Kassák Lajos 100 éve indította el Ma című folyóiratát (1916-1925), a magyar avantgárd legjelentősebb műhelyét – de milyen volt a magyar baloldal viszonya Kassák törekvéseihez, mennyire fogadták be a „munkásköltőt” a munkásmozgalomban? Hiszen Kassák egy olyan korszakban erőltette a maga művészeti sokkterápiáját, amikor a Népszava legtöbb olvasója még Ady Endre művészetét is érthetetlennek tartotta. A Tanácsköztársaság 133 napja alatt végre szabad kezet kaphatott volna a művész, de a „hivatalos” rangra emelés helyett betiltás lett az osztályrésze. Második rész.

CSUNDERLIK PÉTER CIKKE

Az 1918 őszi polgári demokratikus forradalom óriási fordulat hozott a magyar kulturális életben: az elmúlt évtizedben „nemzetellenességük” miatt támadott „nyugatos” művészek a hivatalosság rangjára léptek. Erre jó példa Babits Mihály esete, akit 1915-ben nemhogy nem választottak be a Petőfi Társaság tagjai közé, de a jelöltek közül a legkevesebb szavazatot kapta, és többször is meghurcolták a világháború alatt. Az őszirózsás forradalmat követően azonban A diadalmas forradalom könyve című reprezentatív kiadványban megjelentették korábban betiltott háborúellenes versét, a Fortissimót, 1919-ben pedig egyetemi tanárrá nevezték ki. Úgy tűnt, méltó helyére kerülhet Kassák Lajos munkássága is, akinek komoly frusztrációja volt a „nyugatosokkal” szemben: önéletrajzában, az Egy ember életében kényszeresen felidézi, hogy az 1910-es években ki és mikor nem állt szóba vele Babits köréből. Az elismerés Kassák esetében is megtörtént: állami megbízást kapott a polgári demokratikus kormánytól.

Az elismert művésszé válásnak, a „hivatalossá” emelkedésnek azonban megvannak a maga ballasztjai: Kassák első feladata is egy plakátcenzori munka volt. Kunfi Zsigmond felkérésére a magyar munkásmozgalom ikonikus plakátművészének, Biró Mihálynak a munkáit kellett cenzúráznia. Nem volt hálás feladat ez, és igazán könnyű átérezni annak visszásságát, hogy az avantgárd, a minden forma alóli felszabadulást hirdető, a „pártfegyelemmel” nem igazán jellemezhető Kassáknak kellett ellátnia ezt a feladatot.

Felmerül a kérdés, hogy Kassák Lajos milyen irányzathoz tartozott: szindikalista? Vagy a jelenségeket csak az egyén tudati kivetülésének tartó szolipszista anarchista volt ő, ahogy később vádolták? Azt tudjuk, hogy Kassák „szocialistaként” definiálta magát, de azon belül melyik irányzathoz sorolhatjuk? Pacsika Márton kurátor szerint a kérdés egyfelől túlzott jelentőséget tulajdonít az írók politikai hovatartozásának, másfelől pedig az 1918–1919-es viszonyokat éppen egyfajta ideológiai káosz és ismerethiány jellemezte. A magukat kommunistának valló magyarok többsége Lenin Állam és forradalom című művét sem ismerte.

Konok Péter ezzel egyetértve arra hívja fel a figyelmet, hogy Kassák és Szabó Ervin munkásmozgalom-képe között milyen sok hasonlóság van – de a történész ennek ellenére hangsúlyozza, hogy Kassákot nem lehet szindikalistának tekinteni. Hasonlóság inkább a szerepben ragadható meg: ahogy Szabó Ervin is egyszerre volt a különböző, a német, brit, francia és orosz munkásmozgalmi irányzatok szintetizálója és kritikusa, úgy Kassák is hasonlóképp egyesítette magában a legkülönbözőbb irányzatokat. Leginkább még anarchistának lehetne tekinteni, már csak azért is, mert a Kommunista kiáltvány 1848-as kiadása óta minden kitagadott irányzatot előszeretettel bélyegeztek meg ezzel a jelzővel. Márpedig Kassák avantgárd művészi törekvéseinek sorsa a kitagadás lett 1919-ben. Miképp érdekes módon szinte ő az egyetlen, aki nem jelenik meg Sinkó Ervinnek az időszak fiatal baloldali értelmiségijeiről szóló nevezetes kulcsregényében, az Optimistákban – holott a köréből kiszakadt fiatal írók, Lengyel József, Révai József, Sinkó Ervin, Rothbart Irma és a kívülről érkező, kissé idősebb filozófus-esztéta bankárfiú, Lukács György mind helyet kaptak benne.

Lukács György az időskori visszaemlékezéseiben elég egyoldalúan meséli el Kassákék kiszorításának történetét: az egykori népbiztos elbeszélésében Kassák és köre magát a proletárdiktatúra hivatalos művészcsoportjának akarta megtenni. Konok Péter szerint azonban ez kétséges: habár Kassák az írói direktórium tagja lett és az írói kataszter összeállításában is szerepet vállalt, nem akart a kommün „hivatalos” költője lenni. Bár magát egész életében egy „hivatalnak” tekintette, de nem a „hivatalosság” értelmében. Erre példa, hogy mikor a fiatal Révai József felajánlotta, hogy a Ma legyen a Tanácsköztársaság hivatalos művészeti folyóirata, azt Kassák felháborodva fogadta – legalábbis a saját visszaemlékezése szerint.

A Ma 1919. májusi különszáma (Forrás: Kassák Múzeum)

Mivel Kassák sok egykori tanítványából lett vezető kommunista funkcionárius – az 1918 őszén alapított Internationale című folyóirat köre –, érthető, hogy az egykori „mestert” nem a kommunisták, hanem a szociáldemokraták támadták a Tanácsköztársaság idején, a már Ady ellen is hangoztatott érvekkel, miszerint költészete túl elvont, bonyolult és érthetetlen ahhoz, hogy megértsék a munkások, vagyis az avantgárd költészet nem lehet proletárirodalom. A szociáldemokraták a Népszavában és Göndör Ferenc lapjában, Az Emberben Kassák személyén keresztül támadták Lukács György proletárdiktatúrához képest igen nyitott kultúrpolitikáját. A legnevezetesebb cikket Károlyi Mihály korábbi titkára, Kéri Pál jegyezte. Ez az 1919 áprilisában megjelenő Máca című cikk vezetett Az Ember betiltásához – majd nem sokkal később más, polgári lapokat, végül Kassák folyóiratát is elhallgatatták.

Az első támadás idején pedig Kassákot még megvédte a hatalom: Révai József kiállt a „forradalmi művészek” mellett a Letörni a kultúrellenforradalmat című, névtelenül jegyzett válaszcikkében, Lukács György pedig a Felvilágosításul című állásfoglalásában megírta, hogy nem hajlandó csak azért kidobni Shakespeare-t és Goethét, mert nem voltak jó szocialisták. Lukács lényegében azt fogalmazta meg, amit a másik oldalról közelítve Szabó Ervin már jóval korábban megírt Várnai Zseni költészetének kritikája kapcsán: nem elég „szocialistának” lenni.

A kérdés szakértői, Pacsika Márton és Konok Péter egyként hangsúlyozzák, hogy Lukács György egy nagyon liberális kultúrpolitikai programot fogalmazott meg a nevezetes 1919-es cikkében, azonban ennek keresztülviteléhez nem volt ereje a politika szorításában, amikor mélyen át voltak politizálva az esztétikai kérdések. Ráadásul Lukácsnak azért sem volt könnyű a helyzete, mert a maga harmincnégy évével már rangidősnek számított „egy rakás zsezsegő, lázadó és hebehurgya tizen- és huszonéves forradalmár–művész között”, akik nagyon könnyen dobálóztak az „ellenforradalom” fogalmával. Bár mindketten emlékeztettek rá, hogy az „ellenforradalomként” megbélyegzésnek ekkor még nem voltak olyan súlyos következményei a kulturális életben, mint a sztálinizmus idején. Az utólagos tudásunk miatt nagyon súlyosnak érezhetjük az 1919-es vitákban megfogalmazott vádakat, azonban ezek hozzátartoztak a korhangulathoz. Hiába lett a Ma sorsa a betiltás, Kassáknak nem esett bántódása, még azt követően sem, hogy megírta híres, elég merész nyílt levelét. A Levél Kun Bélához a művészet nevében arra válaszul született 1919 júniusában, hogy Kun Béla „a burzsoá dekadencia termékének” nevezte a Mát. Bár Kun Bélának elég kispolgári ízlése volt, valójában nem esztétikai, hanem politikai okokkal magyarázható a Tanácsköztársaság vezetőjének kirohanása az avantgárd folyóirat ellen: a különböző erőcsoportok között állandó egyensúlyozásra kényszerülő Kun Béla ezzel egy gesztust akart tenni a Kassákot bíráló szociáldemokratáknak.

Kun Béla 1919-ben (Forrás: Wikipedia)

Kassák nem hagyta magát: „Kedves Kun elvtárs! (…) Önt mint politikust a legnagyobbak közül valónak tisztelem, de engedje meg, hogy kétségeim legyenek művészi felkészültsége iránt” – írta a közel tízezer példányban kinyomtatott nyílt levelében, amelyben egyfelől kiállt a művészet autonómiája mellett, másfelől arra emlékeztetett, hogy ő és művészcsoportja ugyanazt az avantgárd szerepet játssza a művészetben, amit Kun Béla és társai a politikában.

Hiába: a nehezen érthető avantgárdot nem tudta hasznosítani a politikai propaganda. Konok Péter Szergej Eizensteintől Régi és új című 1929-es filmjét felidézve illusztrálta ezt az állítást. Eizenstein filmje hiába volt propagandatermék, a nénik és bácsik, a parasztok és munkások meggyőzésére egyáltalán nem volt alkalmas. Csak azoknak tetszhetett, akik már meg voltak győzve, és elég magas kulturális nívón álltak a befogadására.

Kassák Lajos persze sokkal szerencsésebb volt, mint szovjet „párja”, a később öngyilkosságba kergetett Majakovszkij. Hiába tiltották be a Mát, Kassákot nem fenyegette veszély, a magyar baloldal első vonalával együtt emigrált Bécsbe, ott folytatta tovább avantgárd folyóiratainak kiadását. De amikor 1926-ban hazatért Magyarországra, újonnan alapított folyóirata, a Munka csak néhány számot ért meg. Az avantgárd varázsa ekkorra már tovatűnt. Komlós Aladár szavaival: az Istenről kiderült, hogy bálvány, és a pályájuk kezdetén az avantgárddal kacérkodó alkotók, József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós különböző irányokba léptek tovább. Kassák Lajos pedig erős túlzással társak nélkül maradt. De erről írta Szerb Antal, hogy az istenek magányosak.

Felhasznált irodalom:

Kassák avantgárdja és a magyar baloldal – Beszélgetés a Politikatörténeti Intézetben, 2016. november 16.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.