Kínai-szindróma

2014.09.29. 16:43

Sartre sokat (és kissé kopottá) idézett szövege szerint „a Pokol – a másik ember”, ami háborúban persze különösen plauzibilissé válik; ráadásul ilyenkor emberek különféle mátrixok szerint meghatározott csoportjai is egymásban hallucinálnak kollektív poklokat, elkülönülő pokol-halmazokat, miközben – természetesen – fenntartják a jogot megannyi kis magánpokluk fenntartására és exkluzív művelésére. A Pokol a másik ország, a másik nemzet, a másik vallás, a másik kultúra… és persze valami minél inkább manifeszt módon más, annál ördögibb.

Rengetegen foglalkoztak már a háborúk, forradalmak, sőt természeti katasztrófák előtt/alatt előgomolygó és felívelő irracionális félelemhullámokkal; az előítéletekből, babonákból, valódi- és ál-rémhírekből, tényleges gazdasági és kulturális feszültségekből, rasszista és fundamentalista narratívákból, konkrét tapasztalatokból és számos más tényezőből összeálló Nagy Félelmekkel (amelyekre azután többnyire valamiféle – vagy éppen többféle – Nagy Terror adott megnyugtatónak szánt válaszokat.)

Ezt a gyanakvást néhányan cseppet sem metaforikus értelemben mérgezésnek tekintik: híres könyvében (Poisons of the Past, 1989) Mary K. Matossian egyenesen azt állítja, hogy a francia forradalmat megelőző, beharangozó és radikalizáló Grande Peur nem kis részben egy átfogó, össznépi anyarozs-mérgezés eredménye volt. Jobb termésű években, érvelt Matossian, az anyarozzsal – ezzel a hallucinogén üszöggombával, amiből Albert Hofmann 1938-ban az LSD-t szintetizálta – fertőzött gabonát elégették; ám az 1788-as rossz termés, a gabonahiány miatt a gombás kalászokat is lisztté őrölték. A kenyér is, a kalács is társadalmi víziókat okozott. Vagyis Matossian szerint 1789 nyarán Franciaország derék népe irtózatos módon begombázott – és sziporkázó hallucinációitól űzve dobott csóvát a feudalizmus düledező, de még kellőképpen dölyfös várkastélyára.

A szürrealisták, a freudo-marxisták, majd nyomdokukon haladva az 1968-as szituacionisták imádták volna ezt a gondolatot: a forradalom, mint módosult tudatállapot, a nép – passzivitásra nevelő – ópiuma helyett a nép kreatív képzeletét a maximumon is túlhajtó LSD-je. Sade márki, Lautréamont, Wilhelm Reich, Allen Ginsberg és Timothy Leary forradalma.

Mindez persze túl frappáns ahhoz, hogy teljesen igaz lehessen, és különben is: már Georges Lefebvre rámutatott, hogy a Nagy Félelem csak járuléka, nem oka volt a nagy forradalomnak. (Ha pedig valakit okolni lehet, akkor leginkább a skandináv isteneket: a sorozatosan katasztrofális terméseket okozó rövidke jégkorszak az izlandi Lakagígar 1783-as kitörésének eredménye volt.)

Háborúk idején viszont a hadviselő országok népe minden egyéb tudatmódosító szükségszerű felhasználása nélkül is lelkesen vetik magukat a Nagy Félelem egy speciális változatába, a népszerű kémhisztériába. A játéknak nincsenek rögzült szabályai, legfeljebb általános jellemzői. Kell hozzá egy állam, ami ellenségképeket gyártva igyekszik szorosra fűzni polgárainak lelkesedését a közös „ügy” iránt. És kellenek a „Mások”. A minél másabbak.

Így történt ez 1914-ben is, mikor Európa-szerte gőzerővel folyt a Mások keresése, ez a sajátos boszorkányüldözés. Márpedig ha boszorkányok nincsenek (ebben azért 1914-ben, az egymás állampolgárait éppen a technika új csodáival legyilkolni készülő civilizált világban már meglehetős konszenzus uralkodott), akkor más Mások után kellett nézni. A jól bevált, beágyazódott nemzeti sztereotípiák mellett (vö. pl. csigazabáló, piperkőc franciák vs. kockafejű, káposztazabáló németek, hogy a saját példáinkról most ne essék szó...) Európában ekkor még kifejezett egzotikumként lehetett nagyokat gyanakodni az olyan jövevényekre, mint a kínaiak.

A Hadszíntér és hátország honlapon Takács Róbert Az Est cikkét szemlézi, amely 1914. június 5-én jelent meg – vagyis még az aktuális Nagy Félelem idején, amikor mindenki tudta, hogy háború lesz, de szinte senki sem akarta tudomásul venni, hogy ez mit is jelent. A cikk a budapesti kínai kolónia átvilágításáról szól. Merthogy felmerült a gyanú: netán orosz kémek ők, és a hadügyminisztérium felkérte a belügyminisztériumot, hogy e kényes ügyben intézkedés foganatosíttassék.

A kínaiakra gyanakodni egyenesen divatos lett. Feltűnőek voltak, kevesen voltak, semmiféle társadalmi erejük nem volt.

A Nagy Félelem kis csavarjai (és roppant dugattyúi is) pontosan így működnek. A cikkből kiderül: a magyar fővárosban ekkor összesen 62 kínai lakott, akik részint apró zsírkő-szobrocskákat és papírdíszeket készítettek, részint az utcán ezeket árulták keleti nippekre vágyó polgároknak. Sajátos, hogy Európában a kínaiak leginkább ezzel a hiánypótló, de talán nem igazán nagy volumenű üzlettel foglalkoztak, illetve – Nyugaton, főleg Nagy Britanniában – ópiumbarlangokat és kínai cirkuszokat tartottak fenn. A gőzmosodák, a vasutakat és gátakat építő kínai kulik és a legmélyebb tárnákba éhbérért alászálló kínai bányászok inkább még a két Amerikában jelentek meg nagyobb számban.

Kubikos volt Magyarországon is bőven, és mosónő is.

A csecsebecse-üzleten kívül egy fő kínai házbéruzsorával foglalkozott („elsajátította” ez a „budapesti sajátosságot”, írja becsületes önkritikával Az Est): ő lakásokat bérelt, amelyeket azután jókora felárral adott ki honfitársainak. (Mindez még akkor történt, mikor a kínaiak nem árasztották el a nyugati világot olyan fogyasztói javakkal, amelyek nélkül ma életünket már elképzelni sem tudjuk, mint például az elemes orrszőrnyíró és az egyszer-használatos echte pamut nejlonzokni – bár persze nem ezért emlegetünk „boldog békeidőket”.)

A cikkből kiderül, hogy a Budapesten tartózkodó kínaiak közül senki nem beszélt magyarul. Néhányan törték a németet. Akkoriban igencsak kiríttak még Budapest lakói közül. És – anélkül, hogy ezzel leminősítenénk az ilyen jellegű kereskedelmet – a zsírkőszobor-mozgóárusi pozíció nem igazán volt alkalmas rá, hogy az ember a legmagasabb császári és királyi hadititkok közelébe férkőzzön. Az Est külön kiemelte egyébként – ez is becsületére legyen mondva – hogy a kínaiak milyen puritánok, milyen keményen dolgoznak.

És persze egyáltalán nem kémkedtek II. Miklós cár kancsukauralma számára. Erre teljesen, minden szempontból, tökéletesen és végletesen alkalmatlanok voltak – törvényszerű hát, hogy mindenki kémeknek hitte őket. Ha kémnek nem is voltak jók, de a gyanakvás tárgyának annál jobban megfeleltek.

Pedig egzotikus neve és minden egzotikus külsősége ellenére még az izgalmasan, pikánsan hírhedt Mata Hari sem volt egyáltalán távol-keleti.

Úgy hívták: Margaretha Geertruida Zelle. 

kínai.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr316744321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.