a nyugalmat egy egészen új intézménnyel, a nemzetőrséggel akarja helyreállítani”, és a testület felállítása folyamatban van. A Népszava ehhez hozzátette: „A hadügyminiszter rendeletet intézett a járási főszolgabírókhoz és ebben közli, hogy a közrend és biztonság fönntartására szervezett Nemzetőrséghez csakis az általa elrendelt helyekhez (parancsnokságok, rendőrkapitányságok, községi elöljáróságok, választott parancsnokok) utalt alakulások tartoznak. Magánosoktól fölállított bármely fajta népőrségek csak az esetben számítanak a Nemzetőrség fogalma alá, ha ezek a nemzetőrségi szervezettel szemben alárendeltségi viszonyba lépnek”. A Nemzetőrség tagjai számára karhatalmi pótdíjat rendszeresítettek, és az első ilyen alakulatok egyike a már sokat emlegetett Kecskeméten jött létre.

Ám a belső rend megteremtése nem ment gyorsan. A Népszava 1918. november 13-án egy szabadkai jelentést közölt egy benzinszállító vonat fölrobbanásáról: „A tiszakálmánfalvai állomáson egy hosszú petróleum- és benzintartályokkal megrakott vonat vesztegelt. A környéken fosztogató csőcselék megtámadta az állomást, kiütötte a tartályok oldalát és vödrökkel mérte ki a petróleumot és benzint. Az egyik fosztogató cigarettára gyújtott és az eldobott égő gyufa egy benzinnel telt vödörbe esett, amely azonnal fölrobbant. A tűz átragadt a vonatra és egyik tartály a másik után robbant föl. […] A tűzeső lángba borította a rablásban résztvevő asszonyok és leányok ruháját. A katasztrófának eddig hatvan halottja és több száz sebesültje van.”

A rombolás és pusztítás decemberben sem szűnt: a pécsi kiadású, Munkás című lap december 21-én a kaposvári rombolásról írt: „A múlt hét szerdájáról csütörtökre virradó éjszaka […] Kaposváron csúnya pusztítást vitt végbe.” A „rombolási vágytól megittasodott tömeg” a város belső üzleti negyedét összedúlta és részben felperzselte a lap szerint. Az „üzletekben levő árukat vagy elhurcolták, vagy tönkretették, berendezéseiket összerombolták” – írta a Munkás. 110 üzletet dúltak fel, fosztottak ki és törtek-zúztak össze. A város három legnagyobb kávéházát, a Koronát, Erzsébetet és a Turult is szétverték. „Ezekben a gyönyörű berendezésű kávéházakban egyetlen ép asztal, szék, vagy tükör nem maradt, az összes hatalmas ablaküvegeket kiverték” – írta a pécsi újság. A lap hozzátette: „a pusztítás nem véletlen, vagy pillanatnyi alkalom kitörése, hanem jól előkészített, tervszerű cselekedet volt, amit leginkább a megye falvaiból összeverődött, leszerelt katonák, továbbá a ma is tényleges katonai szolgálatot teljesítő, szintén falusi elemek követtek el, kisebb, részben persze a városi csőcselékkel karöltve.”

Szegedre viszont már novemberben érkeztek a menekültek. Ez az antantcsapatok, illetve a szerbek előrenyomulása következtében is történt. A Szeged és Vidéke című lap a Jönnek a menekültek... című cikkében azt írja: Szeged – az 1916-os erdélyi román betörés utáni helyzethez hasonlóan – ismét a menekültek városa lett. „A környékbeli falvakban fölizgatott és megvadult tömegek elől a menekülők száma napról-napra nő.” Emiatt a város megint fölállította a menekültirodát. „Hozzávetőleges számítás szerint eddig mintegy ötszáz menekült érkezett Szegedre.” Nagyobb részük rokonokhoz költözött, de sokakat a város helyezett el. „A menekültek összezsúfolva laknak egyes szállókban, ideiglenes szállást csináltak sok családnak az állami felsőkereskedelmi iskolában, a Pick féle-szalámigyárban és a zsidó-menházban.” Az elhelyezés óriási gondot okozott, hiszen 10-13 tagú családok is érkeztek. A hírből kiderült: „Krassó-Szörényből Szegedre menekült Duka báró, akinek fölégették a kastélyát, elpusztították minden holmiját, elhajtották jószágait.”

Az 1918 őszén fosztogató katonák, a lázongó nemzetiségek és a magyar többségű városokba induló menekültáradat egyaránt súlyos terhet rótt az államigazgatásra. Ennek az államigazgatásnak az alacsonyabb beosztású hivatalnokait közben folyamatos támadások érték. Központi haderőre nem számíthattak a helyhatóságok. Decemberre mégis nyugodtabb állapotok uralkodtak a magyar kormány fennhatósága alatt álló területeken, a zavargások és a rendcsinálások áldozatainak száma csökkent. Ám a Károlyi-féle vezetés nem tudta stabilizálni magát, majd a következő évben a vörös- és fehérterror korszaka jött el. A megosztott magyar emlékezetben azóta is kiemelt figyelmet kapnak a különbözőképpen értelmezett 1919-es erőszakos cselekmények, míg az 1918 őszi történések és áldozatok feledésbe merültek.

Felhasznált irodalom:

Munkástanácsok és katonatanácsok = Népszava, 1918. november 3.

Zavargások a vidéken = Népszava, 1918. november 3.

Rendzavarások a vidéken = Pesti Hírlap, 1918. november 5. 

A forradalom hullámai a vidéken = Népszava, 1918. november 5.

A forradalom és a vidék. Linder hadügyminiszter nyilatkozata a vidéki zavargások elfojtásáról = Népszava, 1918. november 7.

Jönnek a menekültek… = Szeged és Vidéke, 1918. november 8.

Helyre áll a rend = Dunántúl, 1918. november 12.

A benzines vonat fölrobbant: hatvan fosztogató szénné égett = Népszava, 1918. november 13.

Kaposvári rombolás és annak tanulságai = Munkás, 1918. december 21.

Fábián Ernő: Az erőszak természetéről = Korunk, 1990/8. 1016–1017.

The Revolution and Violence in World War I [Interjú Jay Winterrel.] = Serious Science, 2015.

Hans-Ulrich Wehler: A második harmincéves háború. Az I. világháború mint a második világháború nyitánya és előképe. In: Az első világháború. A 20. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorff és Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010. 23–33.

Kérdések és válaszok 1918–1919-ről. Szerk.: Egry Gábor. Budapest, 2018.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr8214475146

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2018.12.14. 02:24:00

Komoly teljesítmény ennyi manipulatív hazugságot végigolvasni, mint amennyi a népszarából áradt akkor is.
Csak akkor még nem volt ennyire átlátszó.