takacs_beszelgetes.jpgA technika természetesen a korábbi időszakok háborúiban is szerephez jutott, az első világháborúban azonban a tudományos verseny új dimenziókba lépett. Olyan új területek léptek be a versengésbe, mint az aviatika, a páncélos járművek, a tenger alatti hajózás. Ám emellett nagymértékben fejlődtek olyan, nem elsőrendűen háborús célokat szolgáló ágazatok is, amelyeknek épp a hadviselés gerjesztette igény jelentette a húzóerőt, például a rádiótechnika vagy a vegyipar (a vegyi háborútól az élelmezésig). Takács Róbert, a Politikatörténeti Intézet kutatója, Gábor Zsolt (Postamúzeum) és Kiss László (Közlekedési Múzeum) arra keresték a választ a Politikatörténeti Intézet első világháborús beszélgetéssorozatának legutóbbi alkalmán, hogy melyek voltak a technológiai verseny fő frontvonalai a Nagy Háborúban, illetőleg hogyan jelentkezett a világháború okozta áttörés a polgári technológiákban.

„Van-e magyar társadalom? Nincs” – írta élete végén, 1927-ben a konzervatív jogtudós, Concha Győző, szomorúan látva, hogy a néhai rendek helyébe a „gazdagok, a módosak, a szegények és az ínségesek csoportja lépett”. Akik magukévá teszik Conchának és követőinek pesszimisztikus diagnózisát a magyar társadalmi kohézió hiányáról, ritkán felejtik el hangsúlyozni, hogy a magyar társadalom polarizálódásában milyen nagy szerepet játszott az első világháború.

Noha a háború első évében még élénk társasági élet folyt a fővárosban, a harcok második-harmadik esztendejében bizonyos fokú „szűk-ség” már az élet minden területén jelentkezett - így a divatban is. Az első világháború új helyzet elé állította a nőket, át kellett venniük a hadbavonult férfiak helyett a családfő szerepét. Új női ideál született - szó szerint új (a korábbinál lényegesen rövidebb) köntösben.

Véletlen, hogy Hans Riegel 1920-ban alapította Bonnban a Haribót? Van egy kutatásokkal még alá nem támasztott elméletem, miszerint Németország legkedveltebb édessége, a gumimaci, amely maga volt a nyugat-német jólét emblémája a nyolcvanas évek végén, -mikor keleti gyerekekként mi csak zselét ehettünk -, nem születhetett volna meg az első világháború nélkül.

Hogyan veszthet el egy háborút egy ország, mikor egy-egy betöréstől eltekintve földjét nem taposták ellenséges katonák?  Miként Németország, úgy az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. őszi összeomlásának is megvan a maga kiterjedt, közel százéves múltra visszatekintő diskurzusa, amely az 1920-as években – a „trianoni békediktátum” okainak keresésével – eluralta a magyar szellemi életet. Ennek szereplői politikai céloktól vagy csak belső kényszertől vezérelve radikális gyorsasággal kitermelték a közelmúlt birtokbavételének elbeszélő sémáit, hiszen Orwell közhellyé váló megállapítását idézve: „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is”, egyénileg elkerüli az identitás-, közösségileg a politikai válságot.

Miközben a Star Wars univerzum emberek millióit szippantotta és szippantja be már majdnem 40 éve, a filmek különleges látványvilágát nézve bele sem gondolunk, hogy milyen tárgyi kultúrából merítettek az alkotók. Cikkünkben négy olyan első világháborús fegyvert mutatunk be, amelyek átalakított változatukban feltűnnek a Star Wars filmekben.

A béke nyelve a háborúban

2015.04.07. 18:04

Érdekes cikket közöl a Pesti Hírlap 1915. március 25-i számából Kaba Eszter a Hadszíntér és hátország honlapon.Egy orosz fogságba került német eszperantista katona számol be élményeiről, és arról, hogy az eszperantó segítségével hogy úszta meg a szibériai deportálást, illetve a moszkvai fogságban hogyan alakult egész kis eszperantista kör orosz tisztekből és hadifoglyokból.

Tény, hogy az 1887-ben megalkotott mesterséges nyelv (a nyelvet kidolgozó Zamenhof állandó eszperantó nyelvű epitheton ornansa a „la kreinto de Esperanto”, az eszperantó alkotója) kissé paradox módon óriási lökést kapott az első világháborúban. Ez volt ugyanis – egyéb előnyei mellett – az egyetlen olyan nemzetközi nyelv, amely mögött igen masszívan ott állt az emberi testvériség, a népek közötti kölcsönös megértés ideológiája. Nem csoda, hogy a munkásmozgalom is hamar felfedezte magának.

Mesterséges közvetítő nyelvek kitalálására persze korábban is voltak példák. Ezek jó része csak nyelvi, vagy éppen filozófiai kísérlet volt. Descartes például kijelentette: „olyan rendszert kell feltalálni, melynek segélyével minden gondolat és fogalom kifejezhető. Ennek a nyelvnek a megtalálása a valódi filozófiától függ" – és neki is fogott az univerzális nyelv megalkotásának. Más, immár praktikusabb szempontok mozgatták az „utópista szocialistákat”, akik közül mind Fourier (akinek – Madáchnak köszönhetően – igen rossz a magyar sajtója), mind a kommunákat létrehozó Cabet nekiveselkedett a közvetítő nyelv problémájának. Az első teljes nyelvtervezetet, a volapüköt Johann M. Schleyer dolgozta ki 1880-ban, és a nyelv hamar népszerűvé is vált. Sajnos azonban Schleyer nemigen értett a nyelvekhez: a volapük teljesen öntörvényű volt, szabályai esetlegesek, szókészlete gyökértelen. A nagy volapük-konferenciákon a résztvevők csupán a mind vaskosabbá váló volapük szótárak segítségével tudtak felettébb döcögősen kommunikálni egymással.

Zamenhof 1887-ben jelentette meg Varsóban oroszul füzetkéjét, az Unua Librót (Első könyv, eredeti címe: Dr. Eszperantó: Mezsdunarodnij jazik). A volapükkel ellentétben az eszperantónak elnevezett nyelv kevés (mindössze 16), de minden körülmények között alkalmazandó nyelvtani szabályt állított fel, szóképzése az elő- és utóképzőkkel frappáns, kreatív és egyszerű volt, szókészletét pedig a latin, szláv és germán nyelvekből, lehetőség szerint pedig a már amúgy is nemzetközivé vált szavakból építette fel. Megtanulása, ha nem is volt „gyerekjáték”, ahogy hirdették, de kétségkívül sokkal könnyebb, mint bármely „természetes” nyelvé. Magyarországon is hamar akadtak követői. Egyetemista koromban alkalmam nyílt látni a Magyarországon őrzött (tudtommal) egyetlen autentikus Zamenhof-levelet. Nagyjából így szól: „Tisztelt Uram! Fogalmam sincs, miféle húsz márkát keres rajtam. Én a megrendelt brosúrákat rendben postára adtam…”

Mintegy egy évtizeddel a nyelv megalkotása után Zamenhof kidolgozta sajátos humanizmusát, egyfajta vallást, amelyben előbb az ókori Hillél rabbi tanításait kívánta modernizálni (úgy vélte, ha a judaizmusról lefosztja a furcsának tűnő külsőségeket, akkor az antiszemitizmusnak kevesebb talaja lesz), de utóbb amolyan általános emberiséghitet kreált rendszeréből, amelyet homaranismónak (kb. emberiségizmus) nevezett el. Ez határozottan pacifista volt, elutasított minden háborút, és tökéletesen megfelelt a munkásmozgalom különféle irányzatainak is, amelyek – az adott jelen osztályharcait megvívva, úgymond, lezárva az emberiség előtörténetét – szintén az emberiség nagy, mindent átfogó közösségét áhították.

Az első világháború szörnyűségei sok – ma már talán naivnak tűnő – álomnak és ideológiának véget vetettek; a munkásmozgalom a hadba lépés és a háború tanulságain a háború után meghasonlott: részben beilleszkedett a burzsoá államba, reformista néppártokká vált, részben forradalmasodott és radikalizálódott. 1918 végétől Németországban már fegyverrel fordultak egymással szembe a szociáldemokraták és a kommunisták. De „a háború soha meg ne ismétlődjön!” lázában égve az eszperantó a munkásmozgalom összes irányzatában népszerű lett, sőt rengeteg tisztes polgár és kispolgár, irodalmár és – bármily különös – rendőr között is. Az első – és mindmáig létező - eszperantista rendőrszövetséget a magyar Marich Ágoston rendőrtiszt hozta létre.

Időközben, még a háború előtt kialakult az idó nyelv, amely az eszperantón alapult ugyan, de azt igyekezett közelebb vinni a természetes nyelvekhez (és így persze sokkal bonyolultabb is volt). A háború után a munkásmozgalom más törésvonalai mellett az eszperantisták és az idisták is össze- összecsaptak. Felmerült, hogy az 1918-ban alakult Kommunista Internacionálé hivatalos nyelve az eszperantó legyen. Lenin – aki egyébként gyanakodva nézte a mesterséges nyelveket, a „volapük” szót írásaiban többször a zűrzavar szinonimájaként használta – inkább az idót támogatta. Végül a javaslat elhalt, de időközben erős anarchista színezettel megalakult az eszperantista Nemzetnélküli Világszövetség (Sennacieca Asocio Tutmonda), amely sokáig az eszperantista munkásmozgalom legfontosabb szervezete volt (tulajdonképpen máig az, bár manapság már nemigen van eszperantista munkásmozgalom). Annak idején a SAT adta ki Szathmári Sándor eredetileg eszperantóul írt gulliveriádáját, a Kazohiniát is.

A különféle diktatúrák persze nem nézték jó szemmel az eszperantót. Szovjet-Oroszországban kezdetben még teljes támogatást élvezett, de a SAT alapításával a szovjet eszperantistákat egyre inkább arra próbálták rászorítani, hogy afféle ellensúlyként lépjenek fel az anarchistákkal szemben. Az 1930-as évek elején létre is hozták a szovjet ellenszervezetet, a Proletár Eszperantista Internacionálét, de a nagy tisztogatások során ennek a tagságából sem sokan maradtak szabadlábon, vagy akár életben. Az eszperantó a sztálini Szovjetunióban már gyanús kozmopolitizmusnak számított. Kimondva-kimondatlanul: zsidó ármánykodásnak. Praktikusan: vádpontnak.

Németországban Hitler már a Mein Kampfban a zsidó világuralom egyik aljas eszközeként írt az eszperantóról. A nácik hatalomra kerülése után azonnal üldözni kezdték előbb a munkáseszperantistákat, majd általában az összes eszperantistát. Az eszperantót „a zsidók és a kommunisták” nyelvének, „a háttérhatalmak nyelvi korcsának” titulálták. A Weimari Köztársaság idején virágzó német eszperantista mozgalom résztvevőinek nagy részét a koncentrációs táborokban ölték meg.

A két világháború között Magyarországon viszont (kissé meglepő módon) példátlanul sokszínű volt az eszperantó-mozgalom, sőt: az 1930-as években leginkább Magyarországot tekinthetjük a világmozgalom centrumának. A „polgári” eszperantisták mellett a legkülönfélébb munkáskörökben tanulták az eszperantót, a Népszava csakúgy eszperantó nyelvleckéket közölt, mint az illegális kommunista lapok. Még az alföldi kubikos napszámosok között is tudunk eszperantóul tanuló körökről. A rendőrség ugyanakkor rajta tartotta szemét az eszperantistákon, főleg a munkásokon. „Az eszperantisták zöld csillaga olyan, mint a görögdinnye: kívül zöld, de belül vörös” – szólt a pandúri verdikt.

Jellemző eset, hogy 1931-ben, mikor Bánhidán néhány nappal a Matuska-féle (rögtön a kommunistákra fogott) merénylet után kézzel írott röplapokat találtak, amelyekben egy bizonyos „Fekete Szövetség” szólított harcba Horthy, „Magyarország rablózsiványa” ellen, a helyi eszperantó munkásklub titkárát fogták le (bár semmi köze nem volt a fenyegetésekhez). A „polgári” eszperantó-mozgalom viszont szabadon virágzott: 1922-ben Magyarországon alapították a Literatura Mondo (Irodalmi világ) című folyóiratot (egyik alapítója Schwartz Tivadar, Soros György apja volt), amely az egész világmozgalom legbefolyásosabb lapja lett. A polgári-művészeti-kulturális eszperantista mozgalom csak az egyre fokozódó zsidóüldözés hatására halt el. Pontosabban: munkásszázadokba hurcolták, deportálták, agyonlőtték és elüldözték az országból.

A világ a „húszévnyi fegyverszünet” után (ugyan, dehogy volt az fegyverszünet!) ismét beleájult a totális mészárlásba, a korlátlan technicizált barbárságba. Az emberi testvériség, a népek egyetértése és „barátsága” ismét lekerült a történelem napirendjéről. És bár az eszperantista irodalom (és folklór) számos hasonló második világháborús történetet is számon tart, mint amiről a Pesti Hírlap 1915-ben írt, az eszperantó humanizmusa soha nem heverte már ki igazán az újabb csapásokat.

abajo.jpg

 Eszperantista-pacifista bélyegek a Spanyol Köztársaságból, 1934. www.germanpostalhistory.com

Kenyérgondok, 1915

2015.03.24. 17:29

A háború mindig egyszerre jelenti a dolgok és termelőerők (köztük az ember) elképesztő pusztítását, és egyben a dolgok és termelőerők (leszámítva az embert) feszítetten bővülő újratermelését.

Mivel pedig minden háború egyik kardinális pontja a hadtáp, az élelmiszeripar fejlesztése a modern háborúk elkerülhetetlen részévé vált. De nem csak kenyérrel él az ember, ezért az élelmiszeripar változásait, az új, olcsóbb, addig kevéssé használt nyersanyagok felhasználását, a vegyipar és az ételek előállításának egyre szorosabb kapcsolatát éppúgy ideológiai köntösbe volt célszerű burkolni, mint magát a harctéren folyó öldöklést. Míg az utóbbi esetben erre a nemzeti érdek volt a megfelelő (és már jól bejáratott, bár igazán az első világháborúra kiteljesedő) ideológiai kategória, addig az élelmezés esetében, kissé paradox, de mégis félelmetesen logikus módon az egészségesség lett az egyik kucsszó.

A Hadszíntér és Hátország honlapon Egry Gábor rövid válogatást nyújt abból, ahogy a Pesti Napló az 1915-ös év tavaszán ezt a „gasztronómiai forradalmat” tálalta.

A hadseregek élelmezésével kapcsolatban két, egymással ellentétes elképzelés élt a közvéleményben. Az első, a romantikus toborzónótákon és a réges-régi háborúk generációkon átívelő, kollektíven konstruált emlékein alapuló sztereotípia szerint a katonák jól, bőségesen, „férfiasan” étkeznek, fogukkal tépik a szaftos sülthúsokat, hozzá ódon pincékből zabrált nehéz vörösborokat kortyolnak. Esznek-isznak a sátorban, másra gondjuk sincsen – és ennek a bőségnek van oka, magyarázata: a katonák valahol mindezt megérdemlik, hiszen nap mint nap másokért viszik vásárra a bőrüket. Nem nehéz belátni, hogy ez az elképzelés premodern örökség, amely egy preindusztriális, sőt prekapitalista világ hadsereg-képét elegyíti a bőséges, húsban dúskáló paraszti álom vágyaival. A prédáló hadak világából ered, mikor a marcona hadfiak kétségkívül jobban étkeztek, mint az élelmiszert megtermelő, kirabolt parasztok.

A másik, a korabeli valósághoz jobban közelítő kép inkább azt hangsúlyozza, hogy az ipari léptékű hadviselés korában a táplálkozás is iparivá válik: a hadsereg élelmezése a lehetőségek szerint bőséges és tápláló, de érthető okokból egyszerű, nem a kulináris élvezeteket és a változatosságot helyezi előtérbe. És itt már messze nem a hatalmat, erőt is megtestesítő szimbolikus habzsolásra esik a hangsúly, hanem – ó, protestáns etika! – a józan takarékosságra, a belátó mértékletességre, a kellőképpen tápláló, a katonákat üzemanyagként a leginkább költséghatékony módon működtető racionalitásra. Mivel pedig ez a racionalitás, bár lehet indokolt és dicséretes, de cseppet sem lelkesítő, afféle éthosz gyanánt egy új egészségkultuszt is szerveztek köré. A nehéz húsok helyett előbb zöldségeket és főzelékeket ajánlottak otthon is a háziasszonyoknak, majd a háborús megszorítások gyarapodásával egyre inkább a régi ínségételeket: a krumplis hamisgulyásokat, belsőségeket, élelmiszeripari melléktermékeket (iró, melasz, korpa), sőt a könnyem begyűjthető, salátának alkalmas gyomokat (pitypang, vadsóska, kökény, sulyom stb.) vették elő – csupa olyan terméket, amit ma drága pénzért veszünk meg a bioboltokban. És mindez persze roppant egészséges. „A jó propagandista – írta Brecht – […] ha nincs zsír, bebizonyítja, hogy mindenkit megszépít a karcsú derék.” (Eörsi István fordítása)

Nem is olyan meglepő tehát, hogy ez a hirtelen megjelenő új egészségkép mennyire hasonlít a mai – szintén költséghatékony és ipari jellegű, viszont határozottan fogyasztói – gasztronómiai egészségképre.

Az 1915-ös évben már egyre fontosabb szempont lett a takarékosság, az újfajta (sok esetben újra felfedezett) alapanyagok használata, vagy az addig inkább takarmánynak vagy szegényételnek tekintett gabonafélék (kukorica, árpa, utóbb a zab) nagyobb mértékű felhasználása.  A hadseregben általános volt a rizs fogyasztása, amely a lisztnél és a burgonyánál könnyebben eltartható és szállítható volt, ám Magyarországon éppen a világháború előtti években szinte egyáltalán nem termesztették, importból származott, ezért – főleg a paraszti asztalokon – a „rizskása” ünnepi ételnek számított. A katonák körében a rizs mindenestre hamar népszerűtlenné vált, akárcsak bajtársai: a sárgaborsó, a hamisgulyás, az – akkor még alapvetően húst tartalmazó – húskonzerv, vagy a margarin (amit az elterjedt tévhittel ellentétben nem az első világháborúnak köszönhetünk: III. Napóleon igényére készítették el a francia-porosz háborúk idején).

De a legfontosabb, a katonai koszt alappillére – hasonlóan a magyar parasztok étkezéséhez – a kenyér volt. A háborúban persze ez is megváltozott. Nem is olyan régen, pár évtizeddel korábban vált a világszínvonalú magyar malomiparnak köszönhető fehér kenyér a paraszti jólét szimbólumává, az „otthon kenyerévé”, és szorította ki a korpás, vagy kevert lisztekből sütött kenyereket, illetve a csíráztatott magvakból sütött csirizes málékat és főtt darákat, kásákat. A katonaságnál azonban ismét visszatért a barnás „komisz” kenyér. Hiába állította (amúgy helyesen) a Pesti Napló urbánus tudósítója, hogy az ilyen kenyér ízletesebb és egészségesebb is a finomlisztből készült hófehér kenyérnél, a katonák jórészt paraszti gyomra (és főleg ínye) mégis kevésbé vette be. A komiszkenyérnek jó íze volt – a fehérkenyérnek jelentése és jelentősége. Magyarországon minden íztelensége dacára máig megőrizte primátusát – és egyet kell értenünk a 1915-ös Pesti Napló szerzőjével: jórészt „irodalmi alapon”.

Persze a frontokon nem volt minden annyira rendben, mint ahogy a sajtó és a propaganda sugallta. A kezdetben jókora húsadagok („a hús mennyisége – az egy-egy ember számára kimért adag – akkora, hogy városi gyomrú embernek ugyancsak nehéz vele megbirkózni” – írta a Pesti Napló tudósítója) gyorsan összezsugorodtak, előbb mócsinggá, majd krumplivá, margarinos zabkásává koptak. Már persze főleg a közkatonák számára, ami további feszültségeket szült. Hašek csetlő-botló katonái a frontra tartva egyre éhesebben figyelik a remek ételeket falatozó tisztikart. Ahogy Brecht írta egy következő háború előtt:

Az uralmon lévők mondják, a hadseregben

Népközösség van.

Igaz-e – megtudhatjátok a konyhán.

A szívekben legyen egyforma a bátorság. De

A tálakban

Kétféle az étel.

(Hajnal Gábor fordítása)

S hogy mi jutott az ízes csemegékre vágyó közkatonáknak? A Pesti Napló tudósítója ezt is leírja: egy galíciai delikáteszben vásárolt maréknyi mazsola. Mert 1915 elején még voltak ilyen delikáteszek a front közelében. Nemsokára már ez a mazsola is csak távoli, édes emlék maradt.

De ez már persze egy másik történet, vagy inkább csak egy másik epizód ugyanabból a sorozatból.  

fortepan_52244.jpg

 Fotó: fortepan.hu

 

 

Gorcsev Iván 1914-ben

2014.11.26. 14:39

A jó rémhír mindig egy kicsit hihető is. Nem nagyon, mert akkor nem is igazán érdekes, de valamennyire.

A jó rémhír leginkább attól hihető, hogy – némi ráhagyással – akár igaz is lehetne.

Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Vagy valaki nem bujkál benne.

Így a jó rémhír valójában fontos történeti forrás is. Nem elsősorban arra világít rá, hogy az emberek milyen abszurd dolgokban képesek hinni (ezt tudjuk magunktól is), hanem sokkal inkább arra, hogy a valóság maga milyen abszurddá válhat, mikor sajátos televényt szolgáltat a jó rémhírnek. A felfordult világban, ahol a valóságos hírek is szinte felfoghatatlanok, a rémhírek e valóság részévé válnak, ellenpontozzák és kihangsúlyozzák annak hihetetlenségét. Sőt, alakítják is. Óriási irodalma van a rémhíreknek, a lázadásokat és forradalmakat megelőző és kirobbantó nagy félelmeknek, a pogromokat kiváltó pletykáknak, a tőzsdéket megrázó, önbeteljesítő híreszteléseknek. Hogy az arisztokraták kastélyaikban gabonát rejtegetnek, hogy felverjék az árakat; hogy a hatóságok a kutakba szórt bizmutporral akarják megmérgezni a parasztokat; hogy a kínaiak ellopott gyerekekből főzik a pekingi kacsát; hogy a való világ szörnyűségei mögött valami grandiózus, átfogó, gonosz terv lappang, az éppen aktuális ellenség összeesküvése. Egy globális titkos magyarázat – amit persze végső soron mindenki ismer.

Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csak a hamisítás egy mozzanata – írta 1967-ben Guy Debord A spektákulum társadalmában.

Takács Róbert Az Est 1914. augusztusi számaiból csemegézi ki a Hadszíntér és hátország honlapon az első háborús hetek egyik delikát rémhírét, az aranyautók mítoszát.

A történet szerint lefüggönyözött automobiljaikban nőnek öltözött franciák igyekszenek aranyrudakká tett vagyonukat a velük szövetséges Oroszország felé az országból kimenteni.

Ebben, kérem, a jó rémhír összes elképzelhető ismérve megtalálható. 1914-ben eleve gyanús volt, aki autóval furikázott; egy rendes összeesküvő legyen francia, mint Richelieu bíboros, és – ha már összeesküvő – viseljen női ruhát, mint az összes ilyen témájú filléres regény és népszínmű vonatkozó szereplői. És persze Oroszország, a régi fenyegető, keleti nagyhatalom felé hurcolja aranyba konvertált vagyonát, egyrészt praktikus okokból, másrészt mivel azt úgy követeli meg a népi dramaturgia. Mert a nőies franciák messze voltak, de a muszkák mindig is közel.

Ugyanakkor a háború kitörése előtt és közvetlenül utána valóban komoly tőkemozgások és -áthelyezések zajlottak Európa-szerte. Ezeknek persze nem az autókban elrejtett aranyrudak voltak az eszközei, a dolog sokkal kevésbé volt romantikus; az egyes országok kormányai különféle intézkedésekkel próbálkoztak, hogy egyrészt visszahívják az ellenséges szövetségi rendszerbe tartozó országokba invesztált tőkéket, másrészt otthon horgonyozzák le a külföldi tőkebefektetéseket.

De az aranyautók legendája sokkal érdekesebb volt a számokkal, kimutatásokkal és rendeletekkel operáló valóságnál. És persze érthetőbb is.

Magára ismert benne a pénzét a párnacihába rejtő gazda, a „biztos” aranyba fektető kispolgár, vagy a kevés pénzét valami – netán éppen francia tulajdonú – bankban tartó, folyton aggódó kistisztviselő. A pénz ilyen regényes kimentése az adott körülmények között végtelenül logikusnak és érthetőnek látszott, de egyben sajátos elidegenítési effektussal is dolgozott – ki különbözhetett volna jobban az aratásból hazaszekerező, abált szalonnát falatozó alföldi gazdától, mint egy női ruhába öltözött, gépkocsin suhanó csigazabáló francia? Hogy miért kellett ehhez a női ruha? Mert úgy érdekesebb. Ha valaki rosszban sántikál, adja meg a módját.

A rémhír maga ugyanis kollektív műfaj, instant szájhagyomány. Egyszerre okozza az információ bősége és szűkössége; mikor az új információk áradásában az emberek valamilyen átfogó, értelmező és összekapcsoló rendszert keresnek, ami segíti az eligazodást. Bár a háború kitörésekor rengeteg volt a hivatalos és félhivatalos információ, a konkrétan húsba vágó hír, az ellenségkép határozottan kiforratlan, elvont és távoli volt. Ahogy Az Est cikkeiből is kiderül, az aranyautókról szóló legenda elsősorban vidéken terjedt és öltött különféle öntevékeny formákat. Ahol a vagyont – már akinek akadt – még mindig előszeretettel ingóságokban halmozták fel, és ahol a gépkocsis ember ab ovo osztály- és tájidegennek számított.

És persze ott volt a mítosz kulcspontja, a bűvös arany. Külön rémhír-iparág telepedett az absztrakt érték ősi matériájára és metaforájára; aranyvonatok, színarany vécécsészék és aranyvárosok legendái, egészen a nagy, arany alvázzal ellátott túrakocsiig, amelyen Gorcsev Iván (a maga orosz nevével!), a Rangoon teherhajó volt matróza furikázott kalandról kalandra a fizikai Nobel-díj elnyerése után. Hiszen az arany, mint afféle általános egyenérték nem csupán drága volt, de éppen józan ésszel nehezen értelmezhető drágasága tette egyben misztikussá is.

És persze az egész történet meglévő, régi társadalmi feszültségekre is alapozott. A háborús propaganda és a nyomában kirobbanó kémhisztéria kiváltotta „hazafias éberség” jó ürügyként szolgált a gazdagokkal szembeni (sokszor megalapozott) ellenszenv és gyanakvás levezetésére. A vidéken összeverbuválódott vigilante-brigádok lelkes tevékenysége mögött ez is ott húzódott. Mint ahogy az állam sem pusztán a kémekkel és vagyonmentőkkel szembeni averziói miatt végzett erősen eltúlzott közúti ellenőrzéseket. Folyt az esetlegesen mozgósítható gépjármű-állomány számbavétele.

Ha pedig némelyik kocsiban netán botcsinálta transzvesztita franciák kuporogtak volna dugi aranyrúdjaikon, hát az lett volna az igazi bónusz. Ilyenről persze nem tudunk. De akkor sokan tudni vélték.

Aztán idővel, ahogy a háború gőzhengere egyre magasabb fokozatba kapcsolt, az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb lett annál, hogy olcsó kémhistóriákból szalajtott fantomokra vadásszanak az utakon. A valódi hírek sokkal rémesebbek lettek, a világ egyszerre vált mind kaotikusabbá és mind nyilvánvalóbbá. Az aranyautók legendája már-már békebeli folklórrá kopott, hogy azután később, más nagy sorsfordulók idején modernizáltabb formában éledjen újjá. Ahogy azt a legszebb, legfrappánsabb magyar rémhír-leírásban olvashatjuk:

Kún Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjet-ház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgyhogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság-téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly-József - meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.

(Kosztolányi Dezső: Édes Anna)

 GLDLBR.jpg

Bár az első világháború korántsem az első modern háború volt – a hadtörténészek számos ismérvét felsorolják a modern háborúnak, és a krími háborút, a búr háborút, az orosz-japán háborút és másokat sorakoztatják fel a különféle aspektusok bemutatására – de kétségtelen, hogy a közvélemény háború-képe 1914-ben még egyáltalán nem volt modernnek tekinthető.

Erre persze az összes ország propagandagépezete is alaposan rájátszott. A futurizmus gépimádó, zaklatott lendülete csak kicsiny, ínyenc rétegek képi-verbális eledele volt; és bár az újfajta tömegtermelés szimbolikus szent tárgyát (emlékezzünk Huxley Szép új világára), az első futószalagot már 1913-ban üzembe helyezték Henry Ford michigani gyárában – ebben komoly szerepe volt Galamb József főkonstruktőrnek –, a háborúról alkotott kép 1914-re még mindig kisipari, néhol egyenesen feudális jellegű maradt.

Sajátos ellentmondás feszült az egész Európát átfogó tömeges mozgósítás, a haditermelésre átálló gazdaságok és a hadifogyasztásra átállított társadalmak, a hátországot is egyfajta hadszíntérként kezelő új, háborús futószalag, és a propagandában sulykolt, illetve a közvéleményben rögzült már-már bukolikus háború képei között.

A háborút az emberek alapvetően valamiféle elsöprő lovasrohamnak képzelték. Ebben volt lendület, szín, hurrázás és kardcsattogás. Meg persze vér is, de csak amúgy színpadiasan - vöröse jól kiegészítette az arany sujtásokat. Nem véletlen a magyar nyelv „huszáros” szava. Vagy – mai példát véve – gondoljunk csak a Kerényi Imre által fémjelzett nemzeti festménytár két jeles abszurdjára, Somogy Győző Az első világháború és Korényi János Lovasroham című festményeire (mert a sztereotípiák tartósabbak szinte bárminél).

 A közvélemény – nem csak Magyarországon, de mindenütt – rövid háborút várt. Rövidet, ahogy modern módon felgyorsult világ diktálta, és rövidet, mint az archaikus vérnászként felfogott háború. Ha a vasutakon száguldhat az ember, ha a távírókon száguldhat az információ, akkor éppen a háború, a száguldó, mindent letipró lendület szimbóluma lenne hosszabb, lassúbb ütemű?

És a kormányok pontosan ezt ígérték.  A rövid, de igazságos háború az 1914-es propaganda kulcspontja volt. Sőt nemcsak ígérték: maguk is hittek benne.

És mikor eloktóberült és meghidegedett az idő, a kacagányos lovasrohamok sáros lövészárokba süppedtek, és a valóban modern, cseppet sem romantikus húsdaráló magasabb fokozatba kapcsolt, az emberek egy hónap után azt kezdték kérdezgetni: meddig tart még a háború? Lassan lehullnak a levelek, de hol vannak a hazatérő katonák? Mármint akik nem koporsókban érkeznek haza (1914 októberében még jutott koporsó mindenkinek).

Nekünk, visszatekintve, ez furcsa kérdésnek tűnik. Akkor teljesen helytálló, jogos kérdés volt. Húsbavágó. Életbevágó.

A Hadszíntér és hátország honlapon Ignácz Károly a Népszava 1914. október 11-i számának cikkét közli: Miért tart ilyen sokáig a háború?

A cikk a Berliner Tageblatt című, mérvadó liberálisnak számító lap írásának átvétele. A BT katonai szakértője, Ernst Moraht őrnagy magyarázza el benne, hogy éppen a háború tömegessége, az elképesztően kiterjedt harcvonalak, az új technológia gyorsasága az, ami miatt a háború ilyen meglepő mértékben elhúzódik.  

