A Monarchia hatóságait meglepte, hogy 1918 elején, még a bolsevikokkal kötött különbéke előtt egyre több osztrák–magyar hadifogoly szökött át a fronton és próbált hazatérni. A belső társadalmi feszültségek miatt a bécsi és budapesti hatóságok különböző óvintézkedéseket tettek. A magyar hadügyminiszter vérlázító nyilatkozattal indokolta, hogy a hadifoglyokra miért vár az egészségügyi karantén után még egy négyhetes „erkölcsi vesztegzár” is: azért, hogy „emberekké változtassák át” őket. Valójában a bolsevik ideológia terjedésétől féltek a hatóságok - ezt azonban nem akadályozhatták meg: egykori oroszországi hadifogoly volt később a Tanácsköztársaság több vezetője is.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A szovjet-orosz kormányzat és a központi hatalmak közötti, 1918. március 3-i breszt-litovszki különbéke előtti napokban, hetekben már megkezdődött az oroszországi hadifoglyok hazaérkezése. Az Est február 17-én már sok ezer emberről ír, akik úgy kerültek a front „innenső” oldalára, hogy az orosz hatóságok hivatalosan még nem engedték szabadon őket. Seidler osztrák kancellár szerint 20 ezer monarchiabeli hadifogoly „jött haza a nyílt fronton keresztül”. A különbéke után pedig még jobban felgyorsult a Szibériából és Oroszország más területeiről érkező foglyok keletről nyugatra áramlása.

Ám tévedés azt hinni, hogy akár csak 1918 végéig hazatért volna minden hadifogoly: Petrák Katalin szerint a Monarchia 1,8–2,1 millió közöttire becsülhető oroszországi fogságba esett katonái, munkásszázadokba vezényelt civiljei, illetve népfelkelői közül csak körülbelül 700 ezer térhetett haza 1918 őszéig. Egy részük hazatérését például a bolsevikok ellen harcoló csehszlovák légió akadályozta, amely elfoglalta a szibériai vasútvonalakat és a fehérek oldalán álló kozákokkal együtt kegyetlen – kínzásokkal kombinált – irtóháborút folytatott a magyar hadifoglyok ellen. A hadifoglyok egy részét 1918–1919 fordulóján már ún. koncentrációs táborokban tartották fogva, tovább szűkítve mozgásterüket. A cári rendszer széthullásával megszűnt a fogolytáborok felügyelete és a foglyok ellátását sem biztosították központilag. Megszűnt a közbiztonság, a táborokban lakók közül sokan személyes biztonságuk érdekében csatlakoztak a Vörös Hadsereghez.

Míg ez Oroszországban az életben maradásukat (is) biztosíthatta, hazatérve megnehezítette a civil életbe való visszatérésüket. Az egykori vöröskatonákat ugyanis esetenként vissza sem akarták fogadni az országba, ezért sokan a húszas években Magyarországra érkezésük után nyugatra távoztak.

Kicsit előreszaladva az időben, a kétmillió körüli monarchiabeli fogolyból a magyarok száma 5-600 ezer lehetett, és Petrák 2012-ben megjelent könyvéből (Emberi sorsok a 20. században) az is kiderül, hogy valószínűleg még a húszas évek végén is akár tízezrek sínylődhettek Szibériában vagy a krími tatárok fogságában. Mások azért nem térek haza, mert munkát vállaltak Szovjet-Oroszország nagyvárosaiban, esetleg az ország más tájain, ahol sok esetben meg is nősültek, családot alapítottak, megszerezték az állampolgárságot.

A Horthy-kor még jobban félt az oroszországi hadifoglyoktól, mint a Monarchia hatóságai, és sokszor nehezen intézték a volt foglyok – egyébként költséges – hazaszállítását. 1920. december 20-ig csupán 36 ezer ember kerülhetett haza, akik közül a „megbízhatatlannak” minősítetteket a hazai leszerelő táborokban vallatták, faggatták korábbi tetteikről – ún. „négyszemközti vizsgálat” során. Minderről nemcsak Petrák Katalin ír, hanem Kaba Eszter is kitér a csóti táborban történt bántalmazásokra. Egy Horthy-kori parlamenti vitában például „derültség” fogadta Vázsonyi Vilmosnak azt a közbeszólását, hogy akár a szemét is kiverhetik a csóti táborban a gyanúsnak vélt és a vallatás során sokszor összevert hazatérteknek. (A tábor 1923-ban történt bezárásáig történtek itt visszaélések.)

csoti_emlektabor.PNG

Emléktábla a csóti leszerelőtábor felszámolásának 50. évfordulójára (1973)

Vázsonyi 1918 elején még igazságügyi miniszter volt Magyarországon, s ezzel vissza is ugorhatunk az ő hivatali idejére, amikor Oroszországból elkezdtek hazaszállingózni (vagy inkább hazaáramlani) az egykori hadifoglyok. 1918 elején az Osztrák–Magyar Monarchia vezetését ez az elvileg örömteli folyamat aggodalommal töltötte el, hiszen a betokosodott politikai szisztéma számára komoly kockázatot jelentett az esetleg a bolsevik ideológia által befolyásolt foglyok hazaáramlása. Természetesen a foglyok jelentős része nem vált bolsevikké, a tisztek tekintélyes létszámú csoportjai a hadifogolytáborokban néha egészen más irányzatokat követtek, őket viszont hol a bolsevikok, hol a csehek üldözték, ejtették túszul vagy egyszerűen gyilkolták le.

A magyar hatóságok nem voltak felkészülve a hadifoglyok fogadására. Szurmay Sándor honvédelmi miniszter – az egyetlen tárcavezető, aki már Tisza István idején is ezt a posztot töltötte be, majd az ellenzéki pártokból szervezett Esterházy- és Wekerle-kormányokban is megtartotta e tisztséget egészen a Monarchia bukásáig– ezt el is ismerte Az Estnek nyilatkozva február–március fordulóján. A Népszava 1918. március elsejei cikke szerint Szurmay előzőleg Bécsben járt, és ott tanácskozott az Oroszországból hazaérkező foglyokról. Ezután fogadta Az Est munkatársát, és elmondta, hogy naponta több ezer vagy akár több tízezer ember érkezik haza. A Népszava szerint a visszatérőket kéthetes egészségügyi vesztegzár alá veszik (megfürdetik, fertőtlenítik őket, új ruhát adnak nekik). De a lap idézi a miniszter sokkal érdekesebb kijelentéseit is: „A tizennégy napi vesztegzár után négy heti erkölcsi vesztegzár következik, amire más szempontból van szükség. Nemcsak tudom, de mélységes meggyőződésem is, hogy édes hazám minden fia olyan tiszta lélekkel és igaz magyar hűséggel tér vissza az orosz fogságból, hogy mindenki megbízhatik bennük. De lehetséges, hogy közéjük férkőztek olyanok is, akik megfeledkezve hazájuk iránt való hűségről, terjeszteni igyekeznek az orosz tévtanokat. Mindenki beláthatja, hogy a sok-sok ezer ember közül ezeknek a kiválasztása nagyon nehéz.”

A Népszava idézete a lényeget emeli ki, de Szurmay Az Estnek hangsúlyozta azt is: „A hadifoglyok legnagyobb része minden okmány, írás nélkül tér vissza. Négyhetes erkölcsi vesztegzár alatt meggyőződést kell szerezni a visszatérők személyazonosságáról s arról, hogy nem önként kerültek-e annak idején fogságba. Szükség van erre a négy hétre azért is, hogy emberekké változtassuk át őket, mert hiszen igen sokan közülök nem is embernek való életet éltek a hosszú vándorlásban, raboltak, talán gyilkoltak is, hogy csak haza tudjanak jönni.”

Szurmay borzalmas dolgokat feltételezett a hadifoglyokról. Ám Az Est a miniszter nyilatkozata előtti napon egy meg nem nevezett „magasrangú katonatisztet” szólaltatott meg, aki más adalékokkal is szolgált arról, hogy miért kell vesztegzár alá helyezni a hazatérőket. Szerinte ugyanis a visszatérők között lehetnek olyanok is, „akik a monarchia fennmaradását nem látják szívesen”. Itt utalt azokra, akikből az oroszok például a cseh-szlovák légiót szervezték meg, de szerb és román divíziókról is szólt a névtelenséget kérő katonatiszt. Majd hozzátette: „Vigyázni kell tehát ezekre az emberekre, nehogy hazaellenes propagandájukat tovább is terjeszthessék, és nehogy a forradalom tüzét, aminek közvetlen szemlélői voltak, ide is áthozzák. Oroszország ez idő szerinti vezetői igen ügyesen próbálkoztak meg azzal, hogy felforgató eszméiket hozzánk is becsempésszék, és voltak köztük olyan ügynökök is, akiket velük együtt akartak átcsempészni. Hazatérő hadifoglyainknál nagy számban találtunk brosúrákat, röpiratokat, amelyek alkalmasak lehetnek az oroszok elvadult eszméinek terjesztésére.”

