Egy francia orvosetikai vitáról számolt be Az Est olvasóinak 1916 nyarán. Az eset egy hadikórházból indult, ahol egy Baptiste Deschamps nevű katona ellenszegült az orvosának: nem is akárhogyan, hirtelen felindulásában ötször-hatszor alaposan felpofozta az őt kezelni akaró doktort. Ha az ügy a hadsereg berkein belül marad, az algériai születésű – a lap által zuávként emlegetett – férfit halálra ítélik parancsmegtagadás miatt, hiszen a sértett ezredorvos, Vincent Clovis neurológus a felettese volt. A hadseregben pedig – háború idején különösen – nem szokás ütlegelni a feljebbvalót. 

TAKÁCS RÓBERT CIKKE

A Dreyfus-ügy óta azonban nem érhetett senkit meglepetésként, hogy a francia baloldal képes kiállni olyan ügyekben, amelynek jelentősége messze túlmutat a konkrét kérdésen. A Deschamps-perben a francia értelmiség szintén megtalálta az alapvető szabadságjogokkal kapcsolatos dilemmát: vajon meddig terjed a hadsereg joga az egyén jogaival szemben? Másképp kell-e tekinteni arra a betegre, aki katonaként sérül vagy betegszik meg, mások-e, kevesebbek-e a jogai, mint egy civil betegnek?

clovis_vincent.jpgA konkrét ügyben ez a következőképp nézett ki. Baptiste Deschamps gerincsérülést szenvedett egy csatában 1914 októberében, és a következő években a meggörnyedt hátú férfit katonai kórházról katonai kórházra küldték. 1916 májusában figyelt fel rá az akkor 37 éves Vincent Clovis, aki nem volt akárki a francia medicinában. 1915-ben megkapta a Becsületrendet a vauquois-i csatában tanúsított hősiességéért, illetve a katonai érdemérmet is. Ezt követően nevezték ki a 9-es katonai körzet (Tours és vidéke) neurológiai központjának főorvosává. Ám a katonák körében ideggyógyászi ténykedése miatt volt híres, avagy inkább hírhedt. Clovis osztozott a francia neurológusok közt – a hadseregben mindenképpen – általánosan elterjedt felfogásban, miszerint a hisztérikus és neurológiai esetek lényegében szimulánsok, akiket ki kell ragadni ebből az állapotból, hogy mielőbb visszarendelhessék őket a lövészárkokba. A kor legjelentősebb pszichológusa, Sigmund Freud mindezt így árnyalta: „minden neurotikus szimuláns, de anélkül szimulálnak, hogy ennek tudatában lennének és éppen ebben áll a betegségük”.

A képen Vincent Clovis (Forrás: Wikipedia)

Ettől nem sokban tért el a helyzet a front túloldalán sem: a német, osztrák és magyar pszi-tudományokban is kisebbségbe kerültek azok, akik komolyan vették azt, hogy a gépek által osztott halál állandó mennydörgése valóban tönkreteheti az embert, Hermann Oppenheim, a berlini Charité Klinika főorvosa és kollégái hiába igyekeztek bizonyítani, hogy igenis kóros elváltozások vannak a háborús, traumatikus neurózis esetei mögött. A francia Clovis is úgy hitte, az idegproblémák mögött nem fizikai elváltozás áll, ezért a beteget ki kell rángatni adott állapotából. Módszere az elektrosokk volt úgymond aktív meggyőzéssel vegyítve, majd a kezelés végén a „gyógyulófélben lévőknek” ugrálva, létrát mászva kellett testüket újra megedzeniük.

Az Est azt írta, hogy 100 ampernyi áramot is bocsátott egy-egy részleges bénulásban szenvedő katonára, ám ezt – tekintve, hogy már 20mA is légzésbénuláshoz, 25-30 mA pedig szívleálláshoz vezet – túlzónak kell tekintenünk. A kórházába kerülő katonák ezzel együtt is rettegtek a fájdalmas elektródáitól, ők nevezték el „torpillage”-nak, torpedózásnak, a testet érő elektromos lökések alapján. Nem is Deschamps volt az első, aki nem volt hajlandó alávetni magát a kezelésnek, 1916 elején három katona ugyan pert vesztett az orvos ellen, ugyanakkor gyógyíthatatlannak nyilvánították őket, így legalább Clovistól megmenekültek. Ám Deschamps meg is verte az orvost, igaz, Clovist sem kellett félteni, hiszen fiatalkorában bokszolt. A beteg azonban azután sem hagyta magát, hogy Clovis megfenyegette: ha tovább ellenkezik, hadbíróság elé viszi az ügyet.

bergonic_chair.jpg

Elektroterápiához használt berendezés az I. világháború idején (Forrás: Wikipedia)

