Hogyan veszthet el egy háborút egy ország, mikor egy-egy betöréstől eltekintve földjét nem taposták ellenséges katonák?  Miként Németország, úgy az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. őszi összeomlásának is megvan a maga kiterjedt, közel százéves múltra visszatekintő diskurzusa, amely az 1920-as években – a „trianoni békediktátum” okainak keresésével – eluralta a magyar szellemi életet. Ennek szereplői politikai céloktól vagy csak belső kényszertől vezérelve radikális gyorsasággal kitermelték a közelmúlt birtokbavételének elbeszélő sémáit, hiszen Orwell közhellyé váló megállapítását idézve: „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is”, egyénileg elkerüli az identitás-, közösségileg a politikai válságot.

A világháborús vereség értelmezésére – amint arra Romsics Gergely a magyar politikai elit emlékirat-irodalmát elemezve rámutatott – az 1920-es években két nagyelbeszélés bomlott ki annak mentén, hogy az értelmezők milyen szerepet és mekkora felelősséget tulajdonítottak az 1918. október 31-i „őszirózsás” forradalomnak, hogy azt az összeomlás okaként vagy következményeként fogták-e fel. Továbbá, hogy az események elbeszélői mekkora felelősséget rendeltek az olyan emblematikus baloldali szereplőkhöz, mint Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár, a Trianonhoz vezető úton, a Monarchia – és benne Nagy-Magyarország – „szétesésében” vagy „szétverésében”, hogy egy-egy kulcsszóra sűrítsem a két egymással szembenálló nyelvjátékot. Kivételesnek számít, amikor egy-egy szerző kilép eme húszas években kialakult keretekből: erre talán Fejtő Ferenc személye és műve a legismertebb példa, aki vállaltan baloldaliként értekezett az Osztrák-Magyar Monarchia „szétrombolásáról”.

Az egyszerűség kedvéért baloldalinak nevezhető nagyelbeszélés alapvetően strukturális (a nemzetiségi kérdés megoldatlansága), és az azokra ráerősítő konjunkturális (a háború végére kimerültek a központi hatalmak) okokkal magyarázta Nagy-Magyarország „szétesését”, azt organikusnak tartva, mint amely bele volt kódolva a történetbe, így felmentve mindenekelőtt a „menthetetlent menteni próbáló” Károlyi-kormányt, melynek történetét a „remény nélküli küzdelem” toposza köré cselekményesítve beszélték el. Ezen (ön)képnek maga Károlyi Mihály volt az első számú propagátora azzal, hogy 1923-ban megjelentetett – első – memoárjának az Egy egész világ ellen címet adta. Ez az önfelmentés a Monarchiát 1918 őszéig vezető politikai elitet, kiváltképp Tisza Istvánt ért bírálatokkal társult. A történtek ezen értelmezése azonban szükségszerűen alulmaradt a húszas évek magyarországi összeomlás-diskurzusában, tekintve hogy a baloldali emigránsoknak az országból való elmenekülésükkel együtt a diszkurzív térbe lehetséges belépésük is korlátozott volt, tehát 1920 után a magyarországi közbeszédben a jobboldali nagyelbeszélés lett a domináns, mivel „aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. Ez a jobboldali nagyelbeszélés a szerves felbomlás helyett a züllesztést vagy egyenesen szétveretést hangsúlyozta, a „nemzetidegennek” minősített elemek bűnbakká tételével nemegyszer leképezve a németországi tőrdöfés-elméletet, hasonló antiszemita éllel. Az elkövetkezőben, jobbról balra haladva, négy különböző ideológiájú és stílusú szerző, Tormay Cécile, Szekfű Gyula, Jászi Oszkár és Böhm Vilmos eltérő formájú és tartalmú művének bemutatásával kívánom röviden illusztrálni a fenti állításokat.

tormay.pngA tőrdöfés-elmélet legérzékletesebb hazai megfogalmazása Tormay Cécile 1920–21-es, kétkötetes Bujdosó könyve volt a már-már a korabeli német expresszionista filmek rémvilágát idéző képeivel. Fontos kiemelni, hogy a tőrdöfés-teória olyan dramaturgiát követel meg, amelyben a világháború vége felé közeledő elbeszélésben egészen az utolsó pillanatig hiányoznak a hamarosan bekövetkező vereségre utaló jelek, mint például utalás a központi hatalmak kimerülésére. Sőt: 1918 januárjára, Oroszország háborúból történő kilépésével „a győzelem reménye magával ragadta a lelkeket” – miként Tormay írja. „De ekkor egyszerre, mintha a sötétből egy éles késpengét döftek volna a levegőn át. (…) Rövid nyilalló világosság támadt. És a világosságnál, a nemzeti elszánáson friss sebhely látszott. Mi történt? Ki cselekedte?” A kérdés azonban költői: mint kiderül, Tormay számára egyértelmű, hogy „zsidó” merénylők szúrták hátba a nemzetet. A judeobolsevik világösszeesküvés hazai ágenseit az írónő a Galilei Kör háborúellenes röplapokat készítő tagjaiban találta meg, akiket értelmezésében egy „Károlyi Mihály – Jászi Oszkár – Kunfi Zsigmond” forgatónyomatékon át maga Lenin és Trockij mozgatott, őket pedig „tudjuk, kik”.

Tormay Cécile műve után a Horthy-korszak egy másik „megalapozó mítosza”, a Három nemzedék (1920) szerzőjének, Szekfű Gyulának koncepcióját ismertetném, amelyet legkiérleltebben a Magyar történet általa jegyzet utolsó kötetében fogalmazott meg. Szekfű – habár a diplomáciatörténet jeles ismerője volt (nagy botrányt kiváltó A száműzött Rákóczi című munkája szinte kizárólag külhoni aktákra épült), az első világháborús vereség elbeszélésében teljesen hanyagolta a külpolitikai kitekintést és elemzést, hogy az összeomlást a magyar jellem eltorzulása – és emiatt a radikális elemek politikai szereplővé válása – következményének tudhassa be. Szekfűnél a hanyatlás emblémája a magyar nemzet érdekét szolgáló véderőtörvény elleni ellenzéki obstrukció: „Hatvanhetes korszakunk belső betegségének legszomorúbb jele volt, hogy a nemzet akkori érdekét, a fegyverkezés szükségét oly kevesen ismerték fel, s vezetők és tömegek vakon mentek illúzióik, frázisok és szenvedélyek után”. Az obstrukciót letörő Tisza Istvánban Szekfű szerint a „nemzet életösztöne” nyilvánult meg. A Magyar történetben Tisza „a háború egyetlen ellenzője”, „a Magyar Rend és a Magyar Állam szimbóluma”: „államférfiúi működésének köszönhetjük, hogy a világháborút még mint állam értük meg, nem pedig mint magával tehetetlen anarchikus massza, amelyből minden sakál bántatlanul kiharaphatja a maga részét”. Szekfű értelmezésében a „nemzet” addig tudott egységesen védekezni, amíg Tisza állt az ország élén, „az állam bátor védője”. Vagyis az uralkodó és a politikai elit Tisza István 1917. májusi félreállításával követte el a végzetes hibát. Emiatt azt mondhatjuk, hogy míg Tormy Cécile „gyilkossággal” magyarázta az összeomlást, Szekfű szövegében az „öngyilkosság” metaforája rejlik.

A baloldali nagyelbeszélést egy polgári radikális és egy szociáldemokrata szerző elbeszélésével ismertetem (az 1920-as években frakcióharcokba bonyolódó kommunista emlékezők horizontján jellemzően kívül esett a világháborús összeomlás magyarázatának kutatása, ők ugyanis elsősorban a proletárdiktatúra kudarcának okaival foglalkoztak).

jaszi-oszkar.jpgMíg Szekfű Gyula kora egyetlen nagy államférfijévé, valóságos hérosszá stilizálta Tisza Istvánt, addig az 1918–19-es forradalmak emigrációba kényszerült résztvevői visszaemlékezéseinek sorát a Magyar kálvária – magyar feltámadás (1920) című munkájával megnyitó Jászi Oszkár éppen Tisza Istvánt tette meg a legfőbb felelősnek. Jászi állítása, hogy „1917 dereka óta minden kritikusabban látó ember tudhatta, hogy a háborút elvesztettük, hogy a Monarchiának már csak egy ésszerű külpolitikája lehetett volna: Németországot nagy áldozatok árán is békére kényszeríteni, vagy, ha ez nem sikerül, nélküle is különbékét kötni”. Hogy ez az „összeomlást” megelőző, és annak elkerülését lehetővé tevő különbéke nem jött létre, azért a dualizmus politikai elitjét – elsősorban Tisza Istvánt – hibáztatta, amiért „vakon” folytatták a dualizmus és a „német-magyar szupremácia”fenntartására irányuló „hagyományos” politikájukat: „Nehéz most Tiszáról kemény ítéletet mondani, amikor nagyszabású egyéniségének komor emlékei oly impozánsan emelkednek ki a betyárok és panamistáknak mai magyar közéletéből: mégis meg kell mondani, hogy mily teljesen nélkülözte ez a kemény férfi úgy a szűk osztályérdeken való felülemelkedést, mint a távolabbi jövőbelátást.”

Mind a Szekfű Gyula, mind a Tormay Cécile által reprezentált értelmező séma igazságát elvitatta a Két forradalom tüzében (1923) című, meglehetősen adatolt memoárjában a szociáldemokrata hadügyminiszter, majd hadügyi népbiztos Böhm Vilmos. Míg Szekfűnél Tisza tartotta egyben az országot, Böhm Vilmos olvasatában a szervezett munkásság lehetett volna az egyetlen összetartó erő, képviselőit azonban nem engedték időben a hatalom közelébe. Böhm Vilmos elbeszélésében emblematikussá válik, hogy az említett galileista röplapozókat – Tormaynál a végsőkig küzdő magyar nemzet „hátba szúróit” – épp aznap ítélik el „antimilitarizmusért” 1918. szeptember 25-én, amikor a Monarchiával szövetséges Bulgária békét kért az antanttól. Ebben az ítéletben Böhm a hatalmához végsőkig ragaszkodó magyar uralkodó osztály elnyomó aktusát látta. Ezek után nem meglepő, hogy alapjaiban utasítja el a „tőrdöfés-elmélet” bármely variánsát: „A front aláaknázásáról szóló naiv mesét azok találták ki és azok terjesztik, akik tudják, hogy ők felelősek a megindításakor is kilátástalan háború következményeiért.” A háborút szerinte már a hadüzenetkor elvesztette a Monarchia: „az osztrák-magyar hadsereg a háború megindításának pillanatától kezdve, legfőbb vezetőinek, tábornokainak és tisztjeinek tudatlansága és műveletlensége miatt, a felszerelés hiányossága, az élelmezés gyatrasága, a szervezés hiánya, a készletek eltulajdonítása, gyakran elrablása miatt, az emberanyag lelkiismeretlen föláldozása és (amit elsősorban kellett volna említenünk:) a monarchia népeinek gyűlölete mellett az elkerülhetetlen vereség vészelmében forgott”. És ezért értelmezésében nem az volt a meglepő, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén összeomlott, hanem az, hogy hadereje addig kitartott.

 
Felhasznált irodalom:

Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. Októberi forradalom – proletárdiktatúra – ellenforradalom. Bécs, 1923.
Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar feltámadás – A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Budapest, 1989.
Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. Budapest, 2004.
Szekfű Gyula: Magyar történet. V. kötet. Budapest, 1936.
Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Feljegyzések 1918–19-ből. Szeged, 2005.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr808367222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.