Az Osztrák–Magyar Monarchia katonailag és politikailag is összeomlott, mire hadseregének főparancsnoksága fegyverszünetet kötött 1918. november 3-án. Ez a padovai egyezség csak az olasz határvidéket szabályozta részletesen, a védhetetlenné vált balkáni arcvonalat (és így a magyar déli határt) bizonytalanságban hagyta. A német fegyverszünetet november 11-én kötötték meg. Ám az egyezmények csak egy folyamat kezdetét jelezték, és a padovai fegyverszünetet kiegészítő belgrádi „magyar” konvenciót már aláírásakor sem tekintette betartandónak Georges Clemenceau francia miniszterelnök.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

1918. november 3-án a Padova melletti Villa Giustiban Viktor Weber tábornok, az Osztrák-Magyar Monarchia nevében aláírta a fegyverszünetet, s ezzel a kettős állam számára véget ért a világháború. November 13-án Belgrádban az új Magyarország képviselője szignálta azt a katonai konvenciót, amely a fegyverszünet előírásait reá vonatkoztatta” – így kezdődik Ormos Mária Padovától Trianonig című könyvében az a diplomáciatörténeti eseménysorozat, amely a történelmi Magyarország nagy részének elvesztésével zárul.

clemenceau_1.PNG

Georges Clemenceau francia miniszterelnök (wikipedia)

A történet minden szálát nem göngyölíthetjük fel e rövid írásban, de két kérdéskört kiválaszthatunk. Először is le kell szögeznünk: a padovai fegyverszünetben megállapított demarkációs vonal pontosan megegyezett azzal, amelyet 1915. április 6-án a londoni titkos szerződésben az antant odaígért Olaszországnak a háborúba való belépésért. Ez azonban ellentétben állt a délszlávok által megfogalmazott igényekkel. Ormos ezen kívül vizsgálja még egy másik titkos szerződésben, az 1916. augusztus 17-i bukaresti egyezményben a románoknak ígért területek sorsát is. A padovai fegyverszünetnek van azonban egy sokszor feledésbe merült 4. pontja is, amelyet nem az őszirózsás forradalom után hatalomra került miniszterelnök, Károlyi Mihály, és nem is Linder Béla, a Károlyi-kormány párnapos hadügyminisztere, hanem az osztrák hadvezetés írt alá november 3-án. A Horthy-korban nem emlegették sűrűn ezt a pontot, mert ez mutatta meg igazán, hogy Tisza István és Wekerle Sándor miniszterelnökök, illetve IV. Károly király milyen állapotban hagyták maguk után az országot. És mert ez magyarázza meg, miért volt tehetetlenek az utódok is. Ez a 4. pont így szólt: „A szövetségeseknek [az antantnak] feltétlen joguk lesz csapataikat az Ausztria–Magyarország területén levő összes vasutakon, utakon és vízvonalakon szabadon irányítani, […] Ausztria–Magyarország mindazon stratégiai pontjait, amelyekre szükségük lesz, a szükséges idő tartamára haderejükkel megszállani, ott tartózkodni s a rendet fenntartani.” Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc 2014-es könyvükben ennek kapcsán azt hangsúlyozzák: az antant Padovában nem tárgyalt Weberrel – az osztrák tábornoknak a fegyverszünet feltételeit kellett elfogadnia. Így „a padovai szerződés feljogosította a győzteseket bármely terület megszállására és nem szólt arról, milyen haderő fogja ezt végrehajtani”, így hiábavaló volt Linder és Károlyi november eleji törekvése, hogy kikössék: csak angol és francia csapatok szállják meg a magyar területeket. (Említettük korábbi cikkünkben: a háborúból a központi hatalmak közül elsőként kiugró Bulgáriának ezt még sikerült elérnie.)

A másik nagy problémakör már a padovai fegyverszünetből fakadó következmény volt. Arról van szó, hogy a november 3-i padovai fegyverszünet volt az az egyezmény, amelyet az antant vezetői a legfontosabbnak tartottak a jövőre nézve. Ehhez képest nem vették komolyan a november 13-i belgrádi konvenciót, amelyet Károlyi Mihály – általuk el sem ismert – kormányával kötöttek. Nem szabad azt sem elfelejteni: Padovában az antant tárgyalópartnere egy gyakorlatilag már felbomlóban lévő entitás képviselője volt. Vagyis az Osztrák–Magyar Monarchia hadsereg-főparancsnoksága, Armeeoberkommandója (AOK) úgy tárgyalt, hogy mögötte a birodalom már nem is létezett: horvátok és csehek átvették a hatalmat Zágrábban és Prágában, Bécsben osztrák, Budapesten magyar önálló államok, hamarosan kikiáltandó köztársaságok szerveződtek, így az uralkodó légüres térbe került. A padovai tárgyalásokon (amelyekbe sem az új magyar, sem az új osztrák kormánynak nem volt semmilyen beleszólása) az AOK az olasz front által fenyegetett osztrák részek biztosítására figyelt, nem pedig Magyarország balkáni határainak garantálására. Tehát az uralkodóhoz maradt lojális a főparancsnokság.

Az osztrák császár és magyar király IV. Károly pár napig még formailag tényleg a trónján ülhetett, ám minden egyes nap elteltével drasztikusan csökkent a befolyása a politikai eseményekre. Az AOK pedig nem foglalkozott ekkor már a magyar igényekkel, így a padovai fegyverszünet nem tartalmazott részletes rendelkezéseket Magyarország déli határára vonatkozóan. Ezért a balkáni fronton az antant feltételeire várt az október 31-én, az őszirózsás forradalommal hatalomra került új magyar kormány. Dormándy Géza alezredes – aki a magyar kormány mellett segédkezett a tárgyalásokon – november 4-én annyit jelentett Linder Béla hadügyminiszternek: „az Armée d’Orient parancsnoka, Franchet d’Espèrey Belgrádba várja a magyar kormány képviselőjét és már meg is küldte a fegyverszünet feltételeit”. Hajdu és Pollmann rámutat arra is, hogy a francia miniszterelnök, Clemenceau nem vette komolyan a belgrádi tárgyalásokat. Így Károlyi szerintük hiába utazott el személyesen Belgrádba, hogy „ott aláírja a nemlétező magyar hadsereggel kötendő fegyverszünetet helyettesítő konvenciót”. Clemenceau ugyanis megmondta a jugoszláv követnek: „ezek a megállapodások a győzteseket nem kötelezik semmire”. (A franciák ki is használták ezt később, ezt már a történelemkönyvekből tudjuk.)

E szempontból – hisz az antant ekkor óriási katonai fölényben volt Magyarországgal szemben – nem volt túl nagy jelentősége Linder Béla tevékenységének, akit Károlyi mellett az egyik fő bűnbaknak tettek meg a Horthy-korban (és ez az értelmezés a 21. században is még igen elterjedt). Az antant katonai helyzetéről annyit elmondhatunk, hogy az olaszok október 24-én kezdődő támadása egy ideig elakadt ugyan, de október 29-én döntő erőfölényre tettek szert itt is. A balkáni front kilátástalan helyzete a bolgárok háborúból való kilépésekor nyilvánvalóvá vált – erről többször is írtunk már az Elsovh.hu-n.

linder.PNG

Linder Béla (Vasárnapi Újság, 1918.11.10.)

Linder szerepéről Csunderlik Péter ír a Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című kötetben. Csunderlik szerint az első világháború vesztes országaiban a tőrdöféselméletek az okot és az okozatot felcserélve, a hátországban szerveződött forradalmakat (és a forradalmak meghatározó szereplőit) tették felelőssé a háború elvesztéséért. Valójában a forradalmak a vesztett háború miatt törtek ki, és így amikor a Károlyi-kormányt a hadsereg felbomlasztásával vádolják, akkor tudni kell, hogy a kabinet „már egy felbomlott hadsereget örökölt”. A helyzettel tisztában volt a magyar hadügyminiszter, Linder Béla is, aki három évig szolgált a világháborúban. „1917 nyarán azonban súlyosan megrokkanva, megrongált idegekkel tért haza Magyarországra, és hogy helyzetét súlyosbítsa, […] az alkoholizmusba menekült” – írja Csunderlik. A szociáldemokraták támogatásával „pártonkívüli szakemberként” került be a kormányba, amelyben november elsejétől volt hadügyminiszter.

Mint láttuk, a padovai fegyverszünet miatt is az antant gyakorlatilag azt csinált Magyarországon, amit akart, de a későbbi jobboldali propaganda a kiszolgáltatott helyzetért Károlyit és a hadsereget „leszerelő” Lindert tette bűnbakká. Csunderlik így fogalmaz a hadügyminiszter leghíresebb mondatáról: „Linder, bár Károlyihoz hasonlóan pacifista nézeteket képviselt, az elhíresült »nem akarok több katonát látni« kijelentésével, melyet az Országház téren […] elmondott 1918. november 2-i hadügyminiszteri bemutatkozó beszédében tett, elsősorban azokra a hazatért, nem engedelmeskedő, elégtételt követelő katonákra utalt, akik komolyan veszélyeztették a közbiztonságot”. Károlyi utóbb „ügyetlen nyilatkozatnak” nevezte a kijelentést. Linder így látta ezt utólag: „A fellázadt katonaságot teljes egészében le akartam szerelni, és helyette az új demokratikus [rend] védelmére megbízható, még a harctéren küzdő tisztek vezetése alatt nemzetőrséget szervezni.” Ám Linder utólag kissé más színben tünteti fel a folyamatokat. Egyrészt tényleg spontán folyamatokról van szó a hadsereg bomlásakor, másrészt a miniszter a kormány támogatásával döntött a leszerelés mellett. A korabeli újságok tanúsága szerint a kabinet kedvező elbírálást várt az antanttól cserébe azért, hogy a magyar katonákat visszarendelte a frontról (elvileg egyébként a november 3-i fegyverszünet előtt, de a gyakorlatban ez nem jelentett sokkal korábbi érdemi intézkedéseket, hiszen az AOK a parancsot csak lassan hajtotta végre).

De nézzük, hogyan számoltak be a korabeli lapok Linder és Károlyi elképzeléseiről! Faragó Miklós, Az Est munkatársa a lap november 3-i számában közölte interjúját, amelyet Linderrel készített. A cikkben katonapolitikust a világ „talán legelső pacifista hadügyminiszteré”-nek nevezte. „Azt üzenem a magyar katonáknak, – mondta a miniszter – hogy ne lássanak erkölcsi lefokozást abban, hogy ők leteszik a fegyvert és ne tekintsék ezt a bajtársi hűség megszegéséne, hanem emelt fővel, azzal a tudattal hajtsák végre ezt a parancsot, hogy mi nem akarunk senkivel háborút viselni, mindenkivel barátságban akarunk élni. […] Kell, hogy a magyar katonák tudatában legyenek annak, mit jelent Magyarország teljes függetlensége és mit jelent a pacifizmus, amit a népkormány főprogramjának vall. A népkormány nem vállalná egy percig sem a felelősséget, ha egyetlen egy csepp magyar vér is ezután még elfolyna.” Látjuk, itt szó sincs arról, hogy a randalírozó katonákat kellene megfékezni, sokkal inkább a kormány programjáról van szó: békét akart Linder és Károlyi is ekkor. „A mi álláspontunk az igazság, a jog és a világbéke. Baj bennünket nem érhet, baj csak eddig volt, amíg hamis célokért háborút viseltünk. Mi azt akarjuk, hogy soha többet ne legyen háború, ne legyen ok sem arra, hogy fegyverrel vezessék egyik népet a másik ellen” – mondta a miniszter Faragónak.

De a november 3-i padovai fegyverszünet után elsőként megjelenő Népszava-szám, a november 5-i kiadás vezércikke („Végre béke” címmel) sem mond mást, és tulajdonképpen a dinasztiák háborúját elítélve, az őszirózsás forradalmat támogatva jelenti ki a cikk: „Két háború folyt az utóbbi napokban. Az egyik a fronton. Ez a háború a Habsburgok és a Hohenzollernek háborúja volt, dinasztiák háborúja és nem népek háborúja. […] De folyt napjainkban egy másik háború is. […] Ez a nagyrészt vértelenül lefolyó háború a nép háborúja volt a nyakán ülő hatalmasok ellen, akik a háború jármát illesztették a népre. Ez a harc a nép harca volt: a forradalom. És a monarchia háborúját […] a forradalom ölte meg. […] A népek szabadsága győzött, a népek rabságát jelentő háborúnak vége.” A Népszava a háborúból levonta azt a következtetést, ami a 20. század jelentős részében térségünket meg fogja határozni: a társadalom és a gazdaság is szervezhető. „A háború megmutatta, hogy a szervezett hatalom hogy tudja az állam szolgálatába állítani az egész gazdaságot és kultúrát. A háború úgynevezett szocializmusa azonban a gyilkoló államnak, a gyilkolás szolgálatában a nagy vagyonok kíméletével végrehajtott hadseregszállítók és nagybirtokosok zsebét szolgáló szervezet volt. Visszája, torzképe volt az igazi szocializmusnak, de bizonyság amellett, hogy a gazdasági élet szervezhető.”

Majd azt bizonygatta a lap egy másik cikkének címe: „Magyarország semleges állam”. (Ám Hornyák Árpád vonatkozó tanulmányából tudjuk: ezt az álláspontot az antant már a belgrádi konvencióban sem fogadta el, és legyőzött, vesztes államnak tekintette Magyarországot.) E cikk ugyanis beszámolt arról, hogy Károlyi miniszterelnök és Lovászy Márton kultuszminiszter – az írásból kikövetkeztethetően – még a fegyverszünet aláírása előtt „fogadta a budapesti napilapok szerkesztőit és közölte velük, hogy a volt osztrák–magyar külügyi kormány október 29-én megkezdte a fegyverszünetre vonatkozó tárgyalásokat, amelyek mindez ideig még nincsenek befejezve. Erre a huzavonára való tekintettel a magyar kormány nem tette magáévá a közös külügyi kormány tárgyalásait és november 1-jén elhatározta önállóan az azonnali fegyverletételt […]. Figyelembe vette a magyar kormány azt is, hogy az antant által követelt föltételek olyan súlyosak, hogy azok a fegyverletételtől csupán formailag különböznek”.

Vagyis Károlyiék ekkor már értesültek arról, hogy gyakorlatilag fegyverletétellel ér fel majd a padovai fegyverszünet és politikai döntést hoztak, lehetőleg enyhíteni próbálva a Magyarországra nehezedő súlyos feltételeken. Ez kitűnik a további nyilatkozatokból is: „a kormánynak az volt a célja, hogy a magyar katonákat ne tekintsék ellenséges hadsereg tagjainak. November 1-től Magyarország mint semleges állam akar szerepelni és szerepel is”. „Megemlítette a miniszterelnök, hogy a tárgyalások vezetésében elévülhetetlen érdemei vannak Linder hadügyminiszternek, aki törhetetlen energiával a leghasznosabb munkát végezte a béke kérdésében. Szombat este 11 óra tájt végre sikerült a magyar álláspontot elfogadtatni és most az a helyzet, hogy az egész haderő belement a fegyverletétbe és a fegyverszünetbe. A történelem bizonyára nem lesz mostoha Linder érdemeinek elismerésében, aki a magyarság számára örökösen becses és hasznos szolgálatot tett.” Károlyi e kijelentése élesen szemben áll azzal a későbbi nyilatkozatával, amit Linder kijelentéséről tett. A november 5-i cikk szerint Lovászy kultuszminiszter még egyértelműbben fejezte ki a kabinet szándékait: „A kormány világosan látta, hogy az antant a monarchiát harcképtelenné akarta tenni a súlyos feltételekkel. Ezért a kormány helyesebbnek vélte, ha nem végez félmunkát, hanem a fegyverletétel tényével bizonyítja azt, hogy nem akarunk többé harcolni. A magyar kormány kedvező politikai hatást vár a fegyverletétel lépésétől, és azt reméli, hogy e lépés Magyarország helyzetét lényegesen megjavítja.”

Mindezek után indult el Az Est november 7-i híre szerint Belgrádba Károlyi és Jászi Oszkár miniszter, hogy Franchet d’Espèrey-vel, a francia balkáni hadsereg parancsnokával tárgyaljanak. Arról már nem Károlyi tehet, hogy a franciák ezt a belgrádi tárgyalást majd nem fogják komolyan venni, és az ott kötött megállapodást nem fogják betartani. (E konvenciót magyar részről a már leváltott hadügyminiszter, de még államminiszterként aktív Linder írta alá november 13-án). Így a Franchet d’Espèrey feltételeiről november 9-én hírt adó Az Est hiába írta címeiben, hogy „A béke megkötéséig nem lehet magyar területhez nyúlni”, illetve „A kiürítendő terület magyar közigazgatás alatt marad”. Sem a környező államok, sem a nagyhatalmak nem tartották magukat ezekhez a kijelentésekhez.