Március másodikán a Népszava már arról számolt be, hogy két nappal korábban érkezett meg a józsefvárosi pályaudvarra az Oroszországból „mostanság szabadult” magyar hadifoglyok első csoportja. (Más lapok szerint már korábban is érkeztek Debrecenbe és Kolozsvárra hadifogoly-transzportok.) A Népszava szerint a „Baross utcán végig hosszú menetben haladtak az Óriás utcában lévő Transportstation felé, ahol ideiglenesen elhelyezték őket. A megérkezett ezer hadifogoly még azok közül való, akik már január első heteiben az ukrán fronton szöktek át a mi csapatainkhoz. Valamennyiüket Lemberg mellett egy kis faluban hat hétig tartották egészségügyi és erkölcsi megfigyelés alatt”.

szurmay_sandor.PNG

Szurmay Sándor (1860-1945)

Jól látható tehát, hogy Szurmay nem beszélt a levegőbe: a januárban átszökött foglyoktól tarthattak a Monarchia hatóságai, hiszen éppen akkortájt hatalmas sztrájkhullám bénította meg a duális állam szinte egészét: 6-700 ezer ember sztrájkolt Bécsben, Budapesten és a Monarchia más nagyvárosaiban. A szocialisztikus követelések hatottak a február elején fellázadó cattarói matrózokra is, akik a dualista állam hadiflottájának egyharmadát bénították meg három napra.

Március 3-án aztán megkötötték a breszt-litovszki békét, ennek pedig egyik pontja immár hivatalosan is kimondta: a hadifoglyokat mindkét részről hazabocsátják. Erről a Népszava március 5-én számolt be. Közben március elején az osztrák szociáldemokraták felszólaltak a bécsi képviselőházban a hazatérő hadifoglyok érdekében. „Adler, Seitz és társai” szerint a vesztegzár 21 napnál nem lehetne több, és a hazatérőket ezután három hónapra szabadságoltatni kellene.

A Népszava március 14-i száma szerint Bécsben értekezletet tartottak a magyar és az osztrák Vöröskereszt képviselői arról, hogy „mi módon lehetne megkönnyíteni az orosz hadifogságban levő magyar és osztrák katonák hazajövetelét”. Darányi Ignác, a magyar Hadifogoly Gyámolító Iroda elnöke – aki a korábbi agrárszocialista mozgalmak letöréséről lett ismertté – elmondta, hogy „nem szabad túlságos reményeket táplálni arra nézve, hogy most már gyorsan megkezdődik a hadifoglyok hazaszállítása”. Ennek okát Darányi nem a magyar hatóságok lassúságában látta, hanem abban, hogy „Oroszországban még mindig szünetel a posta-, távírda- és pénzforgalom”.

A hadifoglyok hazatérése tragikus esetekhez is vezetett. Mály Jenő kocsis hazatérve megtudta, hogy felesége megcsalta, ezután (különböző verziók szerint) szuronyával vagy késével megölte a nőt, gyermekük szemeláttára. Mály elszökött, de a rendőrség hamarosan egy borozóban elkapta. Hamis igazolványa volt, de felismerték – a kezén M. J. tetoválás volt. A Népszava így kommentálta a zörnyű bűnesetet: „Íme, megkezdődik és működik a háborúszülte erkölcs.”

Az Oroszországban februárban veszteglő foglyokról is érkeztek hírek, igaz, nem a legmegbízhatóbbak. A február 10-i Az Est szerint Moszkvában hatezer magyar és osztrák hadifogoly tartott „meetinget” – ez akkoriban inkább gyűlést jelentett –, s „elhatározták a hat órai munkát és napi ötven rubel napidíjat követelnek”. Ezt a nem túl megbízható hírt Az Est stockholmi tudóstója írta le, polgári személyek elmondása alapján, akiket Oroszországban internáltak, és akik februárban Stockholmban, Svédországban tartózkodtak.

Bármennyire is igyekeztek a monarchia hatóságai megakadályozni a bolsevik propaganda terjedését, a rendkívül feszült belpolitikai helyzetben erre valójában nem sok esélyük volt, a politikai elit ugyanis áprilistól tovább keményítette álláspontját az általános választójog ügyében, és 1918 nyarán a Tisza István-féle Munkapárt minimális engedményeket tévő törvénytervezetét fogadták el. Így a Monarchia elitje képtelennek bizonyult a nemzetiségekkel és a munkástömegekkel való valódi kompromisszumra. Közben a hadifoglyok egy része tényleg radikalizálódott. Galántai szerint a „forradalmi szellem terjedésében 1918 tavaszától nagy szerepük volt a hazatérő hadifoglyoknak”. (Ő is félmillióra teszi a kétmilliónyi összes monarchiabeli fogoly között a magyarok számát, akik közül 1918. október végéig 300 ezren tértek haza.) „Különösen sok magyar vett részt az oroszországi forradalmakban. A hadifoglyok közötti forradalmi mozgalom bontakozott ki. Főleg azok, akik már itthon részt vettek a szocialista mozgalomban, az oroszországi események hatására kommunistává és a mozgalom szervezőivé váltak (Ligeti Károly, Szamuely Tibor, Pór Ernő, Jancsik Ferenc, Rabinovits József és mások). Március 24-én Moszkvában megalakították az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt (OK(b)P) Magyar Csoportját, elnökévé Kun Bélát választották. Április 3-án megjelent a csoport központi lapja, a Szociális Forradalom.”

