Az Osztrák–Magyar Monarchia seregei 1918. május–júniusban a felbomlás jeleit mutatták. Judenburgtól Pécsig, Rimaszombattól Rumburgig zendülések híre érkezett – volna, ha erről beszámolhatott volna a sajtó. De az „egyszerű” parancsmegtagadások, vonatból tisztekre lövöldözések (akár ezredparancsnokra is!), a fosztogatások és szökések is megszaporodtak. Nemzetiségi mozgalmak aktivizálódtak, bolsevik és szocialista propaganda terjedt, amire 1918 júniusában a hadvezetés a lapok fronton való terjesztésének betiltásával reagált, a pesti parlamentben pedig a sajtószabadságról folyó vita a Népszava szidalmazásáig és zsidózásig fajult.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A katonai hatóságok „a hadsereg morális bomlásának megelőzése céljából” megtiltották több mint 20, főleg ellenzéki és nemzetiségi újság terjesztését a frontokon. A listán szereplő lapok között volt a Népszava is” – olvasható az elsovh.hu kronológiájában az 1918. június 11-i rendelkezésről. Az intézkedés előtt a magyar sajtó már beszámolt a Wekerle-kormány új sajtópolitikájáról, amely nyilvánvalóan reakció volt arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregét sorozatban rázták meg zendülések és felkelések május–június folyamán. (A cenzúrával kapcsolatos kormányzati állásfoglalások módosulására még visszatérünk.)

A zendülésekben szlovének, szerbek, magyarok, lengyelek, németek és a Monarchia szinte összes többi népe is részt vett. Azt is látni kell, hogy általános volt az elégedetlenség a világháború utolsó évében Ausztriában és Magyarországon is, gyakorlatilag nemzetiségtől függetlenül, és közben erősen hatottak a szocialisztikus eszmeáramlatok (nem feltétlenül a bolsevik irányzat, de a baloldali nézetek, a szocialista propaganda hatása kimutatható volt a felkelések jelentős részében).

A katonalázadások elsősorban az orosz hadifoglyok hazaérkezése után terjedtek, így Siklós András szerint Csorna, Judenburg, Rimaszombat, Murau, Pécs, Rumburg, Lublin, Radkersburg, Mährisch-Schönberg, Miskolc, Kragujevac, Pozsony, Sanok, Zamość, Lemberg voltak a legnagyobb zendülések helyszínei 1918. április 11. és július 16. között. Szaporodtak a parancsmegtagadások, időnként a katonák tisztekre lövöldöztek a vonatokból – ez még a Monarchia katonai főparancsnokságának, Badennek az állomásán is előfordult; ezredparancsnokokat is célba vettek időnként a katonák. A fosztogatások és szökések is megszaporodtak – erről a zendülésekről szóló cikkünkben már írtunk korábban.

A Monarchia hadseregének vezetése már korábban felismerte a tarthatatlan helyzetet, de ekkor, 1918 nyarán már túl sokat nemigen tehetett. Még a szárazföldi hadsereget megrázó nagyobb zendülések előtt, de a februári cattarói matrózlázadás után határozta el a hadvezetés az ideológiai befolyásolást, német mintára hazafias oktatást vezettek be. Már 1918 márciusának végén döntöttek egy „ellenségespropaganda-elhárító szervezet”, német rövidítéssel FASt létrehozásáról. Az új elhárító szerv május 9-én kezdte meg tevékenységét, báró Egon von Waldstätten alezredes vezetésével. A FASt foglalkozott a hazafias oktatás megindításával, amihez oktatási referenseket képeztek ki, 14 napos tanfolyamokon. A központi tanfolyam előadói közt Gömbös Gyula későbbi magyar miniszterelnök is feltűnt, ekkor még mint vezérkari százados. A propagandaelhárító szervezet helyi referensei közé tartozott gróf Bethlen István, az 1921 és 1931 közötti magyar miniszterelnök is, aki 1918-ban Máramarosszigeten hírszerzőtisztként működött és így hazafias oktatással is foglalkozott.

Ám Gömbös és Bethlen fejtágítói nem oldották meg a nemzetiségi és szociális problémákat, amelyek az egész Monarchiát a felbomlás felé sodorták. Júniusban az sem hozott megoldást, hogy a hatóságok – a császári és királyi hadsereg főparancsnoksága, az AOK követelésére – egy „drasztikusabb” intézkedéssel igyekeztek korlátozni a frontkatonák tájékozódását, informálódását, és megtiltották a Világ, a Népszava és az Arbeiter-Zeitung című lapok terjesztését a harcoló alakulatok között. A Népszava és az Arbeiter-Zeitung testvérlapoknak számítottak, a magyar és az osztrák szociáldemokrata pártok kiadványai voltak.

Már az 1917-es bolsevik hatalomátvétel miatt, közvetlenül a novemberi események után fokozódott Magyarországon a cenzúra, amit az 1918. januári budapesti nagy sztrájk után ráadásul tovább szigorítottak. Ezekkel az intézkedésekkel szemben a „lapok ellenállása nőtt”, az újságok többször is „élesen bírálták az elhatalmasodó cenzúrát”. A helyzet azonban tovább eszkalálódott, a Wekerle-kormány és a különböző posztokon, így az igazságügyi tárca élén is feltűnő miniszter, a korábban ellenzéki, a jogkiterjesztésért és a szabadságjogokért harcoló Vázsonyi Vilmos fokozta a cenzúrát. A lapok bírálatára és ellenkezésére „válaszul a sajtóbizottság 1918. január 21-én »legnyomatékosabban« felkérte a szerkesztőségeket, hogy »a cenzúra és annak működésére vonatkozó mindennemű bírálattól, illetve a megjegyzésektől tartózkodni szíveskedjenek«” – írja Mucsi, hozzátéve: a bírálatokat a hatóságok „a hadviselés érdekeire is sérelmesnek” minősíthették. Így a lapok ilyen magatartása „esetleg erélyes megtorló intézkedéseket vonhatnak maguk után” – a januári sajtóbizottsági állásfoglalás szerint. A megtorlás nem is késett: „a kormányt közvetlenül támogató néhány lapot leszámítva alig akadt olyan lap, amelyet néhány napra vagy több hétre is ne tiltottak volna ki a frontról, ne helyeztek volna előzetes cenzúra alá, vagy éppen ne foglalták volna le.”

vazsonyi.PNG

Vázsonyi Vilmos

Fényes László, aki Az Est munkatársa volt, és 1917-ben képviselőként a parlamentbe is bekerült, 1918 februárjában erőteljesen bírálta a Wekerle-kormány sajtópolitikáját: „most már hétmérföldes csizmával megyünk visszafelé a demokrácia útján” – idézi tőle Takács Róbert egy friss tanulmányában, amely a háborús mindennapokról szóló kötetben jelent meg. A sajtóban ekkor leginkább Vázsonyit figurázták ki, akit hűtlen szeretőként ábrázoltak, miután elhagyta egykori kedvesét, a „Sajtószabadságot”, és helyette a „Hatalmat” vezette oltár elé.

Vázsonyi azonban a választójogi törvényben tett számos kompromisszumos javaslata ellenére sem tudta átvinni akaratát és az április végi - május eleji kormányválság után kilépett a kabinetből. Ezek után a kormány sajtópolitikája módosulni látszott, legalábbis így tűnt 1918 júniusában, ahogy azt már a bevezetőben említettük. A Pesti Hírlap üdvözölte a változást. „A cenzúra” című vezércikkét így kezdte június 6-án, a címre utalva: „Az olvasó bizonyára meglepődve látja mai cikkünk élén a címet. Hogyan, cenzúra? Hiszen Vázsonyi igazságügy-minisztersége idején még csak leírni sem volt szabad a szót, hogy cenzúra.” Ezzel a lap a választójogi reformba belebukott politikusra igyekezett utólag hárítani minden felelősséget, és az aktuális kormányt, a Tisza István gróf konzervatívjaihoz közeledő Wekerlét pedig nem győzött dicsérni. De előtte még egy jókora túlzást is megengedett magának a Pesti Hírlap – akkorát, hogy később még Wekerle is ellentmondott ennek. Vázsonyiról azt írta ugyanis, hogy „hatalmával úgy a magyar közéletben még senki sem élt vissza, mint ő és mondjuk még Tisza, amikor házelnök volt és rendőrökkel dobatta ki a képviselőket”. Vagyis az újság párhuzamot vont a Tisza-ellenes ellenzékiből 1917-ben miniszterré előlépett Vázsonyi és az ellenzéket az első világháború előtt durva erőszakkal letörő, 1917-ben megbukott miniszterelnök, gróf Tisza István között. Az újság arra utalt, hogy a cenzúra belpolitikai ügyekben nagyon „hatékonyan” működött, így Vázsonyit bíráló cikket nem lehetett megjelentetni. (Ez persze túlzás volt, éppen Takács mutat rá, amikor a Vázsonyit kifigurázó sajtóról ír.) Sőt, Tiszát e tekintetben még dicsérte is a Pesti Hírlap: „De Tisza legalább tűrte, hogy támadják és sohasem vetett gátat a személye ellen irányuló kritikának.”

A Pesti Hírlap ezek után „megkönnyebbülve” írta, hogy Vázsonyi regnálása „szerencsére már a múlté”, és összefoglalta a májusban újjáalakult Wekerle-kormány júniusi új sajtópolitikáját. A vezércikk szerint Wekerle kijelentette, hogy „az ügyészségnek és a cenzúrának ő azt az utasítást adta, hogy ezentúl kizárólag csak a hadviselés érdekéből gyakorolják a sajtó ellenőrzését, ellenben tartózkodjanak a belső politikai életbe való minden beavatkozástól és ne vessenek gátat az elé sem, ha a sajtó magának a cenzúra működését akarná kritikával illetni.”

A változást a Pesti Hírlap lelkesen üdvözölte, különösen azt, hogy kivették a cenzúra irányítását az igazságügyi minisztérium kezéből, ráadásul „ezentúl a cenzúra sem lehet nebántsvirág”. „Nem kell letagadni, hogy van” – tette hozzá a cikkíró. Ugyanakkor a cikk végén az ellen ágált, hogy „pacifista”, „entente-barát” vagy „bolsevik” propaganda ne legyen úrrá a sajtóban és a „közvélemény szája ne fertőzhesse meg a szociális rendet ebben az országban az entente örömére”.

Kevésbé volt boldog az új sajtópolitikától a Népszava, amely a Pesti Hírlap cikkére is reagált, méghozzá elég keményen. Először is válaszolt a lap az előző napokban ellene ágáló Polónyi Gézának, aki a képviselőházban kereszténység elleni lázításnak minősítette a Népszava Messiás című húsvéti cikkét (az írás 1918. március 31-én jelent meg). Polónyi – egy sok évvel korábban megbukott igazságügyminiszter – június eleji parlamenti felszólalása szerint ez a cikk a kereszténységet gyalázta, mire a nemrég a képviselőházba bekerült Meskó Zoltán közbevágott a parlamenti vitában: „Vándoroljanak ki a keresztények!”. (Meskóról a női választójog ellen felszólalva nyílt zsidózásba is kezdett az 1918 nyarán folytatott parlamenti vitákban, később ő alapította a harmincas évek elején az egyik első nyilaspártot Magyarországon.)

polonyi_geza.PNG

Polónyi Géza

Polónyi Vázsonyi Vilmost is támadta hozzászólásában, amit (elvileg) a sajtószabadságról tartott. Polónyi támadása illeszkedett egyfajta burkolt antiszemitizmushoz – bár az exminiszter ilyesmit a vitában nem mondott ki –, hiszen közismert volt, hogy a Monarchia magyar felének első izraelita vallású minisztere volt a nem sokkal korábban megbukott Vázsonyi. Az igazságügyminiszteri poszton sok évvel később őt követő Vázsonyit azzal támadta Polónyi, hogy a Népszava keresztényellenes cikkét engedte megjelenni, de a Pesti Naplóban egy kereszténységet magasztaló cikk közlését megakadályozta. Erre Ugron Zoltán szólt közbe: „Zsidó igába fogta a magyar ügyészeket.”

Látható, hogy a bukáshoz közeledve a Monarchia magyar felének elitjében többen az antiszemitizmust kezdték ébresztgetni, és a felelősséget például a cenzúráért a rövid ideig tevékenykedő, és aztán gyorsan lemondó Vázsonyi nyakába igyekeztek varrni, miközben például Vázsonyi „főnöke”, Wekerle hatalmon maradt egészen a Monarchia bukásáig – és nem csak miniszterként, hanem miniszterelnökként.

Polónyi végül is feltette a kérdését a miniszterelnöknek, arra vonatkozóan, hogy a cenzúrát engedi-e a jövőben pártérdekek kiszolgálására használni. Wekerle ekkor szólalt fel, és hangsúlyozta: Vázsonyi soha nem adott utasítást arra, hogy a személyét érintő cikkeket töröljék, sőt maga engedélyezte az őt támadó cikkeket. (Ezt a közbeszóló Fényes László kétségbe vonta, és bekiabálta, hogy Vázsonyi „mindig telefonon intézkedett”.) Mindenesetre azt leszögezhetjük: Wekerle legalább megpróbálta megvédeni Vázsonyit, a Pesti Hírlappal és Polónyival szemben.

Wekerle ugyanakkor bejelentette azt is, hogy a Messiás című cikk miatt a Népszava ellen bírósági eljárást indítottak, mert ő is botrányosnak minősítette a cikket. (A cikk valóban támadta az egyházat. Azt írta a szociáldemokraták lapja az első világháború utolsó húsvétján, hogy „Jézus nevében áldják meg a fegyvereket”. A március 31-i vezércikk – bár szerzője még Jézus létezéséről is kételyeket fogalmazott meg – szerint Krisztus egy „rebellis agitátor”, „valami kis proletárcsoport vezére lehetett”, és a „jézusi forradalom nem váltott meg senkit és semmit”. Ugyanakkor hangsúlyozta: „Ha valaha, hát most volna szüksége az emberiségnek Messiásra. De ez a Messiás nem lehet sem Jézus, a názáreti, sem a keresztény egyház, e hatalmas uralmi gépezet”. A szerző szerint „az emberiség megváltása csak magának az emberiségnek a műve lehet”, „ha nem szakad osztályokra, ha nem hasad gazdagok és szegények, hatalmasok és kicsinyek, elnyomók és elnyomottak világára”. Végül ezekkel a szavakkal zárult az inkriminált írás: „Az emberiség megváltása a háborúból, a kizsákmányolásból, a jogtalanság elnyomásából csak az emberiség társadalma: a szocializmus lehet.”)

Június elején viszont Wekerle a Polónyinak adott válaszában erősítette meg – önmagát háromszor is ismételve a Népszava szerint –, hogy „a sajtóellenőrzés gyakorlása kizárólag a hadviselés érdekéből kell, hogy történjék. Ezt az utasítást adtam az ügyészségnek és a sajtóbizottságnak, nevezetesen azt, hogy a sajtóellenőrzés gyakorlása kizárólag a hadviselés érdekéből történjék, hogy pártpolitikai szempontból vagy a kormány politikájának védelme szempontjából tartózkodjék a belső politikai életbe való minden beavatkozástól, a sajtóellenőrzést szigorúan gyakorolja, de azt az egyenlő elbánás elve alapján, de kizárólag a hadviselés érdekéből gyakorolja.” Vagyis a Népszava, e tekintetben legalábbis ugyanúgy számolt be az eseményről, mint a Pesti Hírlap.

A Népszava június hetedikén reagált az előző napok vitáira. Megismételte újabb vezércikkében, hogy Polónyi valójában nem a sajtószabadságról beszélt, hanem a Népszavát támadta. Ezután a vezércikk minimum becsületsértéssel felérő vádakkal illette Polónyit, szerinte „bordélyosok (…) kegyelméből játszik közéleti szerepet”, a „legszennyesebb módon szerzett vagyont” és „fölszólalásaival nem a közérdeket szolgálja, hanem a reakciónak fizeti meg azt, hogy megtűrik tisztességes emberek társaságában”. Ugyanakkor a Népszava is megjegyezte, hogy Polónyi „tudtán és akaratán kívül értékes szolgálatot tett a sajtószabadság ügyének, mert fölszólalásra késztette Wekerlét, aki bejelentette, hogy a cenzúrát pártatlanul kezeli”. Majd a lap idézte a miniszterelnök mantráját a „hadviselés érdekéből történő” cenzúráról. Ugyanakkor a Népszava június 7-i cikke már azt is megjegyzi, hogy a cenzúra láthatóan nem vette figyelembe Wekerle utasításait, és a belpolitikai cikkekből is töröl olyan részleteket, amelyek „a hadviselés érdekeit nem érintik, a munkások gazdasági mozgalmairól szóló tudósítások dolgában pedig egyenesen képtelen eljárást alkalmaz”. Így a lap megírta, hogy „bizalmas értesítések arra kényszerítik a lapokat, hogy minden gazdasági mozgalomról szóló hírt a cenzúra elé terjesszenek. Elhisszük, hogy bizonyos mozgalmak, ezek között elsősorban a hadfölszerelő üzemek munkásainak mozgalmai összefüggésbe vihetők a hadviselés érdekeivel. Azonban kíváncsian várjuk, arra a választ, hogy a fehérneműtisztítók, a kéményseprők, a pincérek és sok más olyan szakmának gazdasági mozgalmait, amelyek semmiféle módon nem érinthetik a hadviselés érdekeit, miért tartja a cenzúra veszedelmesnek, miért tiltja, hogy beszámoljunk azokról?”

A lap ezután így folytatta: „Ez volna az egyik kérdésünk a cenzúrához. A másik kérdés az, hogy a Népszava miért nem közölheti az osztrák Arbeiter-Zeitung cikkeit?” Itt arról a testvérlapról van szó, amit az osztrák szociáldemokraták adtak ki Bécsben. Korábban ennek a lapnak a cikkeit különösebb gond nélkül fordította le és közölte a magyar Népszava. Ám 1918 júniusára változott a helyzet: „Most azonban majdnem kivétel nélkül törlik a fordított cikkeket.” Vagyis a lap azt firtatta, hogy amit az osztrák cenzúra átenged, tehát hadviselés szempontjából aligha lehet veszedelmes, azt Magyarországon miért nem engedik közölni. Egyébként itt emlékeztethetünk arra, hogy éppen június 11-én tiltották meg mind a Népszava, mind pedig az Arbeiter-Zeitung terjesztését a frontokon. A Népszava-vezércikk ezek után fogalmazott: „A hadviselés tehát közös, furcsa és érthetetlen ennélfogva, hogy a cenzúrát kétféleképpen kezelik és szomorú, hogy Magyarországon kezelik reakciósabban, mint Ausztriában.” A cikk a Pesti Hírlapot támadva zárult. A polgári újság ugyanis a sajtószabadság örvén megjelenő antantbarát és bolsevik propaganda ellen buzdította a cenzúrahatóságokat. A Népszava erre így reagált: „Ha Wekerle mondta volna ezt a magyarázatot, akkor is fölháborodással kellene visszautasítani az olyan sajtószabadságot, amely csupán a háborús uszítás és az uralkodó osztályok védelmét engedi meg. Azonban nem a miniszterelnök, hanem az a napilap magyarázza az ilyen sajtószabadságot, amely a kormányokkal való összeköttetéseinek köszönheti azokat a milliókat, amelyeket Légrádyék zsebre vágtak, amely a prostitúció terjesztésével harácsolt százezreket és ilyen módon lett a nyárspolgárok legkedvesebb lapjává. Ne is csodálkozzunk azon, hogy Magyarországon nincs sajtószabadság. Ha akadnak olyan sajtóbrigantik, akik maguk is sokallják a mások szabadságát, akkor az osztályparlamenttől nem is követelhető, hogy tovább menjen annál, mint amit az úgynevezett liberális lapok követelnek!”

Mindebből látható, hogy a Népszava és a Pesti Hírlap ekkorra a barikád két oldalára keveredett, és a két pesti lap közül a polgári a kormányt támogatta, a Népszava pedig a parlamenten kívüli ellenzék vezető orgánumaként egyre inkább radikalizálódott. Így támadta többek között Légrády Ottót és Légrády Imrét, a Légrády Testvérek Nyomdai Műintézet társtulajdonosait, akik a Pesti Hírlapot adták ki. Mindez mutatja, hogy a Monarchia bukása előtt hogyan nőtt e téren is egyre inkább a megosztottság, hogyan szorultak háttérbe a kompromisszumos megoldások. Ezért elsősorban a hatalmon lévő politikai elit volt a felelős, de ekkor a Népszava hangvétele sem a megegyezést segítette, hanem a társadalmi robbanást sejtette előre.

Felhasznált irodalom:

Messiás = Népszava, 1918. március 31.

Polónyi és Vázsonyi = Népszava, 1918. június 6.

A cenzúra = Pesti Hírlap, 1918. június 6.

A sajtószabadságról = Népszava, 1918. június 7.

Takács Róbert: Sajtó és propaganda a háború idején = Háborús mindennapok – mindennapok háborúja. Magyarország és a Nagy Háború – ahogy a sajtó látta (1914–1918). (Szerk.: Kaba Eszter), Budapest, 2017.

Siklós András: A Habsburg-birodalom felbomlása. 1918. Budapest, 1987.

Mucsi Ferenc: Sajtó, cenzúra Magyarországon az első világháború idején. Történelmi Szemle, 1984/1–2. 192–202.

A bejegyzés trackback címe:

https://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr4014028766

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása