100 éve, 1916. november 21-én halt meg Ferenc József. Erre emlékezve egy négyrészes cikksorozatot indítottunk, amelyben különböző nézőpontokból idézzük fel a császár és király életét és uralkodását. Az utolsó részben azt mutatjuk be, hogyan tudósított a korabeli magyar sajtó az uralkodó haláláról, milyenek voltak a nekrológok.

TAKÁCS RÓBERT CIKKE 

Tegnap este kilenc árakor megszólalt a különcsengő országunk főkapujánál és Dr. Szent Péter őexcellenciája, a másvilági közlekedési ügyek minisztere személyesen sietett a bejárathoz, Gábriel, Miháel, Uriel államtitkárok kíséretében, hogy jelen legyen Első Ferenc József fogadtatásán, akinek megérkezését negyed tízre jelezték a Marsról, fényjelzésekkel. A felség frissen pattant le a különfelhőről, mindenkivel szívélyesen fogott kezet: az újságírókhoz is volt egy-egy szava, akik összecsődültek, hogy híreket kapjanak a Földről és szorgalmasan jegyezgettek. A fogadó küldöttség soraiban ott láttuk Tisza Kálmán v. miniszterelnököt, akivel a felség percekig elbeszélgetett, politikai kérdésekről. A felség mosolyogva nyugtatta meg a volt miniszterelnököt, hogy a fia jól érzi magát és még sokáig nem kell tartani tőle, hogy feljön rendet csinálni.” – számolt be Magyarország legismertebb szatirikus lapja, a Borszem Jankó arról, hogy az osztrák–magyar uralkodó megérkezett a mennyországba. A „tudósításból” az is kiderült, hogy ott már várta őt az 1898-ban meggyilkolt felesége, Sissi, illetve fia, Rudolf, aki 1889-ben vetett véget életének. (Személyes tragédiákkal övezett életére a legtöbb lap kitért.) És persze felvonult a Monarchia politikai elitjének színe-java: régi ismerősként köszöntötték egykori miniszterelnökei, Andrássy Gyula, Fejérváry Géza, Bánffy Dezső, Széll Kálmán, illetve minisztere, Kossuth Ferenc. Az enyhe kognitív disszonancia redukciót igénylő, ötvözött Kossuth- és Ferenc József-kultuszra kiváló példát adott a humorlap rajza, amely egy gyászoló magyar családot ábrázolt, akik az elhunyt király arcképe előtt gyújtottak gyertyát, de mellette ott függött Kossuth portréja is.

borsszem_janko.JPG

Gyászol a magyar (Borsszem Jankó 1916. november 26.)

Az újságcikk nem mulasztotta el azt a ziccert sem, hogy a megboldogult király azokkal az egykori szövetségeseivel is újra találkozott, akiknek utódai „árulókká váltak” és 1916-ban már Magyarország ellen harcoltak, vagyis az egykori román és olasz uralkodókkal. „Elsőnek Károly volt román királyt szólította meg, aki boldogan sietett elébe, hogy megkérdezze, mi történt, bevonultak-e már a románok Besszarábiába? A felség megdöbbentő felvilágosítása egészen lesújtotta a román királyt: azonnal elsietett, hogy külön kihallgatást eszközöljön ki Őszentségénél, az Úrnál, és szigorú büntetést kérjen azok számára, akik halála után ennyire megtagadták az ő szellemét. Ugyanígy folyt le az Umberto volt olasz királlyal való beszélgetés is – a király megígérte, hogy mindent el fog követni és az Alkotmányos Gondviselési Bizottság útján jóváteheti utódja hibáját.”

A lapok természetesen nagy terjedelemben foglalkoztak a király halálával. A másnap 28 oldalon megjelenő Pesti Hírlap különösen kitett magáért, az első 17 oldal a királyról szólt. Az egyoldalas vezércikk után kilenc oldalon keresztül részletesen bemutatta Ferenc József életét és uralkodását, négy oldalt szentelt a betegségének és haláltusájának, míg három oldalon anekdotákat közölt. Ezekből a közönség megtudhatta például, hogy az uralkodó jól viselte, hogy fóti postakocsisa a királyi postát a királynál is fontosabbnak tartotta („Fótnak a szép templomán kívül még egy nevezetessége volt, az öreg Keresztes bácsi. Ez dirigálta a postakocsit. Ha a király vadászatra ment, gyakran találkozott vele. Keresztes bácsi teljes erejéből fújta a kürtöt, hogy a király és kísérete idejében kitérhessen a postakocsi előtt.”), vagy azt, hogy a volt katonák sorsát is szívén viselte, egy solferinói veteránnak például nem csupán trafikkoncessziót juttatott, de személyes vásárlással fel is lendítette az üzletét a Bécstől délre fekvő Laxenburgban. Egyedül a Népszava nem írt sokat az uralkodó haláláról – illetve pontosabban csak írt volna, de a négyoldalas anyagból majdnem háromoldalnyit a cenzúra törölt. Így a november 22-i szám első három lapja üresen éktelenkedett; a címlapon mindössze annyi volt olvasható: „I. Ferenc József meghalt”.

nepszava.JPG

A Népszava cenzúrázott vezércikke Ferenc József halála alkalmával (Népszava 1916. november 22.)

