Minden úgy kezdődött, mint egy Rejtő Jenő-i kocsmai verekedésben: a másik visszaütött. Az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere 1918 áprilisában kínos vitába keveredett a francia miniszterelnökkel, Clemenceau-val, és ezzel kiderült: végzetes hibát követett el Czernin. Elzász-Lotaringiához ragaszkodással vádolta Franciaországot, azzal, hogy emiatt nem hajlandó a békére. Emiatt Clemenceau nyilvánosságra hozta Czernin „főnökének”, az osztrák császár és magyar király IV. Károlynak a franciákhoz intézett leveleit (Sixtus-levelek), amelyben gyakorlatilag elfogadja Párizs igényét a tartományokra. Czernin nem volt teljesen informált arról, hogy miről levelezett császára és királya, és a botrány nyomán megpróbálta Károlyt is visszavonulásra (legalábbis a politikától való nagyobb távolságtartásra) késztetni. Ám Károly inkább Czernin bukását nézte végig, minthogy ő vonuljon vissza az aktív kormányzástól.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A botrány miatt ugyanakkor Károly lehetetlen helyzetbe került, s az egyetlen kiút az volt, hogy megalázkodik a német „nagyfőhadiszálláson” II. Vilmos császár és a tényleges hatalmat gyakorló tábornokok, Hindenburg és Ludendorff előtt. A Habsburg uralkodó „kötelezte magát, hogy semmiféle tárgyalásokba nem bocsátkozik az ellenséggel a német szövetséges tudta nélkül, de ez sem volt elég. Vilmos császár elé kellett járulnia Spában május 12-én és aláírni egy katonai konvenciót, amiben lényegileg közös (német) főparancsnokság alá helyezte hadseregét. Szorosabb gazdasági szövetségre is elkötelezte magát, de erre már nem maradt idő, bár az előkészítő tárgyalások megindultak.”

Ez utóbbi volt a kiindulópontja annak a tárgyalássorozatnak, amely a német Mitteleuropa-tervek megvalósítását célozta. A Mitteleuropa-terv lényege egy Közép-Európát átfogó vámunió lett volna, amit persze a német gazdasági érdekek határoztak volna meg. A Mitteleuropa-koncepciónak az akkori német kancellár, Bethmann-Hollweg adott nyomatékot és támogatta a terv kidolgozóját, a német liberális képviselőt, Friedrich Naumannt. A terv 1915-ben látott napvilágot, és amint azt az Elsovh.hu-n már írtuk, „a központi hatalmak államai vámszövetségének és szoros gazdasági együttműködésének gondolatával” rukkolt elő, és erről 1916-ban már Magyarországon is vitatkoztak a Huszadik Század hasábjain a magyar értelmiségiek.

naumann.PNG

Friedrich Naumann

1918-ban azonban, amikor a Monarchia tekintélye mind az antant, mind pedig a németek előtt összeroppant, egészen más volt a hangvétel, mint 1915–1916-ban. Ekkor az átmeneti német erőfölény miatt kiszolgáltatott helyzetbe került Ausztria-Magyarország saját szövetségesével szemben is, majd mindkét birodalom az összeomlás felé haladt tovább. Közben heves viták alakultak ki a lezáratlan gazdasági ügyekről, a gazdasági és a vámszövetségről.

A Pesti Hírlap 1918. május 14-én még a Monarchia vezetéséhez hű vezércikkében – mely az Új szövetségi szerződés Németországgal címet viselte – még így írt: „1918. május 12-nek dátumához a történetírás nem fog valamely nagy hadieseményt fűzni. Ezen a napon nem történt a harctereken semmi jelentős dolog és az entente-ot mégis olyan vereség érte, amely fölért azzal az egykori május 2-val, amikor a cári Oroszországra Gorlicénél halálos csapást mértünk. Ezen a napon Károly király meglátogatta Vilmos császárt a nagyfőhadiszálláson és a két uralkodó találkozásán egy újabb kettős szövetség alapjait sikerült lerakni. Most egy éve az entente-nak és főképp Franciaországnak még módjában lett volna királyunk békeszeretetét kamatoztatni; kihasználatlanul hagyták maguk fölött elsuhanni a nagyszerű alkalmat, amelyet visszahozhatatlanul elvesztettek.”

Vagyis a Pesti Hírlap a Monarchia és Németország kettős szövetségének megújításáról írt, amikor valójában a bécsi uralkodó alárendelte magát a berlini császárnak. A lap (még hízelgő hangneme ellenére is!) részben kicenzúrázott cikke arról szólt, hogy Franciaország éket akart verni Németország és Ausztria-Magyarország közé, de az eredmény az lett, hogy „május 12-én Vilmos és Károly elhatározták a régi szövetség kiépítését és mélyebbé tételét, s már tervbe vett politikai, gazdasági és katonai megállapodások irányvonalaira nézve is megtörtént az elvi megegyezés közöttük”.

A lap így fogalmazott: „Az új szövetség éppúgy magyar érdek, mint német. Sohasem felejthetjük, hogy Erdélyt német fegyverek segítették visszahódítani, hogy Romániát és Szerbiát német fegyverek támogatásával tettük ártalmatlanokká. Szövetségünk értéke tehát már a háború során is nemcsak Oroszországgal szemben érvényesült. S kiépítve és kimélyítve: a háború után a csehek és a délszlávok állambontó törekvéseivel szemben belpolitikailag is éreztetheti államfönntartó jótékony hatását.” Vagyis a kormánynak hízelgő újság (ekkoriban egyébként a Népszava hevesen támadta a Pesti Hírlapot a cenzúráról folytatott polémiában) nyíltan kimondta a magyar politikai elit motivációját: a nemzetiségek elnyomásának fenntartása lehetetlen volna német segítség nélkül, így a Monarchia bukása előtt pár hónappal a magyar elit végzetes döntéssel a katasztrófába rohanó Hindenburg, Ludendorff és Vilmos császár mellett kötelezte el magát. Nem először hozott stratégiailag tragikus döntést a magyar elit, és nem is utoljára. A történelmi Magyarország és a németeknek alárendelődő Monarchia sorsát ez a Berlinhez való csatlakozás pecsételte meg az antanthatalmak szemében. Innentől kezdve az antant számára a Monarchia nem a központi hatalmak gyenge pontja volt, amely esetleg leválasztható lenne Németországtól, hanem a német hatalmi törekvések gondolkodás nélküli kiszolgálója. Romsics Ignác így írt erről 1996-os tanulmányában: a Vilmos császár és Károly közötti „egyezményben hosszú távú és szoros politikai szövetségről, katonai unióról és egy vámunió felé mutató gazdasági és kereskedelmi együttműködésről egyaránt szó esett. Mindezek Károly önállótlanságát és Ausztria vazallusi státusát, azaz a Monarchia-ellenes brit körök régi álláspontját látszottak igazolni. Az Osztrák–Magyar Monarchia sorsa Nagy-Britanniában ekkor és ezzel az eseménysorral pecsételődött meg.” Romsics szerint ezek után a „brit külpolitika új álláspontja fejeződött ki abban is, hogy az Olaszországnak, Szerbiának és Romániának tett 1915–1916-os területi ígéretek után 1918. június 3-án a szövetségesek nyilvánosan állást foglaltak Lengyelország függetlensége mellett, majd külön-külön — Franciaország június 29-én, Anglia augusztus 9-én és az Egyesült Államok szeptember 2-án — az emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanácsot is elismerték a leendő csehszlovák kormány alapjaként”. A magyar történész szerint tehát „1918 nyarától így tehát a kérdés többé nem az volt, hogy fennmaradhat-e az Osztrák-Magyar Monarchia, s ha igen, akkor milyen feltételek mellett, hanem az, hogy az utódállamok határai hol fognak húzódni.”

Érdekes ugyanakkor a Pesti Hírlap 1918-as logikája a német és az osztrák–magyar összefogás kapcsán, ami 2018-ban egészen izgalmasan cseng, amikor Olaszországban éppen euroszkeptikus populista pártok jutottak hatalomra: „De az új szövetség európai, végeredményben világérdek is. Államfönntartó jellegét kifelé nem a hódítás, hanem a védekezés szelleme fogja áthatni. Jegecesedési pontja lehet a Balkán és Kelet-Európa tartós békéjének is, s köréje kristályosodhatik a bolgár, a török, a lengyel, az ukrajnai, a román, a finn államfönntartó gondolat, mely addig, míg a területi integritást és a békés gazdasági haladást tartja szem előtt, Közép-Európa érdekeivel mindig közös marad. Végeredményben pedig, ha majd Olaszország és Franciaország is kiábrándul és lemond balga hódító terveiről, a közép-európai szövetség alapja lehet a Nyugat s a Dél s az egész európai kontinens békéjének, sőt az entente által hirdetett »népek szövetségének« s a meggyötört emberiség újra nekilendülő kultúrmunkájának is.”

Olaszország egyébként már az 1914-es német hadicélok között is szerepelt. Ezeket Bethmann-Hollweg fogalmazott meg: „Közös vámegyezmények révén el kell érni egy közép-európai gazdasági szövetség létrehozását Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Ausztria-Magyarország, Lengyelország s esetleg Olaszország, Svédország és Norvégia bevonásával. Ennek a szövetségnek, valószínűleg közös alkotmányos csúcsszervezet nélkül, a tagok formális egyenjogúsága mellett, de valójában német vezetés mellett kell stabilizálnia Németország Közép-Európa feletti gazdasági egyeduralmát.”

Persze Olaszországról 1918-ban már kevesebb szó esett, viszont az aktuálisan szövetséges törökök, bolgárok, illetve az Orosz Birodalomról levált finnek bekerültek a Pesti Hírlap cikkébe. Hogy a magyarok elemi érdeke a német, osztrák és magyar szorosabb összefogás, arra a bécsi német nagykövet 1918. június 12-i nyilatkozata is figyelmeztetett. Az Estnek adott interjúban Botho von Wedel német nagykövet június elején elmondta, hogy tovább folytatódnak a megbeszélések „a magyar–osztrák–német szövetség fejlesztéséről és elmélyítéséről”. A nagykövet kifejezte a reményét: „a mi szövetségünk legyen és maradjon baráti vérszerződés, amely a szerződő államok természetes együvé tartozására és érdekközösségére támaszkodik, és amelyet minden támadó gondolat mellőzésével, csakis birtokunk és érdekeink védelmére és biztosítására újítunk meg.”

Wedel kitért arra is, hogy „a szövetséges államok egyéni önállóságának és függetlenségének mindenképpen érintetlennek kell maradnia”, majd hozzátette: „A magyarok politikai éleslátása fel fogja ismerni, hogy a számra nézve kisebb magyar nemzet azzal, hogy a nagy német néppel szerencsés kapcsolatot teremt, nem szenved semmiféle megrövidülést, sőt hogy önállóságának teljes megőrzésével és bevált ősi jogainak és hagyományainak legcsekélyebb korlátozása nélkül igazi érdekeinek így találja legjobb és legtartósabb biztosítékát.” Vagyis ez nyilvánvaló célzás volt arra, hogy a számbelileg kicsi magyar nemzet a szlávokkal szemben (bár erről nem szólt az interjú) a németekre támaszkodva tarthatja fenn a „magyar szupremáciát” (ez a magyar politikai elit célja volt persze, nem a németek beszéltek erről) a történelmi Magyarországon.

Nem volt ilyen lelkes a német szövetségtől Károlyi Mihály, aki a szociáldemokratákkal együtt a valódi ellenzéket képviselte a magyar politikai életben. Az Est 1918. június 18-i tudósítása szerint (amely a nagykövet nyilatkozata mellett jelent meg) Károlyinak egy szegedi választási gyűlésen elmondott beszédét idézte. Ebben Károlyi így fogalmazott a német szövetség „mélyítéséről”, amelyről az előző napokban olvasta Friedrich von Payer német alkancellár nyilatkozatát: „Payer azt mondja, hogy a jövőben Németország olyan szövetséget akar a monarchiával és a központi hatalmakkal, a mely a határokat teljesen feleslegesekké teszi. Azt mondja továbbá, hogy az egyes országok határait a leggyorsabban el kell tüntetni. Hosszú lejáratú szerződést követel, továbbá a vasutak, vízi utak és közlekedési eszközök centralizált kezelését. Érthetetlen, hogy akad olyan függetlenségi és magát 48-asnák nevezni akaró alkotmánypárti, vagy akár jelző nélküli 48-as, aki a szövetség mélyítését így elfogadná. Ezt olyan hallatlan dolognak tartanám, amihez egy 48-as ember soha hozzá nem járulhat, mert az a szövetségi mélyítés, amit Payer akar, sokkal szorosabb és alárendeltebb viszonyt létesítene Németország és Magyarország között, mint ma van Magyarország és Ausztria között.” Éljenzés és taps közepette Károlyi így folytatta: „A Payer-féle szövetségi mélyítés után mezőgazdasági terményeink értéke teljesen alásüllyedne, így volna ipari értékeinkkel is. Ha valóra válik Payer uralma, akkor mi jó, derék szövetségese Németországnak, a jövőben hű rabszolgái és alattvalói leszünk. Ez olyan kérdés, amely ellen most kell ünnepélyesen protestálnunk.”

Károlyi valóban érzékeny kérdést érintett, a mezőgazdasági termények emlegetésével. Ez az ügy ugyanis már a németekkel tervezett gazdasági szövetség első napjaiban is nagy vihart kavart. Az éhező Ausztria miniszterelnöke, Ernst Seidler ugyanis már 1918 májusában úgy értelmezte a német–osztrák–magyar szövetség „kimélyítését”, hogy ennek első eredménye az lesz, hogy „a német birodalom Magyarországgal és Ausztriával egységes élelmezési terület lesz, tehát a lakosság élelmezésére szükséges készleteket egységes terv szerint kell majd előteremteni”. Erről Az Est írt 1918. május 18-án és 19-én. Hadik János gróf (aki korábban a közélelmezéssel foglalkozott Magyarországon) így nyilatkozott: „Jól ismerem azt az osztrák törekvést, amely már a közös élelmezési bizottság létesítése óta egységes élelmezési területre törekedett, hogy azután ennek révén befolyhasson Magyarország termelési és egyéb gazdasági politikájának irányításába. Mindazok, akik hivatva vannak Magyarország érdekeit megvédeni, ez ellen kötelesek a legerélyesebben tiltakozni és várom e kérdésben elsősorban a magyar kormány szolidáris állásfoglalását.”

Windischgrätz Lajos herceg, a hivatalban lévő közélelmezési miniszter pedig gyorsan nyilatkozott is Seidler kijelentései nyomán: „Nem arról van szó, hogy közös élelmezési területet alkossunk, hanem arról, hogy szemes terményeinknek fölöslegét miként bocsássuk szövetségeseink, elsősorban természetesen Ausztria és esetleg Németország rendelkezésére. Jelenleg erre vonatkozólag Berlinben folynak szaktárgyalások, amelyeken másoldalú elfoglaltságom miatt nem vehetek részt, azonban képviselőm ott van.”

mitteleuropa.PNG

Mitteleuropa

A Mitteleuropa-tervek azonban egyre távolabb kerültek a megvalósítástól: nemcsak a magyar mezőgazdasági terményekre ácsingózó németek és osztrákok tárgyaltak hosszasan Budapesttel, hanem közben összeomlott a német hadsereg a nyugati fronton (az osztrák–magyar seregek már júniusban elvéreztek és döntő vereséget szenvedtek az olasz, piavei fronton). A német hadsereg „fekete napja” augusztus 8-án következett be, nem véletlen, hogy még a Pesti Hírlap is pesszimistán írt hat nap múlva az ekkor éppen Salzburgban zajló német, osztrák és magyar résztvevők által folytatott vámuniós és gazdasági szövetségről szóló tárgyalásokról. Augusztus 14-én a magyar újság egy svájci lapra hivatkozva ezt írta: „Egy svájci lap érdekes cikket közöl, német gazdasági író tollából, a Mitteleuropa eszméjének fejlődéséről és bukásáról. Fejtegetéseit a salzburgi tárgyalások eredményéhez fűzi, amelyet akként foglal össze, hogy a német-magyar-osztrák vámunióra épített Mitteleuropa terve végleg megbukott.”

A teljes összeomlás előtt azért még a salzburgi tárgyalófelek jegyzőkönyvbe foglalták a Mitteleuropáról szóló megbeszéléseiket. Erről Az Est 1918. szeptember 8-án így írt: „A német, magyar és osztrák miniszteri kiküldöttek között Salzburgban hetek óta folyó tanácskozások első fejezete véget ért. Az elvi megállapodások készek, ezeket mind a három fél jegyzőkönyvbe foglalta és a jegyzőkönyveket eljuttatták az illetékes kormányokhoz. A salzburgi tanácskozások most már csak a részleteket állapítják meg.” A cikkből az tűnik ki, hogy a vámunió és a kereskedelmi szerződés ötlete távolabb került a megvalósítástól, de Az Est szerint „a preferenciális megállapodást az osztrákok támogatták és hozzájuk csatlakozott a magyar ipari érdekeltség és a német Mittel-Európa-ellenes tábor”. (Preferenciális megállapodás alatt Az Est azt értette, hogy „Németország és a Monarchia egymásnak, illetőleg a vele vámszövetségben vagy vámunióban lévő más országoknak olyan különös kedvezményeket adhat, amelyeket vele szerződő más államok nem igényelhetnek maguknak”.) Az Est szerint tehát a „három álláspont között a preferencia győzött és a vámunió eszméjét elejtenék. Kereskedelmi szerződést kötünk Németországgal és ebben a szerződésben olyan különös kedvezményeket fogunk egymásnak biztosítani, a melyeket velünk szerződő más államok tőlünk nem igényelhetnek”.

Ám ezek a szerződések ősszel már egy összeomló Monarchia és teljes vereséget szenvedő Németország között már nem jöhettek létre. Galántai József így foglalta össze a Mitteleuropa-terv 1918-as karrierjét és bukását: „A Monarchia gazdaságának bomlása a Németországhoz való szoros csatlakozás irányvonalát erősítette. A Mitteleuropa vámuniónak egyre több híve akadt. 1918 júniusában megkezdődtek az előkészületek Németország és a Monarchia ilyen irányú tárgyalására. Károlyi, majd Apponyi [Albert] tiltakozott, Tisza [István] is ellenezte a vámuniót, a németek azonban erőteljesen szorgalmazták; július elején Salzburgban megkezdődtek a tárgyalások, de a Monarchia képviselői tartózkodtak a végleges döntéstől.”

A Mitteleuropa-tervből 1918-ban semmi sem lett, de mint láttuk, bizonyos elemei, a határok átjárhatósága, a vámközösség az Európai Unió néhány olyan alapelvévé vált, amelyekről 2018-ban sem szűntek meg teljesen a viták.

 

Felhasznált irodalom

Új szövetségi szerződés Németországgal = Pesti Hírlap, 1918. május 14.

Egységes élelmezési terület lesz Németország, Magyarország és Ausztria. Seidler miniszterelnök leleplezése az „élelmezési szövetségről”. Windischgraetz herceg közélelmezési miniszter nyilatkozata = Az Est, 1918. május 18.

Gróf Hadik János felel Windischgraetz hercegnek = Az Est, 1918. május 19.

A fegyverszövetségi tárgyalások = Az Est, 1918. május 24.

Dr. Lázár Jenő: Beszélgetés a bécsi német nagykövettel Magyarország szerepéről az új „elmélyített” szövetségben = Az Est, 1918. június 13.

Az osztrák németek tüntettek a csehek és a zsidók ellen. Sürgették a szövetség kimélyítését a nagynémetekkel = Az Est, 1918. június 18.

Károlyi Mihály a német szövetség „kimélyítése” ellen = Az Est, 1918. június 18.

Vilmos császár a porosz militarizmusról és a világháború erkölcsi jelentőségéről. A császár ünneplése uralkodásának harmincadik évfordulóján = Az Est, 1918. június 18.

A „Mitteleuropa" eszméje.= Pesti Hírlap, 1918. augusztus 14.

Preferenciális szerződésünk lesz Németországgal. Jegyzőkönyvbe foglalták a salzburgi tanácskozás elvi eredményeit. = Az Est, 1918. szeptember 8.

Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 = Századok, 1996/2.

Galántai József: Magyarország az első világháborúban. In: Magyarország története 1890–1918. Főszerk.: Hanák Péter. Budapest, 1988. 1083–1234.

Német annexiós célok. Részlet Theobald von Bethmann Hollweg birodalmi kancellár 1914. szeptember 9-i úgynevezett szeptemberi programjából. In: Az első világháború. A 20. század őskatasztrófája. (Szerk.: Stephan Burgdorff és Klaus Wiegrefe) Budapest, 2010. V. melléklet. 252–253.

Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja. 1914–1918. Budapest, 2014.

Szegő Iván Miklós: Czernin gróf és Clemenceau vitája, az osztrák–magyar külügyminiszter bukása = Elsovh.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr214105005

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.