Ha a filmesztéta Balázs Béláról van szó, nem is indíthatnánk mással, mint egy filmes hivatkozással. Ha egy Az őrület határánhoz hasonló meditatív művet keresünk a magyar első világháborús irodalomból, az nem lehet más, mint Balázs Lélek a háborúban című „naplója”.

CSUNDERLIK PÉTER CIKKE

A Lélek a háborúban című szépirodalmi füzérében Balázs a háború első ízét egy katonatársától kapott férficsókban ízleli meg, ez jelképezi a műben a nők öleléséből és a civil életből való kilépést, a „férfi-egymásratalálást”. A regruták tömegét „sötét massza”-ként, „Hím ősanyag”-ként írja le, ezzel kezdődik a tulajdonképpeni nagyobb „napló”-blokk, a Tépett noteszlapok. Egyik első rövid írásában, A zászlórúdban azt írja meg a bevonulás előtt a szégyentől görnyedő költő, miként érezte a gerincében a zászlót, hogy „ki kellett egyenesednem”. A front felé haladó éneklő katonavonat egy „énekóceánba” ömlő folyóként jelenik meg. A másik kép, amellyel érzékelteti Balázs a mozgósítással megmozduló sokmilliós tömeget, a népvándorlás, a „csukaszürke nép” vonulása egy hatalmas térben, amely felszabadítóan hat a város szűkössége után az urbánus emberre: „A tér kell…, hogy átéljed tested viszonyát a világhoz, minden emberi érzések koronáját: kozmikus magadérzését.”

balazs_bela.PNG

Balázs Béla az első világháborúban (Forrás)

A „magára találás” után azonban a „napló” következő – mentalitástörténeti szempontból igen jelentős – szövegrészei a hadsereg és a katonaság egyénre gyakorolt hatását vizsgálják és ellenpontozzák. Balázs karakteres állítása, hogy csak „itt vizsgálható a tömeglélektan”, mert a fronton megszűnik az egyén: „egy hónapja vagyok bepólyálva kilencszázhatvan ember egy lelkébe”. Az egyén megszűnése „fél nirvána már” – írja a keleti vallások és filozófiák iránt igen érdeklődő Balázs.

A tábort a társadalom modelljeként értelmezi, mint amely „anatómiai rajzként” a maga felszín alatti valójában, működésében mutatja meg társadalmunk milyenségét. A társadalom (és egyáltalán: az egész emberi civilizáció) a háborúban mutatja meg magát, abban a szervezettségben manifesztálódik, amely a hadviseléshez elengedhetetlen. Mert a civilizáció „csak kívülről intézmények és gépek arzenálja, belül a lélekben szociális fegyelem.”

Természetesen megjelenik Balázs könyvében a nagy háború mint a népek, nemzetek és az egész civilizáció próbatételének a korban széles körben elterjedt – és szociáldarwinista zöngéket nem nélkülöző – toposza is. „A versenyek finishének, az alkotó láz krízisének levegője ez, melyben itt felkelünk, lefekszünk.” Ugyanakkor a kezdetben még annyira gyűlölt ellenséggel – a szerbbel – szemben idővel megjelenik az együttérzés, a szimpátia is, amely a legendás – és sokszor túl is hangsúlyozott – frontfraternizálásokhoz vezetett: ez az inter- helyett inkább szupranacionalistának tekinthető közös katonatestvériség-érzet.

Ahogy a népek, úgy a társadalmi osztályok közti különbségek is csökkenek idővel a fronton: a földműves és a bölcsészdoktor együtt harcolásával létrejön a „közös csukaszürke nevező”, eltűnnek az urak és a kendek közti hagyományos (és a hátországban meglévő) megszólítási különbségek. És ezáltal Balázs valóban sikerrel nyitott be a néphez, megvalósult a nagy közösséghez tartozás, amelyet a bevonulással szándékolt.

A „halál mint legihletőbb múzsa” tekintetében azonban a művésznek csalódnia kellett. Az elgépiesedett és ezért személytelenné váló háborúban – melynek jelképe Balázsnál is a gépfegyver, az elidegenedett ölés szimbóluma – a halál elveszíti „múzsa”-jellegét: „Életünk tetejéből lapos síkság” lett. „Mi marad meg már életszentelőnek?” Frontkatonai pályája végére a lovak halála már jobban megviseli a költőt, mint az embereké. Egészen lírai és úgymond „filmes” – gondoljunk csak Tarkovszkij lovára az Andrej Rubljovban –, amikor Balázs Béla a halott lovakról értekezik: „a lovak a háború bűntelen szenvedői […] A ló olyan, mint a hívő gyermek”, és ezért „a lovak hullája előtt jobban szégyelem magam, mint embertetemek előtt.”

Az elbeszélés vége felé haladva az emberi halál és a kezdetekben felfokozó, lelket emancipáló stressz annyira mindennapossá válik, annyira, hogy a harctéren megjelenik az unalom. A front és a háború „unalmassá” válása után a félelem már csak akkor tér vissza a Lélek a háborúban lapjain, amikor Balázst betegen hazaszállítják – és ő vonatszerencsétlenségtől fél.

Nagyjából ez Balázs Béla háborús füzérének fő íve, amelyet természetesen még számos kis epizód tarkít. Ilyen a Monarchia hadseregében rendszeresített puskáról, a Mannlicherről szóló. Ebben a költő kiemeli a puska kezdeti cipelési lehetőségeit, mivel egyedül a Mannlicher hat kilója nincs a testen kiegyensúlyozva, ezért „ezt érzi igazán az ember”, de az első néhány használat után a puskája szinte hozzánő az emberhez, olyan, mintha a karja lenne. És hát érzi a karja súlyát az ember? – teszi fel a költői kérdést Balázs. Emellett megemlíteném még az egész könyv talán legkiválóbbját, a Föld!! című írást, amelyben Balázs Béla földünkről mint a mitikus Krákról meditál, és egyben civilizációnk átmenetiségét pedzegeti, vagy az őrszemség pátoszára reflektáló A nagy póz című szösszenetet, vagy azokat a szövegrészeket, amelyek a harctérrel szemben egyfajta panteizmussal az erdő szépségét és a természet békéjét hangsúlyozzák.

A fronton történteket és ezek tanulságát Megint a hercegnőnél című filozofikus zárszavában vonja le a hazatért, de a háború traumájától, „az idegekbe törött rémület”-től még szenvedő, és a civil életbe nehezen visszahelyezkedő Balázs, amikor fölveti a végső kérdést, hogy volt-e értelme a háborús „kalandnak”? Válasza: „Hinnünk kell, hogy mégse csak véletlen kalandon pusztult el annyi komoly élet. Ez nem lehet. Te mondtad egyszer Alice, hogy valakit oly régóta és olyan nagyon szerettél, hogy aztán már a beléje fektetett szerelemtőkédet szeretted benne. Alice, olyan mérhetetlen tőkéje a fájdalomnak van belé fektetve ebbe a háborúba, hogy már tisztelni kell érte borzongó áhítattal. A háborút olyan nagynak kell látni, hogy beleférjen ez a sokmillió halál, mert különben mind beleőrülünk a nagy kísértetjárásba.” És végül a költő rögzíti, hogy ha arról lenne szó, újra a frontra menne, mert a civil élethazugságokkal, elhazudott életekkel és megalkuvásokkal szemben „a nyílt és visszavonhatatlan” szembefordulás felszabadító erejét érezte meg a háborúban.

balazs_bela_idoskoraban.PNG

Balázs Béla időskorában (Forrás)

A Lélek a háborúban nem egységes, de tagadhatatlanul érdekes mű, és ami a legfontosabb: fordulatot jelent Balázs Béla pályáján. A „kert” alkotója ezzel elindult egy másfajta szerepfelfogás felé, melynek az lett a vége, hogy tevékeny szerepet vállalt a kommünben az írói direktórium tagjaként és a Közoktatási Népbiztosságon – Lukács György alatt – a színházi ügyek megbízottjaként. Kommünbeli tevékenysége azt eredményezte, hogy 1919-ben A vándor énekel költőjének emigrálnia kellett. Csak huszonöt év múltán tért haza Magyarországra bécsi, berlini és moszkvai emigráns évei után – immáron a filmvilág egyik legjelentősebb elméletalkotójaként. De aztán a Rákosi-diktatúra kiépülésével 1948-tól megint nem kellett. Elvesztette állását, műveit nem adták ki. Agyvérzés vitte el hatvannégy évesen.

Felhasznált irodalom:

Balázs Béla: Lélek a háborúban. Balázs Béla honvédtizedes naplója. Gyoma, 1916.

Balázs Eszter: Káprázattól az illúzióvesztésig: a háború jelentései a Nyugatban (1914. augusztus – 1915. augusztus). Médiakutató, 2010/1. 85–91.

Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest, 1985. 

K. Nagy Magda: Balázs Béla világa. Budapest, 1973.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr6813072676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.