A munkaidő szabályozásának kérdései komoly konfliktusokat okoztak az első világháború második felétől. A húsipari munkásoknak csak 1918 tavaszán (!) adták meg a vasárnapi munkaszünetet. Ezzel közel egy időben a vasmunkásoknál viszont éles konfliktus alakult ki a gyárosok és a dolgozók között a nyolcórás munkanapért folytatott küzdelemben: hatvanezer embert zártak ki átmenetileg a tulajdonosok az üzemekből. Végül azért a munkásoknak is tettek gesztusokat a gyárosok.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A vas- és fémipari gyárak munkásaihoz! Szaktársak! Szaktársnők! A kizárás által érintett munkások szövetségei és a munkáltatói érdekeltség megállapodásra jutottak abban, hogy a kizárás március hó 15-én megszűnik és a munka újból fölvehető lesz. Fölhívjuk ennélfogva összes munkástársainkat, hogy lehetőleg még ma, pénteken reggel, legkésőbb március 16-án, szombaton reggel okvetlenül jelentkezzék mindenki munkára régi munkahelyén.” Ezt a Népszava írta 1918. március 15-én.

Ez a cikk is mutatja, hogy rendkívüli viszonyok uralkodtak az I. világháború éveiben a hazai gyárakban. Különösen kiéleződtek a konfliktusok 1918-ra, amikor a nagy januári sztrájk után a hatóságok egyre keményebben léptek fel a radikális baloldali törekvésekkel szemben. Akkor is erőteljes intézkedéseket hoztak, amikor márciusban az esztergályosok és más gépgyári munkások önhatalmúlag kezdték bevezetni a 8 órás munkanapot az üzemekben.

A nyolcórás munkanap követelése már korábban megjelent Európa-szerte, a hazai szakszervezetek azonban viszonylag óvatosan léptek fel ezzel a követeléssel. (Az első európai törvényt a 8 órás munkanapról Finnország hozta meg 1917 végén, 10 nappal azelőtt, hogy az ország kikiáltotta volna függetlenségét.) A száz évvel ezelőtti magyarországi spontán munkásakciót Ignácz Károly taglalja egy átfogó tanulmányában, amely a Háborús mindennapok – mindennapok háborúja című kötetben jelent meg idén. A munkások önálló akcióját a szakszervezetek és a szociáldemokraták központi vezetése igyekezett lecsillapítani, ugyanis a gyártulajdonosok egyszerűen kizárták az üzemekből a mozgalomban résztvevő 60 ezer dolgozót.

Mindeközben pedig a Monarchia ipara már a bomlás jeleit mutatta 1918 elején – Galántai József szerint, aki arra emlékeztetett az első világháborúról szóló monográfiájában, Németország erre a periódusra érte el haditermelésének legmagasabb szintjét. Ami a konkrét példákat illeti, Kovács Vilmos hadtörténész szerint a Fegyver és Gépgyár leképezte „a Monarchia hadiiparának változó nagyságú termelését”: a pesti cég csúcsteljesítményét 1917 márciusában érte el (27 776 puskával), a mélypont pedig 1918 februárjában következett be, amikor a vállalat mindössze 3144 fegyvert tudott szállítani az osztrák-magyar közös hadseregnek.

De nézzük, hogyan zajlott a munkások akciója 1918 tavaszán. Ignácz Károly a már említett tanulmányában kitér arra, hogy ekkoriban már belső ellentétek rendítették meg a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetőségét. Amikor márciusban a vasesztergályosok és gépmunkások önállóan kezdték megszervezni a nyolcórás munkanapokat, és a „fővárosi üzemekben maguk kezdték megszabni az új munkarendet”, akkor kezdetben a szakszervezeti központ hiába igyekezett leállítani a tudta nélkül indított mozgalmat, annak csak „terjedését tudta fékezni”.

A tulajdonosok viszont erre – miután engedélyt kértek és kaptak a katonai parancsnokságtól – leállították az üzemeiket és kizártak körülbelül hatvanezer munkást a gyárakból. Ignácz szerint a Wekerle-kormány igyekezett a mozgalmat teljes elszigetelni: „megfigyelték és korlátozták a táviratokat, a távolsági telefonbeszélgetéseket”, de még a vidékre tartó gyanús utazókat is. A Népszava nyugalomra és munkára felszólító rövid hírein kívül az újságok nem írhattak a spontán akciókról. Az egy hétig tartó kizárás alatt a gyáriparosok és a szakszervezetek tárgyaltak, és ennek eredménye az lett, hogy az összes „vasas” üzemre vonatkozó kollektív szerződést kötöttek. Így „sikerült rendezni a helyzetet és újraindítani a termelést”.

sakkozo_munkasok.PNG

Sakkozó munkások sztrájk idején a Soroksári úti Fegyvergyárban, 1917

(Forrás: Fortepan, Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

A konfliktus sikeres lezárásáról a Népszava a következőképp számolt be március 16-án, szombaton: „a vas- és fémmunkások kizárása csütörtökön befejeződött és pénteken a munkások előtt megnyíltak a gyárak kapui”. A lap megírta, hogy a szakszervezetek – ezek szoros kapcsolatban álltak a szociáldemokratákkal – vezetőségei felszólították a munkásokat arra, hogy vegyék fel a munkát a gyárakban. A cikk szerint „a munkások emelt fővel mehetnek vissza az üzemekbe, mert ebben a harcban nincs győző és nincs legyőzött”. A tárgyalásokról az olvasható, hogy „a munkások és a gyáriparosok is arra törekedtek, hogy a jövőben rendezett alkotmányos viszonyokat létesítsenek az üzemekben”.

De mit is jelentettek ezek az „alkotmányos viszonyok”? A Népszava szerint „a gyáriparosok szívesen kötnek kollektív szerződést a munkásokkal, ha biztosítottnak látják azt, hogy az elfogadott szerződést a munkások betartják”. A munkáltatók elismerték a szakszervezeti bizalmik rendszerét is (az úgynevezett „bizalmiférfi-rendszert”), sőt, a kollektív szerződés biztosítására elfogadták azt is, hogy „üzemeikben csupán szervezett munkásokat foglalkoztatnak”. Az inflációs időket tekintve nem volt nagy érvágás a gyárosoknak az a kijelentése a tárgyalásokon, hogy „nem is gondolnak a munkabérek leszorítására”. Az viszont fontos volt a spontán akció lezárása szempontjából, hogy a gyárosok „minden rendszabályozástól eltekintenek”.

A Népszava tehát márciusban még nem a konfliktusra helyezte a hangsúlyt, s azt bizonygatta: a munkásoknak érdeke, hogy az üzemekben bizonyos szabályok biztosítsák jogaikat”, és „valószínűen nemsokára kollektív szerződés védelmezi meg a munkások érdekeit”. A lap többször is kitért az „alkotmányos jogokra”, amelyek elérését „nagy érdek”-nek nevezte, hozzátéve, hogy a szervezkedés szabadságát biztosító kollektív szerződés „a legjobb eszköz arra, hogy a munkások fokról-fokra haladva, olyan eredményeket érjenek el, mint amelyeknél nagyobbat a legnagyobb áldozatokkal sem tudna kivívni”. Ugyanakkor a Népszava is elismerte, hogy a munkaidőre vonatkozó követelések nem teljesültek. Ám itt is a kollektív szerződésre hivatkozott a lap: ha ez nem is jár majd azonnali munkaidő-rövidítéssel, „mégis alapot ad arra, hogy a munkásoknak ilynemű kívánságai is teljesedjenek.”

Érdekes, hogy más ágazatokban a kormányzat mintha igyekezett volna megelőzni a konfliktusok elfajulását. A Népszava korábban, március 9-én a kereskedelmi miniszter rendeletéről számolt be, amely a vasárnapi munkaszünet bevezetéséről szólt a húsiparban. A lap szerint „a Húsipari Munkások Országos Szövetsége már esztendők óta kemény harcot folytat a vasárnapi pihenőért. Sok gyűlést tartottak már a húsiparban dolgozó elvtársak, amelyek mindegyikén követelték, hogy a kormány a húsiparra is terjessze ki a vasárnapi munkaszünetet”. A cikk szerint pár héttel korábban „nagyarányú mozgalmat” kezdeményezett a szakszervezet az ágazati alkalmazottak vasárnapi szünnapjáért. „Az eddig érvényben volt kereskedelemügyi miniszteri rendelet értelmében ugyanis a húsiparban foglalkoztatottak nem estek a vasárnapi munkaszünetről szóló törvény joghatálya alá, hanem épp oly elbírálás alá tartoztak, mint a napi élelmezés körébe tartozó cikkek elárusítói” – hangsúlyozta a Népszava.

Minthogy a munkásszövetség határozottan fellépett az 1913 óta érvényben lévő miniszteri rendelet ellen, 1918 márciusában megszületett egy új jogszabály (szintén egy miniszteri rendelet), amely a vasárnapi munkaszünetet kiterjesztette a húsiparra. Az új rendelet szerint „tilos az ország egész területén a mészáros, hentes és kolbászkészítő iparban alkalmazott munkásokat vasárnapokon akár az elkészítés, akár az elárusítás és házhozszállítás körül foglalkoztatni, és az ezzel foglalkozó telepeket és üzlethelyiségeket vasárnapokon át nyitva tartani”. Az új jogszabály a húsiparban ötezer munkást érintett a Népszava szerint, akik „hat napon át tartó nehéz testi munka után az egynapi munkaszünetre valóban rászolgáltak”. A lap megjegyezte: a „húsipari munkásság évtizedeken át kénytelen volt eltűrni azt a lealázó állapotot, hogy amíg minden iparág munkásai pihennek, nekik a hét hat napján végzett fárasztó munkájuk után tovább kell robotolniok”.

Felhasznált irodalom:

Vasárnapi munkaszünet a húsiparban = Népszava, 1918. március 9.

A vas- és fémmunkások kizárásához. A kizárás befejeződött = Népszava, 1918. március 15.

A vas- és fémmunkások kizárásához = Népszava, 1918. március 16.

Galántai József: Az első világháború. Budapest, 1980.

Ignácz Károly: A szervezkedés mint „csodatevő hatalom”? – munkásképviselet első világháború idején. = Háborús mindennapok – mindennapok háborúja. Magyarország és a Nagy Háború – ahogy a sajtó látta (1914–1918). Szerk.: Kaba Eszter. Budapest, 2018.

Ignácz Károly: 8 óra munka… – Az első európai törvény a nyolcórás munkaidőről

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr6913820032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.