A Budapesti Hírlap minden laptársánál frissebb volt és már 21-én éjjel az utcára került a király haláláról szóló különszáma. Másnap erről így számolt be a szerkesztőség: „Éjfél volt, amikor a szálldosó hírek forgatagába új hang vegyült: rikkancsok jelentek meg és a Budapesti Hírlap rendkívüli kiadását kezdték árusítani. Ez volt a gyászos hír első határozott formájú közreadása, és a tömeg, amely késő éjszaka is az utcán tartózkodott, szinte megrohanta az újságárusokat és valósággal kiragadták a kezükből a gyászkeretes újságot. Éjszaka két órakor, zuhogó esőben még változatlanul tartott a rikkancsok ostroma, akiknek a közönség szinte odahajította a nagy pénzeket egy-egy számáért a Budapesti Hírlapnak, az egyetlen lapnak, amely éjfél után két óráig megjelent.”

A királyt tehát az eső is siratta, de a beszámolók szerint az este 11 előtt nem sokkal megérkező halálhír nyomán – hiába tódultak tömegek az utcákra – csendes volt a város. A rendőrség, amelynek a nekrológok szerzőihez hasonlóan volt néhány napja felkészülni a király halálára, körbeküldte embereit a fővárosi orfeumokba, hogy a nemzeti gyászhoz méltó módon viselkedjen a mulatók népe is. Ám mire megérkeztek, a halálhír már eljutott oda és nem maradt intézkednivaló. „Amikor a rendőri hírhozók újságolni akarták a gyászt, már gyászoló közönséget találtak. A poharak megtöltve, az üvegek félig kiürítve maradtak az asztalon. Akik színházakból jöttek s vacsoráztak, a falatot otthagyták a tányéron. A dal kettéroppanva ott maradt a hegedűben. Az emberek csak haza, haza igyekeztek, mintha történelmi súlyát, jelentőségét éreznék a percnek, amely Ferenc József királynak jelentette halálát.” – jellemezte a hangulatot a Budapesti Hírlap. Az Est arról is beszámolt, hogy „a Royal-Orfeumban pedig ugyanebben az időben Nagy Endre lépett ki a színpadra (éppen akkor, a mikor a magasban négy trapézművésznő produkálta magát) és megindult szavakkal tudatta a közönséggel, hogy a király meghalt és az előadás abbamarad.” A színházakban az aznapi előadások után már legördült a függöny, de a másnapiak elmaradtak: a hétvégén azonban az Urániában már a Ferenc József és kora című „tanulmány” ment, amely képekkel, sőt IV. Károly esküvőjének némafilmkockáival illusztrálva idézte fel az elhunyt király életét és uralkodását.

Természetesen már november 22-én megszülettek a nekrológok, amelyek Ferenc József érdemeit méltatták. A különböző lapok publicistái lényegében ugyanazokat a főbb megállapításokat tették. A legtöbb megemlékező hangsúlyozta Ferenc József békevágyát és békeszerető természetét, a világháborút pedig úgy értékelték, hogy azt a sors természete ellenére kényszerítette rá. „Életét s halálát a tragikus hős klasszikus patinája zománcozta be: a béke királya volt s háború alatt kellett nemes lelkét kilehelnie; az európai béke őrangyala volt évtizedeken át s meg kellett érnie a história legnagyobb világháborúját.” – összegezte a Pesti Hírlap. Ferenc Józsefet annak ellenére állították be a béke egyik legfőbb (1914 előtti) őrzőjének, hogy több lap is hangsúlyozta, a király lelke mélyén maga is leginkább katona volt, és vonzódott a militarizmushoz. „Benne [értsd: a hadseregben] látta a monarchikus elvnek, a trón szilárdságának, az állam egyensúlyának legfőbb biztosítékát, s a legtökéletesb közintézményt, melyben a férfinemzedék hűségre, önfeláldozásra, kötelességérzetre nevelődik. Magát is elsősorban katonának érezte, s egész életmódját katonásan rendezte be. Tábori ágyban aludt, csaknem mindig egyenruhában járt, udvarában állandó környezete katonákból állott, napi munkája nagy része hadi folyóügyek intézésével telt el, s akkor volt a legelégedettebb, ha csapatai közt lehetett.” A lap azt is hozzátette, Ferenc József a modern hadviseléssel már nem tudott megbarátkozni, a gépfegyverekkel vívott háborúban is a lovasság maradt a legkedvesebb fegyverneme.

A királyt ezen felül elsősorban a Monarchia első számú hivatalnokaként méltatták. Kiemelték hatalmas munkabírását, azt, hogy nap mint nap már kora hajnalban íróasztala mögé ült, hogy annyira szorgalmas volt, hogy akkor is sokra vitte volna, ha nem királynak születik. „A közügynek élt, magát az állam első tisztviselőjének tekintette, ki, pontosságban, rendszeretetben, önfeláldozásban és önfegyelmezésben példát ad mindenkinek. A virradattal kelt, csak napzárta felé tért pihenni, s kiszabott munkáját lelkiismeretesen végezte, hátralékban vele ritkán maradt.” – írta a Budapesti Hírlap.

A mérlegkészítésből nem maradhatott ki az sem, hogy Ferenc József 68 éven keresztül állt az ez idő alatt különböző neveket viselő és többször átalakított országai élén. Nemcsak ő változott, de a világ is. Az Est azt hangsúlyozta, e szűk hét évtized során született meg a modern – polgári – Magyarország: „Mindannak, ami ma együttvéve Magyarország nagysága, mindannak nagyobbik fele Ferenc József uralkodása alatt létesült. Az ő uralkodása alatt nyíltak ki a szívek és az elmék, az alatt virágzott ki a magyar fantázia és lett valóság sok minden ebből a fantáziából.” A Pesti Napló ezt így részletezte: „ő volt az, aki a jobbágykorszak és a postakocsi Magyarországából átvezetett minket a jogegyenlőség, a villamos világítás és a repülőgépeknek fékezett levegő korszakába”.

Az értékelők azonban abban is egyetértettek, hogy e modern világ – ahogy a modern háború – már nem volt a saját generációját az európai politikai porondon túlélő uralkodó ínyére. Világnézete vallásos, konzervatív maradt, ám a liberális és a baloldali lapok épp uralkodói nagyságának bizonyítékát látták abban, hogy ennek ellenére képes volt jóváhagyni jelentős társadalmi reformokat. A Pesti Napló az 1890-es évek reformjait, az állam és az egyház elválasztásának lépéseit emelte ki: „Egy pár nagy törvényalkotás előbbre vitte a nemzetet. Az 1867-i kiegyezéstől a liberális egyházpolitikai törvényekig sok bizonytékát adta Ferenc József, hogy benne az uralkodó fölötte állt az embernek.” A szociáldemokrata Népszava pedig a Lajtán túli területek választójogi reformjában látta annak csalhatatlan jelét, hogy Ferenc József meghallotta az idők – és a munkástömegek osztályharcos – szavát, akkor is, ha az egyénisége ellen való volt: „nem volt ellensége a korszerű haladásnak, ha megfelelő erők követelték annak megvalósítását. Az osztrák választójogi reformküzdelem, amelynek folyamán voltak lapok, amelyek „munkáscsászár”-nak nevezték I. Ferenc Józsefet, érdekes és mindenki emlékezetben lévő bizonyítéka ennek az állításnak”.

Az elhunyt királyról szóló írások nem véletlen utaltak úgy Ferenc Józsefre, mint a „béke fejedelmére”. A háború harmadik évében a Monarchia alattvalóinak békevágyát – avagy a háborúval csökkenő támogatottságát – így lehetett a folyamatosság fenntartásával kifejezni. Különösen sokszor emlegette a békét a Borsszem Jankó november 26-i száma. Például ez a bakanóta: „Ferenc Jóska gyászlobogót varratott, / Közepébe aranyszívet rakatott, / Puskatusból csináltatta a nyelét, / Rávágatta a békének idejét.” Ugyanakkor mindezt abszurd módon ellenpontozta a lap utolsó oldalán megjelenő hirdetmény, amely az ötödik hadikölcsön jegyzésére szólított fel.

Felhasznált irodalom:

Másvilági Híradó = Borsszem Jankó, 1916. november 26.

Gyászol a magyar = Borsszem Jankó, 1916. november 26.

Bakanóta = Borsszem Jankó, 1916. november 26.

Ferenc József = Budapesti Hírlap, 1916. november 22.

A legfőbb hadúr = Budapesti Hírlap, 1916. november 22.

A gyászhír Budapesten = Budapesti Hírlap, 1916. november 22.

Irodalom és művészet = Budapesti Hírlap, 1916. november 25.

Égett és vérzett = Az Est, 1916. november 22.

A gyászhír fogadtatása Budapesten = Az Est, 1916. november 22.

Bródy Sándor: A király alakja = Az Est, 1916. november 22.

Ferenc József meghalt = Népszava, 1916. november 22.

A koporsónál = Népszava, 1916. november 23.

Meghalt a király! = Pesti Hírlap, 1916. november 22.

Apróságok I. Ferenc Józsefről = Pesti Hírlap, 1916. november 22.

Meghalt a király = Pesti Napló, 1916. november 22.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr3011963827

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.