A szögesdrótra fennakadva

2014.10.02. 12:06

Sajátos, mégis igen jellemző történetpolitikai vita bontakozott ki a brit sajtóban és közéletben az első világháború kitörésének centenáriumával kapcsolatban.

A konzervatív kormány oktatási minisztere, Michael Gove hevesen kikelt a „balos történészek” ellen, akik kétségbe vonják, hogy a háború oka kizárólag a német militarizmus volt, belerondítanak a brit hősiesség és hazafiasság eszményeibe, és eszméiket olyan defetista, kártékony és hazafiatlan filmekkel népszerűsítik, mint a Rowan Atkinson fémjelezte Fekete Vipera sorozat utolsó évada, vagy a Richard Attenborough-rendezte Oh, What a Lovely War (az előbbit amúgy 1989-ben, az utóbbit pedig 1969-ben forgatták).

A kibontakozó vitákban rengetegen megszólaltak – és bár a történészek túlnyomó része ostobaságnak, történelmietlen és veszélyes frázispuffogtatásnak minősítette Gove véleményét, de voltak védelmezői is elegen. Száz évvel a háború kitörése után, amely – és ebben végső soron nemigen akadtak véleménykülönbségek – az addigi legnagyobb léptékű, immár szinte globális szenvedéseket zúdította az emberiségre (különösen, ha a részben a háború következményeként elterjedő spanyolnátha-járványt is ide vesszük), még mindig erősen él a dicsőség-narratíva, amely nem áldozatokként, hanem hősökként tekint az elesettekre és azokra a százmilliókra, akik megszenvedték a harcokat, a gazdasági összeomlást. A háború dicsősége - sajátos társadalmi diszkrepancia. 

A nagy háborút – és általában a háborút – ezek a narratívák tulajdonképpen ugyanabban a logikában szemlélték, mint kitörésekor: az ellenség felelősségét hangsúlyozták (hiszen kevesen merik – és talán akarják – kimondani, hogy a háború szerintük önmagában üdvös), és igazolni kívánják azokat az áldozatokat amelyeket mások hoztak.

1914-ben is voltak már a háborúnak ellenzői; hangjuk azonban jórészt elsikkadt az igazságosnak és szükségszerűnek tekintett háborút üdvözlők minden irányból felhangzó kórusában.

A háború, úgymond, a közös veszély és a közös védekezés (mindig védekezés, hiszen a Napóleonnak tulajdonított taktikai közhely szerint a legjobb védekezés a támadás, a megelőző csapás) összehozza az amúgy osztályokra, érdekcsoportokra, politikai oldalakra és számos egyéb, ellenséges vagy legalábbis viszálykodó halmazokra oszló „nemzetet” vagy „népet”. Ez a „népközösség”, a Burgfrieden, a l’union sacrée kora.

Ám nehéz attól eltekinteni, hogy mégis jó előre lehetett tudni (mert társadalmilag meghatározott volt), hogy kik mennek a sáros, halálos lövészárkokba, kik az aládúcolt, valamivel biztonságosabb tiszti fedezékekbe, kik a főhadiszállások szőnyeges, a fronttól távoli termeibe – és kik maradnak otthon, hogy a dicsőségről beszéljenek és frázisokkal tisztelegjenek a "hősök" előtt.

A mindig lényeglátóan tömör Bertolt Brecht így írt a Német háborús kátéban:

Az uralmon lévők mondják, a hadseregben

Népközösség van.

Igaz-e – megtudhatjátok a konyhán.

A szívekben legyen egyforma a bátorság. De

A tálakban

Kétféle az étel.

(Hajnal Gábor fordítása)

És persze ott voltak maguk a közkatonák – akiknek a frontok poklában hamar kialakult saját képük a társadalom rétegződéséről, a hősiességről, a háború jelentéséről. Már 1914 végétől egyre gyakoribbak lettek a frontbarátkozások, a dezertálások és akaratlagos fogságba esések (emlékezzünk csak Švejkre!), majd 1916-tól a jelentésekben megjelenik a saját tisztek agyonlövése ((gondoljunk csak például Egon Erwin Kisch írásaira!); a háború (egyéb okok mellett, persze) azért ért véget (szakadt félbe), mert a régi módokon már nem volt többé viselhető. A hadseregek 1917-re mindkét oldalon egyre inkább demoralizálódtak. A katonalázadások immár egy forradalom rémképét vetítették az államok vezetői elé, és 1917-1919 folyamán azután ezek a forradalmak vagy forradalmi felkelések rendre ki is törtek.

Ez az érzés megjelent a katonadalokban is. Mert nem csupán az erre fizetett és lelkes önkéntes rímfaragók által megírt, a hadtápparancsnokságok által színes nyomatokon osztogatott lelkes menetnóták léteztek: a katonák (hiszen maguk voltak a „nép”) sajátos népdalokat alkottak, többnyire már meglévő népdalok, vagy éppen már létező katonadalok dallamára.

A nemzeti dicsőségről, bátorságról és áldozatvállalásról szóló hivatalos kultúrával szemben kialakult a lövészárkok terjedelmes és kétségbeesett, időnként viszont millenáris várakozásokat hangoztató ellenkultúrája.

Hangos volt, tisztelettelen, elkeseredett, gúnyos és dühös. 

A Hanging on the Old Barbed Wire című dal szinte brechti, balladai tömörséggel mutatja meg a háború társadalmának alulnézeti képét. A dalt körülbelül 1916-tól énekelték a The British Grenadiers című ismert (totálisan ellenkező társadalmi töltetű) menetdal dallamára a brit lövészárkokban – azokban, amiket a Fekete vipera olyan maró, fájdalmas szarkazmussal mutatott be, hogy kivívta ezzel a dicsőség-narratíva védelmezőinek szent haragját. Jelentések szerint a tiszti állomány igyekezett elejét venni az utolsó versszak eléneklésének (hiszen a többi versszak, bár igencsak gúnyosak volt, csupán az utolsó versszak fényében váltak hátborzongató, kétségbeesett üzenetté).

A tiltásnak persze kevés foganatja volt.

A dal akkor vált újra közismertté, mikor 1988-ban a Chumbawamba brit anarcho-punk együttes felvette az English Rebel Songs 1381–1914 (Angol lázadó dalok, 1381-1914) című albumára (bár az időkeretből kissé kilógott). A szöveg számos verziója közül alább ennek a fordítását olvashatjuk, illetve ezt a remek változatot hallgathatjuk meg.

 

A szögesdrótra fennakadva

Hanging on the Old Barbed Wire

 

A tábornokot keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

A tábornokot keresed, én tudom, hol leled:

A mellére új kitüntetést tűz

Én láttam, én láttam, ahogy a mellére új kitüntetést tűz

A mellére új kitüntetést tűz

 

Ha az ezredest keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Ha az ezredest keresed, én tudom, hol leled:

Nagy kényelmesen pofáját tömi

Én láttam, én láttam, nagy kényelmesen pofáját tömi

Nagy kényelmesen pofáját tömi

 

Ha az őrmestert keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Ha az őrmestert keresed, én tudom, hol leled:

A század rumját most faszolja el

Én láttam, én láttam, hogy a század rumját most faszolja el

A század rumját most faszolja el

 

Hogyha a bakát keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Hogyha a bakát keresed, én tudom, hol leled:

A szögesdrótra fennakadva lóg

Én láttam, én láttam, ahogy a szögesdrótra fennakadva lóg

A szögesdrótra fennakadva lóg

(Járai Erzsébet fordítása)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr836752621

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.