Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia széteséséről van szó, térségünkben a fő kezdeményezők közül a két cseh politikus, Masaryk és Beneš tevékenységét emelik ki általában. A magyar történelmi köztudatba esetleg még bevillan egy-egy szerb, román, szlovák vagy horvát korabeli politikus neve (Trumbić, Pašić, Štefánik, Braţianu). Szinte teljesen feledésbe merült azonban a szlovének szerepe. Így például a Zágrábi Nemzeti Tanács 1918 őszén egy szlovén katolikus pap vezetésével alakult meg, vagyis a történelmi Magyarország szétesésére is hatással volt a korabeli szlovén politikai elit. Még kevesebb emléke maradt egy olyan gazdasági szabadságon alapuló közép-európai együttműködésnek, amiről Laibachban (ma: Ljubljana) tanácskoztak a térség cseh, lengyel és délszláv politikusai 1918 augusztusában. Ezt a demokratikusabb elképzelést ugyanis gyorsan lesöpörték az asztalról a nyugati nagyhatalmak.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A délszlávok, csehek és lengyelek laibachi összejöveteléről még ezeket jelentik Bécsből: a Hotel Unionban lakomára gyűltek össze a szláv delegátusok. Gróf Skorbek itt ezt a kijelentést tette: – Ha a németeknek a »Balti-tengertől Bagdadig« lehet a programjuk, akkor a szlávoknak ez lehet a programjuk: »Danzigtól Triesztig!«” Minderről a Pesti Hírlap írt 1918. augusztus 23-án. (A tudósításban szereplő galíciai lengyel politikus neve egyébként helyesen: gróf Aleksander Skarbek.)

A mai lengyel kikötővárostól, Gdańsktól (Danzig) a mai olasz kikötővárosig, Triesztig képzelték el tehát a merészebbek a szláv együttműködés határait 1918 augusztusában. Erről az együttműködésről tanácskoztak a korabeli Ausztria Krajna tartományának székvárosában, Laibachban a szláv politikusok. Erről a kooperációról a cseh Václav Klofáč azt írta később, hogy Laibachban egy, a szabadkereskedelemhez közelebb álló gazdasági együttműködésről tárgyaltak a lengyelek, csehek és délszlávok. Klofáč a legradikálisabb cseh nacionalista politikusok egyike volt: 1915-ben hazaárulásért halálra ítélték – ekkor még Ferenc József volt az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója –, de 1917-ben kiengedték börtönéből, amikor már Károly volt az osztrák császár és magyar király. A szerbek közül a bánátiak jöttek el a tanácskozásra, a Monarchián belüli szláv politikusok gyűltek össze a mai szlovén fővárosban 1918 augusztusának közepén.

Bár osztrákok, magyarok és románok nem vettek részt ezen a kongresszuson, Klofáč szerint tőlük sem zárkóztak el a résztvevők. Ám a nyugati nagyhatalmak ezeket a demokratikusabb, nyitottabb és nem elzárkózásra épülő szláv elképzeléseket lesöpörték később, a béketárgyalások idején. A Monarchia vezetői persze egészen más terveket szövögettek, mint a Danzigtól Triesztig álmodozó szláv nacionalisták. Bár Lengyelország térképre való újra felrajzolása napirenden volt Bécsben és Budapesten is, a délszláv rendezésben a Monarchia vezető körei nem tudtak megegyezni: Magyarország ellenezte a „Nagy-Horvátország” koncepcióját, amely horvát égisz alatt fogta volna össze a Monarchia délszláv területeit és trialista szisztémává alakította volna a dualista – azaz osztrák és magyar – monarchiát. Ausztria vezetői pedig a szlovének kiválását nem nézték volna jó szemmel az osztrák tartományok közül, még ha egy Monarchián belüli délszláv állam létrehozásáról lett volna is szó. Bosznia-Hercegovina sorsa végképp rendezetlen volt: „Nagy-Horvátország” részévé tették volna talán inkább a birodalom nyugati felén tevékenykedő politikusok, míg Budapesten a Magyar Királyságba akarták integrálni ezt a területet.

Az 1918 augusztusában Laibachban tanácskozó és megállapodó szláv politikusok viszont az általuk tervezett új, szláv dominanciájú államok nemzeti önállóságát, szuverenitását tiszteletben tartották volna –

ez volt Klofáč utólagos interpretációja, viszont a Monarchia így létrejövő utódállamainak gazdasági közeledésére nagyobb hangsúlyt helyeztek volna. (A délszlávok valamiféle jugoszláv elképzelést vázoltak fel ekkoriban, még mindig nem volt teljesen egyértelmű ugyanis, hogy a királyi Szerbiával milyen kötelékei lennének a Monarchia szlovénjeinek, horvátjainak és szerbjeinek. A csehek a csehszlovák állam megteremtésén, a lengyelek pedig Lengyelország újraalapításán ügyködtek.)

A cseh nacionalista politikus, Klofáč szerint a nyugati nagyhatalmak a békekonferencia idején nem értették, milyen érzékeny kérdésekről van szó Közép-Európában, így a laibachi határozatok papíron maradtak. A Monarchia felbomlásakor nyugati nyomásra a dualista állam által birtokolt délszláv területeken októberben megalakult nyugat-balkáni Szlovén–Horvát–Szerb Állam (SZHSZÁ), amely a későbbi Jugoszlávia nyugati felét tömörítette, éppen a nagyhatalmak nyomására volt kénytelen egyesülni Szerbiával decemberben. Ennek az SZHSZÁ-nak az elnöke egy szlovén katolikus pap, egyben osztrák birodalmi gyűlési képviselő Anton Korošec volt, és erre az államra utalt vissza egy 1994-es kiadvány a horvát függetlenség megteremtésekor. E Milovan Baletić szerkesztette kiadvány szerint a horvát szábor (parlament) csak az SZHSZÁ-ba való belépésről határozott 1918 októberében. Így arról, hogy az SZHSZÁ december elsején beolvad a szerb királyságba és létrejön a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (érdemes felfigyelni arra, hogy a szlovének az állam megnevezésében itt már a sor végén vannak, és a királyság neve a szerbekkel kezdődik), nos, erről nem voksolt a horvát törvényhozás 1918-ban. Persze az SZHSZÁ nemcsak a nagyhatalmak nyomására egyesült 1918. december elsején a szerbekkel. Ezt a pár hét alatt lejátszódó folyamatot erősítette az is, hogy ez a kérészéletű nyugat-balkáni állam az adriai olasz térhódításnak valószínűleg áldozatul esett volna 1918 végén, ha a katonailag erős szerbekkel nem egyesül. Így viszont szerb katonaság érkezett például Laibachba a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1918. decemberi megalakulása után.

Az 1918 augusztusában rendezett „laibachi délszláv kongresszus”-ról ugyanakkor a Magyar Katolikus Lexikon ezt írja: a tanácskozást a szlovén Anton Korošec, a Délszláv Klub vezetőjének elnökletével, a szerb küldöttek többségével rendezték meg. „Résztvevői elfogadták a korfui nyilatkozatot, fölszólították a szlovéneket, horvátokat és szerbeket, hogy valósítsák meg az egységet. A szónokok ostorozták a fölbomló Monarchiát, különösen durván Magyarországot. A görögkeleti szerb többség elhallgattatta az aggodalmaskodó római katolikus szlovén kisebbséget, mely a vallási kérdések előzetes rendezését kívánta.” A lexikon szerint a korfui nyilatkozat 1917. július 20-án született: Pašić szerb miniszterelnök és Ante Trumbić, a Délszláv Választmány vezetőjének megegyezése volt a szerb–horvát állam megalakítására. A nyilatkozatban kimondták a Karagyorgyevics-ház uralma alatt a szerb–horvát–szlovén állam egységét. (Ugyanakkor ezen kívül más, hasonló vagy ettől eltérő délszláv egyezmény is született 1918 decembere előtt, így ez csak az egyik volt a lehetséges verziók közül a térség jövőjére nézve.)

Az is látszik, hogy a szlovén klerikális politikusok részt vettek a laibachi kongresszussal egyidőben létrehozott Szlovén Nemzeti Tanács irányításában. Ennek a testületnek az elnöke szintén Anton Korošec lett, majd 1918. október 6-án a Zágrábi Nemzeti Tanács elnöke, azaz a horvát-szlovén együttműködés vezetője, végül, mint írtuk, a SZHSZÁ elnöke is. A zágrábi tanács (amelyet szoktak Szlovén–Horvát Nemzeti Tanácsnak is nevezni) programja Szilágyi Imre szerint a következő volt: „valamennyi szlovén, horvát és szerb egyesítése a szlovénok, horvátok és szerbek demokratikus elvek alapján berendezett nemzeti, szabad és független államában”. Ami klerikális politikusokat illeti, támogatta a szlovén mozgalmat Anton Bonaventura Jeglič laibachi hercegpüspök is. Mindazonáltal a szlovén és horvát katolikus politikusok és az ortodox szerbek közötti ellentét ekkor még nem vált szakítópróbává, ez majd csak a jugoszláv állam létrejötte után lesz nyilvánvaló.

jeglic.PNG

Anton Bonaventura Jeglič (1850–1937), szlovén püspök és politikus (Digital Library of Slovenia, wikipedia)

A délszláv törekvéseknek a legnagyobb ellenfele Magyarország volt a Monarchián belül, a magyar elit utasította el leghatározottabban a trialista elképzeléseket. Vagyis a délszláv egység még nem jelentette volna önmagában a Monarchia szétesését, ugyanakkor a föderális(abb) átalakulás kétségtelenül Magyarország gyengítésével járt volna.