Moraht őrnagy a korabeli Európa egyik legelismertebb hadügyi szakértőjének számított. Elemzéseit nem csak Németország szövetségesei, de az ellenséges országok sajtója is rendszeresen átvette. Theodor Wolff, a Berliner Tageblatt főszerkesztője remekül választott – nem utolsósorban Moraht írásai voltak azok, amiért a lap nemzetközileg is elismert újság lett, és maradt is egészen Hitler hatalomra jutásáig. Bár Moraht a háború vége felé távozott a laptól – hangsúlyos, és idővel a konkrét haditechnikai kérdéseket háttérbe szorítva megjelenő pángermanizmusa egyre kevésbé felelt meg a BT irányvonalának – de nimbusza töretlen maradt. Ám 1914-ben, mikor a háború „elhúzódásáról” beszélt, még ő is arra gondolt: legfeljebb ha karácsonyig.

Moraht a lassúság okát leginkább abban látta, hogy a haditechnika fejlődése (a gyorstüzelő kézi- és tüzérségi fegyverek), illetve az addig példátlan számban mozgósított tömegek (az „emberállomány”) utánpótlása technológiailag nem volt egyensúlyban. Az új fegyverek gyorsan lőttek, de a lőszert le is kellett gyártani, és a hadszíntérre juttatni. „A lipcsei nagy csata munícióját most néhány óra alatt kilőnék és a lövedékek pótlása nagy utat tesz, míg a csőbe jut.” A vasúton kívül pedig erre jószerivel csak lovak álltak rendelkezésre, azokból viszont már korántsem volt elég. A mezőgazdaság átalakulásával a háborút megelőző évtizedek során Európa-szerte egyre kisebb lett a mozgósítható lóállomány.

Az elképesztő méretű hadseregek megfelelő mennyiségű ellátmányt követeltek. Ez nem csak azt jelentette, hogy a hátország termelését és fogyasztását teljesen át kellett állítani, hanem ismét csak az utánpótlás nehézkességét, hovatovább elmaradottságát is. A háború előtt a hadmérnökök zsenialitását sokkal inkább az új típusú fegyverek foglalkoztatták, mint az utánpótlás kérdései. A hadtáp soha nem kerül a háborúk kitüntetett dicsőségtábláira. Pedig a legtöbb dolog a hadtápon múlik. Szinte minden. Nem utolsósorban a morál, amit a hadtudósok is, a hátországban szónokoló politikusok is oly sokra tartottak.

Moraht precíz magyarázatokat adott a háború elhúzódására, és ez végighúzódott egész szakértői-publicistai munkásságán. Minden pángermán hevülete mellett a háborút egyfajta hatalmas gépezetnek tekintette (ha lehet ilyen paradox képpel élni, romantikus technokrata volt), ami előbb utóbb a használatban összecsiszolódik, egyre olajozottabban működik, hogy vasat, olajat, komiszkenyeret, ütőszeget, lőport, bakancsokat, dohányt, mustárgázt, sózott húst, lovakat és embereket fogyasztva geopolitikai érdekérvényesítést, hatalmi törekvéseket, politikai ambíciókat, gyarmati igényeket és halottakat, nyomort, új vagyonokat és spanyolnáthát, műlábakat és radikális politikát, inflációt és forradalmakat termeljen.

A négy hétből négy hónap lett, négy évszak, majd négy év, mire az óriási masinéria kifulladva, megtörve, szuszogva és csikorogva leállt. Karbantartásra szorult. Az 1914. októberi Népszava olvasói közül addigra sokan elestek, hadifoglyok lettek, vagy éppen kommunisták, akiket akkor még leginkább e gépezet leszerelése foglalkoztatott. Persze ez is illúziónak bizonyult, mint ahogy az is, amit oly sokan tápláltak a háború előtt és annak legelején: hogy a felgyorsult, technológiailag fejlett hadviselés lényegében szakmai kérdéssé teszi a háborút, ami minden addiginál kevésbé érinti majd a „civil lakosságot”. Pont az ellenkezője történt, ma ezt már világosan látjuk. De akkor hihető, logikusnak tűnő pozitivista perspektíva volt – az új maga alá gyűri a régit, és az új gyorsabb, jobb, technikásabb, fejlettebb. Ahogy Moraht őrnagy vigasztalta a Berliner Tageblatt, és azon keresztül a Népszava olvasóit:

 „De, amint minden kiegyenlítődik a földön, úgy az 1914. évi világháborúban is találkozunk a harc idejének csökkenésével és pedig a várostrom terén. A „bevehetetlen” várak és erődök néhány nap alatt meghódolnak. Negyven évvel ezelőtt még hónapokig tartó vakondmunkát kellett volna ellenük végezniök a mérnököknek. Vigasztalódjanak hát ezzel a türelmetlenek, akik a mai idők gyors tempóját minden dologban megkövetelik.”

Moraht őrnagynak nem adatott meg, hogy kivárhassa a „gyors” háború végét. Az öreg pángermán hadtudós nem érte meg a német álmok és a régi Európa teljes széthullását. 1918 júniusában halt meg. Szép nekrológokat kapott még a brit, a francia és az amerikai sajtóban is.

WWI.jpg