Az első világháború utolsó hónapjaiban kevés pozitív hír volt és kevés maradandó érték keletkezett Magyarországon. Ám a Szépművészeti Múzeum még ezekben az időkben is elismerésre méltó kiállításokat rendezett és komoly szakértőket foglalkoztatott, akik közül az egyiket 1918 márciusában nevezték ki (beosztott) igazgatóvá.

SZEGŐ IVÁN MIKLÓS CIKKE

A Pesti Napló 1918. március 12-én arról számolt be, hogy IV. Károly király dr. Térey Gábor udvari tanácsosnak, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum osztályigazgatójának „az országos magyar szépművészeti múzeumi igazgatói” címet adományozta. A korabeli múzeum jelentőségét és erejét mutatja, hogy Térey – aki Jacob Burckhardtnak, a modern művészettörténet egyik megalapozójának tanítványa volt, és akit a millenniumi ünnepségek alkalmából hívtak haza freiburgi egyetemi magántanári (1894–1896) megbízatásából – még csak nem is a múzeum első számú vezetője volt ekkor.

A Szépművészeti Múzeumot a millennium idején alapították – ezért hívták haza Téreyt is –, de maga az épülete csak 1906-ban nyílt meg. Térey nagy mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a múzeum grafikai gyűjteménye létrejöjjön, illetve a régi képtár vezetőjeként (a Magyar Életrajzi Lexikon szerint 1904–1926 között) a régi festmény- és rajzanyag feldolgozásával érdemelt ki hírnevet. (Szinnyei József viszont azt írta róla, hogy már 1925-ben nyugalomba vonult: „Freiburgban telepedett le, hová ifjúkori törekvéseinek számos emléke fűzte.”) Ám száz évvel ezelőtt volt a Szépművészeti Múzeumnak egy még nála is híresebb vezetője, ma úgy mondanánk, főigazgatója. Petrovics Elekről van szó, akiről azóta is számtalan méltatás jelent meg.

Meller Simon és Petrovics Elek

1918 elején a „szomszédvár”, Bécs egyik – utóbb nagyhírű, de vitatott megítélésű – művészettörténésze, Ludwig von Baldass is elismerte a pesti Szépművészeti Múzeum eredményeit. (Von Baldass 1934-ben professzor és a Kunsthistorisches Museum igazgatója lett, de megítélését negatívan befolyásolja a náci időkben játszott szerepe. A Rothschildok gyűjteményének külföldre menekítését ő gátolta meg Ausztria 1938-as német megszállása után.) A Pesti Napló 1918. február 3-án ugyanis arról írt, hogy a bécsi iparművészeti múzeum hivatalos folyóirata, a Kunst und Kunsthandwerk a magyar intézmény új szerzeményeit dicséri. „Fél esztendeje nyílt meg a Szépművészeti Múzeum új szerzeményeinek kiállítása, amely feltárta a művészet magyar közönsége előtt Petrovics Elek hároméves igazgatói működésének gazdag, értékes eredményeit” – idézte az osztrák véleményt a pesti lap.

Ezt a későbbi művészettörténészek is megerősítik: Balogh Jolán 1967-es tanulmányában így fogalmazott: Petrovics Elek „attól kezdve, hogy 1914-ben a Múzeum élére került, egészen 1935-ig – a fájdalmasan kényszerű nyugalomba meneteléig – 21 esztendőn keresztül a Szépművészeti Múzeum volt életének a középpontja”. Amikor megkezdte múzeumi működését, az intézmény még csak kialakulóban volt. Ezért „égetően szüksége volt világos látású, biztos ítéletű, feddhetetlen vezetőre, és ezt meg is kapta Petrovics Elek személyében” – írta róla Balogh.

Az első világháború utolsó periódusában rendezett kiállítás „komoly elismerést szerzett Petrovicsnak a külföldi szakkörökben is” – írta a Pesti Napló 1918-ban. A lap szerint az, hogy egy osztrák szakfolyóirat dicséri a magyar intézményt, ritka dolog, mert „Bécsben idáig féltékenyen és kicsinyléssel nézték a budapesti múzeumok törekvéseit”. Vagyis von Baldass, a bécsi udvari múzeum őre „a Petrovics-éra minden jelentősebb szerzeményét” méltatva megtörte a jeget a magyar újság beszámolója szerint.

Petrovics a magyar festészet fejlődéstörténetét is felvázolta, visszavezetve azt „az elfeledett nevű úttörőkig”. A nagy francia impresszionistákat például a német és osztrák múzeumoknál jellemzőbben mutatta be az új szerzemények kiállítása Budapesten. De a régi mesterek sem szorultak háttérbe: „Altdorfer legjelentékenyebb művei közé sorolja Baldass az arany háttérre festett Keresztre feszítést, amelyet gróf Erdődy Imréné kastélyában fedezett fel Petrovics.” Szintén fontosnak tartja a tanulmány Ghirlandaio Szent Istvánját és Gaudenzio Ferrari Krisztus siratását, valamint Jan Lys Judithját és a „két érdekesen modern ízű Magnasco-képet” – írja a Pesti Napló, az osztrák elemzést idézve.

A magyar lap szerint „ugyan nem kivételes jelentőségének megfelelően, de foglalkozik az osztrák tudós a Ferenczy-féle bronzgyűjteménnyel is, amelyet négy év előtt szerzett meg a múzeumnak Meller Simon. A híres kis lószoborra nézve Baldass elfogadja Meller hipotézisét és szintén Leonardo da Vinci művének tekinti ezt a kicsiny méretei ellenére is hatalmas bronzot.”

A Leonardónak tulajdonított szoborral az elsovh.hu-n is foglalkoztunk már: a múzeum szakembere, Meller Simon 1915-ös szakvéleménye szerint, amelyet egy évvel későb publikált, Leonardo da Vinci alkotása volt a szobrocska. Később G. Aggházy Mária is ezt az álláspontot képviselte, de azóta ismét elbizonytalanodtak a szakértők, így ma vagy kérdőjelesen, vagy alkotó nélkül szokták a szobrot feltüntetni a katalógusok.

A Leonardo Da Vincinek tulajdonított lovasszobor

A szobrocskát, amely egy ágaskodó lovon ülő alakot formáz, Ferenczy István (1792–1856) szobrász hozta Magyarországra, de hiába ajánlotta megvételre a magyar államnak, így 50 évig egy ládában állt a műtárgy. Az örökösök 1913-ban nyitották fel a ládát, amelyben csak a lovat találták meg, a lovast később illesztették hozzá, mert azt Ferenczy a rimaszombati műhelyében befalazva rejtegette. Az örökösök a szobrot – részletfizetésre – 1914 márciusában adták el a magyar államnak, amivel igen rosszul jártak a későbbi infláció miatt.

„Ellentétben az európai művészeti múzeumok jelentős részével, a Szépművészeti Múzeum nem az uralkodói, fejedelmi gyűjtésnek köszönhette alapjait, létrejötte a nemzeti megújhodásoz kapcsolódott. Jelenlegi alakjában nem is tekint túl messzi múltra vissza – 1906-ban nyitotta meg kapuit –, de anyaga, szervezete csaknem két évszázad gyűjtéséről, kulturális törekvéseiről tanúskodik” – írta a gyűjteményről egy 1998-as múzeumi kiadványban Garas Klára akadémikus, volt főigazgató.

Kevesen tudják, hogy egyfajta konfiskálással indult a „gyűjtés”, ami megalapozta a későbbi múzeumot: „1848-ban, Kossuth Lajos rendeletére a budai kamaraelnöki lakást díszítő darabokból köztulajdonba vett festmények között volt például Dürer Férfiképmása” – írja Bodnár Szilvia a múzeum történetéről az intézmény honlapján. A mai kollekció alapját az Esterházy-gyűjtemény alkotja, amelyet 1870–1871-ben vásárolt meg a magyar állam. „Ez a kollekció alapozta meg az Országos Képtárat, a Szépművészeti Múzeum közvetlen elődjét” – írja Bodnár. Az ekkor megszerzett rajzok és festmények között voltak Leonardo, Raffaello, Correggio, Rembrandt, Tiepolo, Ribera, Murillo és Goya alkotásai.

Mindebből látszik, hogy a múzeum gyűjteményének alapját nem 1914-ben teremtették meg, az Esterházy-kollekció nélkül ma nem lenne a Szépművészeti Múzeum az, ami. Ugyanakkor a 20. század egyik legnehezebb periódusában is sikerült gyarapítani a gyűjteményt, ami miatt kétségtelenül elismerés illeti Petrovicsot, Téreyt és Mellert is.

Felhasznált irodalom:

A Szépművészeti Múzeum igazgatója = Pesti Napló, 1918. március 12.

Osztrák folyóirat a Szépművészeti Múzeum új szerzeményeiről = Pesti Napló, 1918. február 3.

Takács Róbert: Leonardo da Vinci szobra Budapesten bukkant fel?

Balogh Jolán: Petrovics Elek = Művészettörténeti Értesítő, 16. évf. 1967/2.

Szépművészeti Múzeum (Szerk.: Garas Klára; a második kiadást gondozta: Ember Ildikó) 1998.

Bodnár Szilvia: A Múzeum története

Művészeti Gyűjtemény

MyDear BB…: The Letters of Bernard Berenson and Kenneth Clark, 1925–1959. (Szerk.: Robert Cumming) 2015.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.