1917–1918 fordulóján rendkívül fagyossá vált a magyar kormány és a sajtó viszonya. Vázsonyi Vilmos, aki a világháború előtt mind ellenzéki politikusként, mind ügyvédként a sajtószabadság ügyében (is) keményen bírálta a kormányzatot, különösen annak 1914 tavaszán elfogadott új sajtótörvényét, immár igazságügy-miniszterként az újságírók legfőbb céltáblájává vált. Az alábbi írásban azt tekintjük át, hogyan fordult akkorát a világ, hogy Vázsonyi a sajtószabadság bajnokából fél év alatt annak eltiprójává vált az újságírók szemében.

TAKÁCS RÓBERT CIKKE

Vázsonyi Vilmos a budapesti liberális polgárság képviselője volt – parlamenti képviselője is, hiszen Terézvárosban a Polgári Demokrata Párt színeiben négyszer is megválasztották: 1901-ben, 1905-ben, 1906-ban és 1910-ben. Ahhoz azonban, hogy kormányzati pozícióba kerülhessen, Tisza István bukására volt szükség. Előbb gróf Esterházy Móric rövid életű kormányában bízták rá az igazságügyi tárca vezetését, majd augusztustól Wekerle Sándor kormányában lett a választójog reformjáért felelős tárca nélküli miniszter – ez jelzi, hogy Vázsonyi számára nem a sajtó ügyének rendezése volt a legszorongatóbb feladat, hanem az európai összehasonlításban akkor már meglehetősen szűk választójog demokratizálása. Az augusztusi kormányváltáskor az új igazságügy- miniszter Grecsák Károly kúriai bíró lett – hogy Vázsonyi a decemberi botrányok után, 1918 januárjában visszatérjen korábbi minisztériuma élére.

A sajtó terén kezdetben úgy tűnt, hogy Vázsonyi fellépése kifejezetten kedvező fogadtatásra talál: Tisza bukása után ugyanis azzal a szándékkal kezdte meg működését, hogy kiveszi az előzetes ügyészi cenzúra alól a Tisza-kormány alatt ezzel sújtott lapokat és enyhíti a hadviselés érdekében alkalmazott állami beavatkozásokat. „A kormány teljesen meg fogja szüntetni az előzetes cenzúrát, s megszünteti a politikai cenzúrát is. A cenzúra csupán szigorúan a hadviselés érdekeit érintő dolgokra fog fennállani.” – hirdette meg programját még az igazságügyi tárca várományosaként Vázsonyi 1917 júniusában. Sőt, szavát állta is: júliusban mintegy 40 – többségében helyi – kiadványt mentesített az előzetes cenzúra alól, és rendeletet adott ki arról, hogy a cenzúrának valóban csak a hadviseléssel összefüggő kérdésekben van helye. A szerkesztőségeknek ugyanis rendszeres panasza volt, hogy a kormányzati cenzúra tágan értelmezi a hadviselés érdekét, így a hátország problémái, a kormányzati tevékenység kritikája is számos alkalommal fennakadt a rostán.

A nyári „szerelem” és őszi nyugalom után az év végén tört felszínre a feszültség. A telefonkezelőnők novemberi sztrájkjánál például a kormányzat megpróbálta korlátozni az ügy nyilvánosságát, majd miután az nem sikerült teljes mértékben, feloldotta a korábbi tiltást – mindennek kapcsán a lapokban újra nyíltan és kritikusan írtak a cenzúra következetlen működéséről, jogalap nélküli túlkapásairól. December első felében aztán a Népszava tovább is ment ennél egy vasúti sztrájkhoz kapcsolódó eset kapcsán, ahol a hivatalos cenzúraszerv, a Hadfelügyeleti Bizottság sajtóalbizottsága a vállalatvezetés által nyújtott információt adta ki hivatalos kommünikéként. A munkáslap ezt úgy értékelte, hogy a kormányzat a tőke mellé állt a munkavállalókkal szemben, vagyis mint „a magyarországi szégyenletes antiszociális szellemnek egyik legkirívóbb bizonyítékát”. Felháborodásukban leírták a hadi cenzúra működését ,és az addig csak némán, üresen álló sorokhoz gondosan odaírták, hogy a cenzúra rendelte így. Ezt a gyakorlatot más lapok – például Az Est, a Pesti Napló – is követni kezdték.

