Máig vitatott, hogy pontosan mi történt, annyit azonban tudni lehet a Monarchia haditengerészetének legnagyobb zendüléséről, hogy Magyarországon általában csak kényszeredetten vagy félreértelmezve – Horthyt sokszor tévesen belekeverve – emlékeztek a felkelésre. A délszláv országokban viszont mind a mai napig nagy terjedelemben foglalkoznak a szakértők a matrózlázadással.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A király legfelső kéziratot adott ki, amely szerint kegyelmet adott annak a még el nem ítélt 348 tengerésznek, akik részt vettek az ez év február 28-án kitört cattarói lázadásban” – írta a Dunántúl című lap 1918. október 19-én, előző napi, bécsi keltezésű tudósításában. E pár soros hír volt az elsők között, amely beszámolt egy olyan eseményről, amely nem február 28-án, hanem 1918. február 1–3. között történt, és amelyről addig a sajtóban nemigen lehetett olvasni: a cattarói matrózlázadásról.

A felkelés az Osztrák-Magyar Monarchia második legnagyobb haditengerészeti bázisán, a mai montenegrói Kotori-öbölben zajlott, amelyet akkor Cattarói-öbölnek neveztek. Itt állomásozott rendszerint a közös hadiflotta egyharmada, és 1918 elején hatezer matróz volt az öbölben.

Cattaro: elhallgatás és torzítás

Az 1918. februári zendülésről kitörése után hírzárlatot rendeltek el, manapság pedig általában pár sorral intézik el az első világháborúról szóló magyar összefoglalók. A Horthy-korban sem említette a lázadást Győri Lajos, a haditengerészet történetéről írva. Az 1945 utáni Horthy-ellenkultusz pedig meghamisította a lázadás történetét, azt állítva, hogy Horthy verte le a zendülést. Ám Turbucz Dávid könyvéből tudjuk, hogy az otrantói ütközetben 1917-ben megsebesült Horthyt 1918. február 1-jén „a Prinz Eugen csatahajó parancsnokává nevezték ki”, így nem vett részt a cattarói lázadás leverésében, „hiszen február elején Polában tartózkodott”.

Míg az átfogó, az egész háborút áttekintő magyar háborús összefoglalók általában alig-alig írnak Cattaróról, a szlovén állami tévé honlapján, I. világháborús sorozatában Rok Omahen részletes összefoglalóját közli a felkelésről. Az egykori Jugoszláviában film is készült 1980-ban, Kotorski mornari (Kotori matrózok) címmel. Magyarországon a legrészletesebben Merényi László 1984-es könyve, A cattarói matrózfelkelés foglalkozik a lázadással, és bár szemlélete még az adott kor viszonyaihoz képest sem mindig teljesen tárgyilagos (különösen Horthy említésekor), adatai azonban megbízhatóbbak, mint néhány korábbi propagandisztikus kiadvány.

A cattarói matrózlázadás – mint minden olyan esemény, amiben hatezer ember vesz részt, de gyorsan félbeszakad, tehát nem lehet az események kifutását történelmi távlatban vizsgálni – nem fűzhető fel egyetlen ideológiai vezérfonalra. Így a pár napig tartó felkelést állandóan újra és újra átértelmezik, méghozzá térben és időben változó módon.

A délszláv népeknél valószínűleg mindig is fontosabb lesz Cattaro, mint bármely más országban. A baloldaliak számára is mindig rokonszenvesebb lesz, mint a jobboldaliak számára, akik inkább elbagatellizálnák az eseményt. A németek számára az volt egy ideig érdekes, hogy két tengeralattjárójukkal megfegyelmezték a bomladozó monarchia flottájának jelentős részét. Időben távolodva viszont az eseményektől, egyre jobban kiszűrhetők az ideológiai torzítások és hamisítások a korábbi történeti munkákból.

Voltak, akik baloldali szocialista felkelésnek akarták beállítani a zendülést, megfeledkezve arról, hogy misét is szerveztek a zendülők a hajókon (csak ezt a parti őrség akciói megzavarták, így nem került rá sor). Mások a nemzetiségi konfliktusokat és – az amerikai történészek egyike – Wilson 14 pontjának a szerepét emelik ki. Előzményként említik, hogy 1917. október 15-én a Monarchia egy kisebb torpedónaszádjának legénysége leszerelte a tisztjeit, átkelt az Adrián és megadta magát az olaszoknak. Egy harmadik irányzat a tisztek és a legénység közti feszültséget, az ellátási nehézségeket és a matrózok demoralizálódását hangsúlyozza.

A valóság feltehetően e tényezők kombinációja, de a legfontosabb a matrózok békevágya volt, ami a konkrét pillanatban összefonódott az 1918 januárjában az egész Monarchiát megrázó általános sztrájkhullámmal. Közvetlenül pedig a polai és trieszti kikötőkben zajló január végi, február eleji munkabeszüntetésekkel. A békevágy erősségét mi sem érzékelteti jobban, hogy volt olyan cattarói tengerész, aki 1918-ban már nyolcadik éve volt folyamatosan szolgálatban!

pobuna_u_boki_kotorskoj.jpg

Zendülés a Kotori-öbölben (Forrás: Wikipedia)

Miért nem hozta senki nyilvánosságra a lázadás hírét 1918 elején?

Az 1918. február 1–3. közötti cattarói zendülés híre egy hét múlva jutott el a bécsi ellenzéki szociáldemokratákhoz. Ám vezetőik, Viktor Adler és Karl Seitz eltitkolták a hírt. A hadügyminiszterrel, Stöger-Steinerrel február 12-én egyezkedni kezdtek, s cserében azért, hogy a már kivégzett négy zendülőn kívül ne legyen több áldozat, megígérték: titokban tartják a zendülés hírét – írja Merényi László. Ám a statáriális bíróság eleve „csak” négy ember kivégzéséről döntött, így a miniszternek valójában nem is kellett engedményt tennie.

A matrózlázadás „normál” bírósági tárgyalása – a rögtönítélés után bő fél évvel – 1918. szeptember 16-án kezdődött meg. E napon írt körlevelet a cenzúrahivatal: az eljárásról csak hivatalos közleményt közölhetnek az újságok. Ám ez egyben azt jelentette: az ügy ekkortól nyilvánossá vált.

Paradox módon az antant sem adott hírt Cattaróról, csak hónapokkal később jelentek meg szórványos hírek. Ennek oka az, hogy a Cattaróból repülőgéppel elszökött három zendülőt – a dalmát nacionalista Anton Sesan zászlóst, illetve a felkelés eredeti kitervelői közül Gustaw Stonawskit és a lengyel (vagy más források szerint ukrán) pilótát, Anton Grabowieckit bolsevikoknak nézték, és hónapokra fogságba vetették őket az olaszok. Az antant rettegett ugyanis attól, hogy a bolsevik mozgalom nyugatra is átterjed. Végül a jugoszláv emigránsok hatására szabadon engedték Sesanékat, de a felkelést akkor már nemzetiségi akcióként igyekeztek beállítani.

Mi történt Cattaróban?

A zendülés előtti napokban alakulhatott meg az úgynevezett Matrózbizottság. Tagjai között volt Franz Rasch, az osztrák Hugo Sagner, a már említett Stonawski és Grabowiecki. Ők január 31-én „határozták el a felkelés kezdetének időpontját” – írja a magyar Hetés–Dezsényi szerzőpáros. A szlovén Omahen szerint viszont egy hónapja zajlottak az előkészületek Cattaróban. Merényi szerint január 20-án szereztek tudomást Cattaróban az egész Monarchiára kiterjedő sztrájkhullámról.

A felkelés kitörését Hetésék írják le: „február 1-én délelőtt Hansa ellentengernagynak, a hajóraj parancsnokának jelentették”, hogy a Sankt Georg, a Gäa és a Helgoland hajókon tüntetés készül. A „parancsnokság lényegében tehát semmit sem tudott, legfeljebb az elejtett megjegyzésekből és a feszült hangulatból sejtette a várható eseményeket”. Merényi szerint Hansa megtiltotta a tiszteknek, hogy fegyvert hordjanak, nehogy ezt provokációnak tekintse a legénység.

Déli 12 órakor a Sankt Georg ágyúlövéseket adott le, ez volt az öbölben állomásozó többi hajónak szánt jeladás. Ezt a magyar szerzők egy magyar matróz nevéhez kötik. A szlovének viszont egy szlovén tengerészt emelnek ki, aki a hajón belüli akció megindítására adott jelzést. Akárhogy is történt, Hetésék szerint „a tisztikar ebédelt, a hajózenekar, amely délben a himnuszt szokta játszani, most a hajó tatján állt fel és a Marseillaise-t játszotta. Matrózok „Friede”, „Pace”, „mir”, „békét”. Kiáltásokkal ellepték a fedélzetet. Az őrszolgálatot teljesítő tisztet visszaszorították a fedélzetközbe – de ugyanaz a sors várt az étteremből kitóduló tisztekre is”.

A matrózok fokozatosan vették át a hatalmat a többi hajón is: a tiszteket többnyire lefegyverezték, fogságba vetették, és felhúzták a vörös zászlót a hajóra. Délután megalakították központi tanácsukat, melynek élére Franz Rasch hajómestert választották meg. Csonkaréti Károly a horvát Anton Grabar szerepéről is ír, aki Hansa ellentengernaggyal tárgyalt a felkelés kitörése után. Rajtuk kívül még két horvát matrózt említ szinte minden feldolgozás kulcsfiguraként: Jerko Šižgorićot és Mate Brničevićet.

A felkelők a fogságba vetett Hansának kezdetben megengedték, hogy ellenőrzés nélkül tartsa a kapcsolatot a főparancsnoksággal, így Polából gyorsan elindulhatott az a hajóraj, amely a haditengerészet döntő fölényét biztosította két nap múlva, Cattarónál.

A matrózok viszont nem érték el alapvető céljukat: míg Hansa ellentengernagy nyugodtan kommunikált a főparancsnoksággal, ők nem tudtak a külvilággal érintkezésbe lépni. Azt hitték, forradalmasíthatják Bécset és Budapestet, de legalább Mostart és Zágrábot, ám a zendülés visszhangtalan maradt. A felkelőket ugyanis a hadvezetőség teljesen elszigetelte: a nagy hatósugarú rádióállomást megrongálták, a táviratokat nem továbbították, az öböl lakosságát kitelepítették, a sürgősen odavezényelt szárazföldi csapatokat pedig félretájékoztatták bevetésük céljáról.

Cattaróban volt olyan pillanat a felkelés alatt, amikor Merényi szerint 40 hadihajó vonta fel a vörös lobogót, ami tekintélyes erőt képviselt. Ugyanakkor sok hajón a tisztek megőrizték befolyásukat és csak kényszer hatására húzták fel a zászlót, sőt a kisebb torpedóhajókon a legénység sem azonosult feltétlenül a zendülés céljaival. Az öblöt ellenőrző tüzérség sem csatlakozott a lázadáshoz.

vzpoura_namo_nik_v_boce_kotorske.jpg


Matrózfelkelés a Kotori-öbölben (Forrás: Wikipedia)

Mit akartak a felkelők?

A cattarói matrózlázadást a Kádár-korban a jobban csengő felkelés néven emlegették. Merényi szerint azért, mert tudatos megmozdulásról volt szó, melynek volt politikai programja is: elsősorban békét akartak a matrózok. De hatottak rájuk a szovjet-orosz események is. A felkelők 3. pontja kimondta: „Az orosz demokratikus javaslat alapján békét annexió és kárpótlás nélkül.” Wilson pár héttel korábbi 14 pontja, amely a népek önrendelkezési jogát emelte immár a nemzetközi és nagyhatalmi politika szintjére, szintén befolyást gyakorolt a matrózokra, akiknek 5. és 6. pontja a népek önrendelkezési jogáról és a Wilson jegyzékére adandó „becsületes” válaszról szólt.

Mindazonáltal a matrózok nem akarták felbomlasztani az Osztrák–Magyar Monarchiát, a felvont vörös lobogó mellett a császári és királyi haditengerészet piros-fehér-piros zászlaját is fennhagyták a hajókon, de 7. pontjuk azt követelte: „Demokratikus kormányokat Ausztriában és Magyarországon.”

A felkelés kezdetben sikeresnek látszott, de az idő múlásával egyre gyengült a matrózok összetartása. Kezdetben még megfékezték azokat a hajókat, amelyek ki akartak törni a felkelés hatósugarából. Később viszont nem tudták eldönteni, lőjenek-e ágyúval a szökni próbálókra.

Franz Rasch megakadályozta a tűzpárbajt a felkelők hajói és a parti tüzérség között is. Közben Sesan zászlós hiába javasolta, hogy álljanak át az antant oldalára, a matrózok nem tudtak vagy nem akartak kihajózni a nyílt tengerre – a kellő tengerészeti ismeretek hiányán kívül talán némi császárhűség is vezérelhette őket, de ezt sosem fogjuk biztosan megtudni.

A szárazföldi hadvezetés közben pedig egyre nagyobb erőket összpontosított az öböl partján. A számos erőd által védett Cattaro ekkor vált csapdává a zendülők számára, akik nem tudtak már elmenekülni, mivel két német tengeralattjáró lezárta a tengeri kijáratot. Az egyik zendülő hajóra, a Rudolphra a parti ágyúkból rá is lőttek, ekkor halt meg a felkelés egyik szervezője, az osztrák Sagner.

A felkelés összeomlása

A felkelés központi irányításának és a hajóján lévő matrózoknak az elbizonytalanodását észlelte a Novara parancsnoka, Liechtenstein herceg is – a Novarának Horthy lett volna a vezetője, ha az 1917-esotrantói ütközetben nem sebesül meg. Liechtenstein elrendelte, élesítsék a gyorscirkáló torpedóit, és felszólította matrózait: ha félnek, hagyják el a hajót. Így a felkelést támogatók távoztak, és a zendülés központjára, a Sankt Georgra mentek át.

A Novara fenyegette az elavult Sankt Georgot, amely nem volt felkészülve egy torpedótámadás elhárítására. Liechtenstein látszólag még vörös zászló alatt hajózott, de a felkelés második napján befelé indult a cattarói belső öbölbe. Ez kockázatos lépés volt, mert az ilyen zászló alatt mozgó hajókat a parti haderő – ami Oskar Guseck von Glankirchen táborszernagy vezérlete alatt állt – támadhatta volna.

Ám Liechtenstein elkerülte a parti ágyúkat (részben azért mert azok a Rudolphot lőtték), majd a biztonságos belső öbölbe érve, bevonta a vörös zászlót. Ezzel kivált a felkelők közül, akik döntően a külső öbölben tartózkodtak. A Novarához egyre több cirkáló (Helgoland, Warasdiner, Dinara), továbbá torpedóhajók és a Tátra, illetve Huszár nevű rombolók is csatlakoztak.

Ahogy gyengült a felkelés ereje, a matrózok komoly engedményeket tettek. Guseck táborszernagy ultimátumot intézett hozzájuk, mire módosították feltételeiket, lemondtak a jelentősebb politikai követeléseikről és főleg a büntetlenség garantálását kérték.

A harmadik napon akkor következett be az összeomlás Paul G. Halpern amerikai történész szerint, „amikor a főparancsnokság hatalmának megerősítésére befutott az Erzherzog osztályhoz tartozó három csatahajó”. A Seidensacher ellentengernagy által irányított kötelékben négy romboló és még több torpedónaszád is érkezett Polából, ami eldöntötte az erőviszonyokat. A zendülők így nagyobb összecsapás nélkül, a túlerő láttán, február 3-án levonták a vörös zászlókat és megadták magukat.

Ezután 40 főt rögtönítélő bíróság elé állíttatott Guseck táborszernagy. Négy fő szervezőt (Rascht, Grabart, Šižgorićot és Brničevićet) kivégeztek. Rajtuk kívül még Franz Bajžel és a magyar Székács Lajos kapott tíz-, illetve ötéves börtönbüntetést.

A cattarói lázadásban résztvevők közülük nyolcszázat tartottak fogva hónapokig. 1918 májusában, bizonyítékok hiányában elengedtek közülük körülbelül négyszázat. „További vizsgálatot rendeltek el 379 vádlott ellen” – írja Merényi. A statáriális eljárás és kivégzések után hónapokkal kezdődő, szabályosabb bírósági eljárás érintettje közül szerinte „170 volt délszláv, 80 olasz, 49 cseh, 42 német, 31 magyar, 3 lengyel, 2 ukrán és 2 román”. Ezt erősítik a horvát adatok is, amelyek szerint a vádlottak 48 százaléka délszláv, 20 százaléka olasz, 13 százaléka cseh és szlovák, 8 százaléka pedig magyar volt.

A cattarói matrózfelkelés több szereplő életében hozott fordulatot. Horthy Miklóst ezután léptették elő soron kívül, és nevezték ki az osztrák-magyar haditengerészet (egyik) vezetőjének, flottaparancsnoknak. A magyar Tanácsköztársaság idején aktív fegyveresek közül „a forradalmi tengerész dandár, a proletárdiktatúra harcos védelmezői, a Lenin-fiúk egy része Cattaróból indult el” Hetésék szerint. A Lenin-fiúk esetében azonban a friss kutatási eredmények alapján alig volt ilyenre példa: Bödők Gergely 2016-os tanulmányában a karhatalmi alakulat közel 400 tagjának foglalkozását vizsgálva mindössze két tengerészt talált közöttük.

A felkelés további utóhatásáról a Dunántúl című lap október 27-én számolt be. Egy védőügyvéd az 1918. májusi pécsi katonalázadás után hivatkozott a cattaróiak kegyelmére: „A király a legmagasabb kegyelmével a cattarói lázadó tengerészek felé és kegyelmet adott a lázadó matrózoknak. Most a Pécsett állomásozó 6. közös ezred lázadó legénysége részére kér kegyelmet Karcag Jenő dr. katonai védő.”

A pécsi zendülés komolyabb harcokat hozott, mint a cattarói: szinte szabályos ütközetekben verték le a főleg szerbekből álló alakulatot a magyar többségű honvédségi erők. Bár kevésbé volt véres, Cattarónak mégis sokkal nagyobb legendája alakult ki. Ebben az elhallgatások és torzítások mellett az is szerepet játszhatott, hogy a békére vágyó matrózoknak az egész monarchia haditengerészetének tekintélyes részét sikerült ellenőrzésük alá vonniuk – még ha csak pár órára, pár napra is.

Felhasznált irodalom:

Kegyelem a zendülő tengerészeknek = Dunántúl, 1918. október 19.

Kegyelmet kérnek a 6-os elítéltek részére = Dunántúl, 1918. október 27.

Bödők Gergely: A „proletárforradalom hűséges katonái” vagy „közönséges haramiák”? Kik voltak a „Lenin-fiúk”? = Múltunk, 2016/1. 122–159.

Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete. Budapest, 2010.

Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, 1914–1918. Budapest, 2014.

Paul G. Halpern: Otrantói ütközet. Az Adria bejáratának ellenőrzése az I. világháborúban. Győr, 2007.

Hetés Tibor–Dezsényi Miklós: Flottafelkelés Bocche di Cattaroban (1918) = Hadtörténeti Közlemények, 1958/1–2. 92–116.

Győri Lajos: A császári és királyi haditengerészet békében és háborúban. Debrecen, 1935.

Merényi László: A cattarói matrózfelkelés. Budapest, 1984.

Rok Omahen: Upor mornarjev v Boki Kotorski. (A Kotori-öböl tengerészeinek felkelése) Rtvslo.si, 2015. február 1. (Letöltés: 2018. január 17.)

Bernard Stulli: Ustanak mornara u Boki Kotorskoj 1–3. Februara 1918. (Tengerész-felkelés a Cattarói-öbölben 1918. február 1-3-án.) Ismerteti: Kővágó László. = Századok, 1965/1–2. 954–955.

Turbucz Dávid: Horthy Miklós. Budapest, 2014.

Kalman Žiha (projektvezető): Mrtva mora (Holt tengerek). Zágráb–Budapest, 2002.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr3513619058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2018.01.31. 20:49:05

Köszönöm az írást.

Dread Naughty 2018.02.01. 10:42:29

Szuper volt!
Tudnál a pécsi eseményekről is egy hasonló terjedelmű cikket írni?

Kuviklacz · szemelyesadatok.blog.hu 2018.02.07. 10:20:36

Csak azt nem értem, hogy ha semmi köze nem volt a felkelés leveréséhez, akkor Horthyt miért léptették elő soron kívül (vagy miért a felkelés hozott az életében változást)?