1918 nyarán és főleg őszén felgyorsultak a folyamatok, a Monarchia vezetői a hadihelyzet romlása miatt elhatározták, hogy immár egyértelműen a békére törekednek. Elemzésünk első részében Burián közös külügyminiszter és Tisza István gróf együttműködéséről, ennek előzményeiről, illetve Burián békeajánlatairól írunk. A második részben Károlyi Mihály őszi, ceglédi választóihoz szóló nyílt leveléről (és annak előzményeiről) lesz szó. Itt is a béke kérdése emelkedik ki. Károlyi nem tekint el a Tisza Istvánnal folytatott vitától sem: egy „őrült fanatizmusához” hasonlítja a parlamenti többséget még mindig irányító, miniszterelnökként 1917-ben megbukott Tisza álláspontját.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

Az 1918-as osztrák-magyar béketervekről szóló kétrészes összeállításunk első felében Burián István közös külügyminiszter próbálkozásait, hol megtévesztően, hol pedig ténylegesen békére törekvő álláspontját mutattuk be. Második cikkünkben gróf Károlyi Mihály béketörekvéseit követjük nyomon. Ehhez azonban 1917-ig kell visszatekintenünk. Károlyi tervei – ellentétben Burián néhány kezdeményezésével – mindvégig őszintébbek voltak, más kérdés, hogy a gróf bízott Wilson amerikai elnökben, és főleg annak 14 pontjában. Wilson azonban 1918 őszén már nem a januári álláspontját képviselte, amikor meghirdette híres pontjait, hanem a csehszlovák és a délszláv állam létrehozatalát támogatva gyakorlatilag a Monarchia feldarabolásával értett egyet. Ennek okairól korábbi cikkünkben írtunk az elsovh.hu-n.

wilson.PNG

Woodrow Wilson

Károlyi Mihály helyzetét 1918-ban az is nehezítette, hogy az év első háromnegyedét a „félhazaárulás” állapotában töltötte. Ezért kilenc hónapra kihagyták azokból a diplomáciai egyeztetésekből, amelyekben informálisan részt vett még 1917-ben. Hogy mi is történt valójában, azt korábbi cikkünkben foglaltuk össze: 1917 folyamán Károlyi Mihály a katonák között egyre népszerűbb lett, s ezen a nyáron nevezték először a „béke apostolának”, miközben az udvarban is erősítette pozícióit. „1917 novemberében végre engedélyt kapott annyira várt svájci kiutazására. Hivatalosan uralkodói felhatalmazás nélkül, csak a magyar háborúellenes ellenzék nevében tárgyalt az antant svájci képviselőivel, ezért később Windischgraetz Lajos vagy saját unokatestvére, Károlyi Imre »árulással« vádolták. Valójában erről szó sem volt, titokban mindent az uralkodóval és Czernin külügyminiszterrel egyetértésben tett.”

Károlyi Mihály így idézte fel saját rokonának fellépését emlékirataiban: „1918 januárjában unokatestvérem, Károlyi Imre Az Újságban nyílt levelet intézett hozzám, amely így kezdődött: »Quousque tandem abutere Catilina«, s amelyben »félhazaáruló«-nak nevezett. […] Imre egykori gyámomnak, Károlyi Tibornak volt a fia, és sohasem kedvelt engem, házasságom óta pedig az ifjúkori kölcsönös ellenszenv részéről heves gyűlöletté fokozódott. Addig nyíltan abban reménykedett, hogy hitbizományomat ő és fiai fogják örökölni, mivel általában azt hitték, hogy […] nem fogok megnősülni. … Amikor aztán fiam született, elvesztett minden reményt, hogy birtokaimra valaha is ráteheti a kezét. Politikai tevékenységem viszont alkalmat nyújtott neki, hogy kitöltse rajtam elkeseredett dühét.” (Ez a Károlyi Imre szoros kapcsolatokat épített ki Horthy Miklóssal a két háború közt: Imre fia Horthy lányát vette feleségül, Horthy fia pedig Károlyi Imre lányát vette el.)

A Friss Újság 1918. február elsején ezt írta a két Károlyi gróf év eleji vitájáról: „Emlékezetes, hogy Károlyi Imre gróf január 19-én durvaságoktól hemzsegő levelet intézett Károlyi Mihály grófhoz, aki alaposan visszavágott á támadónak. Károlyi Mihály, aki huszárhadnagy, elégtételt kéretett ezrede két tisztje: Csekonics és Cziráky grófok által Károlyi Imrétől. Az ügyet békés úton elintézni nem lehetett s erről jegyzőkönyvet vettek fel. […] Károlyi Mihály gróf az említett jegyzőkönyvet rövid szolgálati jelentés kíséretében elküldte a budapesti első honvédhuszárezred pótszázada parancsnokságához. Károlyi Imre gróf azonban nemcsak a jegyzőkönyvet küldötte el illetékes katonai hatóságához, hanem ahhoz egy terjedelmes beadványt mellékelt, amelyben Károlyi Mihály gróf ellen hazaárulás vádját emelte és utalt azokra a bizonyítékokra, amelyekkel vádját igazolni kívánja.”

karolyi.PNG

Károlyi Mihály

A jegyzőkönyvek ezután „az első honvédkerületi állandó becsületügyi választmányhoz” kerültek. A választmány megállapította, hogy az Imre gróf által mellékelt dokumentumok miatt bűnvádi eljárás merülhet fel, ezért „az ügyet felterjesztette a honvédelmi minisztérium első csoportjának főnökéhez, Dáni Balázs altábornagyhoz”. Így a beadványról az altábornagynak kellett (volna) döntenie. Innentől kezdve azonban semmi sem történt: a hatóságok azon tanakodtak későbbi sajtóhírek szerint, hogy katonai vagy polgári bíróságoknak kellene dönteniük az ügyben, illetve egyszerűen csak húzták az időt. Károlyi Mihály ezért „felségfolyamodvánnyal” fordult az uralkodóhoz, hogy a hatósági eljárások tisztázzák becsületét. A királytól a Budapesti Hírlap szerint azt kérte: „a legmagasabb rendelkezéssel parancsolja meg, hogy az ügy iratai az eljárás lefolytatása céljából a kormányhatósági kezelésből az illetékes bíróságnak visszaadassanak”. Erre Karg gyalogsági tábornok, honvédségi főparancsnok azt a válaszolta, hogy a becsületbeli ügy letárgyalását „a folyamodványban megjelölt ok nem gátolja”. Mindezzel Károlyi Mihály nem sokat ért, visszaemlékezéseiben így írt erről: „ekkor már én indítottam eljárást unokatestvérem, Károlyi Imre ellen, rágalmazás miatt. Az ügyet azonban, ügyvédem minden erőfeszítése ellenére, nem sikerült lezárni. Ám éppen ez bizonyította a legjobban az én igazamat, hiszen ha csak a legcsekélyebb bizonyítékkal is rendelkeznek ellenem, az ügyész és a katonai bíróság Károlyi Imre segítségére sietett volna.”

Az ügyészre való utalás nem véletlen: Károlyi Imre nyilvánosság elé lépése után tavasszal Mihály gróf egykori szövetségese, a Választójogi Blokk egykori oszlopos tagja, a Wekerle-kormány igazságügyi minisztere nyomoztatott a „békegróf” után. Vázsonyi Vilmos igazságügyi miniszter 1918 első hónapjaiban oly mértékben hagyta el korábbi nézeteit, hogy még elvbarátját is diszkreditálni akarta. Károlyi erről így írt visszaemlékezéseiben: „Vázsonyi Vilmos igazságügy-miniszter meg akart semmisíteni”. Vázsonyi ekkoriban – ellentétben a Wekerle-kormányból 1918 elején kilépő Károlyi-párttal – azért vállalta a népszerűtlen és hálátlan feladatok sokaságát, hogy minél többet tudjon megmenteni a Tiszáék ellenállása miatt megcsonkított választójogi reformból. Ám Vázsonyinak a kompromisszumot sem sikerült átvinnie, Tisza gróf Munkapártja ugyanis a komolyabb választójogi módosításokatmindvégig megakadályozta. Ezért Vázsonyi később távozott a kormányból, de saját reputációját addigra már tönkretette a cenzúra szigorításával és a választójog „felvizezésével”. A szakítás Károlyi és Vázsonyi között látványos volt 1918 elején, erről az elsovh.hu-n is beszámoltunk.

Az ellene való, Vázsonyi-féle büntetőeljárás-indítási kísérletről Károlyi Mihály így ír: „1917 szeptemberében a lapok hírül adták, hogy Török Jánost, azt a fiatal káplánt, aki annak idején Sonninóval tárgyalt, valami jelentéktelen vád alapján letartóztatták.” (Sonnino olasz külügyminiszter volt, s így az antant egyik meghatározó személyisége, aki 1918 elején még a Monarchia fennmaradásának lehetőségéről nyilatkozott.) Török kihallgatásakor utalt a Károlyi-párttal való kapcsolatára, és az ügyész azt hitte Károlyi Mihály szerint, „hogy szenzációs politikai bűnügy nyomára bukkant. Nagy volt a csalódása, amikor tanúkihallgatásom során közöltem vele, hogy a külügyminisztert annak idején tájékoztattam az egész dologról”. Ezzel még nem ért véget az eljárás, Károlyi szerint Török ügyvédje az ő címeres, monogramos levélpapírját is felhasználta, amikor Török egyik levelét lemásolta. Emiatt folytatódott a procedúra. Az ügyvéd Mihály gróf szerint „Vázsonyi ügynöke”, „agent provocateur” volt. Vázsonyi ezután Károlyi Mihály letartóztatására tört. Amikor az utóbbi miniszterelnök lett pár hónap múlva, megtudta: Törököt azért tartották hosszú ideig fogva, „mert az igazságügy-miniszter mindenáron jogcímet akart szerezni az én letartóztatásomhoz”.

Hajdu Tibor Károlyi Mihályról szóló 2012-es kötete szerint Vázsonyiékat ténylegesen a külügyminiszter, Czernin intette le, amikor megpróbálták hazaárulóként perbe fogni a „békegrófot”. Ez a per azért is furcsa lett volna, mert közben a királyi megbízott Lammasch felajánlotta Wilson amerikai elnök ügynökének a Monarchia föderalizálását, és például Horvátországot és Erdélyt eszerint elszakították volna Magyarországtól.

Mindez mutatja, amit már sokszor leírtunk az elsovh.hu-n: az Osztrák–Magyar Monarchián belül a magyar elitcsoportok különösen képtelenek voltak a kompromisszumra. Még egy családon belül sem voltak képesek a vita kulturált rendezésére. Ráadásul a háború utolsó évében a korábbi szövetségesek, Vázsonyi és Károlyi, az 1917-es Választójogi Blokk politikusai is egymás ellen fordultak. Károlyi Mihálynak azonban nem Vázsonyi volt a legkomolyabb ellenfele, hanem Tisza István, aki továbbra is a munkapárti többséget uralta a képviselőházban, így gyakorlatilag dróton rángatta a kisebbségben lévő Wekerle-kormányt. Így amikor Károlyi szeptemberben érdemi lépést próbált tenni a béke felé, nem is a kormánnyal, hanem az 1917-ben kormányfőként megbukott Tiszával szemben pozícionálta magát.

Károlyi 1918 szeptemberének elején állt elő saját békekezdeményezésével. Tette ezt a német hadsereg fekete napja után majdnem egy hónappal. Szeptemberre már eldőltek az erőviszonyok, a központi hatalmak egyértelműen vesztésre álltak. A kérdés csak az volt, hogy milyen béke vár az Osztrák–Magyar Monarchiára. A Népszava szeptember 8-án közölte Károlyi Mihály ceglédi választóihoz címzett nyílt levelét. A lap két momentumot emelt ki: „itt van a békéért való cselekvés ideje”, illetve „fogadjuk el alapul Wilson békeprogramját”.

Károlyi szerint az idő az ő békepolitikáját igazolja, „a háborút a fegyverek erejével befejezni már nem lehet, elérkezett tehát az ideje annak, hogy tárgyalás és megegyezés útján keressék a békét”. Majd így folytatja: „1918 nyarán ott tartunk még, hogy a központi hatalmak intézőkörein ugyanaz a szellem uralkodik valójában, amely egy év előtt oly erővel zúdult föl én ellenem és mindenki ellen, aki a megegyezést és nem a végső győzelmet hirdette”. Azért zúdultak fel ellene szerinte, mert ki merte mondani: „ezt a háborút egyedül a fegyverek soha be nem fejezhetik”.

Ezután Tiszát teszi felelőssé az itthon, Wekerle Sándor miniszterelnök kormányában és a Monarchia külügyi vezetésében történtekért, és megvádolja a bukott miniszterelnököt, hogy még mindig nem akar békét. Tisza szerinte nemcsak a magyar többségi párt vezére, hanem az ő szellemét képviseli a Monarchia közös külügyminisztere, Burián István is. A ceglédiekhez szóló levél így folytatódik: Tisza „még most augusztus 24-én is egy őrült fanatizmusával tajtékzik az »Igazmondó«-ban azok ellen, akik békét és nem örök háborút, örök fegyverkezést hirdetnek. Végleges győzelemre uszít és megalkuvásnak bélyegzi a megegyezés keresését. Ne játsszunk többé a szavakkal! Meg kell végre mondani, hogy az, aki a végleges győzelemig való kiállást hirdeti […], az nemcsak hogy megegyezéses békét nem akar, hanem egyáltalában ma békét nem akar.”

Károlyi szerint Tisza „azt írja, hogy igenis álljunk csak ki tovább a végleges győzelemig és ne hirdessük a megegyezési és békülési vágyunkat az ellenséggel szemben. Nem akar kevesebbet, minthogy addig okvetlenül tartsunk ki a háborúban, amíg összes ellenségeinket, Amerikát, Angliát, Franciaországot, Olaszországot, Japánt és segítőtársaikat végleg le nem győztük szárazon, csak úgy, mint vízen, vagyis amíg például be nem vonultunk Párizsba, Calais-ba, Doverbe, amíg flottájukat szét nem szórtuk, a tengeri blokádot pedig szét nem törtük. Ez lenne ugyanis a végleges katonai győzelem. Én pedig azt kérdezem az ország előtt, vajon mennyi idő és ember kellene e cél eléréshez, ha látjuk, hogy öt év alatt minden nagy katonai sikerünk mellett is a végső cél, mint messzi délibáb tűnik föl a hatalmas offenzívák után is.” Ezután Károlyi azt hangsúlyozza, hogy a béketárgyalások első föltétele az államok demokratizálódása, és ez Magyarországra is vonatkozik. Itt a Népszava-cikket cenzúrázta a hatóság, de az kiderült így is: Károlyi ellenezte, hogy hazánk kiszolgáltassa magát a német Mitteleuropa-koncepciónak. (Ez a Mitteleuropa-terv volt az egyik tényező, amiért az antant legfőbb vezetői végül a Monarchia szétverése mellett döntöttek: nem akartak egy hatalmas, egységes gazdasági tömböt Európa közepén, méghozzá német vezetéssel, miután legyőzték Berlint katonailag.)

Károlyi hangsúlyozta azt is: „Itt van a békéért való cselekvés ideje”, de Burián külügyminiszter és a Wekerle-kormány hallgat. „Csak igazi uruk: Tisza István gróf dörög mindig a béke hangoztatása ellen, csak ő uszít a végső győzelemre, csak ő csöpög még a vértől […]. Kormányaink tétlenségét nem szabad tovább tűrni. Követeljük, hogy hívják össze a képviselőházat és a delegációkat, hadd halljuk a mi minisztereinket, hadd feleljenek végre a nemzet előtt!” – követelte Károlyi szeptember első napjaiban. Burián nem sokkal később előállt egy békekezdeményezéssel – erről cikksorozatunk első részében volt szó –, de ez nem hozott valódi eredményt, az antant elutasította azt 1918 őszén.

Ám valójában Károlyi akkori elképzeléseinek sem volt már sok alapja. Szerinte ki kellett volna jelenteni, hogy „elfogadjuk mint tárgyalási alapot Wilsonnak, az Egyesült Államok elnökének békeprogramját. Ez a nyilatkozat még nem jelentené azt, hogy Wilson minden szavának minden betűjét szó nélkül alá kell írni és minden elgondolásának tárgyalás nélkül alá kell vetni magunkat. De az Egyesült Államok elnökének programjában megvan az alap a gyors béketárgyalásra, egy tartós, becsületes és a népek megértésén és megegyezésén alapuló béke megteremtésére. Hiszen például maga Wilson sem akarhatja, hogy itt Magyarországon is például a nemzetiségek önrendelkező jogát a maga doktrinér tisztaságában minden történelmi alap nélkül keresztülvigye. Ez a mi viszonyaink mellett még elméletileg sem volna életképesebb annál a papiroshatalomnál, amelyet Lenin és Trockij a maguk államainak megvalósításával akar Oroszországban csinálni.”

E gondolatfüzér minden tévedésére most nem hívjuk fel a figyelmet, de a lényeg az, hogy az idő ekkor már túllépett Wilson januári elképzelésein, az akkor meghirdetett 14 ponton. (Lenin és Trockij hatalma pedig nem maradt „papiroson”.)

A washingtoni politikai szándékok Károlyi általi téves felmérésére az ekkor éppen kormánypárti, azaz Wekerlét támogató Pesti Hírlap hívta fel – joggal – a figyelmet. Ez a lap is elismeri, hogy „győzelemről s győzelmes békéről már Magyarországon talán csak Tisza beszél”, ám szerintük Károlyi „naiv reménykedéssel nyújtja ki a békejobbját” Wilson felé. A lap kevésbé optimista e tekintetben (és joggal, mint utóbb kiderült): „egy nagy baj van: az nevezetesen, hogy most már Wilson nincs egy véleményen gróf Károlyi Mihállyal a megegyezéses béke tekintetében. Aminthogy a mai Wilson nincs egy véleményen a régi Wilsonnál sem”. Ugyanis az amerikai elnök időközben „újra nyilatkozott s most már nem a megegyezéses béke hívének vallotta magát, hanem a yankee despota fölkapaszkodott az imperializmus és militarizmus uborkafájára s ennek magaslatáról most már győzelemről, fegyveres győzelemről, győzelmes békéről szónokol és minden Amerikából áthangzó nyilatkozat a monarchia földarabolásáról beszél. Tehát vagy nem olvasta Károlyi ez újabb nyilatkozatokat, vagy nagy naivitás most már megegyezéses békét várni Amerikától. Vajon azt se olvasta a gróf úr, hogy Amerika szövetségeseinek ismerte el a monarchia földarabolására fegyvert fogott cseheket? Micsoda naivitás annak az új Wilsonnak békét kunyoráló kezet nyújtani, aki azt mondja felénk: »Várjatok, most fegyver van a kezemben, előbb földarabollak benneteket, aztán majd kezet foghatunk!«

Az idő tehát a Pest Hírlapot igazolta e tekintetben, hiszen Amerika valóban nem védte meg az Osztrák–Magyar Monarchiát, Károlyi pedig hiába hangoztatta a megegyezéses békét célzó terveit. Az antant nemcsak Károlyit, hanem a Monarchiát és a történelmi Magyar Királyságot is lesöpörte az asztalról, de ez nem Károlyi hibája, hiszen ő a háborús vereségig nem jutott végrehajtói hatalomhoz, és az antant gyakorlatilag más magyar elképzelést sem vett figyelembe Trianonban.

Felhasznált irodalom:

Károlyi Imre ismét támad. Hazaárulással vádolja Károlyi Mihályt = Friss Újság, 1918. február 16.

Károlyi Mihály nyílt levele = Népszava, 1918. szeptember 8.

Károlyi és Wilson = Pesti Hírlap, 1918. szeptember 8.

Károlyi a delegációk összehívását és a béketárgyalások megkezdését sürgeti. Nyílt levél a ceglédiekhez = Az Est, 1918. szeptember 8.

Károlyi Mihály gróf felségfolyamodványa = Budapesti Hírlap, 1918. szeptember 13.

Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Budapest, 2012.

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Budapest, 2013.

Csunderlik Péter: A kártyásból lett szocialista – Károlyi Mihály és az első világháború. II. rész = elsovh.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr9714235645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KeKoP 2018.09.14. 06:11:59

Ez a cikk csöpög a naivitásnak álcázott politikai szimpátiától. Persze mgenézve a felhasznált "szakirodalmat" nem csodálom.
Kb. annyit állít, hogy Károlyi nem hibás, mert nem ő vesztette el a háborút. Persze. De a későbbi pocsék politikájának az lett a vége, hogy a kommunisták kezébe került a hatalom, így sokkal súlyosabbak lettek a békefeltételek, mint lettek volna enélkül.
Károlyit óriási felelősség terheli a súlyos békefeltételek miatt, ezen egy Hajdu Tibor-féle szerecsenmosdatás sem tud segíteni
A helyzetet még súlyosbítja, hogy hibáit később sem ismerte fel, ami már kemnyen súrolja a hazaárulás szintjét.

László Balogh 2018.09.14. 11:54:33

Igen. Nekünk volt egy Károlyink és egy Linderünk, a törököknek meg egy Musztafa Kemáljuk. A trianoni különbség.

Bafana 2018.09.14. 15:02:52

Károlyi ott követte el a haztaárulást, hogy lefegyverezte az ütőképes hadsereget, valamint letartóztatta azt a Mackensent, aki felajánlotta az egész romániai német hadseregét Erdély védelmére. Nem állítja senki, hogy Trianon nem lett volna, de azt igen, hogy nem ilyen súlyos.