1914 augusztusában számos férfi még „vakon” rohant a háborúba. Önkéntesek ezreiben lobogott a lelkesedés, hogy a frontra jussanak, naiv, fiatal katonák indultak el felvirágozott vasúti kocsikon a lövészárkok felé – mint egy különleges maszkabál szereplői. 1916-ra ez a lelkesedés megkopott, frontkatonák ezrei tették fel magukban a kérdést: Mit csinálunk mi itt?

KABA ESZTER CIKKE

A háború elhúzódásával egyidejűleg megkopott a lelkesedés is: a sajtó mind többet írt azokról, akik hamis papírok segítségével próbáltak menekülni a sorozóbizottság „karmai közül”, míg a már szolgálatot teljesítők közül sokan az öncsonkítást választották, csakhogy szabaduljanak a harctérről. 1917–1918 fordulóján pedig már szökött katonákról szólt a fáma, a dezertálás olyan méretűvé vált, hogy Magyarországon 1918-ban rendelet is született a katonaszökevényekről.

Négy év és egy teljes pálfordulás – de hogy jutottak el idáig a „háború főszereplői”, a katonák?

1914 – „Csak kevés olyan képzet van, amelyik oly mélyen rögzült volna történeti tudatunkban, mint az 1914-es háborús lelkesedés.”

A fenti idézet a Nagy Háború egyik meghatározó mítoszára utal, arra, amelyik hosszú évtizedeken át meghatározta a háború első néhány hónapjáról való közgondolkodást: mosolygó, integető fiatalemberek, őket könnyes arccal búcsúztató anyák és menyasszonyok, díszbe öltözött pályaudvarok, ünnepélyes búcsúztatók, katonazenekarok… A propaganda által sulykolt kép alapján azt gondolhatnánk: minden ép férfi sietett a frontra, hiszen meggyőződésük volt, hogy a karácsonyt már egészen biztosan családi körben tölthetik.

A fiatal nemzedék számára a háború úgy tűnt fel, mint egy óriási kaland: sokan soha nem jártak külföldön, sőt, a korábban földmunkát végző közlegények közül számosan még a falujuk határát sem igen lépték át. Az „út az ismeretlenbe” izgalmasnak és egyben presztízsnövelőnek („én is a haza hőse vagyok”) ígérkezett – egészen addig, míg el nem dördültek az első, halálos áldozatot követelő puskalövések.

A felfokozott idegállapot, a háború iránti lelkesedés azonban közel sem volt egyöntetű a társadalomban. Az asszonyok hamar szembesültek a háború hátulütőjével, mikor a napi bevásárlást végezve tapasztalták a napról-napra emelkedő árakat és néhány hónap után már az áruhiányt is.

A magyar sajtó sem támogatta egyértelműen a háborús törekvéseket: „Nem akarunk háborút!” – hirdette a Népszava, mire a kormányzat rögtön retorzióval fenyegette a lapot. A cenzúra nyomása miatt a háborúellenes hangok hamar elhaltak a nyilvánosságban, a lapok – az első időkben legalábbis – nem kockáztatták meg esetleges betiltásukat.

Sokáig tartotta magát az a (tév)képzet, hogy őszre, de legkésőbb 1915 tavaszára vége lesz a háborúnak. Az irodalmi élet meghatározó szereplői közül is sokan támogatták a háborút, remélve, hogy gazdagítja majd őket ez az élmény, míg mások már a hadiállapot beálltától nyíltan ellenezték azt – köztük volt Ady Endre és Babits Mihály is.

1917–1918 – „Katonák milliói tagadták meg – néha körmönfont módon – az engedelmességet, vagy kísérelték meg a menekülést a gyilkos mészárlásból”

kubrick.PNG

Dezertőrök hadbíróság előtt a Dicsőség ösvényei című Stanley Kubrick-filmben (1957) (Forrás)

A brit hadseregben 115 005 dezertált katonát regisztráltak a háború idején, közülük mintegy harmincezren kerültek ezért hadbíróság elé, ahol kétezer katonát ítéltek halálra. A dezertálás fogalmát azonban nem lehet egzaktan meghatározni. Volt, aki háborús neuraszténia [idegkimerülés] vagy gránát-sokk miatt szabotálta a fegyveres szolgálatot, mások a hosszú évek után kapott kurta szabadságukról „felejtettek el” visszatérni a lövészárokba, mondván, a földet valakinek meg kell művelni és a családról is gondoskodni kell. Sok katonának pedig egyszerűen „elege lett” a már évek óta tartó, végtelennek tűnő vérfürdőből. 1917–1918 fordulójára a csapatok belefáradtak a céltalan öldöklésbe, a fraternizálás, amely már az első háború karácsony óta jelen volt a fronton, egyre komolyabb problémát okozott a hadvezetésben. „...az őrvezetők mindkét oldalon felülnek a lövészárokra és beszélgetnek egymással. A katonák kölcsönösen konyakkal és cigarettával kínálják egymást. A franciák egy levelet is átadtak, és arra kérték a mieinket, hogy adjuk meg magunkat.”– írta egy vesztfáliai baka 1914 őszén(!).

1918-ban már napról-napra nőtt azoknak a katonáknak a száma, akik nem akartak harcolni. A német hadseregben mintegy 40 ezer katona dezertált, a háború végére ez a szám 200 ezerre nőtt. A háború utolsó hónapjaiban a becsült számok szerint egymillió katona szökött meg a hadseregekből.

Ezek a „szökevények” – a behívóparancsot nem teljesítőket is ennek tekintették – hiába szolgáltak végig hónapokat vagy akár éveket a fronton, nevük nem szerepel a háború hőseinek állított emléktáblákon, ráadásul mint parancsmegtagadókat, az állam is megbélyegezte őket. Nem részei a kollektív emlékezetnek, hiszen ők nem hősök – sokkal inkább áldozatok, akárcsak azok a katonák, akiket ott temettek el a fronton.

Felhasznált irodalom:

Az első világháború. A 20. század őskatasztrófája. Szerk: Stephan Burgdorff – Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr1213524765

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

masada 2017.12.26. 22:01:05

Egy nő miért ír ilyen dolgokról?!

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2017.12.26. 23:05:42

Az tény, hogy volt dezertálás a háborúból minden oldalon.

De ez a cikk mindent alulmúló színvonalú. Milyen információt nyújt azon kívül, amit eddig is tudtunk? Ezért kár volt billentyűzetet ragadni. Ajánlom a nagyhaboru.blog.hu-t, azt legalább szakemberek írják.