Az Osztrák–Magyar Monarchia 140-150 ezer katonája halt meg, esett fogságba vagy sebesült meg teljesen értelmetlenül az 1918. június 15. utáni napokban Észak-Olaszországban, a Piave mentén. Az osztrák–magyar seregek utolsó világháborús támadása több okból omlott össze: az egyik fő tényező a hátország felbomlása volt. A másik az egymással veszekedő tábornokok megdöbbentő inkompetenciája – még a háború utolsó évében is. A harmadik tényező az időjárás volt, de itt is a második faktorról van szó, hiszen már a kisiskolások is tudják: a nyár eleje a legcsapadékosabb időszak Közép-Európában.
Megismételjük: a nyár eleje a legcsapadékosabb időszak Közép-Európában. Az osztrák–magyar hadsereg vezetői mindössze ezt a tényezőt nem vették figyelembe a Monarchia utolsó nagy támadásának előkészítésénél. Így a Piave folyó áradása ugyan felülmúlt sok várakozást, de ha meglepte a tábornokokat, az inkább az osztrák–magyar seregek vezetőinek teljes alkalmatlanságát bizonyította. A támadást ugyanis június 15-ére tűzték ki. Amikor a harctéri parancsnokok ezt a folyó áradása láttán elhalasztották volna, akkor viszont a központi irányítók már nem állíthatták le az offenzívát, az elterelő hadműveleteket ugyanis ekkorra már elindították. Közben az olaszok, illetve az antant erői már rég tudták, mikor lesz a támadás: a Monarchia seregéből tömegesen dezertáltak a katonák, így az ellenfél ismerte az offenzíva időpontját, és időben kiürítette például az első vonalakat és időben megerősítette a védelmet (hátul, mélységben) a kritikus szakaszokon, sőt az ellentámadásra is felkészültek az olaszok.
A Monarchia rosszul előkészített támadását az egymással civakodó tábornokok vetélkedése már hetekkel az offenzíva előtt kudarcra ítélte Manfried Rauchensteiner hadtörténész szerint. Egyrészt nem tudtak megállapodni a fronton lévő parancsnokok között a csapatok elosztásáról (ez a központ hibája volt, amely Conradot, a tiroli hadseregcsoport-főnökét „fúrta” titokban a Habsburg uralkodónál), így eleve két „főcsapása” volt a támadásnak. Vagyis a gyakorlatban egy sem. Végül ugyanis Conrad és Boroević tábornokok egyike sem rendelkezett annyi erővel, amennyivel tartós eredményt érhetett volna el a francia, brit, amerikai, sőt csehszlovák csapatokkal megerősített olaszok ellen.
Franz Conrad von Hötzendorf
Ráadásul Galántai József az olasz fronton az általános erőviszonyok antant javára való felbillenéséről írt: az osztrák–magyar 54 támadásba lendülő hadosztállyal szemben hatvan hadosztálynyi antanterő állt. 7550 antant ágyújával az osztrákok és magyarok 6833 ágyúja nézett szembe, repülőgépekben is a nyugati szövetségesek álltak jobban, 524:280 volt az arány a javukra. Ráadásul Galántai szerint az osztrák–magyar hadsereg ellátottsága rendkívül rossz volt. Rauchensteiner emlékeztet arra, gyakorlatilag megengedték a katonáknak, hogy egyéni akciókkal zsákmányoljanak élelmet az ellenségtől.
A frontra ugyanis egyre több csapatot szállítottak az offenzíva megkezdésére, de emiatt nem maradt elég vonat, nem volt elég szén a gőzmozdonyok felfűtésére és így az ellátmány nem érkezett meg a frontra. De a hátország is kimerült, miközben óriási volt a feszültség az osztrák és a magyar területről érkező katonák között is, miután a magyar katonákat jobban látták el a jobb mezőgazdasági adottságú országrészből.
A nemzetiségi katonákat az antant próbálta dezertálásra rábírni – nem kevés sikerrel. Említettük, a szökevényektől tudták az osztrák–magyar utolsó nagy támadás részleteit is, de emlékeztethetünk arra is, hogy az monarchia hadseregének cseh ezredeivel szemben az antant oldalán 12-13 ezer „cseh-tót” katona állt. Ezek az inkább szimbolikus szerepet játszó cseh légiósok Rauchensteiner szerint azonnali főbelövésre számíthattak, ha foglyul ejtették őket az osztrák–magyar csapatok. A délszlávok körében is hatott az antant propaganda – sok dezertőrt úgy kaptak el, hogy megtalálták a repülőgépről szórt olasz propagandaanyagokat náluk. Így a morál az osztrák oldalon igen gyenge volt.
A hátországban szintén nem lehetett tartani a csapatokat – ezért küldték őket mielőbb a frontra. A hátországban ugyanis sorozatosan lázadtak fel a katonák, így például a pécsi zendülést egy éppen az olasz frontra vezényelt kassai ezred verte nem sokkal korábban – mint arról már korábbi cikkünkben írtunk. De a frontra vezényelt csapatokat is időnként más csapatoknak kellett leverniük: a katonáknak a háború negyedik évében már nem sok kedvük volt meghalni a Habsburg uralkodóért vagy bárki másért.
A Monarchia hadvezetése közben tovább veszekedett: nemcsak a fronton lévő parancsnokok egymással, hanem a főparancsnokság és Conrad, a harctéri parancsnokok egyike között is folyamatos volt a feszültség.
A németek közben a döntő csapást hiába erőltették Nyugaton: Párizs ellen vagy az angol csapatok ellen támadtak a franciaországi frontokon március óta – stratégiai eredmény nélkül. A németeknek kellett volna ezért a segítség. Jól jött volna nekik, ha a Monarchia az 1917-es caporettói áttörés után ismét sikert ér el az olasz fronton, ám egy évvel korábban azt éppen német segítséggel érte el a Monarchia serege, kijutva a Piavéhoz. Ugyanakkor 1918 júniusában magukra maradtak az osztrák–magyar egységek. A legsúlyosabb egyébként a lőszerhiányuk volt, ez a támadás elakadása után vált nyilvánvalóvá. A hadianyaggyártás ekkorra már Galántai szerint a Monarchiában az előző évi felére csökkent. Boroević tábornok a katasztrofális élelmiszerellátás miatt május 28-án a támadás elhalasztását javasolta, de ezt a hadvezetés nem vette figyelembe, így a tábornok is kénytelen-kelletlen elszánta magát az offenzívára.
Harcolók a Piavénál 1918-ban
Közben a frontra folyamatosan szállították a keleti frontról a breszt-litovszki béke után felszabadult hadosztályokat. „Ezek azonban nem akartak tovább harcolni. Az ilyen erőkkel és erőaránnyal indított támadás eleve kudarcra volt ítélve” – írja Galántai.
Magát a támadást a korabeli sajtó alapján nehéz követni, csak a június 15-ei offenzíva megindulása után három nappal, 1918. június 18-án jelent meg az első hír Az Estben erről. A címe a rutinos háborús olvasóknak alighanem sokatmondó volt: „Az első hivatalos jelentés olasz offenzívánkról”. Tehát a címben nem az előretörés eredményei szerepeltek, nem a foglyul ejtett olaszok száma vagy valami más siker, csak az, hogy hivatalos jelentés érkezett (ami amúgy minden nap érkezett 1914 óta). Az Est igyekezett a „hivatalos jelentés”-t kiemelni, ezzel is kicsit elhatárolva magát az eseményektől: „Hadseregeink tegnap délelőtt a Piave mentén és a Brentától kétoldalt több órás tüzérségi tömegtüzelés után megtámadták az olaszokat és szövetségeseiket. Boroevics tábornagy hadcsoportja számos helyen kiküzdötte az átkelést a megdagadt Piavén; Wurm vezérezredes hadtestei elkeseredett ellenállás leküzdése után San Dona di Piave mellett és az oderzo-trevisói vasút mindkét oldalán széles arcvonalon elfoglalták az ellenséges állásokat; József főherceg vezérezredes csapatai meglepetésszerűen hatalmukba kerítették a Montello keleti szegélyén a védelmi műveket és benyomultak erre a magaslati területre. Schönburg herceg lovassági tábornokot hadtestének átkelése közben egy gránát megsebesítette. A Piave mentén beszállított foglyok száma: 10.000; eddig mintegy 50 zsákmányolt ágyúról tettek jelentést.”
Még megdöbbentőbb volt, hogy már az első „sikerhírek” között is felbukkan egy súlyos kudarc: „A Brenta mindkét oldalán szintén sikerrel járt az első roham. Az ellenség erős ellenállását megtörve és az erdőkkel borított szakadékos hegység minden akadályát leküzdve, csapataink sok helyen egészen a harmadik ellenséges állásba nyomultak előre, miközben 6000 olasz, francia és angol fogoly maradt kezünkön. Az így elért előnyöket azonban csak részben tudtuk megtartani.” De mi is volt ez a részben való megtartás? Rögtön kiderül a hír folytatásából: „A Brentától keletre a Rantero-hegyet kénytelenek voltunk az ellenségnek új erővel végrehajtott és oldalozó ágyútűzzel támogatott ellentámadásával szemben ismét feladni. A Grappe északi lejtőin azonban hiába intéztek az olaszok rohamot, az ellenség első vonalait szívósan tartó zászlóaljaink ellen. A Hétközség erdőzónájában ezredeink a szövetségesek által már az előző napokon előkészített támadó csoporttal kerültek szembe, amelynek ellentámadása folytán az elfoglalt terület egy részét újból kiürítettük.”
Vagyis látható: rosszul előkészített támadásokról van szó, az olaszok viszont felkészülten várták ezt. Sőt „a szövetségesek által már az előző napokon előkészített támadó csoport”-ról szól a hír. Mindez súlyos katasztrófát vetített előre. Egy további hírből kiderül a katasztrófa egyik oka is: „A legutóbbi esős időszakban a Piave több mint egy kilométer szélesre áradt, de báró Wurm és József főherceg vezérezredesek csapatai mégis több helyen kikényszerítették a folyón való átkelést a kitűnően működő tüzérség védelme alatt.” Vagyis a Piave áradása – amit bárki láthatott a fronton – szinte a meglepetés erejével hatott a tábornokokra.
Egész másképp fogalmazott egy szintén június 18-i hír szerint a magabiztos olasz miniszterelnök, Orlando: „A csata nagy erővel folyik. Az ellenség nyomása a támadási arcvonal minden helyén, vagyis az asiagói fennsíktól a tengerig egyformán erős. Minden helyzetben kiváló csapataink ellenállása nem engedi meg az ellenségnek, hogy a fő ellenállási vonalakat átlépje. A csata az első vonalon folyik váltakozó sikerrel, mert csapataink több ellentámadást hajtottak végre, melyek közül néhánnyal sikerült az eredeti állásokat helyreállítani.”
Látható, az olaszok azonnal ellentámadásra voltak képesek, a Monarchia erői a nehezen megszerzett állásaikat alig-alig tudták megvédeni. A hadtörténészek szerint ekkor vált katasztrófává a megáradt Piave: a megnövekedett sodrású folyó magával ragadta az osztrák–magyar hadihidakat, így a visszavonulás még nehezebb volt, még több áldozatot szedett az elkészítetlen akció. Orlando szenátus előtti nyilatkozatából az is kiderült, ami az osztrák–magyar hadvezetés legnagyobb hibája volt: „Az ellenség nyomása a támadási arcvonal minden helyén, vagyis az asiagói fennsíktól a tengerig egyformán erős.” Frontális támadásokat azonban csak olyan haderő indíthat – egy egész fronton egyenletesen elosztva az erőit –, amely sokszoros túlerőben van az ellenséggel szemben (de a legjobb hadvezérek még ilyenkor is legalább egy bekerítő hadműveletet terveznek). A Monarchia pedig nemhogy fölényben nem volt az antant erőivel szemben, hanem anyagi és létszámbeli hátrányban indított a teljes arcvonalon támadást, egy amúgyis felbomlóban lévő sereggel.
Mindezt Az Est 1918. június 19-i híre csak még jobban illusztrálja. Ez a második nap, amikor az olvasók egyáltalán értesülhettek az osztrák-magyar „offenzíváról”, és máris a hír egy „olasz hivatalos jelentés” alapján arról szólt, hogy „A magyar-osztrák csapatok feltartóztatják az olasz ellentámadásokat és kiszélesítik a Piave mentén nyert terepet”. Vagyis már a második hullámban arról érkeztek a hírek, hogy a Monarchia seregeinek fel kell tartóztatniuk az olaszokat. A cikkből az is kiderült: a Piave mentén „a csata rendkívüli hevességgel tovább folyik. Az ellenség veszteségeire való minden tekintet nélkül előretört”. Mindez jelezte, hogy az osztrák–magyar offenzíva ekkorra már összeomlott, és ezt olyan további hírek súlyosbították, hogy kiderült: a támadás előtt nem a támadó fél, hanem az antant napokig ágyúzta a Monarchia seregeit, amit az osztrák–magyar hadvezetés azért nem viszonzott, mert nem akarta felfedni, hogy hol rejtette el a tüzérségét. Ez után pár nap múlva szinte el is tűntek a hírek az olasz frontról, annyira súlyossá vált a helyzet (június 21-én Az Est már nem is nagyon írt erről.)
Galántai így összegzi az offenzívát: „A támadás június 15-én kezdődött a dél-tiroli arcvonalon, ahol Conrad volt a parancsnok. A támadókat az olaszok már a második napon visszavetették. A támadás másik szakaszán, a Piavén több helyen sikeresen átkeltek az osztrák–magyar csapatok és némileg előre is nyomultak, de a támadás az olasz ellenlökések következtében, és az utánpótlás hiányossága miatt néhány nap alatt itt is összeomlott. Az időközben megáradt Piave folyón visszavonulni is csak nehezen lehetett, és így a hadsereg jelentős veszteségeket szenvedett.” Galántai összesen 150 ezer emberről írt: ők meghaltak, megsebesültek vagy fogságba estek. Az első világháborúról szóló lexikon szerint az olaszok vesztesége összesen 90 ezer fő volt a július hetedikéig tartó harcokban.
A Monarchia még ekkor is megmenekült egy időre: az antant fő erői a nyugati fronton harcoltak, így Olaszországban nem tudták kihasználni teljesen az osztrák–magyar seregek összeomlását. A Monarchia a Piave mögött rendezkedett be így a védelemre. Conradot tették meg a kudarcért a legfőbb felelősnek, és leváltották a tiroli hadseregcsoport éléről. Utódja József főherceg lett – de ez már nem sokat változtatott azon a helyzeten, hogy a Monarchia ezután már inkább csak passzív elszenvedője lesz a fronton történteknek, utolsó offenzívája ugyanis csúfos kudarcba fulladt. A vereségben persze a vérlázítóan rossz hadvezetés csak az egyik faktor volt, a Monarchia általános bomlási jelenségei tekinthetők döntő oknak. Mindez Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc szerint nem akadályozta meg a világháború után a független Ausztriában azt, hogy a parlament katonai kötelességszegést vizsgáló bizottsága ne vegye napirendjére a piavei katasztrófát.
Felhasznált irodalom:
Az első hivatalos jelentés olasz offenzívánkról = Az Est, 1918. június 18.
Offenzívát kezdtünk az egész olasz fronton = Az Est, 1918. június 18.
Az olasz miniszterelnök az offenzíva első napjáról = Az Est, 1918. június 18.
Olasz hivatalos jelentés = Az Est, 1918. június 19.
Napokig ágyúzták olasz frontunkat az offenzíva megkezdése előtt = Az Est, 1918. június 20.
Galántai József: Az első világháború. Budapest, 1980.
Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs. (Főszerk.: Szijj Jolán) Budapest, 2000.
Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja. 1914–1918. Budapest, 2014.
Szerző: csunderlik.péter
5 komment
Címkék: olasz hadművelet hadszíntér Monarchia Piave Conrad 1918.06.15
Ajánlott bejegyzések:
-
Erőszakhullám a háború befejezése után, 1918 őszén
-
A Lenin elleni merénylet után elszabadult a vörös terror
-
Danzigtól Triesztig! – a szláv Közép-Európa tervei az 1918-as laibachi konferencián
-
A „kapitalizmus gyászjelentése”: magyar és globális veszteségek a negyedik háborús év végén
-
A Monarchia bukásának jelképe: az 1918-as „királyi” gyereknyaraltatás kudarca. I. rész
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Hegge Balázs 2018.06.15. 07:35:25
Magyarország a Központi Hatalmak győzelme esetén se nyert volna semmit.
czerka 2018.06.15. 10:20:50
Az első világháború a nagytőke érdekeit szolgálta. Egy elhúzódó háborúval jól lehetett keresni.
Aztán a tőkések által fűtött háborúk sora követte a 20. században. Akkor is folytatódott a háborús uszítás, amikor a hidegháború végével eltűnt a nagy ellenség is.
Lacusch69(Sch.Lacika) 2018.06.15. 11:40:07
Az angolok szövetséget ajánlottak a feltörekvő Németországnak, a franciák ellenében.
Ezt Vilmos elutasította, hogy majd egyedül (ill. a kisebb szövetségeseivel) is boldogul.
