Idén, 2018 februárjában ünnepli százéves függetlenségét két balti állam, Litvánia és Észtország. Két függetlenségi deklarációra emlékeznek, jóllehet ekkor még egyiknek sem volt érdemi hatása: 1918 februárjában a balti térség mindennapjait Németország és Oroszország erőviszonyai határozták meg. Az igazi függetlenség az 1918. végi német világháborús vereség után, illetve az 1920-ban Szovjet-Oroszországgal megkötött békeszerződésekkel jött el.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A litván történet és 1918. február 16. jelentősége

A litván tariba (tartományi tanács) február 16-i ülésében elhatározta, hogy Oroszország, Németország és a többi államok kormányaihoz a következő feliratot intézi: A litván tariba, a litván nép egyetlen képviselete, a népek elismert önrendelkezési joga alapján és az 1917. szeptember 18-tól 25-ig ülésezett konferencia határozatai alapján proklamálja a demokrata alapon felépített és független litván államot Vilna fővárossal, és kijelenti, hogy felbont minden kapcsolatot, mely azelőtt más népekkel fennállott. A litván tariba egyidejűleg kijelenti, hogy az új állam végleges alapját egy, Litvánia összes lakói által, demokratikus alapon választandó gyűlés fogja véglegesen elhatározni.”

E nyilatkozatot 1918. február 21-én közölte a Magyarország, amely a hírnek „A litván tariba proklamálta a független litván államot” címet adta. A gyakorlatban azonban függetlenségről szó sem volt, hiszen Németország a nyilatkozat előtt és után is megszállás alatt tartotta e területet. A litván „függetlenség” 1918 februárjában a németek érdekeit is szolgálhatta, míg az észtek önállósodása viszont kifejezetten ellentétes volt Berlin szándékaival. Bár a németek eleinte igyekeztek a litván deklarációt titokban tartani (sikertelenül), végül is egyfajta taktikai jelentősége volt számukra a nyilatkozatnak. Ezzel ugyanis ki lehetett játszani az önálló és egységes államra vágyakozó lengyeleket, akikkel szintén folytak tárgyalások, de sokszor inkább a fejük felett döntöttek a központi hatalmak.

taryba.PNG

A litvan Taryba tagjai, köztük a Smetona és Basanavicius, 1917. november (Forrás: Wikipedia)

1918 elejére az már nyilvánvaló volt, hogy valamilyen formában újra létre kell majd hozni egy lengyel államot, a litvánok deklarációja pedig nyomást helyezett a lengyelekre (pláne, hogy a lengyel nyelvű Vilniust is követelték). A lengyelek egykori szinte teljes államterületét Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia hódította meg ugyanis 1918 elején Oroszországtól.

Azt, hogy a lengyel kérdéssel összefüggött a litván függetlenség, mi sem bizonyítja jobban, hogy az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki német–orosz különbéke kimondta: „Kurland, Litvánia és Lengyelország nem tartozik többé Oroszországhoz. Ezeknek jövő sorsáról Németország és a monarchia dönt az ottani lakosság meghallgatásával.” (A bolsevikokkal kötött különbéke szövegét Az Est idézte 1918. március 5-én.)

A litván Taryba (Lietuvos Taryba), az országos tanács 1918. február 16-i nyilatkozata ugyanakkor jelzett egy hosszabb belső folyamatot is, amely valóban a függetlenedést célozta, és ebben a deklaráció formailag valóban a legfontosabb láncszem volt. E folyamatot Georg von Rauch történész összegzi: a litván területeket 1915 márciusától tartotta megszállás alatt Németország a Land Ober-Ost közigazgatási egység keretében, amely ma Lengyelországhoz, Belorussziához, Litvániához és Lettországhoz tartozó területekből állt. A német hadvezetés az orosz forradalom nyomán, 1917. június 2-án jóváhagyta egy litván „bizalmi testület” létrehozását. Ennek oka az volt Rauch szerint, hogy megakadályozzák az egykori lengyel-litván unió visszaállítását. Szeptember 18-án ült össze Vilniusban Jonas Basanavičius elnökletével a litvániai körzetek és pártok konferenciája (erre utalt az 1918. február 16-i nyilatkozat is). Ez a konferencia már a független litván állam megteremtésére törekedett. Ez választotta meg a Tarybát, amelyet egyes történészek ideiglenes kormányként tartanak számon, mások inkább az országgyűlést helyettesítő funkcióját emelik ki. Elnöke Antanas Smetona lett (ő lett a két világháború közti Litvánia elnöke, autoriter rendszert vezetve be), aki 1917-ben még a német-litván együttműködés híve volt. Így amikor a Taryba 1917. december 11-én bejelentette a „független litván állam helyreállítását”, ráadásul Vilnius fővárossal, akkor ez egyáltalán nem számított németellenes lépésnek. Egyes német politikusok támogatták is a litvánokat önállósodási törekvéseikben. Az 1918. február 16-i függetlenségi nyilatkozat ezért tulajdonképpen az Oroszországtól és Lengyelországtól való elhatárolódást fejezte ki Rauch szerint.

