1918. június 20-án a csendőrök négy munkást öltek meg az állami tulajdonban lévő MÁV Gépgyárban. A tragédia után általános sztrájk bénította meg a fővárost, az ország közlekedését és a vidéki üzemek sokaságát. Károlyi Mihály a kormány lemondását követelte a parlamentben, és a szociáldemokraták lapja, a Népszava vezércikke is erről szólt június 21-én. A sztrájk bő egy hétig tartott, de a kormány nem mondott le. A hatalmon lévők és az ellenzék továbbra sem egyezett ki egymással: folytatódott a radikalizálódás, és feltűnt ennek során egy szocialista ügyvéd, Landler Jenő is, aki a szociáldemokrata párt vezetőségénél sokkal vehemensebb fellépésre is hajlandó lett volna.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

Mondjon le a kormány” – ez volt a címe és kezdőmondata is egyben a Népszava 1918. június 21-i vezércikkének. „Mondjon le a kormány – ez ma Budapest és környéke munkásságának, ez lesz holnap az egész ország munkásságának követelése. Mondjon le a kormány, amelynek élén olyan férfiú áll, aki megszegte a munkásoknak adott ünnepélyes ígéretét és ennek következtében lehetetlenné tette a munkásságnak, hogy e kormány szavaiban bízzanak s ígéreteiben higgyenek. Mondjon le a kormány, amelyben a munkásügyeket oly férfiú, Szterényi kereskedelmi miniszter intézi, aki a tőke érdekeit mindenek fölé helyezi.” Így kezdődött a cikk, amely Wekerle Sándor miniszterelnöknek a januári sztrájk leszerelésekor a munkásoknak tett ígéretét kérte számon, illetve követelte a kormány távozását és új kormány alakítását. (Wekerléék januárban általános választójogot ígértek, de Tisza István munkapárti többsége ezt folyamatosan akadályozta 1918 folyamán, egészen a Monarchia bukásáig – erről az Elsovh.hu-n már többször írtunk.)

Nem véletlenül folytatódott tehát így a vezércikk: „Mondjon le a kormány, amelynek egész politikája arra irányul, hogy Tisza István politikai és gazdasági követeléseit elégítse ki és mindenben a nagyurak, nagytőkések, nagybirtokosok parancsszava szerint cselekedjék.” A kormány lemondását a parlamenti ellenzék vezérévé vált Károlyi Mihály is követelte.

Persze a kormány nem mondott le, Wekerle a Monarchia összeomlásáig, még pár hónapig őrizte a pozícióját. Szterényi József kereskedelmi miniszter pedig nemhogy nem mondott le, hanem 1918-ban még bárói rangot is kapott. Ő valóban a nagytőke érdekében, de még inkább a német háborús politika érdekében a munkások törekvéseinek „legázolásáról” beszélt a parlamentben is, éppen abban a vitában, aminek oka ugyanaz volt, mint amiért a Népszava június 21-i vezércikket írt.

szterenyi.PNG

Szterényi József

De mi váltotta ki a gyászkerettel megjelenő Népszava ilyenfajta, a lapban ritkán olvasható indulatait 1918. június 21-én? A kiváltó ok, a MÁV Gépgyárban történt június 20-i sortűz bizonyos részletei máig tisztázatlanok, de az biztos, hogy mind a munkások, mind a kormány emberei pattanásig feszült idegei hirtelen felmondták a szolgálatot 1918 nyarán. Az elitek kompromisszumképtelensége pár hónap múlva szétvetette a Monarchiát, de az egyes gyárakban természetesen egyedi sérelmek, félreértések és félelmek váltották ki a sztrájkot és az erre való erőszakos hatósági reagálást.

Bécsben már pár nappal korábban sztrájk tört ki a kenyér fejadagjának felére csökkentése miatt, és persze a békekövetelések is megjelentek a Monarchia nyugati felében, ahol – csakúgy mint Magyarországon – az emberek belefáradtak a már négy éve tartó világháborúba. Ráadásul Bécsben az ellátás is rendkívül rossz volt, a kenyér napi fejadagjának 9 dekára csökkentése pedig még a bécsi polgármester számára is elfogadhatatlan volt – mint arról már írtunk az Elsovh.hu-n.

A bécsi sztrájkot részben magyar élelmiszerszállítmányokkal igyekeztek megfékezni a hatóságok, de közben Budapesten is tarthatatlanná vált a helyzet. A MÁV Gépgyárban (tehát állami vállalatról van szó, ahol a munkások általában kevesebbet kerestek, mint a magángyárakban), a januári nagy sztrájk idején is munkabeszüntetés volt, majd tavasszal folytatódtak a hasonló akciók, ezért a katonai irányítás alatt álló üzemben folyamatos volt feszültség, állandóan vizsgáló- és panaszbizottságok tárgyalták a helyzetet. A munkások elsősorban bérköveteléseket fogalmaztak meg január és június között, de aztán június 20-án kirobbant a hónapok óta lappangó feszültség.

A segédmunkások ekkor már napok óta sztrájkoltak a gyárban, és egy olyan munkafolyamatnál álltak le 19-én (legalábbis Wekerle miniszterelnök parlamenti felszólalása szerint), ami az egész üzem biztonságát is veszélyeztette. A vasöntésnél a forró vasat ugyanis benne hagyták volna az olvasztókemencében, ami kihűlve tönkretette volna a berendezést, és megbénult volna az öntöde egészének további tevékenysége. Ekkor sztrájktörőket hívott a katonai parancsnok az üzembe, hogy szedjék ki a vasat. A sztrájktörőket egy Zavady Ferenc nevű munkás, a szakszervezet egyik „bizalmija” azonban megfenyegette, emiatt Zavadyt a gyárvezetőséghez, illetve a katonai parancsnokhoz idézték be másnapra. Nyilvánvaló, hogy felelősségre akarták vonni. Másnap azonban a munkások gyülekezni kezdtek, és egyre többen hagyták abba a munkát. Ekkor még csak négyszázan voltak, de a katonai parancsnok elrendelte a puskatus használatát, mire az egész gyár leállt. Így június 20-án végül már többezres munkássereg, gyakorlatilag a gépgyár egésze tüntetni és sztrájkolni kezdett. Így lett a segédmunkások akciójából az egész üzemre kiterjedő megmozdulás.

Ami ezek után történt, arról már megoszlanak a vélemények. A parlamenti vitában – ezt a Népszava beszámolójából tudjuk – Károlyi Mihály szólalt fel a munkások érdekében, és a munkásokra hivatkozva azt állította, békésen tüntettek, amikor a csendőrök beszorították őket egy udvarba, illetve a kapualjból tüzelni kezdtek rájuk, és csak ezután dobáltak a munkások köveket, illetve más források szerint vasdarabokat. Wekerle miniszterelnök szerint viszont furcsa, hogy valaki vasdarabokkal a zsebében kezd sztrájkolni és tüntetni.

Az viszont biztos, hogy a csendőrök lőni kezdtek: Wekerle szerint nem sortűzre adott parancsot a csendőr őrnagy, hanem a fegyverhasználatot engedélyezte, miután megtámadták őket és ő maga is megsebesült egy vasdarabtól. Zsejunka vagy Zsejonka (még a Népszava cikkében is eltérően szerepel a név) őrnagy bármilyen parancsot is adott, Wekerle elismerte a parlamenti vitában, hogy három munkás a helyszínen meghalt, egy további pedig a kórházban a lövések nyomán. További húsz ember súlyos sérülést szenvedett. (Az eset megítélését nehezíti, hogy a katonai parancsnok csendőröket vett igénybe, és míg a katonatiszt csak a puskatus használatát engedélyezte, egy adott pillanatban a helyszínen a munkásokkal farkasszemet néző és egy vasdarabtól megsebesült csendőrparancsnok dönthetett az éles fegyver használatáról is.)

Wekerle és Szterényi a parlamenti vitában arra hivatkozott, hogy a Monarchia akkori helyzetében egy katonai irányítás alatt álló, az ország és a hadsereg működtetése szempontjából kulcsfontosságú gyárban fenn kell tartani a termelés folyamatosságát, ez az állam alapvető érdeke. A Monarchia hadiipara ekkorra már valóban a megbénulás szélén lavírozott, állandó sztrájkok, anyagellátási és szállítási nehézségek akadályozták a hadsereg és a lakosság ellátását. Az osztrák belügyminisztérium bizalmas jelentése alapján csak 1918. március 1. és június 30. között a Lajtán túli területeken 436 sztrájk és 193 egyéb megmozdulás történt.

Wekerle ugyanakkor békülékenyebb hangot is megütött: béremelést ígért a munkásoknak, és más ígéreteket is tett. Ugyanakkor Budapest utcáit katonai járőrök, csendőrök és rendőrök árasztották el. Ekkor már elsősorban az egész városban terjedő, illetve vidéken is egyre szaporodó sztrájkokat és tüntetéseket akarták megakadályozni. Budapesten egyelőre sikertelenül: ekkor lépett ugyanis színre a Tanácsköztársaság egyik későbbi vezetője, Landler Jenő.

Buchinger Manó szociáldemokrata vezető így emlékezett az ekkori folyamatokra, arra, hogy a mérsékelt vezetés kezéből kicsúszott a munkások irányítása: „A munkások nyugtalanság és a négyéves háború folytán való kimerültsége óriási volt (…), már nem tudtuk őket türelemre bírni…, lassan a kormány is már oda jutott, hogy nem tudta a dolgokat és az eseményeket irányítani vagy befolyásolni.” Az addigi munkásvezetők visszaszorulását új, radikális vezetők használták ki. A sortűz hírére június 20-án néhány óra alatt a főváros összes üzeme leállt, megbénult a vasúti forgalom Magyarországon és sztrájkolni kezdtek a vidéki üzemek is.

A munkások a Parlament elé vonultak, ahol a spontán nagygyűlésen Landler Jenő mondott forradalmi beszédet: „Nem beszélni kell többé, itt a tettek ideje. Le kell számolni az egész korrupt kormányrendszerrel!” Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc könyve szerint Landler, a szocialista ügyvéd ugyanakkor akár az MSZDP vezetésének álláspontjától eltérve is hajlandó lett volna radikálisabb irányba továbbvinni a munkások megmozdulását: „Ha a pártvezetőség határozata nem elégítene ki bennünket, akkor itt leszünk és cselekednünk kell.”

Másnap Wekerléék elrendelték Landler letartóztatását. A parlamenti vitában a miniszterelnök ezt a lépést sejttette is előre, mivel a munkásokat és a „lázítókat” szétválasztotta, és a felelősséget a megmozdulások szervezőire igyekezett hárítani, nem a tömegekre. Letartóztatták a vidékre utazó „izgatókat” is, illetve a vas- és fémmunkások szakszervezete ellen megtorló intézkedéseket léptettek életbe. A kormány valamennyi szakszervezeti vezető bevonultatását is szorgalmazta, de Szurmay védelmi miniszter ezt mint büntetést ellenezte. A hadügyminiszter nyilvánvalóan azért nem értett egyet a bevonultatásokkal, mert a hadsereg morálja már így is bomlásnak indult. Ettől függetlenül a kormány elrendelt néhány besorozást.

landler.PNG

Landler Jenő

De hogyan folytatódott a szociáldemokrata párt lapjának, a Népszavának a vezércikke? Így: „Mondjon le a kormány, amelyben ellenségüket látják a dolgozó nagy tömegek, akár munkássorsban élnek, akár polgári, hivatalnoki foglalkozásúak.” S persze a Népszava új kormányt is követelt: „Jöjjön új kormány, amely új rendszert, új szellemet, új kormányzati szokásokat jelent, s amelynek első dolga legyen a dolgozók sérelmeinek orvoslása. Jöjjön új kormány, amely szétzavarja ezt a régi képviselőházat és a háborús Magyarország új szavát szólaltatja meg. […] Jöjjön új kormány, mondjon le a régi, tűnjenek el a politikai életből a Tiszák és Wekerlék, a Szterényiek és Zichy Jánosok, pusztuljon el az álcás és leplezett munkapártiak hada és következzék a munkás és munka megbecsülésének politikája! Mondjon le a kormány, kerüljön új rend a helyére — ez ma az egész dolgozó Magyarország jelszava és csatakiáltása!”

Vagyis a Népszava is kénytelen volt radikalizálódni, ahogyan a szociáldemokrata párt is. Galántai szerint a pártvezetőség június 20-án a bizalmi értekezlet hatására a sztrájk mellett döntött. „A Szakszervezeti Tanács tagjaival, továbbá a bizalmitestület egy részével munkástanácsot alakított. Ez június 27-én felszólította a munkásokat a sztrájk befejezésére. […] Miután feladatát betöltötte, ez a munkástanács fel is oszlott. Mindez már nem törte meg a forradalmi hullámot.”

Vagyis a januári sztrájkok után júniusban ténylegesen is megalakult a dolgozók munkástanácsa, amit januárban még meghiúsított a szociáldemokrata és szakszervezeti vezetőség. A munkástanács végül június 28-ra leszerelte a sztrájkot. Ezután a kormány százával tartóztatta le a sztrájk szervezőit, és 5-10 éves börtönbüntetéseket szabtak ki rájuk. Ám a francia és az olasz frontokon hamarosan összeomlottak a német és az osztrák-magyar seregek, így a rögtönítélő bíráskodással gyorsan felhagytak Wekerléék, sőt, a már elítéltek egy része is szabadlábra került. Landler ellen körülbelül 11 hetes fogva tartása dacára sem indult végül eljárás. Kisebb engedményeket is tett a kormány, így július elején béremelést adtak a MÁV Gépgyár dolgozóinak.

Az ország hatalmi elitje azonban továbbra sem tett érdemi engedményt: Wekerléék hamarosan Tiszáékkal együtt szavazzák meg az általános választójogtól fényévnyi távolságra lévő új törvényt, tekintet nélkül az 1917-es tömeg- és pártmozgalmakra, amelyek a titkos, egyenlő és általános választójogért indultak. Közben a háborús vereség is egyre nyilvánvalóbbá lett, a nemzetiségek önállósulási törekvései is felerősödtek: a Monarchia menthetetlen volt, és a korabeli magyar politikai elit a dualista állammal együtt bukott el.

Felhasznált irodalom:

Mondjon le a kormány = Népszava, 1918. június 21.

Dr. Gerelyes Ede: Az 1918 júniusi sztrájk = Budapest, 1968/6., 28–30.

Siklós András: A Habsburg-birodalom felbomlása, 1918. Budapest, 1987.

Galántai József: Magyarország az első világháborúban. In: Magyarország története 1890–1918. Főszerk.: Hanák Péter. Budapest, 1988. 1083–1234.

Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja. 1914–1918. Budapest, 2014.

Ignácz Károly: A szervezkedés mint „csodatevő hatalom”? – munkásképviselet első világháború idején = Háborús mindennapok – mindennapok háborúja. Magyarország és a Nagy Háború – ahogy a sajtó látta (1914–1918). Szerk.: Kaba Eszter. Budapest, 2018.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr4814065901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.