Az igazi bomba azonban néhány nappal karácsony előtt robbant – és egy nappal azelőtt, hogy Vázsonyi beterjesztette a parlamentnek a választójogi törvényjavaslatát [link Karesz mit ír az újság cikkére, dec. 21.]. Grecsák igazságügy-miniszter ugyanis négy, népes olvasótáborral rendelkező napilapot – Az Estet, a Népszavát, a Pesti Naplót és a Neues Pester Journalt – is előzetes cenzúra alá helyezett, azaz ezeknek az újságoknak a kinyomtatott példányait még a terjesztés megkezdése előtt be kellett mutatni a hatóságnak, amely csak azt átvizsgálva adta meg az engedélyt a szétküldésre. Az Est másnap így írt erről: „A közönség körében és azoknál az újságoknál, amelyek igazán törődnek a sajtószabadsággal, s amelyek fel tudják fogni azt a nagy veszedelmet, amely Magyarországot fenyegeti, ha független és bátor lapjainkon egészen úrrá lesz a katonai terrorizáló s a polgári cenzúra, megdöbbenést keltett az a titokzatos intézkedés, amely Az Estnek a frontokra való továbbítását megtiltja, s amely lapunkat, a csehekről írott cikkei miatt, előzetes cenzúra alá helyezte.” Utóbbi indok persze nem volt egyedi, a függetlenségi retorikával rokonszenvező, a nemzeti sérelmeket gondosan regisztráló és reklamáló Az Est – más laptársaival, többek közt a Borsszem Jankóval együtt – éles kirohanásokat intézett a cseh politikusok (és a cseh nemzet tagjai) ellen, hiszen már a mérsékelt cseh politikusok is a Monarchián belüli viszonyok – és határok – alapvető átszabását követelték.

elhagyott_szereto.PNG

Az elhagyott szerető = Borsszem Jankó, 1918. február 24.

Az ügyet a parlament szintén tárgyalta. A parlamenti vita háború alatt is létező gyakorlata abból a szempontból is jelentős volt, hogy ami a parlamentben elhangzott, az a nyilvános diskurzus részévé válhatott, az újságok tudósításai közöl(het)ték. Így Az Est szerkesztőségéből – „Nyíregyháza érintésével” – a parlamentbe 1917 derekán bekerülő Fényes László és Wekerle Sándor miniszterelnök pengeváltását is. Wekerle persze kitartott a büntetések jogossága mellett, és azt hangsúlyozta, hogy a cenzúra nem terjed túl illetékességén – vagyis a hadviselés érdekének védelmén. A kormányfő válaszait Az Est tételenként igyekezett cáfolni: a szerkesztőség szerint a kormányt nem a közellátási vészhelyzet réme vagy a Monarchia nemzetei közötti feszültségek csökkentésének érdeke vezette, hanem egy másik ügy, a magyar és osztrák birodalomfél közötti kiegyezés kemény bírálata váltotta ki a retorziókat. Az Est vezércikke a fenti ügy kapcsán az egész országgyűlést „jogtalanul itt tanyázó bitor társaság”-nak titulálta.

Az egyes szerkesztőségek tiltakozása mellett – ahogy korábban A Nap betiltásakor – most is hallatták hangjukat a szakmai szervezetek. Bár az év végén a négy lap elleni előzetes cenzúrát feloldották, a kormányzattal szembeni indulatok nem enyhültek. Az Est 1918. január elején a „fehér Népszava”, vagyis a Népszava egyik lapszámának durva megcsonkítása ellen kelt ki: „A Népszava fehéren mered ma megint az olvasóra, aki gyanútlanul kezébe veszi. Valósággal ijesztő megnézni ezt az újságot. Az első cikkét nyomtalanul kiirtották. A másodikból sorokat és részeket hagytak ki. A harmadiknak csak a helye van meg. És így megy ez végig, a hírek, rovatok, táviratok között. A cenzúra tobzódik a Népszavának e mai számában. Ez a demokratikus kormány, amely a munkapárti nyomás alól való felszabadulást hirdette. Amely hatalomra jöttekor ígéretet tett, pontosan megmondta, mit fog cenzúrázni és mit nem. Megígérte, hogy szabadon hagyja írni a lapokat minden politikai és egyébként közérdekű kérdésben, csak a hadiérdekeket közvetlenül érdeklő dolgokban tart cenzúrát. Kerek, félremagyarázhatatlan ígéretet tett, és ezt az ígéretet szinte minden nap megszegi.

A fehér lapra, a cenzúra által elrendelt kivágások nyomán keletkező fehér négyszögek miatt ablakos újságnak nevezett lapokra rímelt a Borsszem Jankó karikatúrája is, amely – hét hónap után – már-már visszasírta Tisza kormányát. A rajz egy hirdetőoszlopot ábrázolt, amelyen egy kivágások által sújtott lap volt felragasztva. „Tisza Pista gyere vissza! Minden cenzúra meg van bocsátva. Ahogy mi kinézünk” – üzent az Ablakos család, vagyis a szerkesztőségek. Februárban pedig az országgyűlésben Fényes László egyenesen azt vágta Wekerle és Vázsonyi fejéhez, hogy a cenzúrát saját maguk védelmében, a kritika elfojtására használják fel, oly módon, amire Tisza kormánya nem vetemedett volna. „És azt vetették szemére a Tisza-kormánynak, hogy a sajtószabadságot elnyomja, pedig konstatálom és minden szakember véleménye nekem ad igazat, hogy tízszerte liberálisabban kezelte a sajtót a Tisza-kormány, mint önök Wekerle miniszterelnök kormányzása és Vázsonyi miniszter vezérlete alatt.

ablakos.PNG

[cím nélkül – Az ablakos család] = Borsszem Jankó, 1918. január 27.

Mi okozta ezt a hatalmas változást, amely szembeállította egymással az 1917. június–júliusban még „szövetségesnek” tűnő sajtót és a kormányzatot? Túl azon, hogy a dolgok optikája egészen más kormányról, mint ellenzékből nézve, hogy az egyre halmozódó megoldhatatlan belső feszültségekről a kormányzat mind kevesebbet kívánt viszontlátni a lapokban, nagy szerepe lehetett az oroszországi bolsevik hatalomátvétel nyomán jelentkező pániknak is. Az ellátási gondok és a háború terhei miatti elégedetlenség a Monarchiában is egyre súlyosabban jelentkeztek, ráadásul november után a sztrájkok is más színben tűntek fel, mint mondjuk 1917 májusában vagy júliusában. Így a kormányzat is egyre idegesebben reagált a belső – a Monarchián és Magyarországon belüli – válságjelekre és azok nyílt tárgyalására, ezért alakulhatott ki Vázsonyiban, Grecsákban és a kormányzatban az a vélemény, hogy a liberális sajtóirányítási gyakorlatot – a háború végéig – jegelni kell.

Felhasznált irodalom:

Közhatóság vagy a közúti fullajtárja-e? = Népszava, 1917. december 11.

Előzetes cenzúra Az Est ellen = Az Est, 1917. december 21.

Wekerle Az Est ellen = Az Est, 1917. december 25.

A fehér Népszava = Az Est, 1918. január 4.

[cím nélkül – Az ablakos család] = Borsszem Jankó, 1918. január 27.

Az elhagyott szerető = Borsszem Jankó, 1918. február 24.

Fényes László felszólalása = Képviselőházi Napló, 1910. XXXVIII. kötet. 232.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr7813515865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása