Schwarzer Tag des deutschen Heeres”, a német hadsereg fekete napja – Erich Ludendorff, a birodalom (egyik) fővezére jellemezte így 1918. augusztus 8-át. Pedig ez a nap csak kezdete volt annak a német hadtörténetben száznapos offenzívának nevezett támadássorozatnak, amelyet az antant indított, és amely eldöntötte az első világháborút augusztus 8. és 1918. november 11. között. Ez utóbbi napon írták alá a compiègne-i fegyverletételt, és ezzel ért véget a háború is.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

Az angolok az Ancre és Avre között offenzívát kezdtek. Az esti német jelentés közlése szerint »az ellenség állásainkba benyomult«. Néhány nappal ezelőtt, mint emlékezetes, a németek Amiens előtti frontjukat, az Ancre mindkét oldalán megrövidítették: ez a mozdulat nyilván már azon a számításon alapult, hogy az ellenség offenzíváját jobb állásokban fogadhassák Rupprecht trónörökös hadosztályai” – így írt a világháborút eldöntő antant támadás másnapján, 1918. augusztus 9-én a Pesti Hírlap.

A németek ugyan már korábban is rövidítették állásaikat, feladták például a július 18-i antanttámadás nyomán a marne-i kiszögellést. Ezzel az egyik legfontosabb 1918-as hódításukról mondtak le, de ami ennél is jelentősebb, ezzel megfordult a harc menete: júliusig a németek támadtak, ezután pedig már az antant vette át a kezdeményezést. A Pesti Hírlap másik megjegyzése viszont egyáltalán nem volt igaz: Ludendorff, a német fővezér nem számított az antant támadására augusztus elején. Ezt Merényi Lászlónak az amiens-i csatáról írt könyvéből tudjuk: „július második felében és augusztus elején a német vezérkar arra számított, hogy az ellenfél a július 18-i siker után fáradt, ezért egyhamar nem fog újabb támadást indítani”. Ezért aztán sem a fővezér, sem az alsóbb szintű parancsnokok nem figyeltek azokra a felderítő jelentésekre, illetve a frontkatonák beszámolóira, miszerint egyre több tank látszik Amiens térségében az antant oldalán, illetve folyamatos a motorzúgás augusztus első napjaiban a front e szakaszán.

nyugati_front_1.PNG

A nyugati front 1918-ban (Forrás)

A motorzúgás a tankok felvonulását jelezte mindenki számára, aki hallotta. Ám a németeknek ekkor már nem volt elég repülőjük, hogy a légi felderítést alaposabban elvégezzék, így hiába gyanították sokan a tanktámadást, a fővezér, Ludendorff nem készült fel a harckocsik elleni védelemre. Az elavult harcászati és katonai stratégiát követő és elbizakodott társ-főparancsnok több hibát is elkövetett. Nemcsak a tankokkal nem számolt (jóllehet már a július 18-i antantsikerek is részben ezek újszerű bevetésének, illetve a forgótornyos Renault-harckocsiknak volt köszönhető), de nem várt egyáltalán támadásra. Így olyan állásokban várták a németek a briteket és a franciákat, amelyek nem voltak igazán megerősítve. Tudta ezt annak a frontszakasznak a parancsnoka is, ahol végül az antant áttört – ez a parancsnok nem más volt, mint Rupprecht bajor trónörökös, aki korábban még azt mondta e franciaországi hadszíntérről: „Nem szükséges, nem is célszerű az intenzív álláskiépítés.”

A tankok újszerű bevetése azt jelentette – és ezt hozta meg a döntést végül az első világháborúban, illetve az amiens-i csatában –, hogy a harckocsikat sűrűn egymás mellett, ráadásul gyalogsági – esetenként lovassági – kísérettel dobta csatába az antant. A brit és francia támadók ködös időben kihasználták a rossz látási viszonyokat arra, hogy meglepjék az ellenséget. (Sőt mesterségesen is fokozták a ködöt.) Ha viszont tiszta idő volt, légi támogatást kaptak a tankok, így a német tüzérséget iktatták ki a támadók. Az antant ekkor jött rá az összfegyvernemi támadóegységek alkalmazására: nem gyalogságot, tüzérséget, lovasságot, légierőt, esetleg tankokat vetettek be külön-külön, hanem olyan bevetési egységeket alakítottak ki, amelyek kombinált haderőnemekre épültek (tankok, gyalogság és légierő) – ez a hármas már az addigi legbevehetetlenebb ellenállási pontokat is megtörte. Immár a beton- vagy drótakadályok, a megerősített lövészárkok, a géppuskafészkek és a precíz tüzérség sem jelentettek elég védelmet. A második világháborút idézte tehát az elsőnek a vége: a bunkerek, lövészárkok, megerősített géppuskafészkek képtelenek voltak ellenállni a légierő bombázásának, a tankok rohamának és a tankokat kísérő, fedező gyalogságnak. A tankok önmagukban rendkívül sérülékenyek lennének közelharcban: a gyalogság is képes megállítani őket.

De nézzük mi történt a Pesti Hírlap szerint 1918. augusztus 8-án: „Úgy látszik, az angol offenzíva bevezetője a nyugati fronton az entente nagy offenzívájának, amelybe valószínűleg bele fog kapcsolódni a francia és amerikai hadsereg is. Az angol támadás célja nyilván az, hogyha Montdidier-nél fönnálló stratégiái fenyegetését eliminálja; a támadás iránya a Bapaume–Péronne–Roye-vonal felé mutat.” A lap persze nem teljesen a valóságot írta: az amerikai és a francia hadsereg alapvető jelentőségű volt a támadás szempontjából, már annak első pillanatától kezdve, jóllehet az offenzíva legnagyobb sikereit a 4. brit hadsereg érte el. Az amerikaiak általában az angolok irányítása alatt küzdöttek (akiket ausztrál és kanadai alakulatok is segítettek), de a franciáknak két hadserege, az 1. és a 3. alkotta az offenzíva középső egységeit és déli szárnyát. Mindhárom hadsereg (a brit és a két francia is) a brit Douglas Haig parancsnoksága alatt állt, és Haig hadseregcsoportjaként is emlegették ezeket az alakulatokat. A brit hadvezér merész tetteit a Pesti Hírlap is kiemelte augusztus 10-én, és feltette a kérdést: „Hogyan történhetett, hogy Haig olyan sikert ért el, amilyennel eddig még sohasem dicsekedhetett, és amelynek mérete a támadás első napján egyenrangúnak mondható azzal, amit a német offenzívák az első nekirohanásban produkáltak?” A lap több választ is adott, ám ezek közül csak Ludendorffét érdemes idézni, aki a köddel és a tankokkal magyarázta ezt – elég szűklátókörűen. Valójában az antant ekkor már kb. kétszeres létszámfölényben volt a németekkel szemben. Ráadásul friss amerikai erőkkel töltötték fel a kimerült britek sorait, illetve 1918 nyarán már önálló amerikai egységek is megjelentek a nyugati fronton. Ehhez képest a németek már a 17 éves korosztályt mozgósították, amelynek tagjai tömegesen vesztették életüket az antant offenzívája nyomán.

A Pesti Hírlap által emlegetett Montdidier végül nem került ki a támadás fókuszából: ezt a települést a francia 10. és 35. hadtest támadta, és ez a francia város volt az egyik legdélibb célpontja az offenzívának. Bapaume, Péronne és Roye valóban abban az irányban feküdtek, amelyek felé az antant erői haladtak, de az első napon, augusztus 8-án idáig még nem jutottak el a nyugati szövetségesek. Augusztus 12-ig is csupán Roye közelébe értek el a három város közül. (Roye az Avre folyó mentén fekszik, ez a folyó jelentősen megnehezítette az antant előrenyomulását a térségben.)

A Pesti Hírlap augusztus 9-én még a német nagyfőhadiszállás híreit közölve természetesen nem tudhatta, mi fog történni napokkal később; de a 8-i helyzetről is félrevezetően számolt be, ugyanis ezt írta a nyugati hadszíntérről, Rupprecht trónörökös hadcsoportjáról: „A Lys mindkét oldalán angol részleges előretöréseket visszavertünk. Az ellenség a Somme-tól északra a Bray-Corbie országút mindkét oldalán levő új állásaink ellen heves ellentámadásokat intézett, amelyeket visszautasítottunk. Az éjszaka folyamán időnként feléledő tüzérségi tevékenység és felderítő harc. Montdidier-től nyugatra a franciák egy részleges támadása meghiúsult.” Mindez – és a többi, itt nem idézett, szócséplő hír – megnyugtató lett volna, csakhogy ott állt a hírek végén két mondat, méghozzá a legfrissebb két mondat, amelyek az egész mellébeszélést „ad acta” tették. „Esti német jelentés: (Augusztus 8., este) Az angolok az Ancre és Avre között támadnak. Az ellenség állásainkba benyomult.”

Hogy mit jelentett a két mondat közül a legutolsó, az a másnapi Pesti Hírlapból már jobban kivehető. Ezt írta augusztus 10-én az újság „Az amiens-i antant offenzíva első napja” című cikkében, amelyben brit jelentést is idézett – egyébként ezúttal a történteknek megfelelően –: az antant „Reuter-jelentés szerint 18 kilométer mélységben” nyomult előre, „10000 foglyot ejtettek, 100 ágyút zsákmányoltak”.

A lap megpróbálta azért szépíteni a történteket, a német vezérkar megtévesztő beszámolóira hivatkozva. Így írt: „Ludendorff jelentése szerint az ellenséges lökést a Morcourt–Harbonnières–Caix–Fresnoy–Contoire-vonaltól közvetlenül keletre állították meg a német tartalékok; valószínű tehát, hogy az ellenség eredetileg még mélyebben jutott el kelet felé és csak a gyors ellentámadásnak sikerült visszaszorítania Haig előreözönlő hadosztályait.” Az újság keverte a valóságot a képzelettel: valóban voltak német ellentámadások, de ezek nem állították meg az antant támadását, viszont felőröltek hét-nyolc német hadosztályt. Az elszigetelt ellenállási gócokat gyorsan felszámolták a támadók, és 12-én már jelentős területi nyereségre tettek szert. Ennél sokkal demoralizálóbb volt viszont az offenzíva pszichológiai hatása. A német katonák ekkor már tömegesen adták meg magukat, amit a hadvezetés igyekezett eltitkolni a nyilvánosság elől, de Ludendorff tudatában volt ennek. Az antant támadása közben le is mondott posztjáról, azonban az offenzíva augusztus közepén valóban megakadt, így Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia szerencsétlenségére a főparancsnok a helyén maradt, és makacsságával továbbra is akadályozta a békekötést, pontosabban azt, hogy Németország olyan békeajánlatot tegyen, ami az antant számára is elfogadható lett volna.

ludendorff.PNG

Erich Ludendorff (Forrás)

Németország vezetői azért kezdtek taktikázni, hogy az augusztus 15-én valóban megtorpant brit, francia és amerikai előrenyomulást feltartóztatva, az idővel játszva, némileg jobb békefeltételeket csikarjanak ki. Ez a taktika azonban ősszel elbukott, amikor a németek balkáni szövetségesei, Bulgária és Törökország összeomlottak, és ezután már a Monarchia sem tudta tartani magát. Ráadásul az antant nyugaton sem hagyott időt a németeknek erőik rendezésére, augusztus 20. után a legjobban megerősített német védelmi állásokat is áttörték, a már említett kombinált (tankok, gyalogság, légierő) bevetési egységek alkalmazásával.

Galántai József történész 1974-ben azonban nemcsak harcászati és taktikai újdonságokkal magyarázta az antant döntő sikerét: „Az év elején még csak 170 ezer amerikai katona volt Franciaországban, júliusban már 1 200 000, roppant tömegű hadfelszereléssel együtt. E sikerben nagy szerepe volt annak is, hogy az első hónapok súlyos veszteségei után megtalálták a német búvárhajók ártalmatlanná tételének módszereit.” Az amiens-i csata lefolyását és következményeit így jellemezte: „A tervszerű védelemben addig bízó császár és német hadvezetés megingott. Ludendorff emlékiratában (…) augusztus 8-át a világháború történetében a német hadsereg »fekete napjának« nevezi. Az augusztus 14-i koronatanácson azonban Németország vezetői még mindig bíztak abban, hogy hódítások megtartásával – és nem is csak keleten – fejezhetik be a háborút.”

Ugyanakkor A. J. P. Taylor brit történész kicsit másképp interpretálja az eseményeket. Szerinte Ludendorff belátta augusztus 15-én, hogy a háborút nem győzelemmel, hanem békekötéssel kell majd befejezni. A német fővezér viszont abban tévedett, hogy úgy gondolta: a békekötéssel megvárhatja 1919-et. Végül az utolsó brit, francia és amerikai offenzíva szeptember 26-án indult meg nyugaton, de az igazi sikert a balkáni frontokon aratta Taylor szerint az antant: szeptember 29-én Bulgária fegyverszünetet kért, és így „Dél-Európa kapuja kitárult”. Ludendorff ekkor már nem tudott a balkáni fronton harcolók segítségére sietni. Nem nélkülözhetett egyetlen katonát sem nyugaton, így „a háború akkor fejeződött be, amikor a »nyugati« és a »keleti« stratégia kombinálódott” az antant részéről.

Vagyis augusztus 8-a fekete nap volt, és a vég kezdete – de nem a vég. Az antantnak még a száznapos offenzívára volt szüksége ahhoz augusztus 8. után, hogy 1918. november 11-én fegyverletételre kényszerítse Németországot. Taylor meg is jegyezte a „fekete napról”, hogy ekkor nem stratégiailag létfontosságú pozíciók vesztek el, sőt, a szeptember 12-ig tartó „egyhónapos küzdelem sehol sem vágta el a német vonalat”. Ráadásul az antant embervesztesége is nagyobb volt. Ám a brit történész szerint „augusztus 8. igazi hatása pszichológiai volt: szétfoszlatta a győzelembe vetett hitet, amely mindaddig előre hajtotta a németeket. A német katonák addig azt hallották, hogy ez lesz a döntő csata. Most megértették, hogy valóban az volt. Már nem akartak győzni. Csak be akarták fejezni a háborúzást.”

Ezt támasztja alá Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc közös műve is: augusztus 8-án és 9-én a németek 30 ezer katonája került fogságba, mindez a hadsereg moráljának süllyedését eredményezte. A hadsereg bomlását az eltűntek számának hirtelen megugrása is mutatta: 18 ezerről 119 ezerre. Márciustól szeptemberig a német hadsereg 1,34 millió főt veszített, és ezt a veszteséget már nem tudta a birodalom pótolni. Előbb vagy utóbb buknia kellett a német hadvezetésnek. Az, hogy a bukást elhúzták, végül az ország és a német szövetségesek helyzetét is jelentősen rontotta, súlyosbította.

Felhasznált irodalom:

Az angolok offenzívát kezdtek az Ancre és Avre között = Pesti Hírlap, 1918. augusztus 9.

Esti német jelentés = Pesti Hírlap, 1918. augusztus 9.

Az amiens-i antant offenzíva első napja = Pesti Hírlap, 1918. augusztus 10.

Galántai József: Magyarország az első világháborúban 1914–1918. Budapest, 1974.

Merényi László: Amiens, 1918. Budapest, 1986.

A. J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája. Budapest, 1988.

Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja. 1914–1918. Budapest, 2014.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr6714153037

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nts 2018.08.01. 17:05:42

Ludendorff jól menedzselte a vereséget, amikor elkezdte hangoztatni, hogy nem is a katonai vereség miatt veszítettek, hanem a zsidók, kommunisták, szocdemek stb. miatt. És főleg nem amiatt, hogy a '18-as offenzívájával felmorzsolta a saját haderejét. Így aztán a német háborús vereség okozója a feltörekvő szélsőjobb bálványa lett.
Különben, igen érdekes lenne feldolgozni, hogyan dolgoztak fel egy-egy nagy vereséget a történelem folyamán a vesztesek, pl. német tőrdöfés elmélettől, Károlyi Mihály, mint trianon okozója a magyaroknál egészen a Rambó filmekben megjelenő "a bürokraták miatt veszítettünk" magyarázatig. Biztos van még sok.