A németek kezdetben igyekeztek titokban tartani a litván deklarációt, de II. Vilmos császár végül 1918. március 23-án hivatalosan elismerte a litván függetlenséget. Ehhez az kellett, hogy a Taryba beleegyezzen a Németországgal való szoros együttműködésbe katonai, politikai, pénzügyi és közlekedéspolitikai kérdésekben – gyakorlatilag tehát teljes körű kooperációról volt tehát szó.

litvan_nyilatkozat.PNG

Az eredeti, kézzel írott függetlenségi litván nyilatkozat, húsz aláíróval, 1918. február 16. (Forrás: Wikipedia)

A centrumpárti német képviselő, Erzberger hatására 1918. július 9-én a litván Taryba II. Mindaugas néven egy németet választott királlyá a württembergi királyi dinasztia katolikus mellékágából származó Wilhelm von Urach herceg személyében. Ám a német katonai kormányzat nem engedte meg II. Mindaugas trónra lépését Ralph Tuchtenhagen szerint. A német kormány csak az első világháborús összeomlás közben tett engedményeket: a Taryba november 2-án kapott engedélyt, hogy magát törvényhozó testületté nyilvánítsa. Berlin háborús veresége után a Taryba litván hadsereget állított fel (főleg a visszavonuló német hadseregtől kapott felszerelésből), így akadályozta meg az 1919-es szovjet-orosz előrenyomulást, és számolta fel a kérészéletű, 1919 januárjában kikiáltott litván tanácsköztársaságot is. Harcok folytak ekkoriban a német (szabad)csapatokkal is, továbbá a lengyelek hol feladták, hol elfoglalták Vilniust (a jelenlegi litván fővárost), amely végül a két világháború között Lengyelországé lett. 1919 nyarára mindenesetre a teljes litván területről kiszorították a szovjeteket és 1920-ban a litvánok békét kötöttek Szovjet-Oroszországgal.

Az észt történet és 1918. február 24. jelentősége

Az észt függetlenség Litvániával ellentétben nem támaszkodhatott történelmi előzményekre. Még az önállóság ötletét is csak egy francia utazó, Louis Léouzon Le Duc merte felvetni a cári birodalom alatt, 1855-ben. Ráadásul Észtországban három, különböző társadalmi rétegeket képviselő nemzetiség küzdött a politikai hatalomért. A lakosság döntő részét az észtek tették ki, akik szabad parasztok, kisebb részben értelmiségiek voltak, a cári tartomány elitjét a német polgárok és a földbirtokosok alkották, és harmadikként említhetjük a betelepülő orosz hivatalnokokat és katonákat. 1918 telén az észt függetlenségi nyilatkozat különleges körülmények között született meg.

Az 1917. november 7-i pétervári hatalomátvétel után a bolsevikok a fontosabb észt körzetekben is megszerezték a kormányzást. A novemberi orosz alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon ezen területen a szavazatok 40 százalék kapták meg Toivo U. Raun történész szerint. Tehát Észtországban ekkor a bolsevikok erősebbek voltak, mint Oroszországban általában, úgy, hogy ebben az adatban nem szerepeltek a katonák szavazatai. 1918. januárban tartottak egy észt alkotmányozó gyűlési választást is, itt azonban már gyengülőben voltak a bolsevikok, gyorsan félbe is szakították a szavazást, majd túszul ejtettek, illetve letartóztattak 500 baltikumi németet, amivel felhergelték a birodalmi, berlini hadvezetőséget. Miután a breszt-litovszki béketárgyalásokon a németek megunták a szovjet-orosz halogatást, 1918 februárjában támadást indítottak Szovjet-Oroszország ellen, ami az észt területeket is érintette.

A támadás kapcsán a Magyarország című pesti lap arról írt, hogy „Livland meg nem szállt része német beavatkozást kér” – ez olyan területekre vonatkozott, amelyek ma Észtország déli részét alkotják. (Észak-Livlandot, ezt az észtek által lakott területet 1917-ben csatolta az orosz ideiglenes kormány Estland tartományhoz, miután az észtek tömegtüntetéseket tartottak – nagyjából e két részből áll a mai Észtország is.) A február 19-i hír szerint a mai észt városok közül a tartui, viljandi és pärnui (akkor: „dorpati, fellini, pernaui”) kisbirtokosok képviselői „Danzigba érkeztek és Észak-Livland valamennyi észt kisbirtokosa nevében a német kormánytól segítséget kértek a maximalisták rémuralma ellen, és kifejezték azt a kérelmet, hogy a győzelmes német hadsereg, azonnal szállja meg az országot”. (A maximalisták a bolsevikok egyik korabeli megnevezése volt.) A magyar lapok tehát főleg csak az észt területeken élő németek mozgalmairól számoltak be. Arról viszont közölt egy hírt a Magyarország, hogy egy észt katonai egység ekkoriban átállt a németek oldalára. Ezek az észt csapatok amúgy 1917 folyamán jöttek létre a forradalmi Oroszországban, és többségük semlegesnek nyilvánította magát az 1918. februári német–orosz harcokban.

Az észt nemzeti vonalat képviselő politikusok egyre keményebb üldöztetésnek voltak kitéve az ottani bolsevik uralom idején (1917. november – 1918. február). Így a Vének Tanácsa – ez a bolsevikok által feloszlatott észt tartományi gyűlésnek, a Maapäevnek volt a vezetősége – egy háromtagú megmentési bizottságot nevezett ki Konstantin Päts vezetésével. Az 1918. februári német előrenyomuláskor a bolsevikok kiürítették Tallinnt, az észt tartomány székhelyét, de a németek még nem foglalták el rögtön az akkoriban sokszor Revalként emlegetett várost.

Ezt az egynapos vákuumot használta ki az észt nemzeti elit, hogy deklarálja a függetlenséget: 1918. február 24-én Tallinnban a Vének Tanácsa Észtországot „történelmi és etnográfiai határain belül” független köztársasággá kiáltotta ki. Päts pedig új, ideiglenes kormányt alakított. Erről a Pesti Hírlap azt írta egy orosz jelentésre hivatkozva március 3-án (tévesen), hogy Tallinn, azaz „Reval városa február 27-én 11 órakor az észt fehér gárda kezére jutott, amelyet kisebb német osztagok támogattak”. A Világ című lap március 2-án egy mondatot írt egy rövid hír végén arról, hogy „a revali államtanács kihirdette Esztland függetlenségét és az ideiglenes kormány megalakulását”. A Népszava szintén beszámolt erről, és címében is jelezte: „Estland – független köztársaság.”

Ám másnap, február 25-én már be is vonultak Tallinnba a németek, a „független észtek” menekülni kényszerültek, Päts-et pedig később le is tartóztatták. Belőle észt elnök lett a két háború közt, majd szovjet fogságba vetették az 1940-es első sztálini megszállás után. 16 évnyi rabság után – részben pszichiátriai intézetekben töltötte ezt az időt –, 1956-ban halt meg a Szovjetunióban.

pats.PNG

Konstantin Päts, 1920-as évek eleje (Forrás: Wikipedia)

Visszatérve az első világháború utolsó évéhez, a németek és oroszok közti, 1918. március 3-ai breszt-litovszki békének egy „fejezetcíme” ugyan részben „Esztland és Livland függetlenségéről” szólt, ám a szöveg a függetlenségre csak jövőbeni lehetőségként utal – nem is annyira egyértelműen. Annál inkább találunk leírást a német megszállásra a szerződésben, Az Est március 5-ei cikke szerint: „Esztlandot és Livlandot az orosz csapatok és az orosz vörös gárda hasonlóképpen haladék nélkül elhagyják. […] Esztlandot és Livlandot német rendőrség fogja megszállva tartani, míg ez országok saját intézményei biztosítani tudják a békét és az állami rend helyreállítását.”

Azt, hogy ez a gyakorlatban mit jelentett, Raun így foglalja össze: „Észtországban 1918. február végétől november közepéig a német uralom sokkal szigorúbb diktatúrának bizonyult, mint az azt megelőző bolsevik hatalom. Mint ahogy várható volt, a balti német lakosság nagy része örömmel fogadta a megszállást és minél előbb csatlakozni akart a német birodalomhoz. Az észteknek csak nagyon kevés beleszólás jutott ebben a kérdésben.” A németek 1918-ban betiltották az összes észt szervezetet, politikai pártot és szinte az összes újságot, feloszlatták az észt katonai szervezeteket. „Az összes társadalmi csoport közül a munkások szenvedtek a legtöbbet a széles körű elbocsátások és az éhbérek következtében. A balti német elit kendőzetlen célja az egész térség minél gyorsabb elnémetesítése volt. az új oktatási rendszert ez alapján indították be, és az estlandi és livlandi nemesség kész volt a birtokában levő művelhető földterület egyharmadát felajánlani a német betelepülőknek” – folytatja Raun.

Bár az észt nacionalistákat is üldözték, még erősebben léptek fel a német hatóságok a bolsevik szervezetekkel szemben. Ennek annyi hatása lett később, hogy amikor elvesztették a világháborút, a bolsevikok nem tudták visszaszerezni a hatalmat Észtországban. Így amikor 1918 novemberében, a világháború befejeződésekor elkezdődtek a harcok az észt függetlenségi mozgalom és a bolsevikok között a hatalomért, az utóbbiak kívülről támadtak, amit az észtek 1918 végétől 1919 tavaszáig-nyaráig megállítottak, és közben a balti térségben operáló német csapatokat is megverték. (Ehhez kaptak angol segítséget, hadfelszerelést tengeri úton, és nem túl nagy számú finn önkéntes is küzdött az oldalukon, amely elsősorban erkölcsi és lelki támogatást jelentett.)

1919-ben választásokra került sor, ahol a bolsevikok nem indulhattak, így a legtöbb szavazatot a szociáldemokraták kapták. Az összehívott alkotmányozó nemzetgyűlés 1919. május 19-én egyhangúlag megszavazta (az orosz és német kisebbségek tartózkodásával) az észt függetlenség megerősítését. Az észt polgári politikusok ekkor megerősítették a hatalmukat: 1919 októberében földreformot rendeltek el (ezt a két világháború között a magyar népi írók is számon tartották).

1919 végétől már zajlottak a szovjet–észt béketárgyalások, de az észtek ekkor még azért húzták az időt, mert vártak a többi ex-orosz peremállam és a bolsevikok megegyezésére. Végül 1920-ban az észtek is megállapodtak a békéről Szovjet-Oroszországgal, így a függetlenségük ekkor már ténylegessé és nemzetközileg elismertté is vált. Mindez mutatja, hogy a Baltikumban csak akkor léteztek önálló államok a 20. században, amikor a térséget befolyásoló két nagyhatalom relatíve meggyengült, vagyis sem a németek, sem az oroszok (szovjetek) nem tudták bekebelezni az itteni kisállamokat.

Felhasznált irodalom:

Az észt csapatok nem mennek az ukránok ellen = Magyarország, 1918. február 1.

Livland meg nem szállt része német beavatkozást kér = Magyarország, 1918. február 19.

A litván tariba proklamálta a független litván államot = Magyarország, 1918. február 21.

A németek Pernauban és Dorpatban = Magyarország, 1918. február 26.

Revalt, Pleskaut és Kolenkovicit elfoglalták a németek = Magyarország, 1918. február 27.

Finnország és Esztland sorsa = Világ, 1918. március 2.

Estland – független köztársaság = Népszava, 1918. március 2.

Orosz jelentés a németek előrenyomulásáról = Pesti Hírlap, 1918. március 3.

Az orosz békeszerződés szövege = Az Est, 1918. március 5.

 

Georg von Rauch: A balti államok története (1917–1940). In: Georg von Rauch – Romuald J. Misiunas – Rein Taagepera: A balti államok története. Budapest, 1994.

Toivo U. Raun: Észtország története. Debrecen, 2001.

Szegő Iván Miklós: Nemzeti konzervativizmus – a megszakított észt jobboldali hagyomány újjáéledése. In: Búvópatakok. Széttekintés. Szerk.: Rainer M. János. Budapest, 2013. 39–88.

Szegő Iván Miklós: Észtek és oroszok: 125 év = Korunk, 2014/4. 36–44.

Ralph Tuchtenhagen: Geschichte der Baltischen Länder. München, 2009.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr5313690338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kovi1970 2018.02.23. 14:01:56

Nagyon sokat szívott ez a három nép, nem csak a vezetőiket, az egész társadalmat brutális elnyomás alatt tarották, pl nem ahsználhatták a saját nyelvüket felsőoktatásban.

Az érdekes az hogy mégsem törte meg őket, a kommunizmus után meglehetős lendülettel vágtak neki nem csak az orszég, de a táradalom újjáépítésébe, és elég jól haladnak most is, dacára hogy az orosz fenyegetés továbbra is durván ott van körülöttük.

Kopjás 2018.02.23. 15:58:41

Nagyon rövid ideig tartó függetlenség volt az, amit a baltikumi kis-államok elnyertek 1918-ban. Már 1938-ban búcsút mondhattak szuverenitásuknak, amikor a Molotov-Ribbentrop paktumban Sztálin magának követelte országaikat és elnyerte ehhez Hitler beleegyezését (más területekért cserébe). 1941-ben a Szovjetunió 49 évre bekebelezte Lettországot, Észtországot és Litvániát.