Gorcsev Iván 1914-ben

2014.11.26. 14:39

A jó rémhír mindig egy kicsit hihető is. Nem nagyon, mert akkor nem is igazán érdekes, de valamennyire.

A jó rémhír leginkább attól hihető, hogy – némi ráhagyással – akár igaz is lehetne.

Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Vagy valaki nem bujkál benne.

Így a jó rémhír valójában fontos történeti forrás is. Nem elsősorban arra világít rá, hogy az emberek milyen abszurd dolgokban képesek hinni (ezt tudjuk magunktól is), hanem sokkal inkább arra, hogy a valóság maga milyen abszurddá válhat, mikor sajátos televényt szolgáltat a jó rémhírnek. A felfordult világban, ahol a valóságos hírek is szinte felfoghatatlanok, a rémhírek e valóság részévé válnak, ellenpontozzák és kihangsúlyozzák annak hihetetlenségét. Sőt, alakítják is. Óriási irodalma van a rémhíreknek, a lázadásokat és forradalmakat megelőző és kirobbantó nagy félelmeknek, a pogromokat kiváltó pletykáknak, a tőzsdéket megrázó, önbeteljesítő híreszteléseknek. Hogy az arisztokraták kastélyaikban gabonát rejtegetnek, hogy felverjék az árakat; hogy a hatóságok a kutakba szórt bizmutporral akarják megmérgezni a parasztokat; hogy a kínaiak ellopott gyerekekből főzik a pekingi kacsát; hogy a való világ szörnyűségei mögött valami grandiózus, átfogó, gonosz terv lappang, az éppen aktuális ellenség összeesküvése. Egy globális titkos magyarázat – amit persze végső soron mindenki ismer.

Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csak a hamisítás egy mozzanata – írta 1967-ben Guy Debord A spektákulum társadalmában.

Takács Róbert Az Est 1914. augusztusi számaiból csemegézi ki a Hadszíntér és hátország honlapon az első háborús hetek egyik delikát rémhírét, az aranyautók mítoszát.

A történet szerint lefüggönyözött automobiljaikban nőnek öltözött franciák igyekszenek aranyrudakká tett vagyonukat a velük szövetséges Oroszország felé az országból kimenteni.

Ebben, kérem, a jó rémhír összes elképzelhető ismérve megtalálható. 1914-ben eleve gyanús volt, aki autóval furikázott; egy rendes összeesküvő legyen francia, mint Richelieu bíboros, és – ha már összeesküvő – viseljen női ruhát, mint az összes ilyen témájú filléres regény és népszínmű vonatkozó szereplői. És persze Oroszország, a régi fenyegető, keleti nagyhatalom felé hurcolja aranyba konvertált vagyonát, egyrészt praktikus okokból, másrészt mivel azt úgy követeli meg a népi dramaturgia. Mert a nőies franciák messze voltak, de a muszkák mindig is közel.

Ugyanakkor a háború kitörése előtt és közvetlenül utána valóban komoly tőkemozgások és -áthelyezések zajlottak Európa-szerte. Ezeknek persze nem az autókban elrejtett aranyrudak voltak az eszközei, a dolog sokkal kevésbé volt romantikus; az egyes országok kormányai különféle intézkedésekkel próbálkoztak, hogy egyrészt visszahívják az ellenséges szövetségi rendszerbe tartozó országokba invesztált tőkéket, másrészt otthon horgonyozzák le a külföldi tőkebefektetéseket.

De az aranyautók legendája sokkal érdekesebb volt a számokkal, kimutatásokkal és rendeletekkel operáló valóságnál. És persze érthetőbb is.

Magára ismert benne a pénzét a párnacihába rejtő gazda, a „biztos” aranyba fektető kispolgár, vagy a kevés pénzét valami – netán éppen francia tulajdonú – bankban tartó, folyton aggódó kistisztviselő. A pénz ilyen regényes kimentése az adott körülmények között végtelenül logikusnak és érthetőnek látszott, de egyben sajátos elidegenítési effektussal is dolgozott – ki különbözhetett volna jobban az aratásból hazaszekerező, abált szalonnát falatozó alföldi gazdától, mint egy női ruhába öltözött, gépkocsin suhanó csigazabáló francia? Hogy miért kellett ehhez a női ruha? Mert úgy érdekesebb. Ha valaki rosszban sántikál, adja meg a módját.

A rémhír maga ugyanis kollektív műfaj, instant szájhagyomány. Egyszerre okozza az információ bősége és szűkössége; mikor az új információk áradásában az emberek valamilyen átfogó, értelmező és összekapcsoló rendszert keresnek, ami segíti az eligazodást. Bár a háború kitörésekor rengeteg volt a hivatalos és félhivatalos információ, a konkrétan húsba vágó hír, az ellenségkép határozottan kiforratlan, elvont és távoli volt. Ahogy Az Est cikkeiből is kiderül, az aranyautókról szóló legenda elsősorban vidéken terjedt és öltött különféle öntevékeny formákat. Ahol a vagyont – már akinek akadt – még mindig előszeretettel ingóságokban halmozták fel, és ahol a gépkocsis ember ab ovo osztály- és tájidegennek számított.

És persze ott volt a mítosz kulcspontja, a bűvös arany. Külön rémhír-iparág telepedett az absztrakt érték ősi matériájára és metaforájára; aranyvonatok, színarany vécécsészék és aranyvárosok legendái, egészen a nagy, arany alvázzal ellátott túrakocsiig, amelyen Gorcsev Iván (a maga orosz nevével!), a Rangoon teherhajó volt matróza furikázott kalandról kalandra a fizikai Nobel-díj elnyerése után. Hiszen az arany, mint afféle általános egyenérték nem csupán drága volt, de éppen józan ésszel nehezen értelmezhető drágasága tette egyben misztikussá is.

És persze az egész történet meglévő, régi társadalmi feszültségekre is alapozott. A háborús propaganda és a nyomában kirobbanó kémhisztéria kiváltotta „hazafias éberség” jó ürügyként szolgált a gazdagokkal szembeni (sokszor megalapozott) ellenszenv és gyanakvás levezetésére. A vidéken összeverbuválódott vigilante-brigádok lelkes tevékenysége mögött ez is ott húzódott. Mint ahogy az állam sem pusztán a kémekkel és vagyonmentőkkel szembeni averziói miatt végzett erősen eltúlzott közúti ellenőrzéseket. Folyt az esetlegesen mozgósítható gépjármű-állomány számbavétele.

Ha pedig némelyik kocsiban netán botcsinálta transzvesztita franciák kuporogtak volna dugi aranyrúdjaikon, hát az lett volna az igazi bónusz. Ilyenről persze nem tudunk. De akkor sokan tudni vélték.

Aztán idővel, ahogy a háború gőzhengere egyre magasabb fokozatba kapcsolt, az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb lett annál, hogy olcsó kémhistóriákból szalajtott fantomokra vadásszanak az utakon. A valódi hírek sokkal rémesebbek lettek, a világ egyszerre vált mind kaotikusabbá és mind nyilvánvalóbbá. Az aranyautók legendája már-már békebeli folklórrá kopott, hogy azután később, más nagy sorsfordulók idején modernizáltabb formában éledjen újjá. Ahogy azt a legszebb, legfrappánsabb magyar rémhír-leírásban olvashatjuk:

Kún Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjet-ház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgyhogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság-téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly-József - meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.

(Kosztolányi Dezső: Édes Anna)

 GLDLBR.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr986934741

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.