Nem véletlen, hogy az ekkoriban a magyar politikai elit nacionalista irányzatait támogató (korábban és később viszont inkább liberális) Pesti Hírlap 1918. július 28-án a Kettős háború című vezércikkében így írt: „Az entente ellenünk egyszerre kettős háborút folytat. Egyet a gyilkoló fegyverekkel s egy másikat a monarchia népeinek alattomos fölizgatásával.” A horvát száborban zajló viták különösen idegesítették a magyar lapot. (A horvát törvényhozásban ekkoriban már nyíltan vitatták meg a szerb–horvát együttműködés lehetőségeit.) Az osztrák birodalmi gyűlésben történteket is rossz szemmel nézte a Pesti Hírlap: hiszen ott „Sztanek cseh képviselő Magyarországot akarja földarabolni, Korosec szlovén képviselő pedig Magyarország és Ausztria közös közjogi sérelmével az új délszláv államot akarja fölállítani. Hogy teljes legyen a kép a fölrobbantásunkra való törekvésekről, hozzá kell számítanunk a londoni szerb és délszláv hadi bizottságnak ülését, melyen Balfour az entente hivatalos céljaként hirdette a független nemzeti délszláv állam megalakítását”. (Balfour brit külügyminiszter volt ebben az időben, František Stanek cseh politikus pedig az osztrák birodalmi gyűlés képviselője volt, aki a szlovén Korošeccel együtt már 1918 februárjában járt IV. Károlynál, akivel részletesen ismertették álláspontjukat. Erről a 8 Órai Újság 1918. március 1-jei száma tudósított.)

Az adott pillanatban, 1918 júliusának végén a Pesti Hírlap nem hitt a Monarchia trialista átalakításában, egy Habsburg-ház alá tartozó délszláv államalakulatban: „Sztanek, Korosec és Balfour ugyanazt akarják. Hiába ígérgetik maszlagul az északi és déli szlávok, hogy az ő saját külön szláv államaikat a Habsburg-dinasztia alatt tervezik; szövetségeseik és pártfogóik, a mi ellenségeink, Wilsontól Balfourig, őszintén elárulják a végső célt: önálló és a Habsburgoktól független szláv államokat akarnak szervezni a békekötés után. Gyávaság s bárgyú könnyelműség volna, ha a monarchia bármelyik államában a békekötésig tűrnék ezt a külső-belső izgatást földarabolásunkra.”

A Pesti Hírlap harciasan írogatott ekkor, miközben pár hét múlva kiderül, hogy önálló magyar hadsereg nem is létezett. A déli térségekben pedig Bosznia-Hercegovina Magyarországba való bekebelezését hirdette: „Ami a csehek arcátlan követelését illeti a magyarországi vármegyékre, ez olyan kérdés, amit velünk csak fegyverrel lehet elintézni. Próbálják elvenni a csehek. A délszlávok ábrándozását azonban egyszerűen be kell fejezni, erre pedig egyetlen mód van: a végleges közjogi rendezés, amellyel Boszniát és Hercegovinát a háború tartama alatt a magyar szent korona birodalmai közé, az úgynevezett »kapcsolt részek« sorozatába kell állítani fokozatos autonómiával!” Ezután elképesztő tájékozatlanságról és tudatlanságról tanúbizonyságot téve a Pesti Hírlap arról álmodozott, hogy Bosznia-Hercegovina magyar korona alá való betagozódása, majd ezután megnövekedő autonómiája a magyarok és bosnyákok közti rokonszenvet növelheti. Hogy pontosan kikre gondolt a lap Boszniában – horvátokra, szerbekre vagy bosnyákokra –, ez rejtély. Másrészt éppen a horvát törekvések 1868 utáni magyar „kezelése” mutatta meg, hogy a horvátokban sok minden kifejlődött ekkoriban az emberi érzések közül, de a magyarok iránti „rokonszenv” kevésbé. El lehet képzelni, miként „kezelte” volna a nemzetiségi jogokat korlátozó magyar kormányzat a boszniai etnikai és vallási megosztottságot, ha ez a terv valóra vált volna. Tisza István pökhendi, lekezelő és türelmetlen viselkedése 1918 őszén a szarajevói délszláv küldöttséggel például olaj volt a tűzre, pedig az uralkodó állítólag akkor azért küldte a déli térségbe a bukott magyar miniszterelnököt (aki azonban még mindig kontrollálta a magyar parlamenti többséget), hogy a kompromisszumhoz közelebb kerüljön a délszláv és a magyar politikai elit.

A Pesti Hírlap így fejezte be a nacionalista politikai elit véleményét tükröző vezércikkét: „A Habsburg-dinasztiának minden körülmények között biztos birtoka: a magyar szent korona birodalma. Ezt a birtokállományt kell őrizni és erősíteni. Amit a magyar szent koronához csatolnak, azt a király számára vérével megőrzi a magyar nemzet. Azt nem nyelvelheti el se Korosec, se Balfour. Ausztriának kormánya is, alkotmánya is gyönge, íme, a monarchia belső szétdarabolására folyó agitáció Ausztriában féktelenül folyik. Dinasztikus és monarchikus érdek tehát a magyar közjogi kapcsolat véglegesítésével örökre útját vágni a délszláv államra való törekvéseknek.”

korosec.PNG

Anton Korošec (1872–1940) (Digital Library of Slovenia, wikipedia)

Illúziókat persze nemcsak a magyar elit, hanem a horvát és a szlovén klerikális elit is táplált ekkoriban. Ők gyakorlatilag abban bíztak a Világ című lap 1918. augusztus 24-i, a laibachi gyűlés utáni cikke szerint, hogy „megtéríthetik” az ortodox szerbeket. A magyar újság így fogalmazott: „a klerikalizmus és liberalizmus nemcsak világnézeti, hanem igen fontos politikai törekvések hordozója is Horvátországban”. A horvát klerikalizmus bécsi és osztrák orientációt jelent és „magyarofóbiával” párosul. A laibachi tanácskozást a Világ „pseudodélszláv gyűlés”-nek minősítette, majd idézte a Hrvatsko Rijec, az egyik horvát lap tudósítását a rendezvényről (Jegličet tévesen hercegérseknek minősítve, miközben a szlovén főpap „csak” hercegpüspök volt Laibachban): „az akció vezetője és a gyűlés elnöke, Jeglics hercegérsek, az ecclesia militans egyik legbuzgóbb és legfanatikusabb katonája. A másik délszláv vezér, aki ott nagy szerepet játszott, Mahnics Antal zenggi püspök, aki elfogadván a szerbekkel való nemzeti egységet, rögtön kijelentette, hogy a »hitetlen« szerbeket »igazi katolikus hitre« térítse át. Mondani sem kell, hogy az ilyen törekvés kudarccal járna és csak arra volna alkalmas, hogy felgyújtsa a felekezeti harc lángját a délszláv világban.” Mahnič persze nem izgatta magát emiatt: a Novine című lapba írt cikket a Világ szerint. Cikkében így fogalmazott: „a horvát nép hivatása a keleti mező katolikus learatása. A horvát népről – írja – az Úr providenciája elhatározta, hogy nyelv és vérbeli testvérei közé, kiket szerencsétlen véletlenek elválasztottak tőle, belevigye az egyesítés misszióját.”

A Világ szerint legszomorúbb ebben az, hogy az urak komolyan veszik mindezt és Jeglič már értekezletet tartott, melyen „a horvátok és szlovének misszionárius feladatait" beszélték meg a Balkán népei között. A magyar lapnak – a jugoszláv történelmet áttekintve a XX. században – igaza volt a következőkben: „ez a koncepció elhibázott, kivihetetlen”. A 1918. augusztusi laibachi gyűlésen azonban ennek a tervnek az irrealitása még nem látszott: a Pesti Hírlap augusztus 23-án idézte Stanek jellemzését a hercegpüspökről: „igazi délszláv egyházfejedelem” és a politikus „sajnálatosnak tartja, hogy a cseheknek nincsen ilyen apostoluk”.

Felhasznált irodalom:

Osztrák politikusok a királynál = 8 Órai Újság, 1918. március 1.

Kettős háború = Pesti Hírlap, 1918. július 28.

A laibachi hercegérsek a délszláv törekvések mellett. = Pesti Hírlap, 1918. augusztus 23.

Zagrebi levél = Világ, 1918. augusztus 24.

Laibachi délszláv kongresszus = Katolikus Lexikon.

Elemer Hantos: Der Weg Zum Neuen Mitteleuropa. [Nachdruck des Originals von 1933.] 2013.

Milovan Baletić (szerk.): Kroatien 1994. Zagreb, 1994.

Szilágyi Imre: A szlovénok története = ELTE Szláv Intézet.

Egry Gábor: Az emigráns politikus – a Cseh Külföldi Bizottság példája = Elsovh.hu.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr4614206869

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.