Tiszáék parlamentje pénteken délutánra végzett a választójog lehóhérolásával és első olvasatban elfogadta a választójogi törvényjavaslatot. Ez az úgynevezett parlamenti tárgyalás egyre inkább nevetséges kutyakomédiává süllyed” – írta a Népszava a szavazás másnapján, 1918. július 20-án a vezércikkében. A lap ráadásul sejtette, hogy az egész procedúrának szinte semmi értelme sincs: „Egyre kevesebb a reális tartalma, hiszen még a reakció legelvakultabb és legkonokabb képviselői is alig tudnak elzárkózni az elől az érzés elől, hogy ebből az 1918. évi választójogból épp oly kevéssé lesz élő törvény, mint az 1913-as Tisza–Lukács-választójogból.” (Az 1913-as törvény azért nem valósult meg, mert az 1915-ben esedékes választásokat a világháború kitörése miatt nem tartották meg.)

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A Népszava ezután nem a választójogi törvény érdemi részét ismertette, hiszen arról évek óta folyt a vita. Ezzel szemben a lap a választások tisztességtelen lebonyolításáról hozott rendelkezéseket bírálta, amelyekről még a részletes szavazás előtt is vitatkoztak a képviselők, és az ellenzék ki is vonult az ülésteremből. A Népszava szerint így a volt miniszterelnök, az 1917-ben kormányfőként megbukott, de a parlamenti többséget továbbra is irányító Tisza István „munkapárti maffiája” kiküszöbölte a független bírák „bevonását a központi választmány, valamint a választási és szavazatszedő küldöttségek működésébe” a választások lebonyolításakor. Viszont törvénybe iktatta a parlament a választók szállításának lehetőségét, sőt fuvardíjak kifizetését „olyan választó esetében, aki a szavazóhelyiségtől 5 kilométernél távolabb lakik vagy akit egészségi vagy erőbeli állapota megakadályoz abban, hogy gyalog menjen a szavazóhelyiséghez.”

A Népszava szerint a „fuvardíj ez újabb törvénybeiktatásának szégyenét és mocskosságát még erősebben fokozza az a módosítás, amelyet Wekerle nyújtott be”. (Wekerle Sándor a monarchia összeomlásáig volt miniszterelnök, így júliusban is ő irányította a kormányt, Tisza álláspontjához egyre közelebb kerülve.) Wekerle javaslata az volt, hogy fuvardíjat „csak hatósági személy jelenlétében lehet kifizetni” és a kifizetésekkel a választási bizottságnál kell elszámolni. Ez elvileg a visszaélések ellen született változtatás volt, amit meg is szavazott a munkapárti parlament, de a Népszava szerint „valójában csak azt jelenti, hogy a fuvardíjak kifizetése sokszorosan magyar királyi állami védelem és protekció alá kerül”, vagyis egyszerűen intézményesült a választók lefizetése – foglalhatjuk össze a cikk mondanivalóját.

A törvény érdemi részeinek tárgyalása nélkül a vezércikk halálos ítélet „kihirdetésével” zárul. „Ezekkel a rendelkezésekkel és ezzel a cinikus taktikával sikerült szennyes áradatába fojtania a munkapártnak a választások tisztaságát. De ez a siker csak a mai osztályparlament szűk körére szorítkozik. A munkapárti maffia a választások piszkosságának törvénybeiktatásával csakúgy, mint torz törvénye valamennyi rendelkezésével a saját halhatatlanságát akarja törvénybe iktatni. De az ország már régen kimondotta bűnösségüket, régen meghozta nagy egyetemes esküdtszékében a halálos ítéletüket és nincsen már messze az az időpont, amikor ez a halálos ítélet végre is hajtódik, és a munkapárti maffia épp oly becstelenül fog kimúlni, amilyen becstelenül született.”

Mindebből látszik, hogy konszenzus továbbra sem volt a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzék között Magyarországon. A szociáldemokraták lapja egyértelműen szembe helyezkedett a parlamentet irányító erőkkel, miközben Tisza munkapártja minimális engedményeket volt csak hajlandó tenni a választói bázis kiszélesítésére. Sem a nemzetiségek, sem a munkások nem kaptak nagy arányban jogot a szavazásra, továbbra is kizárták őket a döntéshozatalba való beleszólás lehetőségéből. A nők egyáltalán nem kaptak választójogot – erről az Elsovh.hu-n korábban már részletesen írtunk. Így Tisza és pártja, illetve Wekerle egyre inkább elszigetelődött – nemcsak a politika más szereplőitől, hanem a magyar valóságtól is. A kompromisszumra képtelen elit türelmetlen, indulatos ellenzéket teremtett magának és robbanásveszélyes helyzetet kreált. A robbanás nemcsak emiatt, hanem a közelgő háborús vereség miatt is következett be, de a fő felelősség ekkor is Tiszát terhelte, aki az utolsó percekben is még tovább feszítette a húrt, és nem enyhített sem a szociális, sem a politikai, sem pedig a gazdasági feszültségeken, amelyek heteken belül szétvetették az Osztrák–Magyar Monarchiát.

tisza_beszolas.jpg

Tisza István

Míg a Népszava címoldalán tárgyalta az ügyet, a kormányhoz lojális Pesti Hírlap a negyedik oldalon hozta a választójogi törvény részleteiben történő megszavazását. A lap arról számolt be (amire amúgy a Népszava is utalt), hogy az ellenzék a fuvardíj miatti viták miatt kivonult a parlamenti ülésteremből, így délelőtt még élénk vita folyt, „délután azonban már se a demokraták, se Károlyiék, se a 48-as alkotmánypárt ellenzéki csoportja nem vett részt a vitában, úgyhogy a hátralevő paragrafusokat hozzászólás nélkül alig egy óra leforgása alatt elintézték”.

