Ezt a háborút elvesztettük” – általában így idézik a parlamentben 1918. október 17-én felszólaló Tisza Istvánt, hősies pózba merevítve a konzervatív grófot, az egy éve megbukott miniszterelnököt, aki (mintha) vállalta (volna) a vereség pillanatában a felelősséget. Ám még ezt sem bírta úgy kimondani Tisza, hogy ne Károlyi Mihályra hivatkozzon, és politikai rövidlátását is igazolta: a nemzetiségi követeléseket és az általános választójogot még az összeomlás óráiban is elutasította. Mindazonáltal még Tisza párttársa, Madarassy-Beck Gyula iparbáró és munkapárti honatya is gyakorlatilag elismerte: hiba volt, hogy az ország saját hadsereg és diplomáciai kar nélkül lépett háborúba. Tisza 1918 októberében akarta e szuverenitást garantáló intézményeket – de ekkor már hiába. Közben a magyarországi románok kimondták: nem ismerik el a magyar parlament jogát arra, hogy őket képviselje.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

Lelki nyugalmunk és higgadtságunk fenntartása az erők egyesítését kívánja. Nem akarok szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal, elismerem, amit Károlyi mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük” – szól a Pesti Hírlap október 18-i tudósítása Tisza István gróf előző napi beszédéről. Ennek a mondatnak csak egy része vált a történelmi köztudat részévé. Az tehát nem, hogy Károlyi Mihály gróf mit mondott az október 16-i képviselőházi ülésen. A függetlenségi ellenzék vezető alakja ugyanis kijelentette: „A háborút elvesztettük […]. Most az a fontos, hogy a békét ne veszítsük el.” Ezt Nagy Miklós idézi a Horthy-korban kiadott Budapesti Szemlében, hozzáfűzve Károlyi gondolatának folytatását is: „Rá kell állanunk tisztán, világosan és félreérthetetlenül a pacifista elvek álláspontjára.” Más kérdés, hogy a hamarosan hatalomra kerülő Károlyi békülékeny álláspontja nem menthette meg a történelmi Magyarországot. Mint ahogy nem menthette meg a Tisza által hangsúlyozott „erők egyesítése” sem, hiszen a Monarchiának – és azon belül Magyarországnak – nem volt már katonai ereje, hogy szembeszálljon az antanttal. Tiszának az önvédelemhez sem maradt ereje: az őszirózsás forradalom napjaiban, október 31-én merénylet áldozata lett.

tisza_istvan_1.jpg

Tisza István

De hogyan is jutottak idáig az események? Szeptember végén Bulgária fegyverszünetet kért, majd kilépett a központi hatalmak sorából. Az október eleji helyzetet Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc így írja le: „A bolgárok kiválása a háborúból gyakorlatilag védhetetlenné tette a központi hatalmak macedóniai frontját.” A rendelkezésre álló és odaszállítandó „csapategységeket október elején egységes parancsnokság alá rendelték”. A főparancsnok Kövess Hermann tábornagy lett, aki alá az Albánia-seregcsoport, a montenegrói és a szerbiai katonai kormányzóság, Bosznia–Hercegovina és Dalmácia megszálló erői, továbbá a német 11. hadsereg csapatai tartoztak. További erősítések is kilátásban voltak Ukrajnából és az olasz hadszíntérről, így összesen 23 hadosztályra számíthatott volna elvben az osztrák–magyar hadvezetés a balkáni fronton. Vele szemben azonban diadalmasan haladt előre a harctéri siker által morálisan megerősödött, és természetesen már rég a helyszínen lévő 32 antant hadosztály (8 francia, 7 szerb, 9 görög, 4 angol és 4 olasz divízió).

Kövess tábornagynak ugyan a hadsereg főparancsnoksága egy védelmi vonal kialakítását javasolta a Shkodra–Mitrovica–Niš–Vidin vonalon, tehát Albániától Koszovón át a mai szerb-bolgár határig, de ez irreális volt, hiszen valójában nem volt 23 hadosztály a helyszínen. Az antant viszont (legalábbis az angolok és a franciák) Bulgáriát felvonulási területnek használhatták a fegyverszüneti egyezmény következtében. Ezért kellett már a bolgár Vidin közelében védekezni északon, vészes közelségben a történelmi Magyarország határához, miközben a front túlsó, nyugati vége délen húzódott, és Albániában, Shkodrát érintve. Kövess a hadvezetőség irreális javaslatát elutasította, és inkább a lassú hátrálás mellett döntött. Ez relatíve jó taktikának bizonyult, mert így az antant nem mérhette fel Kövess valódi erejét, és csak óvatosan mert előrenyomulni a francia parancsnok, Franchet d’Espèrey – írja Hajdu és Pollmann. Október folyamán ez a stratégia érvényesült, közben azonban az Osztrák–Magyar Monarchia politikailag szétesett.

A Monarchia sorsát megpecsételni látszott a brit külügyminiszter, Balfour október eleji nyilatkozata. A Pesti Napló október 4-i híre szerint az angol politikus kijelentette: „a civilizáció szégyene volna”, ha az antant addigi helyzetükben hagyta volna azokat „a leigázott népeket, amelyeket Ausztriában és Magyarországon emberöltők óta a német és a magyar kisebbségek földre tiportak”. A lap hozzátette, hogy Balfour „az abszolút győző kíméletlen és engesztelhetetlen hangján beszélt, most először avatkozott bele ilyen precízül Magyarország belügyeibe, a magyar nemzetiségi kérdésbe”.

Október 4-én a bolgárok kiválása után megmaradt három központi hatalom, Németország, Ausztria–Magyarország és Törökország külön jegyzékben fordult az USA elnökéhez, Wilsonhoz, hogy részben a januárban meghirdetett wilsoni pontok, részben pedig az azóta elhangzott amerikai nyilatkozatok jegyében kössenek fegyverszünetet és kezdjenek azonnali béketárgyalásokat. Ám az idő már túlszaladt a wilsoni pontokon, ezt Galántai József szerint maguk az amerikaiak is jelezték október 18-án megküldött válaszukban. Washington a csehszlovák és a jugoszláv törekvéseket is elismerte, ami valójában a Monarchia térképről való lesöprését jelentette. A németeknek is válaszoltak, számukra szintén elfogadhatatlan feltételeket szabva az amerikaiak – persze e válaszokat egyeztették a többi antanthatalommal. (A törökök ezek után villámgyorsan fegyverszünetet kértek.)

Október első napjaiban Németországban új kancellár került hatalomra: Miksa badeni herceg (Max von Baden) bármily emberbaráti tevékenységet fejtett is ki korábban, és bármennyire is engedékenynek bizonyult elődeihez képest, egyhónapos kormányzásával nem menthette meg a német uralmi elitet a bukástól. (A német politika eseményeivel külön cikkben foglalkozunk majd.)

1918 során a Monarchia osztrák fele egyre kormányozhatatlanabbá vált – parlamenti többség híján folyamatos kormányválság uralkodott ekkoriban már Bécsben. A nemzetiségek már nem is tárgyaltak a meggyengült kabinettel vagy csupán elégedetlenségüket és nagyszabású terveiket hangoztatták – az antant nagyhatalmainak beavatkozására vártak a csehek és a délszlávok, a lengyeleknek pedig még a központi hatalmak is önálló országot ígértek. IV. Károly ekkor előre menekült: október 17-én – tehát Wilson október 18-i elutasító álláspontját elvileg még nem ismerve – kiáltványt bocsátott ki Ausztria föderatív átalakulásáról. A Pesti Hírlap szerint: „Történelmi okmányt állítottak ki Bécsben. Császári manifesztum jelent meg Ausztria népeihez”, bejelentve, „hogy a népek önrendelkezési joga alapján külön nemzeti államok alakulnak a Lajtán túl s azok új szövetségi államot fognak képezni. Minden néptörzs a maga letelepülési területén nemzeti tanácsot szervez s ezek a jelenlegi osztrák kormánnyal és egymással készítik elő e célra az új törvényeket.” A lap Magyarországra nézve a legfontosabbnak azt tartotta, hogy „az új alakulások nem érinthetik a magyar szent korona országainak integritását.” Hiú ábránd volt azonban a magyar határok érintetlenségében bízni – ez Trianonban derült ki később. Az uralkodói manifesztum 1918. október 17-i kiadásával azonban az újság szerint „a régi Ausztria megszűnt”. A lap ezután feltette a kérdést: hogy a „föderatív Ausztria mikor és minő formában fog életre támadni, arra nézve nem tudnánk határozott feleletet adni”, és a cikk szerzője hozzátette: „bizonyos határon túl ez már minket nem is érdekel”. A Pesti Napló ugyanerről így adott hírt: „Császári proklamáció nemzeti tanácsok létesítésére hívja fel Ausztria népeit”, illetve „a nemzeti államok és az osztrák államszövetség alkotmányát a nemzeti tanácsokkal foga kidolgozni a kormány”, és az addig Ausztriához tartozó Galícia egyesülhet (az akkor még nem is létező) Lengyelországgal.

Közben Az Est vezércikkírója, sőt a Tisza István-féle Munkapárt hátterében álló egyik bankár-üzletember is kezdett elfordulni az Osztrák–Magyar Monarchia gondolatától, az 1867-es kiegyezéstől mint közjogi alaptól. A magyar függetlenséget ekkor már ők is perszonálunióban képzelték el, tehát az uralkodó személye (Károly császár és király) közös maradt volna Ausztriával, de a két országot, a két hadsereget és a két gazdaságot már nem reálunió kapcsolta volna össze. Az Est 1918. október 9-én még türelmetlen cikket írt: „Vigasztalan és bűnös tehetetlenségében mutatkozik a világ előtt a magyar politika. […] Szégyen és fájdalom látni az úgynevezett magyar politikusokat, akik önmaguk jelentéktelenségének sivatagában eltévedve bolyonganak.” E mondatok jelzik: a magyar politika tényleg tehetetlenül nézte a háború elvesztését, a Monarchia szétesését. Az Est pedig azt vetette fel, hogy politikusaink nem tesznek eleget a magyar függetlenség eléréséért. Tiszáék egy hét múlva léptek a perszonálunió felé, de ez, mint látni fogjuk, hiteltelenül hangzott a szétesés pillanataiban.

Közben a Pesti Napló 1918. október 12-én „átmeneti kormány alakul” címmel írt arról, hogy „Windischgrätz Lajos, Návay Lajos, Popovics Sándor, gróf Hadik János és gróf Károlyi Mihály nevei vannak állandó kombinációban”, már ami az új miniszterelnököt illeti, mivel a Wekerle-kormányt gyakorlatilag bukottnak tekintette. A Pesti Hírlap pedig szintén október 12-i címoldalán kész tényként kezelte a bukást, ám korai volt a híresztelés. A „Wekerle lemondása” című tudósítás szerint a kormányfő előző este bejelentette pártjának, hogy „állását a király rendelkezésére bocsátotta s mihelyt lesz az alkalmas utód, távozik helyéről”, de a miniszterelnök lemondása egyelőre nem történt meg. (Sőt a Wekerlét támogató párt a Tisza-féle Munkapárttal készülődött ekkor fúzióra, egyesülésre.) A király sem fogadta el Wekerle önkéntes távozását, így az őszirózsás forradalom söpörte el a Monarchia talán egyik legmegalkuvóbb politikusát. Wekerlét legtöbbször kompromisszumkészsége miatt dicsérték kortársai és az utókor is (korábbi kabinetjei idején valóban sikerült áthidalnia a Monarchia kereteit szétfeszítő ellentéteket), csak éppen a legdöntőbb pillanatban, a bukás előtt nem tudta megtalálni a történelmi Magyarország megmentéséhez szükséges kompromisszumot.

Wekerle a parlamentben október 16-án hiába jelentette be, hogy a kormány a perszonálunió alapján áll. A nemzetiségeknek továbbra is egyéni szabadságjogokat ígért, illetve tárgyalásokat. Csak a horvátok esetében tett kivételt: az 1868-as horvát–magyar kiegyezés felülvizsgálatát lebegtette meg – ez azonban már késő volt, különösen azután, hogy Tisza István még nem sokkal korábban is a délszlávokat hergelte boszniai útja során. Tisza még az október 17-ei parlamenti vita tanúsága szerint sem fogta fel a nemzetiségek jelentőségét (pedig elvileg ekkor ismerte el a vereséget). Kijelentette például: „A cseh-tót probléma nem egyéb, mint a csehek rablási szándéka. […] Tévedés, hogy mi uralkodtunk a nemzetiségeken. […] A nem magyar ajkú polgárságnak csak egy törpe része az, amely szembehelyezkedik a magyar nemzet alapelveivel.” Erre a román nemzetiségű Pop Csicsó István (Ștefan Cicio Pop néven később Erdély-ügyi miniszter a bukaresti nagy-román kormányok egyikében), szintén túlozva, közbevetette: „Az egész nép.” Ez mutatja: a parlamenti képviselők 1918 októberében már képtelenek voltak arra, hogy alapvető dolgokban egyetértésre jussanak. S persze Tisza még ekkor sem engedett abból, hogy megadják az általános választójogot a magyar állampolgároknak. (Károlyi viszont szembeszállt vele e kérdésben október 17-én, és általános választójogot követelt.)

Wekerle szájából is hihetetlenül és hiteltelenül hangzott a perszonálunió (amit október 16-ra Tisza István is elfogadott), azaz a magyar függetlenség felvetése. Erre Károlyi Mihály, a függetlenségi alapon álló ellenzék legbefolyásosabb vezetője is rámutatott 16-án, a Wekerle felszólalását követő reakciójában. A fokozatosan az ellenzék első számú vezérévé váló politikus ekkor kijelentette: a perszonáluniónak örül, „de hogy ezt olyan férfiú jelenti be, mint a jelenlevő miniszterelnök – ez a legnagyobb fokú bizalmatlanságot kelti benne”. Az ország Károlyi szerint „azt fogja mondani, miképpen lehetséges az, hogy azok az emberek, kik egész életükben a personalis unió ellen küzdöttek, most ezt hirdetik. A nemzet elvárhatta volna, hogy ezt a deklarációt olyanok tegyék, akik megőszültek az érte folytatott küzdelemben.”

Károlyi ekkor fogalmazott úgy (elutasítva a német vámuniós, 1918-as Mitteleuropa-terveket a Monarchia egyfajta gazdasági bekebelezésére), hogy „a háborút elvesztettük, tehát egyenesen bűn volna a békét is elveszíteni. […] a jövőben olyan nemzetiségi politikát kell folytatni, amely a korszellemnek megfelel. A legfontosabb ma az új külpolitikai orientáció. Igenis teljesen szakítani kell azzal a politikával, amely […] a német-barátságra támaszkodott, amely a háború alatt mélyíteni akarta a német szövetséget és Mitteleuropát akart itt csinálni. […] Ez ártalmára van Magyarország integritásának. Nyíltan a pacifizmus alapjára kell helyezkednünk, ezt az alapot teljesen el kell fogadnunk a jövőre nézve.” Látszik, Károlyi abban bízott: az antant vele meg fog egyezni, és ő mentheti meg majd a magyar területi integritást, akár a nemzetiségekkel tárgyalva is. Beszédében egyébként célzott arra is, hogy Erdélyről sem akar lemondani, de persze sem Wekerle, sem Tisza, sem Károlyi álláspontját nem vették figyelembe a későbbi béketárgyalásokon.

Az Ausztriától való függetlenséget hangsúlyozta Az Est október 9-i cikkében, az „El Ausztriától” című írásában is. Ebben báró Madarassy-Beck Gyula munkapárti honatyát szólaltatta meg a lap. Az addig Tiszához és a Habsburgokhoz hű bankár, nagytőkés nyilatkozatát így kommentálta az újság: „A legutóbbi idők nagy eseményei, úgy látszik, a munkapárti politikusok gondolatvilágára is érzékeny hatással voltak és igen figyelemreméltó tünet, hogy a munkapártnak olyan harcias tagjában, mint báró Beck Gyula, aki a gazdasági közösség egész politikai rendszerének erőteljes szószólója volt mindig, most megérlelődött az Ausztriától való elszakadás gondolata.” Az üzletember is ekkor döbbent rá a Tisza-féle Munkapárt tagjaként, hogy pártvezérük hadsereg és diplomácia nélkül vitte bele a háborúba a történelmi Magyarországot: „A magyar álláspont képviseletét különösen nehézzé teszi […], hogy hazánk hadereje és küzdelme a háborúban a dualisztikus monarchiát képviselte és védte és ez a dualisztikus monarchia, ha ma formailag fenn is áll, lényegében megszűnt. A béketárgyalások tehát […] egy egészen más államalakulat jegyében fognak megtörténni, mint amelyben a háborúba mentünk. Az eddigi viszony köztünk és Ausztria között kell, hogy […] megszűnjék és már a béketárgyalásokon Magyarország külügyi és gazdasági önállóságának kell érvényesülnie.” Bár a kiegyezést addig támogató, 67-es álláspontját Madarassy-Beck utólag is védeni próbálta, hozzátette: „a monarchia szervezete a háború óriási erőpróbáját nem állotta ki. Nem vált be diplomáciailag, nem vált be a hadvezetésben és nem vált be gazdaságilag sem és nem vált be azon hűség és méltányosság szempontjából sem, amellyel Ausztria nekünk tartozott volna. […] De szomorú, hogy éppen azért, mert mi voltunk a dualisztikus monarchia ereje, mert mi tartottuk benne a lelket, a csehek, a délszlávok elszakadási tendenciája vad gyűlölettel fordul ellenünk”. Szomorú volt szerinte az is, hogy „Magyarország a külföld közvéleményében mint egy imperialista, hódító és más nemzetiségeket elnyomó ország van beállítva”.

Ám nemcsak külföldön volt rossz a magyarság megítélése, és erre a Pesti Hírlap október 19-i kiadásából döbbenhettek rá a hazai olvasók. A parlamentben elhangzott nemzetiségi felszólalás jelezte ugyanis: megkezdődött a történelmi Magyarország szétesése. A lap szerint Vajda Sándor szólalt fel a román nemzetiségi képviselők nevében, őt később háromszoros román miniszterelnökként, Alexandru Vaida-Voevod néven találjuk majd meg a történelemkönyvekben. Vaida-Voevod 1918. októberi képviselőházi beszédében beszámolt arról, hogy a magyarországi és erdélyi román nemzeti párt végrehajtóbizottsága október 12-én, Nagyváradon egyhangúlag kimondta: „e háborúnak eredményei igazolják a román nemzet évszázados követeléseit teljes nemzeti szabadsága iránt. Azon természetes jognak alapján, hogy a sorsa felett minden nemzet maga rendelkezhessék, amely jogot a monarchia fegyverszünet iránti ajánlatával most már Magyarország is elismert, a magyarországi és erdélyi román nemzet e joggal élni kíván, és ehhez képest követeli a maga részére is a jogot, hogy teljesen szabadon és minden idegen befolyástól menten önmaga határozhassa meg intézményes állami elhelyezkedését és koordináltságának viszonyát a szabad nemzetek között. A magyarországi és erdélyi román nemzetnek nemzeti szervezete nem ismeri el ezen parlamentnek és kormánynak azt a jogosultságát, hogy magát a román nemzet képviseletének tekintse és nem ismeri el más, tőle idegen tényezőnek oly jogát, hogy az általános békekongresszuson a magyarországi és erdélyi román nemzet érdekeit képviselhesse, mert az érdekek védelmét csakis a saját nemzetgyűlése által kijelölendő tényezőkre bízhatja.”

Minderre az ülést levezető Simontsits Elemér képviselőházi alelnök közbevágott: „Nem kívánok a képviselő úrral ebből a székből vitába bocsátkozni, azonban nem adhatok menlevelet arra, hogy mint magyar országgyűlési képviselő a fönnálló alkotmányba ütköző kijelentéseket tegyen.” Ez persze Vaida-Voevodot 1918 októberében már nem zavarta, és tovább folytatta a tudósítás szerint „a miniszterelnökkel és Tiszával” polemizálást – vagyis látható, az országot addig vezető két politikussal vitatkozott, és a népek önrendelkezésére vonatkozó wilsoni politika elfogadását a részükről tulajdonképpen hiteltelennek tartotta. „Az ő álláspontjuk szerinte homlokegyenest ellenkezik Wilson pontozataival. Kedves embernek tartja Wekerlét, de veszedelmes a politikája. Tisza tegnap panaszkodott, hogy a magyaroknak rossz hírük van a külföldön. Nyugodt lélekkel megállapítja, hogy Tisza politikája tette a nemzetiségeknek a legnagyobb szolgálatot, mert soha a megegyezésre és méltányos megértésre alkalmat adni nem akart.”

vaida.PNG

Alexandru Vaida-Voevod

Ezt az igazságnak nem teljesen megfelelő kijelentést a parlamenti ellenzék reagálta le: „Felkiáltások balról (a munkapárt felé): No, hallják?” Erre Vaida-Voevod hozzátette: „Tisza folytatta a nemzetiségek letiprását. Nagyobb szolgálatot nem tehetnének neki, mint hogy Tiszát küldik el a béketárgyalásokra.” (Ennek fényében érdekes, hogy később még a Tiszánál is nacionalistább Apponyi Albertet küldte Magyarország a békedelegáció vezetőjeként Franciaországba.) Wekerle rezignáltan reagált Vaida-Voevod felszólalására: „Hogy mily türelemmel viseltetik a magyar nemzet a nemzetiségekkel szemben, annak legeklatánsabb jele az, hogy ezt a vádat nyugodtan végighallgatta a Ház.” A kormányfő kijelentette: „A magyar állam álláspontja a nemzetiségekkel szemben az, hogy egyenlő egyéni szabadságot ad nekik.” Erre Ștefan Cicio Pop szólt közbe: „Nemzeti szabadság kell nekünk, nem egyéni!” A szlovák nemzetiségű Juriga Nándor pedig hozzáfűzte: „Önrendelkezési jog.” Mire Wekerle: „A választójogi törvényben a nemzetiségek ellen külön rendszabályok nincsenek. Amikor a Wilson-féle pontozatok alapjára helyezkedtünk, előttünk az a nagy ideál lebegett, hogy a nemzetek szövetségét elősegítsük. Azt, hogy belügyeinkbe beleavatkozzanak…” Erre közbevágott Rakovszky István: „Hazaárulás”. A helyzetet jellemzi Juriga erre adott válasza: „Idejétmúlt frázis a hazaárulás!”

Wekerle beszéde vége felé így fogalmazott: „Kötelességem visszautasítani minden olyan törekvést, amely Magyarország integritása ellen irányul. A béketárgyalásokon nekünk csak egy képviselőnk lehet: az osztatlan egységes magyar állam hivatalos képviselője.” Mire megint Juriga szólalt meg: „Mi is ott akarunk lenni! Ott is leszünk!” (Azóta tudjuk: Vaida-Voevod például tényleg ott is volt a béketárgyalásokon, amelyekre a magyarokat meg sem hívták, csak a békediktátumot közölték velük.) Wekerle azonban 1918 októberében nem vette komolyan a nemzetiségi képviselők felvetéseit, és így zárta a felszólalását: „A magyar állam integritását és egységét mindig meg fogjuk óvni.” Az antant nagyhatalmai azonban nem Wekerle, hanem Vaida-Voevod álláspontját támogatták, és az 1920-as trianoni békével Románia végül nagyobb részt kapott (103 ezer négyzetkilométert) a történelmi Magyarországból, mint amekkora maga Magyarország maradt (93 ezer négyzetkilométer).

Felhasznált irodalom:

A mai helyzet = Pesti Napló, 1918. október 4.

Vigasztalan = Az Est, 1918. október 9.

El Ausztriától! Báró Madarassy-Beck Gyula nyilatkozata = Az Est, 1918. október 9.

Wekerle lemondása = Pesti Hírlap, 1918. október 12.

Wekerle bejelentette a perszonáluniót = Pesti Hírlap, 1918. október 17.

A képviselőház szerdai ülése = Pesti Hírlap, 1918. október 17.

Gróf Károlyi Mihály beszéde = Pesti Hírlap, 1918. október 17.

Császári kiáltvány Ausztria föderatív átalakulásáról = Pesti Hírlap, 1918. október 18.

Tisza a perszonálunióról és a békéről = Pesti Hírlap, 1918. október 18.

A képviselőház pénteki ülése = Pesti Hírlap, 1918. október 19.

Alexandru Vaida-Voevod = ro.wikipedia.org

Ștefan Cicio Pop = ro.wikipedia.org.

Nagy Miklós: Világostól Trianonig. Harmadik és utolsó közlemény. Budapesti Szemle (Szerk.: Voinovich Géza) Kétszázkettedik kötet. Budapest, 1926. június, 586. szám. 369–433.

Galántai József: Az I. világháború. Budapest, 2000.

Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, 1914–1918. Budapest, 2014.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr5314305949

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

morph on deer 2018.10.17. 19:29:46

Úgy látszik, az öntökönlövés sem egy mai találmány. Azaz: nincs új a Nap alatt, drága feleim...

anyadmajma 2018.10.17. 20:54:02

hiába, na, majd jönnek a fideszes bértrollok, és lehazugozzák a posztert.
pedig a wekerle-tisza vezette jobboldal tette tönkre ezt az országot. Mondjuk azért nem akarom kisebbíteni horthy érdemeit sem....
Most meg megint van egy ilyen fasza miniszterelnökünk.
Lesz még itt egy 3.VH-is....
De ehhez ezk hülyék, mint mindig is voltak.

heizer 2018.10.17. 21:19:17

Ezért ugyan lehet bírálni a magyar politikusokat, hogy nem ismerték fel a nemzetiségek erejét. De nincs értelme.

Olyasmit várnánk el mai ésszel az akkori vezetőktől, amire sem előtte, sem akkor, semmég egy jó darabig nincs példa a történelemből.

A franciák addigra véres terrorral számolták fel tucatnál is több nemzetiségük identitását.
A brittek az írek és a búrok jogaira szartak magasról, ahogy mindkettő a gyarmati népeik jogaira. Az olaszok erővel törték le Szicília és Szardínia nemzetiségi törekvéseit, a görögök a törököket gyakták kölcsönösen és próbálták egymást beolvasztani, ez utóbbiak az örményeket fizikailag irtották, az oroszok mindenkit aki nem volt orosz.

A wilsoni elvek gyönyörűen érvényesültek az indiánok között, Kubában, Mexikóban vagy a Fülöp-szigeteken?

Ugyan miért kellett volna a magyar politikusoknak belátniuk, hogy a nemzetiségek minden de minden követelésének teljesítése a jó döntés? Egyszerűen nem volt még precedens sem az ilyenre, és akik ezt legjobban hangoztatták, hát sokminden voltak de példamutatóak biztos nem.

Szóval irreális azt várni a korabeliektől amihez hasonló példák sem előtte, de még az azt követő 30 - 40 évig nem léteztek, és ezen problémák tekintélyes része máig nem oldódott meg.

-JzK- 2018.10.17. 21:24:56

@anyadmajma:

A dualizmus korában nem mai értelemben vett jobboldal, hanem Deák Ferenc pártjának a jogutódja, a Szabadelvű - azaz liberális - párt kormányzott....

Amúgy meg mit gondolsz, ha kinyaltuk volna a nemzetiségek fenekét, akkor majd nem akarnak elszakadni? Vö. Belgium, Katalónia, Skócia...

Ajánlom:
mek.oszk.hu/04200/04245/

ősbölény 2018.10.17. 21:25:11

1. Nem árt, ha a szerző a közreadás előtt elolvassa a saját cikkét. Ha ezt megtette volna, nyilván nem került volna bele ez a két (egymást követő mondat: "Tisza még ekkor sem engedett abból, hogy megadják az általános választójogot a magyar állampolgároknak. (Károlyi viszont szembeszállt vele e kérdésben október 17-én, és általános választójogot követelt.)" Az "abból" helyett az "annak" lenne a helyénvaló.
2. Az utolsó mondat mintha azt sugallná, hogy ebben a békében egy irtózatos méltánytalanság született a történelmi Magyarország kárára. Holott ennek a Magyarországnak a fele nem volt magyarajkú, és ezek a nemzetiségiek nem akartak többé Magyarországhoz tartozni. Volt rá sok okuk (pl. úgy alakították a választójogot, hogy alig néhány nemzetiségi képviselő kerülhetett be a parlamentbe, úgy rendezték el a közoktatást, hogy nemhogy egyetemük, de még gimnáziumuk sem volt a román, szlovák vagy szerb anyanyelvűeknek, stb.)
A határokat lehetett volna némileg méltányosabban meghúzni, de a népesség megoszlásának alapfeltételein nem lehetett változtatni. A "Kelet-Poroszország-megoldás", mint azóta már tudjuk, németföldön sem vált be.
A Magyar Királyság a dinasztikus államok korában jött létre, a "nemzeti átrendeződés" (Diószegi István) időszakában nem volt tovább fenntartható.

ősbölény 2018.10.17. 21:47:57

@heizer: Alapvetően igazad van, tényleg méltánytalan szemére hányni a 19. század politikusainak, hogy nem láttak a jövőbe. Bár Széchenyi már 1844-ben óvott a magyar nyelv hivatalossá tételétől, számolva a nemzetiségiek tiltakozásával. Ebből katasztrófát jósolt, és neki lett igaza.
Az általad előszámlált (és jócskán bővíthető) atrocitások egy része (pl. a francia esetek) még az anyanyelvűség államszervező jelentőségének megjelenése előtt történt, és főleg olyan nemzetek részéről, amelyek erőfölényben voltak az adott területen. A magyarság soha nem népesítette be a Kárpát-medencét, az Árpád-korban sem. A románok pl. II. András idején jöttek először Erdélybe, néhány százan (erről egy adománylevél tanúskodik), a 16. századra már többen voltak, mint a magyarok. Erről különben Wass Albertnek van egy szörnyen elfogult regénye, amelyben a korabeli magyar birtokosoknak tesz szemrehányást, hogy a "nyakas" magyarok helyett az "alázatos román jobbágyokat telepítették a földjeikre. Holott akkor még a nyelv nem számított. Kissé mulatságos is a 16. századi Teleki és Bethlen grófokat hibáztatni, ha a magyar politikusok közül valaki egyszemélyben felelőssé lenne tehető Trianonért (ami persze ostobaság), az Tisza lenne, második helyen Apponyi, de nem 1918, hanem 1908 (Lex Apponyi) miatt.
Egyébként pedig ma tiltakozni Trianon ellen ugyanolyan, mintha az angolok Indiát követelnék vissza.

heizer 2018.10.19. 09:44:59

@ősbölény: Lépjünk túl azon, hogy bárki egyszemélyben felelőssé tehető Trianonért. Ez egy olyan kataklizma volt, amit esetleg kicsit jobban lehetett volna kezelni, de megakadályozni biztosan nem.

Mi az, hogy magyarság az Árpád-korban nem népesítette be a Kárpát-medencét?
A török háborúk előtt több mint 80 % volt a magyarok aránya a népességen belül (valószínűleg, mindenhol éltek magyarok, a magyar volt az államalkotó nemzet, és elég jól integrált és működött együtt más nemzetiségekkel (ezek a fogalmak ugye akkor még mást vagy semmit sem jelentettek): a kunok, jászok, szászok, besenyők integratív részét képezték a magyarságnak.

Ezekből és a felsorolt és valóban bővíthető világtörténelmi előképekből teljesen egyértelműnek tűnik, hogy korabeli magyar politikus egyszerűen nem juthatott arra a következtetésre, hogy csonkoljuk az országot önkéntesen, mert akkor jobb lesz. Az 1000 éves, egységes Magyar Királyság nem holmi, a történelem homályába vesző álomkép volt, létező megélhető valóság.

A helyzet olyan volt, mintha valakinek azt mondanád, vág le a krjaid a lábaid, különben véged van. Eléggé belátható, hogy erre bárki a világon iszonyatos, rettenetes és egyértelmű, vitathatatlan végszükségben volna csak képes, és valószínűleg felmerülne benne, hogy érdemes e, hiszen akkor elvérzik, és éép úgy elvész.
Trianon rettenete ez volt. Épeszű ember ebbe az ügybe nem ment volna bele magától (akkori tudása szerint) elvették hát tőle erővel. A magyarok pechje, hogy ez a választás egy olyan pillanatban érte, amikor a világháború miatt teljesen bénult volt, immunrendszere, ellenállóképessége (sőt, szándéka sem nagyon) nem volt.

India mióta is volt a britteké? Mennyire is számított a brittek törzsterületének. Mikor volt olyan, hogy a brittek akárcsak 30%-os arányt elérjenek Indiában, vagy ők legyenek ott az államalkotó nemzet? A brittek voltak ott előbb, vagy az indiaiak?
Hagyjuk már az ilyet, nagyon-nagyon nem ugyanaz.

ősbölény 2018.10.19. 23:42:50

@heizer: Kedves @heizer!
1. A Kárpát-medence etnikai és demográfiai változása 895 és 1920 között
Medvegy János
Nemzetiség Fő Százalék
Magyar és kabar 4-500000 66-71%
Szláv, frank, avar(?) 200000 29-33%
2.3. Magyarország etnikai megoszlása 1784-ben
Nemzetiség Fő Százalék
Magyar 3 500 000 39%
Nemzetiség 1880 1900 1910
fő % fő % fő %

Magyar 6 404 070 46,6 8 651 520 51,4 9 944 627 54,5
Ezért mondom azt, hogy a magyar anyanyelvű népesség nem töltötte ki a Kárpát medencét.
2. Egyetértek a megállapításoddal: "korabeli magyar politikus egyszerűen nem juthatott arra a következtetésre, hogy csonkoljuk az országot önkéntesen". Persze. De ez a magyar politikus a királyi Magyarország lakosságának csak a fele nevében beszélhetett, mert a másik fele el tudta képzelni, sőt, épp ezt akarta. Márpedig ők épp annyian volotak, mint a magyar anyanyelvűek (sőt: cseh történészek joggal hivatkoznak arra, hogy az 1867 utáni népszámlálásokat a magyar hatóságok végezték...)
3. Épp ezt a példát hoztam, hogy a románok később települtek be Erdélybe, mint a magyarok. De mi van a szlovákokkal és a szerbekkel? Ők bizony előbb jöttek ide. Palacky óta hivatkoznak is rá sűrűn.
4. Tehát: Trianon elvesztette az aktualitását. A nemzetiségi autonómia azonban nem. Viszont: vagy-vagy. Ha Trianont emlegetjük, akkor az erdélyi magyaroknak soha nem lesz autonómiájuk. És lehet, hogy 50 év múlva nmár ők maguk sem lesznek. Merthogy asszimilálódnak.
süti beállítások módosítása