Kenyérgondok, 1915

2015.03.24. 17:29

A háború mindig egyszerre jelenti a dolgok és termelőerők (köztük az ember) elképesztő pusztítását, és egyben a dolgok és termelőerők (leszámítva az embert) feszítetten bővülő újratermelését.

Mivel pedig minden háború egyik kardinális pontja a hadtáp, az élelmiszeripar fejlesztése a modern háborúk elkerülhetetlen részévé vált. De nem csak kenyérrel él az ember, ezért az élelmiszeripar változásait, az új, olcsóbb, addig kevéssé használt nyersanyagok felhasználását, a vegyipar és az ételek előállításának egyre szorosabb kapcsolatát éppúgy ideológiai köntösbe volt célszerű burkolni, mint magát a harctéren folyó öldöklést. Míg az utóbbi esetben erre a nemzeti érdek volt a megfelelő (és már jól bejáratott, bár igazán az első világháborúra kiteljesedő) ideológiai kategória, addig az élelmezés esetében, kissé paradox, de mégis félelmetesen logikus módon az egészségesség lett az egyik kucsszó.

A Hadszíntér és Hátország honlapon Egry Gábor rövid válogatást nyújt abból, ahogy a Pesti Napló az 1915-ös év tavaszán ezt a „gasztronómiai forradalmat” tálalta.

A hadseregek élelmezésével kapcsolatban két, egymással ellentétes elképzelés élt a közvéleményben. Az első, a romantikus toborzónótákon és a réges-régi háborúk generációkon átívelő, kollektíven konstruált emlékein alapuló sztereotípia szerint a katonák jól, bőségesen, „férfiasan” étkeznek, fogukkal tépik a szaftos sülthúsokat, hozzá ódon pincékből zabrált nehéz vörösborokat kortyolnak. Esznek-isznak a sátorban, másra gondjuk sincsen – és ennek a bőségnek van oka, magyarázata: a katonák valahol mindezt megérdemlik, hiszen nap mint nap másokért viszik vásárra a bőrüket. Nem nehéz belátni, hogy ez az elképzelés premodern örökség, amely egy preindusztriális, sőt prekapitalista világ hadsereg-képét elegyíti a bőséges, húsban dúskáló paraszti álom vágyaival. A prédáló hadak világából ered, mikor a marcona hadfiak kétségkívül jobban étkeztek, mint az élelmiszert megtermelő, kirabolt parasztok.

A másik, a korabeli valósághoz jobban közelítő kép inkább azt hangsúlyozza, hogy az ipari léptékű hadviselés korában a táplálkozás is iparivá válik: a hadsereg élelmezése a lehetőségek szerint bőséges és tápláló, de érthető okokból egyszerű, nem a kulináris élvezeteket és a változatosságot helyezi előtérbe. És itt már messze nem a hatalmat, erőt is megtestesítő szimbolikus habzsolásra esik a hangsúly, hanem – ó, protestáns etika! – a józan takarékosságra, a belátó mértékletességre, a kellőképpen tápláló, a katonákat üzemanyagként a leginkább költséghatékony módon működtető racionalitásra. Mivel pedig ez a racionalitás, bár lehet indokolt és dicséretes, de cseppet sem lelkesítő, afféle éthosz gyanánt egy új egészségkultuszt is szerveztek köré. A nehéz húsok helyett előbb zöldségeket és főzelékeket ajánlottak otthon is a háziasszonyoknak, majd a háborús megszorítások gyarapodásával egyre inkább a régi ínségételeket: a krumplis hamisgulyásokat, belsőségeket, élelmiszeripari melléktermékeket (iró, melasz, korpa), sőt a könnyem begyűjthető, salátának alkalmas gyomokat (pitypang, vadsóska, kökény, sulyom stb.) vették elő – csupa olyan terméket, amit ma drága pénzért veszünk meg a bioboltokban. És mindez persze roppant egészséges. „A jó propagandista – írta Brecht – […] ha nincs zsír, bebizonyítja, hogy mindenkit megszépít a karcsú derék.” (Eörsi István fordítása)

Nem is olyan meglepő tehát, hogy ez a hirtelen megjelenő új egészségkép mennyire hasonlít a mai – szintén költséghatékony és ipari jellegű, viszont határozottan fogyasztói – gasztronómiai egészségképre.

Az 1915-ös évben már egyre fontosabb szempont lett a takarékosság, az újfajta (sok esetben újra felfedezett) alapanyagok használata, vagy az addig inkább takarmánynak vagy szegényételnek tekintett gabonafélék (kukorica, árpa, utóbb a zab) nagyobb mértékű felhasználása.  A hadseregben általános volt a rizs fogyasztása, amely a lisztnél és a burgonyánál könnyebben eltartható és szállítható volt, ám Magyarországon éppen a világháború előtti években szinte egyáltalán nem termesztették, importból származott, ezért – főleg a paraszti asztalokon – a „rizskása” ünnepi ételnek számított. A katonák körében a rizs mindenestre hamar népszerűtlenné vált, akárcsak bajtársai: a sárgaborsó, a hamisgulyás, az – akkor még alapvetően húst tartalmazó – húskonzerv, vagy a margarin (amit az elterjedt tévhittel ellentétben nem az első világháborúnak köszönhetünk: III. Napóleon igényére készítették el a francia-porosz háborúk idején).

De a legfontosabb, a katonai koszt alappillére – hasonlóan a magyar parasztok étkezéséhez – a kenyér volt. A háborúban persze ez is megváltozott. Nem is olyan régen, pár évtizeddel korábban vált a világszínvonalú magyar malomiparnak köszönhető fehér kenyér a paraszti jólét szimbólumává, az „otthon kenyerévé”, és szorította ki a korpás, vagy kevert lisztekből sütött kenyereket, illetve a csíráztatott magvakból sütött csirizes málékat és főtt darákat, kásákat. A katonaságnál azonban ismét visszatért a barnás „komisz” kenyér. Hiába állította (amúgy helyesen) a Pesti Napló urbánus tudósítója, hogy az ilyen kenyér ízletesebb és egészségesebb is a finomlisztből készült hófehér kenyérnél, a katonák jórészt paraszti gyomra (és főleg ínye) mégis kevésbé vette be. A komiszkenyérnek jó íze volt – a fehérkenyérnek jelentése és jelentősége. Magyarországon minden íztelensége dacára máig megőrizte primátusát – és egyet kell értenünk a 1915-ös Pesti Napló szerzőjével: jórészt „irodalmi alapon”.

Persze a frontokon nem volt minden annyira rendben, mint ahogy a sajtó és a propaganda sugallta. A kezdetben jókora húsadagok („a hús mennyisége – az egy-egy ember számára kimért adag – akkora, hogy városi gyomrú embernek ugyancsak nehéz vele megbirkózni” – írta a Pesti Napló tudósítója) gyorsan összezsugorodtak, előbb mócsinggá, majd krumplivá, margarinos zabkásává koptak. Már persze főleg a közkatonák számára, ami további feszültségeket szült. Hašek csetlő-botló katonái a frontra tartva egyre éhesebben figyelik a remek ételeket falatozó tisztikart. Ahogy Brecht írta egy következő háború előtt:

Az uralmon lévők mondják, a hadseregben

Népközösség van.

Igaz-e – megtudhatjátok a konyhán.

A szívekben legyen egyforma a bátorság. De

A tálakban

Kétféle az étel.

(Hajnal Gábor fordítása)

S hogy mi jutott az ízes csemegékre vágyó közkatonáknak? A Pesti Napló tudósítója ezt is leírja: egy galíciai delikáteszben vásárolt maréknyi mazsola. Mert 1915 elején még voltak ilyen delikáteszek a front közelében. Nemsokára már ez a mazsola is csak távoli, édes emlék maradt.

De ez már persze egy másik történet, vagy inkább csak egy másik epizód ugyanabból a sorozatból.  

fortepan_52244.jpg

 Fotó: fortepan.hu

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr87300957

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

chilis csokoládé 2015.03.25. 17:06:31

Úgy tudom, a margarint a krími háború idején találták ki, a vaj olcsóbb pótlására.

Konok Péter 2015.03.25. 17:54:34

@chilis csokoládé: Nem, későbbi a dolog, a szabadalmat 1869-ben jegyezték be, 1870-ben indult meg a margarin gyártása a hadseregnek, de kereskedelmi forgalomba csak 1872-ben került.

chilis csokoládé 2015.04.20. 20:12:40

@Konok Péter:
Köszönöm a választ. Ezek szerint rosszul tudtam.