Hornyák Árpád mutat rá tanulmányában, hogy a napokig húzódó tárgyalások alatt is haladtak előre a szerb csapatok a Vajdaság területén. A konvenció aláírását így idézi fel a történész: „November 13-án éjjel 11.30-kor magyar részről Linder Béla tárca nélküli miniszter, szerb részről Živojin Mišič, a szerb hadsereg vezérkari főnöke, a francia Keleti Hadsereg nevében pedig Henrys tábornok aláírásával megkötötték az úgynevezett belgrádi konvenciót, hivatalos nevén: »Katonai konvenció, amely az Ausztria-Magyarország és a Szövetségesek között aláírt fegyverszüneti szerződés pontjait Magyarországra nézve megszabja.« A konvenció Keleten és Délen kijelölte a demarkációs vonalat, amely a Beszterce-Maros-Szabadka-Baja-Pécs vonal mentén húzódott. Az ennek megfelelő területeket nyolc napon belül katonailag ki kellett üríteni, de a közigazgatás továbbra is magyar maradt. Magyarországnak jogában állt kijelölni azokat a stratégiai pontokat, amelyek francia megszállását kívánatosnak tartotta, és amelyekről a szövetséges hadseregek főparancsnokának kellett végleges döntést hoznia.”

Mint azóta tudjuk, az impériumváltás nem húzódott el a magyar békekötésig, az 1920-as trianoni szerződésig: Románia, Csehszlovákia és a délszláv állam hatalmas területeket vontak ellenőrzésük alá 1918–1919-ben. A magyar közigazgatás tagjai sok helyről már 1918-ban menekülni kényszerültek. A magyar területek intaktsága pedig – mint már említettük – az egyezmény napjaiban sem bizonyult helytállónak, így a magyar várakozások enyhén szólva is túlzottan optimisták voltak.

Az Osztrák–Magyar Monarchia széteséséhez képest a német fegyverszünet megkötése egészen egyszerű ügynek tűnik. (Bár Németországban közben fellázadtak a matrózok és a forradalom is kitört, ami meggyorsította az ottani eseményeket – erről részletes, külön cikkben számoltunk be az Elsovh.hu-n.) Az Est november 6-i híre szerint „Már megérkeztek az entente fegyverszüneti feltételei, amelyeket Németországnak szabott, de addig titokban tartják, míg a hadikabinet állást nem foglal. A Tägliche Rundschau szerint a főbb feltételek a következők: 1. A Rajna bal partjának kiürítése, Elzász-Lotaringia és a Pfalz átengedése. 2. Szövetséges csapatok szállják meg a Rajna hídfőit. 3. A hadianyag nagy részének, valamennyi tengeralattjáró naszádnak és a flotta egy részének kiszolgáltatása. 4. Belgium és Észak-Franciaország ipari üzemeinek helyreállítása az által hogy Németország megfelelő szerszámokat és gépeket enged át. 5. Németország tartozik szenet szállítani Belgiumnak és Észak-Franciaországnak kártérítésül az okozott hadikárokért. 6. Pénzbeli kárpótlás. 7. A német kikötők ellenőrzése a békefeltételek teljesítéséig.” E hírt később ugyan cáfolták, de többé-kevésbé a német fegyverszünet feltételei hasonlítottak végül e sajtóértesülésre, mint majd látni fogjuk. Így Az Est másnapi száma arról számolt be, hogy a német hadsereg parancsnoklását Ludendorfftól átvevő Wilhelm Groener tábornok is mielőbbi békét sürgetett.

Közben svájci lapok katonai szakértőire hivatkozva Az Est november 7-én azt is megírta, hogy „Németország katonai helyzete teljesen reménytelen”. Ennek oka az, hogy „Amerika havonta 200000 jól felfegyverzett katonát küld át a nyugati hadszíntérre, a felszabadult olasz hadsereg Bajorországot fenyegeti, a cseh-szláv hadsereg pedig entente csapattestekkel kiegészítve, amelyek a keleti hadszíntérről jöttek, Szászországot veszélyezteti.” (Az olasz hadsereg a november 3-ai padovai osztrák-magyar fegyverszünet miatt „szabadult fel” – tehetjük ehhez hozzá. Hamarosan a hírekből kiderült az is, hogy a német császár lemondott.) Bihari Péter a fegyverszüneti tárgyalásokat így foglalta össze: a tárgyalóküldöttség egy civil politikus, a centrumpárti Matthias Erzberger vezetésével november 6-án utazott el Franciaországba, november 8-án kapta meg a fegyverszüneti feltételeket, majd november 11-én írta alá azokat „Compiègne mellett, egy erdei tisztáson felállított vasúti kocsiban”. Addigra Bihari szerint Berlinben győzött a német forradalom, és a császár elmenekülése után kikiáltották a köztársaságot.

A végleges fegyverszüneti megállapodásról Galántai József ír, ebben Belgium, Franciaország, Luxemburg, Elzász-Lotaringia területeinek 15 napon belüli kiürítéséről volt szó, a német egységek kivonásáról az Osztrák–Magyar Monarchia, Törökország és Románia területéről. A végleges fegyverszünetben kimondták többek között a breszt-litovszki és a bukaresti béke érvénytelenítését is. A németeknek azonnal át kellett adniuk 25 ezer gépfegyvert, háromezer aknavetőt, ötezer löveget, ötezer teherautót, ötezer mozdonyt és 150 ezer vagont. Az összes búvárhajót ki kellett szolgáltatniuk, de tíz sorhajó, tizennégy cirkáló és ötven új típusú romboló is ilyen sorsra jutott. A német katonaságnak 31 napon belül el kellett hagynia Németország területét a Rajnáig, amely az antant megszállása alá került. A Rajna jobb partján az antant három nagy katonai hídfőt is létesített, és ezen kívül 10 kilométeres demilitarizált zónát is létesítettek.

Felhasznált irodalom:

Faragó Miklós: Linder hadügyminiszter a magyar csapatok fegyverletételéről, a leszerelés megszervezéséről és a fegyverszüneti tárgyalásokról = Az Est, 1918. november 3.

Végre béke = Népszava, 1918. november 5.

Hivatalos antant-jelentés a fegyverszünetről = Népszava, 1918. november 5.

Magyarország semleges állam = Népszava, 1918. november 5.

Az entente feltételei a németeknek = Az Est, 1918. november 6.

Németországnak mielőbbi békére van szüksége = Az Est, 1918. november 7.

A németek helyzete reménytelen = Az Est, 1918. november 7.

Károlyi ment Belgrádba a fegyverszünetről tárgyalni = Az Est, 1918. november 7.

Franchet d’Espèrey fegyverszüneti feltételei Magyarországnak = Az Est, 1918. november 9.

Hír a német császár lemondásáról. Kiáltványt intézett a német néphez = Az Est, 1918. november 10.

Linder miniszter aláírta Belgrádban a fegyverszüneti szerződést = Az Est, 1918. november 15.

Ormos Mária: Padovától Trianonig, 1918–1920. Budapest, 1983.

Galántai József: Az I. világháború. Budapest, 2000.

Hornyák Árpád: A belgrádi konvenció = Világtörténet, 2000 ősz-tél.74–84.

Bihari Péter: Kérdések és válaszok az I. világháborúról. Budapest, 2013.

Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, 1914–1918. Budapest, 2014.

Kérdések és válaszok 1918 – 1919-ről. Szerk.: Egry Gábor. Budapest, 2018.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr7814384264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gáspár Róbert ZMTE · http://www.zmte.org 2018.11.24. 14:50:30

Köszönjük a cikket. Pár észrevétel.

„A Horthy-korban nem emlegették sűrűn ezt a pontot, mert ez mutatta meg igazán, hogy Tisza István és Wekerle Sándor miniszterelnökök, illetve IV. Károly király milyen állapotban hagyták maguk után az országot”

Tisza több mint 1 éve nem volt már miniszterelnök. Ráadásul a háború alatt úgy tűnik azért eredményesen képviselte a magyar érdekeket („Magyar uralom „ stb).
Bár úgy is nézhetjük, hogy az említett vezetők olyan állapotban hagyták maguk mögött az országot hogy 1918. november elején az országhatár lett a demarkációs vonal Mo tekintetében.

„a padovai szerződés feljogosította a győzteseket bármely terület megszállására és nem szólt arról, milyen haderő fogja ezt végrehajtani”,

A szerződés csak stratégiai pontok megszállásáról beszél, ami nem egyenlő a demarkációs vonallal.

„A padovai tárgyalásokon (amelyekbe sem az új magyar, sem az új osztrák kormánynak nem volt semmilyen beleszólása) az AOK az olasz front által fenyegetett osztrák részek biztosítására figyelt, nem pedig Magyarország balkáni határainak garantálására.”

Ennek ellenére a szerződés garantálta azt, mert arra is vonatkozott.

„a padovai fegyverszünet nem tartalmazott részletes rendelkezéseket Magyarország déli határára vonatkozóan.”

Mit kellett volna még tartalmazni azon kívül, hogy ez a demarkációs vonal? A szerződés az összes frontra vonatozó pontokat tartalmazott, így értelemszerűen a balkánira is, attól függetlenül, hogy az olaszra frontra „külön” demarkációs vonalat jelölt ki.

„már egy felbomlott hadsereget örökölt”

Inkább részben felbomlott (és egyébként részeiben valószínűleg azért újraszervezhető)