Így is történt, ahol aztán más hasonló esetek is napfényre kerültek. Deschamps mellett tanúskodott a neves magánsebész, több orvosi folyóirat szerkesztője, Eugène-Louis Doyen. Doyen felrótta a katonaorvosoknak, hogy a háborút afféle kísérleti terepnek fogják fel, ahol a front futószalagon szállítja számukra a kísérleti alanyokat, akiknek jogaira – a katonai fegyelem miatt – nem is kell tekintettel lenniük. Így aztán sorra próbálgathatják műtéti és kezelési módszereiket, akkor is, ha fájdalmasak, akkor is, ha hatástalanok. Doyen a tours-i hadbíróságon elmondta, hogy tudomása szerint például egyes orvosok egymás után végzik a sérvműtéteket akkor is, ha a körülmények nem elég biztonságosak hozzá. Visszás helyzetet teremt az is, amikor egy specialista – például szemész vagy fül-orr-gégész – kerül egy-egy katonai kórház élére és hoz szakmailag megalapozatlan, de megfellebbezhetetlen döntéseket. Említett egy tábornoki rangban szolgáló orvost, aki sorra járta a kórházakat, és minden helyen ki is jelölt néhány katonát műtétre. Az eredmény: majdnem száz műtétet végzett el úgy, hogy az eljárása nem bizonyult sikeresnek, sőt, több katona lebénult a beavatkozás nyomán. Ráadásul hatalmával is visszaélt, mivel nemcsak akaratuk ellenére műtött meg többeket, de akadtak olyanok is, akiknek az egyik kórházban sikerült „megmenekülniük” előle, de a következő intézményben utolérte őket. Nem volt ez teljesen egyedi eset – ahogy arra a magyar pszichoanalitikus, a Freuddal jó viszonyt ápoló Ferenczi Sándor is rámutatott a Nyugat hasábjain: számos orvos soha vissza nem térő kísérleti műhelyként tekintett a nagy háborúra.

A francia baloldali-köztársaságpárti sajtó a betegek joga mellett állt ki. Deschamps védelmét a radikális-szocialista párthoz tartozó ügyvéd, 1902 és 1919 között parlamenti képviselő, Paul Meunier vállalta el, sikerrel. Hiába kért a katonai ügyész halálbüntetést, a bíróság kimondta, hogy felettesét nem szolgálatban ütötte meg, a konkrét orvosi helyzetet pedig enyhítő körülményként kell figyelembe venni. Így Deschamps-ra hat hónap felfüggesztett fogházbüntetést szabtak ki.

Az eset parlamenti nyilvánosságot is kapott, és bár az elektromos kezeléseknek nem vetett teljes mértékben véget, Clovis már nem alkalmazhatta tovább kínokkal járó torpedó-eljárását, sőt, a tours-i kórházat is elhagyta és visszahelyezését kérte a frontra. A háború után hírhedtből híres idegsebésszé vált, az 1920-as évektől Bostonban is dolgozott

villejuif-gustave_roussy-1927.jpgIgaz, kollégája, Gustave Roussy, aki a párizsi Paul Brousse kórházat vezette a világháború idején, szintén kifejlesztett egy kevésbé durva pszichoelektromos kezelést. Roussy-t a neurológia Pétain-jának is nevezték, mivel hasonló módon igyekezett nyugalmat teremteni az idegsebészeten, mint az 1917 májusától a francia hadsereg élén álló Philippe Pétain. Kíméletesebb módszere ellenére Roussy is a páciensek ellenállásába ütközött: 1918 elején hat, Deschamps-hoz hasonló betegséggel küszködő katonát küldött hadbíróság elé, ahol rendkívül enyhe ítélet – 5 évnyi felfüggesztett közmunka – született. Végül Roussy-val is a nyilvánosság „végzett”: 1918 májusában a Le Populaire című szocialista lap részletes „leleplezést” közölt módszereiről, amelyek a háború utolsó hónapjaiban így már vállalhatatlanná váltak. Ugyanakkor Roussy pályája sem tört meg 1918-ban: a világháború után onkológusként szerzett elismerést és Villejuif-ben – ahol 1913-ben igazgatóvá nevezték ki, és ahova 1921-ben visszatért – ma az ő nevét viseli Európa legjelentősebb rákkutató központja.

A képen Gustav Roussy (Forrás: Wikipedia)

Tegyük hozzá, működött – ráadásul a pszichoanalitika magyarországi atyja, Ferenczi Sándor kollégájaként – „magyar Clovis” is. Az elektrosokkal gyógyító Gonda Viktor módszerének híre a Monarchia egészébe eljutott, a sajtó is felkapta és hirdette, hogy elektródáival képes kigyógyítani a remegő, rángatódzó, dadogó betegeket nyavalyájukból.

A két, a világháború után világhírűvé váló francia orvos, vagy akár a pályafutását Amerikában folytató Gonda Viktor esete arra is rávilágít, hogy a háború alatt az orvoslás is a háborús állapotok jellegzetességeit viselte magán: a háborús erőszak-apparátus részeként működött, ahol az erőszak, kényszerítés ugyanúgy jelen volt, mint bárhol a hadseregben. Mindez pedig a hétköznapi világban is kiszolgáltatott betegeket akkor még védtelenebbé tette.

Felhasznált irodalom:

Doyen professzor leleplezései a francia hadisebészetről = Az Est, 1916. augusztus 13.

A zuáv esete = Az Est, 1916. augusztus 15.

Laurent Tatu – Julien Bogousslavsky – Thierry Moulin – Jean-Luc Chopard: The "torpillage" neurologists of World War I: electric therapy to send hysterics back to the front = Neurology, 2010 Jul 20; 75 (3) 279–283.

Ben Shephard: A War of Nerves: Soldiers and Psychiatrists in the Twentieth Century. Cambridge, 2001.

Erős Ferenc: Kínzás vagy gyógyítás? Pszichiátria és pszichoanalízis az első világháborúban = Kaleidoscope History, 2014: 8 (8) 33–58. 

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr2111819577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.