Tisza István bukása, majd Esterházy Móric miniszterelnöki kinevezése nyomán hirtelen felélénkült a vidéki politikai élet is a háborús Magyar Királyságban. Addig a politikát alapvetően az esetleges országgyűlési időközi választások jelentették volna, bár a pártok közti megegyezés alapján a megüresedett választókerületekben a mandátumot korábban birtokló párt állíthatott jelöltet és a többiek megígérték, hogy nem kelnek versenyre vele. Az ebből következő egyhangú választások mellett sor került még megyegyűlésekre is, de azok a hadi erőfeszítések támogatásáról és az ehhez szükséges közigazgatási intézkedésekről és rendszabályokról szóltak – annál inkább, mivel a kormánynak különleges jogkört biztosító törvények alapján rendszerint a főispánok látták el a kormánybiztosi feladatokat, és így ők gyakorolták a kormány háború idejére szóló jogköreit is, végképp átvéve a közigazgatás irányítását.

EGRY GÁBOR CIKKE

Bár Tisza hívei és pártja, a Nemzeti Munkapárt 1917 tavaszán megkísérelte a kormányt támogató – és az általános választójogot elítélő – vármegyei határozatokkal demonstrálni saját erejét és nyomást gyakorolni a többi politikai szereplőre, a kormányfő lemondatását ez nem akadályozta meg. A vármegyék viszont egy pillanatra ismét kulcsfontosságú szerepbe kerültek, mivel az új kormány új főispánokat nevezett ki 1917 nyarán, akik ettől kezdve az új kormány szempontjai alapján felügyelték a közigazgatást. Bár a vármegye, mint azt az 1905–1906-os sikertelen „nemzeti ellenállás” megmutatta, nem tudta akadályozni a kormány működését, a főispánok beiktatása mégis politikai jelentőségű volt. Ez az esemény hagyományosan a politikai látványosság részének számított: a vármegye közgyűlésen üdvözölte a király (és a kormány) megbízottját, aki programbeszédben kijelölte a következő időszak munkájának irányát. Erre reagáltak a helyi törvényhatóság vezető politikusai, többnyire az egyes pártok képviseletében, és arra is sor kerülhetett, hogy elfogadjanak egy határozatot. Ez az esemény így arra is lehetőséget adott, hogy a vármegye (és a törvényhatósági jogú városok) törvényhatóságai demonstrálják támogatásukat vagy érzékeltessék ellenzékiségüket. Hiszen ha a főispán működését nem is tudták megakadályozni, látványossá tehették egyetértésüket vagy ellentétüket, akár beszédeikkel, akár egy jól szövegezett határozattal.

esterhazy-kormany.jpg

Gróf Esterházy Móric és kormánya a Szent István-napi körmeneten (Forrás: Wikipedia)

Az új kormány delegálta főispánok kinevezése meglehetősen lassan haladt, nem utolsósorban a betöltendő posztok nagy száma miatt. 1917 augusztusáig a 63 vármegyei és 26 törvényhatósági jogú várost ellenőrző főispánból 37-et cseréltek le (továbbá Fiume kormányzóját is), ezt azonban el kellett osztania egymás között a kormányt támogató pártoknak (Katolikus Néppárt, Alkotmánypárt, Függetlenségi Párt, Károlyi Mihály pártja). Ez egyáltalán nem ment gyorsan, így az a faramuci helyzet állt elő, hogy a főispánok egy részének a beiktatására nem sokkal Esterházy lemondása és Wekerle Sándor kormányfői kinevezése előtt, július végén és augusztus elején került sor.

Fogadtatásuk, a kötelező retorikai fordulatokon túl, meglehetősen vegyesen alakult. Sok vármegyében (például Szatmár, Máramaros, Bereg) a helyi közönség elvárta, hogy a főispánnak legyen helyi kötődése, ám éppen az ilyen helyeken jelöltek és önjelöltek versengtek is a posztért, ami olykor arra késztette a kormányt, hogy kívülről hozzon főispánt. (Például Krassó-Szörény vármegyében Eöttevényi Olivér kassai jogakadémiai tanárt.) Akadt, ahol a helyi munkapárti politikusok arra próbálták felhasználni a beiktatást, hogy Tisza István és pártjuk helyzetét erősítsék. Szatmár vármegyében például arról folyt a vita, hogy a megye megköszönje-e Tisza hozzá intézett köszönő táviratát. (A megye első, Tiszát támogató táviratát még májusban, a kormányfő bukása előtt küldték el.) Krassó-Szörényben pedig a határozat Tiszát kárhoztató passzusait próbálták meg töröltetni.

tisza_istvan.jpg

Tisza István (Forrás: Wikipedia)

A leggyakoribb viszont az volt, hogy a vármegyék alkalmazkodtak a kormányhoz és jelentős többséggel üdvözölték nemcsak az új főispánt, hanem annak programját is, amely minden esetben tartalmazta a választójogi és szociális reformokat. Ez részben a helyi és vármegyei politika jellegzetességeivel függött össze. A választójogi cenzus miatt a domináns pártok nem modern, helyi szervezetekre épülő intézmények voltak, hanem a helyi elit és követőik sokszor laza csoportjai, akik lokális egyéni érdekeiknek megfelelően akár pártot is váltottak. Az pedig szinte mindennapos volt, hogy a pártok működését csendben felfüggesztették, esetleg reprezentatív eseményekre korlátozták. Nem véletlen tehát, hogy a kormányváltás egyúttal sok helyen a pártok újjászerveződését is jelentette. Máramarosban a Függetlenségi Párt jelentette be diadalmasan az újjáalakulását (hogy aztán vezetőinek egy része 1918 végén már Jászi Oszkár Polgári Radikális Pártjának helyi szervezetét hozza létre), Szatmárban viszont a Munkapárt alakuló gyűléséről számolt be a helyi sajtó. Olyan is akadt, aki ezt az alkalmat használta ki egy új országos párt alapítására, nevezetesen a Munkapártot 1916-ban elhagyó Serényi Béla báró, az Esterházy-kormány kereskedelmi minisztere. Ő Putnokon, birtokainak székhelyén tartott nagygyűlést, ahol más munkapárti renegátok is csatlakoztak hozzá.

Serényi akciója mutatja meg legjobban, hogy miért is volt fontos a vármegyei politizálás felújítása. A háború közepette az országos választás kiírása nem tűnt reálisnak, az országgyűlésben viszont a Munkapárt többsége megmaradt és Tisza erős kézzel fogta képviselőit. Az új kormány, ha parlamenti többségre kívánt támaszkodni, és a közigazgatás működtetésén túl reformprogramját is meg szerette volna valósítani, vagy munkapárti átpártolókra számíthatott, vagy arra, hogy a megyék határozataival „pótolja” a választást, azokat a nemzeti akarat kifejezésének beállítva delegitimálja ellenfelét. Miután tömeges dezertálásra a Munkapártból nem került sor, maradt az utóbbi lehetőség. Ebben pedig egyre fontosabb szerep jutott a parlamenten kívüli szociáldemokratának is, akik az ún. Választójogi Blokk keretében sorakoztak fel az új kormányban szerepet vállaló Károlyi-párt és Vázsonyi Vilmos Polgári Demokrata Pártja mellett, és egyúttal a többi kormánypárttal együtt szerveztek közösen demonstrációkat, népgyűléseket a nagyobb városokban.

Felhasznált irodalom:

A nagy szünet. A politika eseményei = Pesti Napló, 1917. július 18.

Vármegyei közgyűlés = Szatmármegyei Közlöny, 1917. augusztus 26.

Szarka László: Tisza István, a háborús miniszterelnök. In: ifj. Bertényi Iván (szerk.): Tisza István, két korszak határán. Budapest, 2016. 143–164.

A bejegyzés trackback címe:

http://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr8812708504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Simao Sabrosa 2017.08.03. 13:24:04

Tisza István az egyik oldalon Károlyi Mihály a másikon. Mindketten sokat ártottak Magyarországnak.

A vármyegyei, municipiális rendszer valódi virágkorát a reformkorban élte, legalábbis akkor volt legjelentősebb a hatása. A központosítás igazából a dualizmus idején jött, az 1870-es és 1880 -as években. Mire Tisza hatalomra került, már csak halvány fényében tündökölt.