Németországot és az Osztrák–Magyar Monarchiát az antantnál sokkal jobban sújtotta az első világháború, különösen, ha a gazdasági hatásokat nézzük. Ezt a legszemléletesebben a disznózsír árának alakulásán mérhetjük le: míg itthon 1914 és 1918 között ezer százalékos volt a drágulás, addig az angolszász árutőzsdéken 1914 és 1917 között csak 2–3-szoros áremelkedést figyelte meg a Deutsche Bank.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

„A történészek egyetértenek abban, hogy az I. világháború egyben gazdasági háború is volt” – írja Wolfram Bickerih. 1914 és 1918 között a harc a nyersanyagokért és piacokért is folyt. A Deutsche Bank 1918 tavaszára összesítette a nyersanyagárak előző évi alakulását, egészen pontosan az árak első világháborús „karrierjét”, ahogyan a bankot idéző Pesti Napló írta 1918. április 2-án. Az elemzésből nyilvánvaló, hogy az árak emelkedtek 1914–1915, az első világháború kitörése óta, és az emelkedés összefüggött egyrészt a katonai megrendelések bővülésével, de a nagyhatalmak blokádjával, illetve blokádpróbálkozásaival és az így bekövetkezett áruhiánnyal is.

Az antant által elrendelt blokád bizonyult végül hatékonyabbnak: a központi hatalmak, Németország és Ausztria–Magyarország (ezen belül pedig különösen Ausztria) elsősorban élelmiszereket nélkülöztek, de számos alapanyag is hiányzott persze a gazdaságban. A vaj ára miatt Berlinben már 1915 októberében zavargások törtek ki. 1918 tavasza már Magyarországra is ínséget hozott, bár a drágulás már 1914. július végén elkezdődött.

A kenyér, a liszt és a krumpli 15–43 százalékkal került többe már a háború első hónapjának végén. Az ármaximalizálásig, 1915 novemberéig a barna kenyér 35 százalékkal drágult, a tej 47 százalékkal, a tojás 159 százalékkal, a marhahús 231 százalékkal, a disznózsír pedig 419 százalékkal. A háború végén (1914 júniusát 1918 októberéhez hasonlítva) a hazai inflációs adatok végül így alakultak: a cukor árindexe 419 százalék, a barna kenyéré 300, a rózsaburgonyáé 417, a tejé 618, a disznóhúsé 643 százalék, a disznózsíré 1026 százalék volt. A petróleum áremelkedése 205, a tűzifáé 711, a szappané pedig 630 százalékos volt. (Látni fogjuk, a nemzetközi árutőzsdéken ennél sokkal kisebb volt a drágulás, tehát az antant államok árutőzsdéi kedvezőbb állapotokról tanúskodnak.) Ugyanakkor a központi hatalmak közül Magyarország relatíve kedvező helyzetét mutatja, hogy a húsjegyet csak 1918-ban vezették be Egry szerint, és akkor is csupán Budapesten.

Már a háború első évében kiderült az is, hogy a német ipar mennyire felkészületlen volt a háborúra: 1914 októberére elfogyott a hadsereg lőszerkészlete, a tüzérség a nyugati fronton november 14-én csak négy napra elegendő gránáttal rendelkezett. Ennek ellenére hamarosan úrrá lettek a nehézségeken a német gazdaságszervezők. A nyersanyaghiányon Walther Rathenau vezetésével enyhítettek, megszervezték a hadianyag-ellátással foglalkozó osztályt a berlini hadügyminisztériumban. Ez a KRA elevezésű részleg 200 hadianyag-társaságot alapított, és az érintett szakmákkal együttműködve szervezte meg a beszerzést. Bickerih így fogalmaz: „Így a nemzetközi blokádra való reagálás kényszere alatt egy önigazgatásból és állami igazgatásból, tervgazdaságból és piacgazdaságból álló összetett gazdasági formáció jött létre, amelyet megszépítve »közös gazdaságnak«, kritikai éllel pedig »hadiszocializmusnak« neveztek. A magángazdaságból megmaradt a tulajdon, a tőkebevitel, a nyereségre törekvés, a vállalkozások fölött azonban mint védernyő magaslott a nemzeti érdek és az állami irányítás.”

Ugyanakkor a globális – az angolszász antanthatalmak tőzsdéin jegyzett – árakon látszik, hogy azok is nagyot ugrottak a korlátlan német tengeralattjáró-háború kiterjesztésekor, 1917 elején. Más kérdés, hogy ennek nemcsak kegyetlenségét, de értelmetlenségét is bizonyítja: az év végére bizonyos árak már hanyatlásnak indultak az amerikai és brit árutőzsdéken. A néme ttengeralattjárók ugyanis ekkor nem voltak már olyan hatékonyak, mivel az antant megszervezte a szállítóhajók konvojban haladását és megfelelő védelmét, így csökkentek a tengeralattjárók által okozott károk.

A németek viszont az ellenük létrehozott – sokkal sikeresebb – blokádot nemcsak gazdaságszervezéssel kívánták kivédeni: a hiányzó nyersanyagokat póttermékekkel igyekeztek kiváltani. Így például „1916 májusában kezdődött el a Leuna Művek építkezése, amelyben a lőszergyártáshoz nélkülözhetetlen ammóniát állították elő”. Kifejlesztették a mesterséges kaucsukot. Még durvább volt az élelmiszerek pótlása: pótvaj színezett túróból, műlekvár zselatinból és színezett vízből és az úgynevezett krumplilisztből készült hadikenyér. „1918-ban már több mint 11 ezer ilyen csökkent tápértékű terméket számoltak össze” – írja Bickerih. A hiányt kezelendő egyre terjedt a jegyrendszer: 1915-ben már az egész német birodalomban csak jegyre volt kapható a kenyér. A problémát azonban közel sem oldotta meg: 1916-ban Lipcsében már éhséglázadások törtek ki.

A ma is működő német pénzügyi óriás, a Deutsche Bank 1918-ban összeállított egy, a nemzetközi árakat felmérő adatsort. A német pénzintézet a brit és amerikai árutőzsdéken jegyzett áralakulásokat követte 1917-ig. Nem véletlen, hogy Londonra, Chicagóra, New Yorkra figyeltek a németek – ma sincs ez másként: nemesfémek és fémek, illetve számos nyersanyag jegyzésében 2018-ban is a londoni árutőzsde a meghatározó. Bizonyos mezőgazdasági termékeknél, főleg gabonaféléknél és szántóföldi növényeknél ugyanakkor a chicagói tőzsde az irányadó. Ez sem véletlen, hiszen az amerikai malomipar egyik nagy központja Chicago volt, az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása idején Budapest ez utóbbi területen konkurált is az amerikai várossal. Ugyanakkor a korabeli árutőzsdék közül a liverpooliról ma már nem hallani az üzleti hírekben. (A nyolcvanas években szűnt meg például az ottani részvénytőzsde.)

A chicagói árutőzsde

A Deutsche Bank 1917-ig tartó összesítéséből „megállapítható, hogy 1917-ben a nyersanyagárak továbbá is általánosan emelkedő irányzatot mutatnak” – írta a Pesti Napló. Ezen belül a lap szerint a nyerspamut és petróleum (olaj) „1917-ben érte el a háború alatt eddig ismert legmagasabb árukat”. A Deutsche Bank adataiból kiderül, hogy az amerikai nyerspamutot 1915 elején a liverpooli tőzsdén 4,50 penny értéken jegyezték, 1917 januárjában viszont már 10,80, decemberben pedig 22,80 penny volt az ára. „Ilyen árat a nyerspamut, amióta azt az ipari feldolgozás szolgálatába állították, csak egyszer ért el, még pedig a múlt század ’60-as éveiben, a híres cotton famine idejében” – írta a Pesti Napló. A „cotton famine” vagy „Lancashire cotton famine” kifejezés a gyapot- vagy „pamutéhségre” utal, amikor az 1860-as években – számos más tényező mellett – az amerikai polgárháború miatt leállt az USA exportja Európába, és ez a brit textilipari cégeknél váltott ki pánikot. (A brit textilipar közben éppen túltermelési válsággal küzdött ekkor.)

A New York-i „standard white petroleum” (ez egy korabeli kőolajtermék volt, amelyet Nyugat-Európában használtak fel inkább, Fiumén át Magyarországra is behozták a háború előtt) ára 1915-ben és 1917 elején is 5,50 centet tett ki (némi hullámzással), de 1917 decemberében már 6,50 centre drágult. A „pennsylvaniai petróleum” még ezen is túltett a Pesti Napló szerint. A New York-i jegyzések 1915 januárjában 1,45-ön álltak, 1916 januárjában már 2,15-ön, egy évvel később pedig 4,75 dolláron jegyezték ezt az olajféleséget.

„A sertészsír áralakulása a chicagói jegyzések szerint a következő háborús pályafutást mutatja: a háború kitörésekor 100 amerikai font sertészsírt 10,80 dolláron jegyeztek. 1917. novemberig ez az ár 28 dollárra emelkedett. A következő hónapokban azonban 23,63 dollárra esett vissza és körülbelül most is ez az ára” – írta a Pesti Napló. Mint láttuk, a globális áremelkedés a töredéke volt annak, amit a hazai fogyasztóknak kellett elszenvedniük: a magyarországi statisztikák szerint 1918-ra ugyanis a disznózsír több mint ezer százalékos drágulást mutatott.

A kukorica árcsúcsát 1917 júliusában mérték (164 cent), ez a Pesti Napló szerint 126 centre ment vissza. „A zsírnak hanyatlása – úgy látszik – okozati összefüggésben van a tengeri árának csökkenésével” – állapította meg a lap, ami nyilván a takarmányozás miatt volt így az élelmiszeripari vertikumban. A búza ára a chicagói tőzsdén 1917 májusában érte el az addig ismert legnagyobb árat (318 cent). „Ezzel szemben a búza 1915. januárban 131, 1917. augusztusban pedig 211 centen állott” – tudhattuk meg a korabeli összesítésből. Mindez mutatja, hogy a korlátlan német tengeralattjáró-háború csúcspontján érték el a tőzsdei árak is a tetőpontot, amint az antant megszervezte a katonai és kereskedelmi hajók konvoját, az árcsökkenés is bekövetkezett.

Drágult az ezüst is a cikk szerint, de az 1917. szeptemberi csúcshoz (55 penny unciánként) képest decemberre 44 penny-re csökkent az ár Londonban, a világ legnagyobb fémtőzsdéjén. Az áremelkedése a Pesti Napló szerint „azonban így is elég tekintélyes és az 1915. januárban jegyzett 22 penny-szal szemben kereken 100%-ot tesz ki”. Vagyis elmondható, hogy aki tudott, az az első világháborúban „ezüstbe menekült”. A nemesfémtőzsdéken mindig az arany és az ezüst árának emelkedése kíséri a háborúk, válságok kitörését.

A réz oly mértékben drágult a londoni fémtőzsdén, hogy 1917 októberében „a nyers réz árát kormányintézkedéssel” maximálták. „A horgany is tekintélyes áremelkedésen ment át. 1915 elején 149, 1917 elején 181, 1917 végén pedig 309 fonton jegyezték angol tonnáját.”

„E számadatok világosan mutatják, hogy a háború a legnagyobb árdiktáló piacokat is kiforgatta sarkaiból. Az árak háborús emelkedése azonban nem a pénz megfogyatkozott vásárlóerejének, hanem az általános nagy keresletnek, illetve a csökkent termelés és a kíméletlen »U« hajóharc következtében beállott áruhiánynak tudható be” – írta a Pesti Napló. A lap szerint a háború vége sem fogja „egyúttal a nyersanyagforrások megnyílását is jelenteni”. Ezért azt ajánlja a Pesti Napló, hogy „a pamut” (vagyis a gyapot) termelésének fokozását „a velünk régi és újabb keletű barátságot tartó keleti országok erre alkalmas területein idejekorán megszerveznék”. A fémimportnál sem táplál nagy reményeket a cikkszerző. „Szerbia, Bulgária, Románia, Törökország, Ukránia, Mezopotámia és Perzsia rengeteg króm- és mangán-vasérccel, réz-, ólom- és cinkércekkel rendelkeznek. De ezekben az országokban nemcsak a feltárást, hanem a bányaüzemekhez vezető közlekedést is organizálni kell” – hangsúlyozza a budapesti újság.

Ráadásul e területek hamarosan kikerültek majd a német, illetve osztrák–magyar ellenőrzés alól, a központi hatalmak közé tartozó Törökország pedig a háború után jelentős területveszteségeket szenvedett el. Utóbb a legértékesebbnek ezek közül a közel-keleti olajmezők bizonyultak (Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia mai területeiről van szó), ahol döntően angol befolyás alatt álló államok alakultak a két világháború között.

Felhasznált irodalom:

A fontosabb nyersanyagok árának háborús karriérje = Pesti Napló, 1918. április 2.

Michael Schmidt-Klingenberg: Harc a konyhában. In: Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorff és Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010. 127–137.

Wolfram Bickerih: Műlekvár és hadikenyér. Hogyan változtatta meg az I. világháború a gazdaságot? In: Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorff és Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010. 155–159.

Botos János: A fizetőeszköz inflációja az első világháború alatt és után (1914–1924) = Múltunk, 2015/3. 70–138.

Egry Gábor: Kukoricakenyér, pacal és vizezett tej – Ellátás és fogyasztás az első világháború idején. In: Háborús mindennapok – mindennapok háborúja. Magyarország és a Nagy Háború – ahogy a sajtó látta (1914–1918). Budapest, 2017. 289–314.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.