De mit is tartalmazott ez a választójogi törvény? A vita erről hosszú ideje folyt, a napi sajtó nem is igazán tudta már az olvasóival a jogszabály részleteit ismertetni, annyira bonyolult és részletekbe menő kérdésekről szólt. A folyamat lényege azonban egyértelmű volt: a Munkapárt igyekezett az általános, egyenlő és titkos választás alapelvének érvényesítését megakadályozni, amire elvileg az 1917-ben kormányra (de valójában nem hatalomra) került ellenzék – ifj. Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Vázsonyi Vilmos és Károlyi Mihály vezetésével, Esterházy Móric kormányfősége alatt – törekedett. Valójában Tisza 1917-es ellenzéke nem volt olyannyira meggyőződéses híve az általános választójognak, mint amennyire hirdette magát: Andrássy és Apponyi korántsem voltak a tömegpolitika prófétái, Vázsonyi pedig sok fordulatot tett a viták során. Esterházy gyorsan megbukott, helyette az elvtelen alkudozásokba kezdő Wekerle lett a miniszterelnök még 1917 őszén. A parlamentben leginkább Károlyi és pártja, a parlamenten kívül pedig a szociáldemokraták szorgalmazták az általános választójogot – a Monarchia fennállásáig azonban mindhiába tették ezt.

A Kormányok, pártok és a választójog Magyarország 1916–1918 című könyvében Varga Lajos az 1918 júliusában megszavazott XVII. törvénycikket Tisza–Wekerle-féle törvénynek minősítette, miközben hangsúlyozta, hogy a mérsékelt és kompromisszumkész kormánypártiak (azaz Wekerléék) javaslatait rendre leszavazták a konzervatív Tiszáék. Így az eredeti, Vázsonyi-féle törvényjavaslatból (amelyet 1917–1918-ban készített elő az akkor miniszterként tevékenykedő demokrata politikus) nem sok maradt a végleges törvényben, amely az általános választójogtól nagyon távol állt. Varga összegzésében megállapítja: az 1918. évi XVII. törvénycikk „egyetlen korabeli politikai pártnak, irányzatnak sem felelt meg”. A Munkapárt még így is túl radikálisnak tartotta a törvényt, miközben többször is megcsonkította azt a parlamenti viták során: csak „fogcsikorgatva” szavazták meg Tiszáék a törvényt, a Wekerléékkel kötött megállapodásnak megfelelően. Az eredeti, Vázsonyi-féle javaslathoz képest így is jelentősen csökkentették a szavazók számát. Varga hangsúlyozza: „A végső szavazás során a kormány módosító javaslatait, amelyek az eredeti tervezet egyes passzusait igyekeztek valamilyen formában átmenteni, a munkapárti többség sorra leszavazta, elutasította. Wekerle miniszterelnök »sikert« csak a választójogosultság megformulázásában tudott felmutatni. Eszerint az írni-olvasni tudás elismerését nem kötötték a magyarul tudáshoz, s így eleve nem zárták ki a választójogból a magyarul nem tudó magyarországi honosokat. Ezt a jogosultságot azonban a munkapárti többség a különféle jogcímek (pl. a hat elemi) beemelésével alaposan megnyirbálta.”

varga_lajos.jpg

Varga Lajos munkája

Wekerle és a kormánypártiak így hiába tettek engedményeket a munkapártiaknak, nem kaptak érte ellentételezést: hiába várták mérsékelt módosításaik elfogadását, Varga szerint „az ellenkezője történt. Módosításaikat sorra leszavazták; a kormánypártiak különösen azt sérelmezték, hogy a munkapártiak a nők választójogáról hallani sem akartak”.

Varga végül azt emeli ki: „A megcsonkított törvénnyel nem sikerült konszenzust teremteni a politikai erők között. Pedig – szólt a liberális konzervatívok, a konzervatív függetlenségiek érvelése – az eredetileg javasolt törvénytervezet sem veszélyeztette a hatalmon lévők politikai pozícióit, legfeljebb másoknak is beleszólást biztosított volna a politikai döntések meghozatalába, a törvénykezési tevékenységbe. A konok és makacs konzervatívok még a hatalommegosztás gondolatát is veszélyesnek tartották, míg a liberális konzervatívok a kívánatos választójogi reform elmulasztásának riasztó következményeitől féltek.”

Ugyanakkor Varga is megemlíti, hogy az 1918-as törvény az 1913-ashoz képest tett engedményeket: új és fontos társadalmi csoportokra terjesztette ki a szavazati és a képviseleti jogot. A jogosultság fő kritériuma ugyanis az írni-olvasni tudás lett. Ez azonban a tömegek igényeit, vágyait egyáltalán nem teljesítette, az 1918-as őszirózsás forradalom idején született meg a törvény az általános választójogról. Más kérdés, hogy azt a törvényt sem ültették át a gyakorlatba, vagyis az általános választójog alapján nem rendeztek szavazást Magyarországon 1918-ban.

Felhasznált irodalom:

A szennyes munkapárti politika és a választások tisztasága = Népszava, 1918. július 20.

A választójogot részleteiben is megszavazták = Pesti Hírlap, 1918. július 20.

Varga Lajos: Kormányok, pártok és a választójog Magyarországon. 1916–1918. Budapest, 2004.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr2014111171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.