Májusban az OK(b)P Külföldi Csoportjainak Föderációja élére is Kun Béla került. Galántai szerint a „csoport felvilágosító agitációjának hatására sok hazatérő hadifogoly terjesztette itthon a szocialista forradalom eszméit”. Hozzátehetjük ehhez, hogy később a Tanácsköztársaság vezetői között is szép számmal találunk majd volt oroszországi hadifoglyokat (az említettek közül Kun, Rabinovits és Szamuely népbiztos, illetve népbiztos-helyettes lett), Pór Ernő a szlovák tanácsköztársaság külügyi népbiztosa, Jancsik Ferenc pedig a budapesti Vörös Őrség parancsnoka és a budapesti forradalmi törvényszék elnöke volt 1919-ben.

 

Felhasznált irodalom:

Oroszországi internáltjaink Stockholmban = Az Est, 1918. február 10.

Hazafelé szivárognak a magyar hadifoglyok = Az Est, 1918. február 17.

Wekerle és Seidler nyilatkozata az oroszországi hadifoglyokról = Az Est, 1918. február 21.

A hazajövő hadifoglyok négy heti vesztegzár alatt = Az Est, 1918. február 28.

Beszélgetés Szurmay honvédelmi miniszterrel az Oroszországból hazatérő katonákról = Az Est, 1918. március 1.

Kéthetes egészségügyi – négyhetes erkölcsi vesztegzár = Népszava, 1918. március 1.

Jönnek a hadifoglyok = Népszava, 1918. március 2.

Megkötötték a békét Oroszországgal = Népszava, 1918. március 5.

A visszatérő hadifoglyok sorsa = Népszava, 1918. március 7.

Darányi az Oroszországban levő hadifoglyok hazaszállításáról = Népszava, 1918. március 14.

Egy visszatért oroszországi hadifogoly megölte a feleségét = Népszava, 1918. március 24.

A hadifoglyokért = Népszava, 1918. április 28.

 

Petrák Katalin: Emberi sorsok a 20. században. Magyar hadifoglyok és emigránsok a Szovjetunióban a két világháború között. Budapest, 2012. [Részlet a könyvből: itt olvasható.]

Kaba Eszter: „Őszre hazajönnek mind!” Hadifogolykérdés és a magyar társadalom a Pesti Hírlap hasábjain, 1920–1923. Aetas, 2014/3. 97–108.

Galántai József: Magyarország az első világháborúban. In: Magyarország története 1890–1918. Főszerk.: Hanák Péter. Budapest, 1988. 1083–1234.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr6213849752

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alick 2018.04.21. 09:10:43

Jó hivatkozás a migránsok táborba zárásához...

szekertabor · provo.blog.hu 2018.04.21. 10:28:43

A cikk alapján nem egészen értem, hogy miért minősíti a szerző "vérlázítónak" Vázsonyi és Szurmay szavait, akik a későbbi fejlemények ismeretében pontosan felmérték, hogy mi várható az oroszországi hadifoglyok nagy tömegű visszaáramlásától. Az ország szempontjából nagy volt a kockázat (bele is buktunk), és ezen nem változtat az sem, hogy az egyes hadifoglyok inkább tekinthetőek áldozatnak, mint veszélyes elemnek. A politikusainkat ellenben azért etetjük, hogy a közérdeket szolgálják, nem pedig azért, hogy mindenkinél humánusabbak legyenek.

NAR 2018.04.21. 12:29:13

@szekertabor: Besorozták az egyszeri embereket, géppuska és ágyútűzbe küldték, majd amikor hazatértek nem kis szenvedések után, még be is zárták őket. Szerinted így kell bánnia egy államnak a saját polgáraival?

szekertabor · provo.blog.hu 2018.04.21. 13:53:00

@NAR:
1. háború volt. Lehet mai ésszel okoskodni, de attól még tény, hogy a katonáink ellenséges ideológiával fertőzött területről tértek haza. Ha egy ENSZ misszió során ISIS hadifogságba esett katonákat fél év után kiváltanánk, én sem engedném őket vissza a társadalomba alapos ellenőrzés nélkül.
2. lehet ajvékolni a karantén körülményei miatt, de ekkora tömeg esetében az ország gazdasági teherbíró képessége nem bírta volna el a háromcsillagos szállodai ellátást, és még mindig jobbak voltak a körülmények, mint a hadifogoly-táborban. Ld. Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása