1918. március 3-án írták alá a központi hatalmak Oroszországgal a breszt-litovszki békét. Oroszország 780 ezer négyzetkilométernyi területet és 56 millió lakost veszített, de átmeneti időre békét kötött. Ez a bolsevik uralom megszilárdítását segítette elő. Rövid távon a németek győztek, hosszabb távon a bolsevikok erősödtek meg, de ennek ára is volt: Breszt-Litovszk a nyugattal, az antanttal való szakítás jelképe is lehetne.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

Miután, mint előre látható volt, minden olyan felszólítás, hogy a németek szüntessék be katonai műveleteiket, eredménytelen maradt, a békeküldöttség elhatározta, hogy az egyes feltételek megvizsgálása nélkül minden feltételt elfogad és a békeszerződés aláírása után különvonaton haladéktalanul hazautazik” – így indokolta meg a Pétervári Távirati Ügynökség orosz részről az 1918. március 3-án aláírt breszt-litovszki békét. Minderről Az Est számolt be két nappal később. Ez a híradás tehát egy pétervári jelentés alapján készült arról a különbékéről, amelynek rendkívüli hatása volt az első világháború keleti frontjának alakulására, és még nagyobb hatást gyakorolt Szovjet-Oroszország sorsára.

De miért kényszerültek rá az oroszok – mint később látni fogjuk – egy számukra megalázó szerződés aláírására?

breszt-litovszk.PNG

A breszt-litovszki békeszerződés

Ehhez időben vissza kell ugranunk egy kicsit: Lenin ugyan már 1917 novemberében a békéről adott ki dekrétumot, a Breszt-Litovszkban 1917 végétől folyó béketárgyaláson azonban a németekkel és a központi hatalmakkal nem született megegyezés, mivel Trockij „sem háború, sem béke” álláspontja, tehát a megegyezés orosz halogatása érvényesült.

Közben Berlin látta, hogy a bolsevikok a függetlenedő – és a németekkel éppen kiegyező – Ukrajnára támadnak, ahol a Rada rendezkedett be éppen. A Központi Rada 1918-ban az ukrán parlament szerepét töltötte be, de volt egy kisebb testület is, a „Mala Rada”, amely inkább a kormányhoz hasonló funkciót látott el. Berlin már 1918. február 9-én különbékét kötött a Radával. Ám az ukrán parlament ekkor éppen kiszorult Kijevből, miután a bolsevikokhoz hű Muravjov csapatai elfoglalták a várost.

Az élelemhiánnyal küzdő központi hatalmak számára ugyanakkor Ukrajna azért volt fontos, mert élelmiszerforrásként tekintettek a cári birodalom egykori déli területeire. A nyugati fronton tervezett nagy offenzíva is arra ösztökélte a német hadvezetést, hogy a keleti fronton véglegesen nyugalmat teremtsen. Ehhez erőt kellett demonstrálnia és a bolsevikokat békére szorítania. Ezért elégelte meg Berlin Trockij és a bolsevikok halogató taktikáját, és indított február 18-án támadást Szovjet-Oroszország ellen.

A támadás közvetlen előzménye az volt, hogy 1918. február 10-én Trockij kisétált a breszt-litovszki tárgyalásokról és bejelentette: elutasítja az annexiós különbékét a németekkel, viszont felhagy a háborúval Németországgal és szövetségeseivel szemben, sőt leszereli a németekkel szembenálló csapatait. Mindeközben a szovjet kormány kinyilvánította, hogy nem fizeti vissza a cár kormányzat külföldi adósságait. Az orosz adósságok 43 százalékát a franciák, 33 százalékát a britek tartották a kezükben, Belgium és Németország 6-6 százalékkal, az USA 3,4 százalékkal részesedett a kölcsönökből. Ez tehát döntően Oroszország addigi szövetségeseit, az antantot sújtó lépés volt a bolsevikok részéről.

A németek pár napig nem tudták, mitévők legyenek, február 16-án viszont elegük lett Trockij taktikázásából, mert a bolsevikok Ukrajnában tovább nyomultak előre. Február 16-án a Kölnische Volkszeitungra hivatkozva Az Est azt írta: „az orosz kormánynak a központi hatalmak elleni háború beszüntetésére vonatkozó határozata veszedelmes jelentőséggel bír”. Ugyanis a bolsevikok „csapateltolásokat eszközöltek”, amelyek Ukrajna ellen irányulnak. Az újság Trockij Ukrajna elleni hadjáratáról írt ennek kapcsán: „a központi hatalmak mértékadó körei nem hajlandók tűrni, hogy Trockij ily módon Ukrániával kötött békeszerződésünk gyümölcsét leszakítsa”. Éppen ezért a lap nem tartotta kizártnak, hogy „Németország, Magyarország és Ausztria kénytelen lesz azonnal újból megkezdeni a hadműveleteket az orosz arcvonalon azért, hogy megakadályozzák a bolsevikiek győzelmét a kijevi kormány felett”.

delegacio.PNG

A szovjet delegáció Breszt-Litovszkban, köztük Trockij (1918. január 15.)

Jól látható tehát, hogy bár közvetlenül a bolsevik hatalomátvétel után a németek és a szovjet-orosz kormányzat között egyáltalán nem volt rossz a viszony, a konfliktus Ukrajna miatt döntővé vált közöttük (Ukrajna hatalmas gabonatermő vidékei, szénbányái rendkívül kívánatosak voltak mindkét fél számára). Akkor lett tarthatatlan igazán Trockij „sem béke, sem háború” álláspontja, amikor a németek február 18-án támadásba lendültek. Az Est február 17-én, vasárnap már azt írta, hogy aznap, azaz vasárnap újraindul a német–orosz háború. Ugyanis Berlin „Trockij február tizediki kijelentése következtében, amelyet a hadiállapot egyoldalú beszüntetéséről tett, a fegyverszünetet megszűntnek tekinti”. A lap megírta azt is, hogy a német és az osztrák–magyar delegáció elutazott az orosz fővárosból, így „a viszony Oroszország és a központi hatalmak között megszakadt”.

Február 21-én a németek elfoglalták a belorusz fővárost, Minszket. Ekkor Lenin aláírt egy dekrétumot, melynek címe „A szocialista haza veszélyben van”. Eszerint az országot német invázió fenyegeti. Trockij ekkor a francia követtel kezdett tárgyalni, hogy az antant hatalmak hajlandóak lennének-e segíteni, ha hadat üzennének a németeknek. A franciák igent mondtak erre, miután egyeztettek a britekkel és az amerikaiakkal.

A szovjet-orosz kormány a német offenzíva után ugyan megírta a németeknek, hogy elfogadja a korábbi békefeltételeket, amelyekkel kapcsolatban januárban még az időt húzták, de a németek ekkor, február 21-én már keményebb követelésekkel léptek fel és 48 órát adtak a feltételek elfogadására. Lenin ekkor lemondással fenyegetőzött, így a központi bizottság megszavazta a német követelések elfogadását február 23-án. Ugyanakkor a katonai sikerek miatt pont ez a nap lett a Vörös Hadsereg születésnapja is. Közben február 24-én a bolsevikok elfoglalták Rosztovot a fehérektől, Kornyilov tábornoktól. Ugyanezen a napon a németek elfoglalták a jelenlegi észt fővárost, Tallinnt, de a szovjetek február 26-án Narvánál megállították a német előrenyomulást.

Február 28-án ismét megérkezett a szovjet békedelegáció Breszt-Litovszkba, a németek három napot adtak nekik, hogy aláírják a békét. Március 2–3-án a németek elfoglalták Kijevet, amelyet elhagyott az ukrajnai szovjet kormány. A németek ekkor visszaállították a Rada kormányzatát Kijevben. Végül március 3-án aláírták a breszt-litovszki békét, amelynek eredményként Szovjet-Oroszorzság elvesztette az ellenőrzést többek között a balti tartományok, Finnország, Fehéroroszország egy része és Ukrajna felett. A szovjeteket a breszt-litovszki béke arra is kötelezte, hogy kössenek békét az ukrán Radával és ismerjék el a Rada különbékéjét a központi hatalmakkal. Törökországnak is jelentős területek jutottak Kelet-Anatóliában és a Kaukázus térségében.

A békeszerződésről Az Est március 5-i számából tudhattak meg részleteket az akkori magyar olvasók. A lap szerint a béke I. cikke kimondta: „Németország, Magyarország, Ausztria, Bulgária és Törökország egyrészről és Oroszország másrészről kijelentik, hogy a háborús állapot köztük: véget ért és hogy el vannak szánva békében és barátságban élni egymással.”

Lengyel Istvánnak a breszt-litovszki békéről szóló, 1975-ös könyve és egy 1997-es kísérleti orosz tankönyv - amelyet az Orosz Szociális és Nemzetiségi Problémák Független Intézete adott ki - egyaránt 780 ezer négyzetkilométeres területveszteségről beszél. Ezzel Oroszország 56 millió lakosát is elvesztette. Megfosztották vasúthálózatának egyharmadától, vas- és acéltermelésének háromnegyedétől, a szénkitermelés 79 százalékától, 278 cukorgyárától, 918 textil-, 574 sör-, 133 dohány-, 1685 szesz- és 244 vegyi gyárától, 615 papírgyártó üzem és 1073 gépgyár mellett. A textilgyártás egyharmadáról, az ipari munkásság 40 százalékáról mondtak le Leninék.

A békeszerződés V. cikke Az Est szerint kimondta, hogy „Oroszország haladéktalanul végrehajtja hadseregének teljes leszerelését, hozzávéve a mostani kormány által újjáalakított hadseregrészeket is. Azonkívül Oroszország vagy bevonja hadihajóit orosz kikötőibe és az általános béke megkötéséig otthagyja, vagy pedig azonnal leszereli.”

Ez a cikkely mondta ki a Baltikum Oroszországtól való elszakítását is, ami az adott pillanatban nem járt a térség függetlenségével, de miután Németország hamarosan összeomlott katonailag, a három balti állam ezt már tényleg kihasználhatta, így a breszt-litovszki béke az első lépések egyike volt a későbbi függetlenségük felé – amit persze belső önállósodási folyamatok is kísértek.

Bár a szovjet-orosz állam 1917–1918 fordulóján elismerte Finnország függetlenségét, a breszti-litovszki béke erre a térségre is kiterjedt, mert közben polgárháború tört ki Finnországban a vörösök és a fehérek között. A breszt-litovszki szerződés kimondta: „Az orosz csapatok és az orosz vörös gárdák Finnországot és az Aland-szigeteket is haladék nélkül tartoznak kiüríteni, a finn kikötőkből az orosz hadihajók és orosz tengerészeti csapatok szintén kötelesek eltávozni. Oroszország beszüntet minden agitációt és minden propagandát Finnországban a kormány és az állami hatóságok ellen.”

A békekötés nyilvánvalóan a német érdekeknek felelt meg az adott pillanatban, nem véletlen, hogy Vilmos császár így írt gróf Hertling birodalmi kancellárnak az orosz békéről: „A német kard, amelyet nagy hadvezérek irányítottak, meghozta az Oroszországgal való békét. Isten iránt való mélységes hála, aki velünk volt, egyúttal hadseregem tettein és népem szívós kitartásán való büszke öröm tölti el szívemet. Hogy német vért és német kultúrát is meg tudtunk menteni, ez különös örömemre van. Fogadja ön is meleg köszönetemet a nagy munkában való hűségért és erőteljes részvételéért. Vilmos I. R.”

A breszt-litovszki béke megalázó volt tehát Lenin és a bolsevikok számára, ám a németek, illetve a központi hatalmak „győzelme” nem maradt tartós Keleten. Sőt, a hosszabb távú hatásokat az 1975-ös könyvében így összegezte Lengyel István: a békeszerződés és az 1917 végén megindult béketárgyalás „jelentőségét tekintve kiemelkedik az átlagos diplomáciai tárgyalások közül. Eredményeként az alighogy megszületett fiatal szovjet állam lélegzetvételhez jutott”. Lengyel itt láthatóan az „utólagos leninista” álláspontot képviselte 1975-ben, mely szerint a szerződés révén „a forradalom erői lehetőséget kaptak ahhoz, hogy rendezzék soraikat, leküzdjék a belső ellenséget, a kezdeti szervezetlenséget és felkészüljenek az előttük álló súlyos harcokra. Az ehhez szükséges idő biztosításával a breszti béke, rendkívül súlyos feltételei és a békét diktáló központi hatalmak akarata ellenére, nagymértékben hozzájárult a ma már világhatalomnak tekintett Szovjetunió megalapozásához”.

Lenin és társai időt nyertek, ez azonban nem jelentette azt, hogy a bolsevikok egységes és szilárd állásponton voltak az 1918-as bértárgyalásokon a németekkel. Trockij bele is bukott a „sem béke, sem háború” álláspontjába, Buharin pedig inkább forradalmi háborút akart. A békét végül Lenin nyomására kötötték meg – az ehhez szükséges döntő szavazatot Lenin éppen Trockij átállásával szerezte meg a pártvezetésben. (Sztálin eleve Lenin mellett állt – ezt ritkábban szokták hangsúlyozni.) Utólag, miután a szovjet-orosz népirtó jellegű polgárháborúban a vörösök nyertek, a breszti béke Lenint igazolta, így kozmikus alakká magasztosult a „szovjet mitológiában”. Ám Breszt-Litovszk az adott helyzetben a Nyugat számára is üzenet volt, azt jelezte, hogy a bolsevikok szakítottak az antanttal. Ez pedig hosszabb távon a Szovjetunió nemzetközi elszigeteltségéhez is hozzájárult, amit a két világháború közötti időszak példáz – pontosabban a Szovjetuniónak akkor is marad egy partnere Európában, mert a weimari Németországgal időnként együttműködtek.

Ami a breszt-litovszki béke rövid távú hatását illeti, jelentős német erők szabadultak fel keleten, bár relatíve még mindig sok katonát állomásoztattak a bizonytalan oroszországi helyzet miatt a térségben. Két és fél hét múlva megindulhatott – mint később kiderült, utolsó – nagy offenzívájuk a nyugati fronton, ám ez a franciaországi támadás sem érte el a stratégiai célt, a Berlinnek megfelelő béke kicsikarását az antantból.

Felhasznált irodalom:

Megindul a harc az orosz fronton? = Az Est, 1918. február 16.

Vasárnap újra kezdődik a német–orosz háború = Az Est, 1918. február 17.

Megbízottaink elutaztak Pétervárról = Az Est, 1918. február 17.

Az orosz békeszerződés szövege = Az Est, 1918. március 5.

Orosz jelentés a béke megkötéséről = Az Est, 1918. március 5.

Vilmos császár távirata az orosz békéről = Az Est, 1918. március 5.

Lengyel István: A breszt-litovszki béketárgyalások. Budapest, 1975.

Stephen A. de Mowbray: Key Facts in Soviet History. Vol. I. 1917–1941. London, 1990.

Isztorija Rosszii. Szovjetszkoje Obscsesztvo. (Szerk.: V. V: Zsuravljev) Moszkva, 1997.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr513720814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.