Egon Schielét ma a Monarchia korának egyik legnagyobb festőjeként ünnepeljük, életében azonban azt írták róla Magyarországon, hogy a "szörnyűségeiben ugyan senki sem fog gyönyörűséget találni". 

KABA ESZTER CIKKE

„És most szálljunk le a Parnasszusról és tekintsük meg azoknak a képeit is, akiket a Pegazus már az induláskor levetett hátáról s akik az öntudat és nagyképűség gebéjén kocognak a kiválasztottak nyomdokaiban. Említettük, hogy ezeket a művészeket sajnos már ismerjük. Akik pedig ezúttal vannak itt először, azokkal az ismeretség se nem kívánatos, se nem szükséges. Nem is értjük, hogy a Művészház miért tartotta szükségesnek, hogy a budapesti közönségnek másodszor is bemutassa őket. Vagy talán csak azt akarja művészeinknek megmutatni, miképpen nem kell festeni? Mert Kokoschka rossz futurista képeiben, nyúzott borjú fejeiben, úgynevezett svájci tájában, Paris Gütersloh, Egon Schiele valamint Anton Faistauer szörnyűségeiben ugyan senki sem fog gyönyörűséget találni.”

(Radisics Elemér. Budapesti Hírlap, 1913.)

A fenti tudósítás a fővárosi Művészházban 1913-ban tartott kiállításról született kritika – jól tükrözi a kor ízlését. A bécsi Bund Österreichischer Künstler tagjai festményeinek fogadtatása meglehetősen vegyes volt. A kiállító festők közül a cikk szerzője egyedül Gustav Klimtet ítélte meg valamennyire pozitívan – Klimt ekkor már európai hírű művész volt, akinek munkáit rangos kiállításokon mutatták be. Radisics azonban egyidejűleg azon sajnálkozott, hogy arra az útra lépett, mint minden nagy művész: iskolát alapított Secessio néven és ennek köszönhetően „csak az aprószentek nagy serege ontja a mester jegyében készült képeket”.

Az újságíró szerint „szörnyűségeket” festő Egon Schiele képeit már egy évvel korábban is kiállították a fővárosban, a Művészház 1912-es kiállításán. A Népszava ekkor nem ítélte meg annyira szigorúan Schielét, de rajzait csak „érdekesnek, ennél nem többnek” tartotta, úgy vélte, alakjai mértani idomokból vannak összerakva, arcai „zavaros metafizikai kínlódások”, amelyekhez a kor emberének, életének és gondolatainak semmi köze nincsen.

wallyneuziel_forras_wikipedia.jpg

Egon Schiele: Wally Neuziel (Forrás: Wikipedia)

Schiele 1918-ban bekövetkezett halálakor nem közöltek róla nekrológot a hazai sajtóban – de a két háború között a Szépművészeti Múzeum már vásárolt tőle grafikákat (Ülő nő és Fiúakt című képeit), és a Budapesti Hírlap is új hangnemet ütött meg vele kapcsolatban: az „osztrák művészet korán sírba szállott nagy ígéretének” nevezte, aki a „Borjúfejű” Kokoschka mellett a Klimt utáni nemzedék legjellemzőbb, legegyénibb alakja volt. „Ekképpen lesznek az utolsók elsők” – idézhetnénk Máté evangéliumát. Mindenesetre Schiele művei kanyargós utat jártak be, míg a maguk korában megbotránkoztató alkotások elérték a megbecsülést, utóbb a világhírt.

egonschiele_csaladi_forras_wikimedia.jpg

Egon Schiele családi portréja (Forrás: Wikimedia)

Egon Schiele 1890-ben született Tullnban. Három lánytestvére volt, egyiküket korán elvesztette. Először Kremsben, majd Klosterneuburgban tanult, apja 1905-ben bekövetkezett halálát követően el kellett hagynia szűk családját. Gyámja anyai nagybátyja, Leopold Czihaczek lett – neki köszönhette, hogy festői pályára léphetett. 1906-tól már a bécsi Képzőművészeti Akadémia (legfiatalabb) hallgatója volt, de az iskolát hamar otthagyva megalapította a Neukunstgruppe-t (Új Művészet Csoportot) 1909-ben. Közben megismerkedett Gustav Klimttel, aki pályája elején komoly ösztönzést jelentett számára. A Neukunstgruppe keretein belül művészete teljesen új irányt vett, s noha képeinek már ekkor akadt gyűjtője, 1910 körül az anyagi helyzete teljesen bizonytalanná vált. 1911-ben találkozott Wally Neuzillal, aki korábban Klimt egyik modellje volt – utóbb Schiele grafikáinak állandó szereplője és egyben a festő élettársa lett. Kapcsolatuk 1915-ig tartott, Schiele szakításuk után pár hónappal már meg is nősült. Feleségével, a jómódú Edith Harmsszal tartó házasságuknak az 1918-as spanyolnáthajárvány vetett véget. Először a várandós Edith-et, majd pár napra rá a festőt vitte el a kór, akit a sikerek épp ekkor értek utol: 1918-as bécsi kiállításán minden képet sikerült eladnia. Schiele nem élte meg a Monarchia felbomlását, ahogy néhány hónappal korábban búcsúztatott mestere, Klimt sem: együttes haláluk a festészet történetében is szimbolikus – egy modernitástörténeti nagy szakasz vége.

Egon Schiele: Önarckép

Önnön magamé vagyok meg azoké, akik
megkapják mindenemet, mert mámorosan
sóvárogják velem a szabadságot,
és mindenkié, mert mindenkit
egyformán szeretek - szeretek.

Legelőkelőbb vagyok
az előkelők között,
és legviszonzóbb
a viszonzók között.

Ember vagyok, szeretem
a halált, és szeretem
az életet.

(Fordította: Kurdi Imre)

egon_schiele_onarckep_1912_forras_wikimedia.jpg

Egon Schiele: Önarckép (Forrás: Wikimedia)

 

Felhasznált irodalom:

„Neukunst Wien” a Művészházban = Népszava, 1912. január 7.

Bécsi művészek kiállítása = Budapesti Hírlap, 1913. március 8.

A Szépművészeti Múzeum új grafikai szerzeményei = Budapesti Hírlap, 1931. május 30.

Egon Schiele és kora = Budapest, 2013. június

A vívódó Schiele = Népszava, 2013. július 20.

Lengyel András: Egon Schiele, avagy a bécsi modernizmus strukturális disszonanciái = Forrás, 44/12. (2013)

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr7212134451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.